Volt egyszer egy Magyarország, ahol bő hatvan esztendővel ezelőtt bezárultak a kapuk. Voltak, akik az ajtó becsapódása előtt még elmentek, de számosan itthon maradtak. Sokakat ezt követően elvittek, mások passzivitásba húzódtak, és voltak olyanok is, akik csak dolgoztak. Ezt kellett tenniük, mert erre volt belső késztetésük, és azt is tudták, hogy képességeik kötelezik őket a teljesítményre, tartoznak ezzel maguknak, szüleiknek, őseiknek, sőt azt is érezték, hogy ezt várja tőlük a közösségük, a nemzetük is.
Közben megindult a nagy történelmi kísérlet, mely embereken folyt és egyik nagy célja a világtól történő teljes elzárkózás, a totális izoláció volt. E bezárkózás következett a világforradalom kényszerű és időleges elhalasztásából, a szocializmus egy országban történő felépítésének ebből eredő tételéből, az autarkiára épülő gazdasági és politikai rendszer kiépítéséből. Ez alapozta meg a külkereskedelmi monopólium intézményét, mint a teljes és feltétlen izoláció jogi technikáját. Figyelemre méltó, hogy a "létező szocializmusnak" ez a célkitűzése sem sikerült, mivel hamar kitűnt, hogy külkereskedelem nélkül még a világ leghatalmasabb országa sem képes működni, szüksége van olyan ismeretekre és fejlett technológiára, amelyeket csak külföldről tud megszerezni és az ehhez szükséges forrásokat csak a saját javai kivitelével tudja megteremteni. "Navigare necesse est" - látták ezt be a bolsevik vezetők is, és ugyanerre a felismerésre jutottak a magyarországi gyapottermesztésre és a szén és acél országának megteremtésére irányuló kísérletek kudarcát követően a hazai helytartóik is. Megindult a lassú nyitás, a reformok hosszú sora, a külkereskedelem állami monopóliumának tétele "egykéz politikává" szelídült, magyar termékek és szolgáltatások a külpiacokon nem versenyezhettek egymással, de külgazdasági kapcsolataink a vékonyodó vasfüggönyön túli világgal is erőteljesen bővültek, elfogadott célkitűzés lett a világgazdaságba történő integráció, beilleszkedés tétele.
Az élet pedig folyt tovább, sőt a jogi élet is, az évszázadok alatt kiépült jogi kultúra jórészt a civilisztika absztrakt fogalmai közé húzódva makacsul fenntartotta magát. Működtek a jogintézmények, mert voltak, akik működtették azokat, nemzetközi kitekintéssel, nyelvismerettel és azzal a tudással, ami egyre fontosabb lett a külgazdasági nyitás folyamatában. Megszületett a külkereskedelem joga, mely később a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogává nőtt, magába foglalva nemcsak a klasszikus kollíziós jog, hanem a nemzetközi elemet tartalmazó jogviszonyok közvetlen szabályozására irányuló magánjogi és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok területét egyre szélesebb körben szabályozó közjogi normákat is.
És 1989-ben és '90-ben jött a nagy változás, hirtelen hatalmas szükség lett mindazokra az ismeretekre, mindarra a megmentett és átmentett kultúrára, tudásra, amit számosan őriztek és kíséreltek meg továbbfejleszteni a legnehezebb körülmények között is. A legnagyobb szükség pedig azokra lett, akik ezeket az ismereteket, ezt a kultúrát és tudást képviselték.
De időközben a világ is nagyot változott. Minőségi ugráson ment keresztül a korábban internacionalizációnak, majd az utóbbi évtizedekben transznacionalizációnak nevezett folyamat, hogy ezzel a nehezen meghatározható, inkább csak tünetcsoportként leírható globalizációnak nevezett állapothoz érkezzen.
Sokan mondják, hogy a XIX. század végére a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok nemzetközi jellege, a "nemzetköziesedés" szintje az összehasonlítás nehézségei ellenére nem maradt el a jelenlegi, globalizációként jellemzett állapottól (Ferguson, Fitoussi). Az internacionalizációnak ezt az első nagy hullámát a jogfejlődés sem hagyhatta válasz nélkül sem a közjog, sem pedig a magánjog területén. A magánjog területén ebben az időszakban születtek meg a szellemi alkotások védelméről szóló egyezmények mind a szerzői jog, mind pedig a szabadalmi jog területén, ekkor jelentek meg a nemzetközi árufuvarozást szabályozó egyezmények is. 1897-ben jött létre a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia, éspedig döntően azért, mert a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok felerősödése, a termelési tényezők egyre szabadabb áramlása a személyi kapcsolatok lényeges bővülését és az ebből következő jogi kérdések nemzetközi szabályozásának az igényét is magával hozta. Ami pedig a közjogi szabályozást illeti, a XIX. század végére létrejött a legnagyobb kedvezmény elvén alapuló kétoldalú kereskedelmi és hajózási egyezményeknek az egész "civilizált" világra kiterjedő rendszere, amely az egyenlő elbánás elvét a legnagyobb kedvezmény elve jogi technikájának az általános alkalmazása révén tette univerzálissá, tartalmilag tehát hasonló eredményt hozott létre többoldalú szabályozás hiányában is, mint jó néhány évtizeddel később a világkereskedelem multilaterális szabályozását megteremtő GATT.
A nemzetközi kereskedelem és gazdaság internacionalizációjának első nagy hulláma és ezzel a klasszikus liberalizmus aranykora az I. világháború kitörésével véget ért. A második nagy hullám a Bretton Woods-i rendszer megteremtésével indult, megszületett a világkereskedelem multilaterális szabályozási kerete, sőt létrehozták azokat a pénzügyi intézményeket is, amelyek eredeti funkciója a nemzetközi pénzügyi rendszer felügyelete, a fizetési mérlegek egyensúlyának elősegítése és a rendszer egészének működését veszélyeztető egyensúlyhiányok orvoslása lett volna. Az egész rendszer legfontosabb és meghirdetett célja pedig - és ezt időközben nagyon sokan elfelejtették - a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság előmozdítása volt.
E második nagy hullám magánjogi eredményei az UNCITRAL, az UNIDROIT és más nemzetközi szervezetek keretében létrejött egységes szabályok a Bécsi Vételi Egyezménytől a lízing és a faktoring szabályozásáig mind azt bizonyítják, hogy a jogfejlődés kevés késéssel és átfogóan reagált a nemzetköz áru- és szolgáltatáskereskedelem hihetetlen mértékű fejlődésére.
Elsősorban az árukereskedelem területén tehát mind a közjogi, mind pedig a magánjogi szabályozás lépést tartott a gazdaság internacionalizációjával. Maga a GATT, a szolgáltatáskereskedelemre vonatkozó GATS-szal, majd a '90-es évek elején létrehozott kódexek és szabályozások átfogó rendszerével minden későbbi bírálat ellenére is betöltötte szerepét, hiszen az elmúlt évtizedekben a világkereskedelem végig dinamikusabban fejlődött, mint maga a gazdaság, a világ teljes összterméke növekedésének tehát egyik meghatározó tényezője a világkereskedelem növekedése volt. A GATT, ez az alkalmazási körében korlátozott, jogi természetében messzemenően tökéletlen és szervezet nélküli megállapodás tehát az eredeti céljait, a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság előmozdítását elérte.
A második hullám sikerei mögött azonban már ott lappangtak a harmadik hullám súlyos veszélyei és kudarcai. Időközben ugyanis alapvetően átrendeződött a nemzetközi gazdasági kapcsolatok egész rendszere. Míg korábban e kapcsolatok túlnyomó többségét az árukereskedelem tette ki, ami mellé fokozatosan felnőtt először az árukereskedelemmel összefüggő, majd később az attól teljesen független szolgáltatások nemzetközi kereskedelme is, a '80-as, de legfőképpen a '90-es évektől kezdődően részben a tőkeáramlás általános szabaddá tétele, a technológiai fejlődés (elektronikus átutalás, internet) sokszorosára nőtt a nemzetközi tőke-és pénzmozgás. A globális tőkeáramlás összege ma sok-sok trillióra tehető, értékének az áru- és szolgáltatáskereskedelem csak töredékét teszi ki. A pénz minden tekintetben megelőzte a reáliák világát, a hitel korlátlanul nőhetett buborékká, a pénzügyi közvetítő rendszer eszközből céllá változott, a rövid távú, pénzben azonnal kifejezhető haszon többszörösen megelőzte a hosz-szú távú sikert és versenyképességet. Követte ezt a folyamatot a gazdasági kultúra és erkölcs is, a korszak fő jelszava a "greed is good" lett, ahol jó és dicséretes dolog a kapzsiság, hiszen ez viszi előre a világot, vagy legalábbis a negyedév üzleti eredményét. Ezt tovább fokozandó jelentek meg az újabb és újabb, egyre bonyolultabb és áttekinthetetlenebb pénzügyi termékek, a CDS (credit default swap) és más derivativ ügyletek legkülönbözőbb formái, melyek jogi struktúráját és a valóságos gazdaságra gyakorolt hatását hovatovább már senki sem értette, a szabályozásra tett halovány kísérletek pedig éppen úgy eredménytelenek maradtak, mint az új termékek és fogalmak beépítési kísérlete a polgári jogok hagyományos rendszerébe. Miközben egyik oldalról összeomlott a Bretton Woods-i rendszer pénzügyi pillére, döntően nem azért, mert a '70-es években elszakadt az arany és a dollár közötti köldökzsinór, hanem azért, mert az IMF képtelen volt a globális pénzügyi rendszer egyensúlyhiányainak felügyeletére és kezelésére. Tetézte ezt egy alapvetően elhibázott hitelezési politika, amely a bajba került hitelfelvevőtől takarékosságot követelt és az ezzel előidézett negatív keresleti sokk számos esetben nem enyhítette, hanem súlyosbította, sőt katasztrofális gazdasági helyzetbe sodorta az érintett országokat. Ennek volt a következménye, hogy egyes közepesen fejlett országok nem költötték el megtakarításaikat, hanem felhalmozták azokat, hogy baj esetén ne kelljen az IMF-hez fordulniuk. Így tett szert Kína több trillió dollár tartalékra, amelyből viszont finanszírozni tudta a világ legnagyobb fizetési mérleghiányát tartósan produkáló országát, azaz az Egyesült Államokat. Ez az iszonyatos globális egyensúlyhiány ugyanúgy nem kapott nemzetközi - közjogi természetű - szabályozást, mint ahogy a hitel- és pénzpiacon megjelenő új termékek sem kaptak megfelelő figyelmet nemcsak a nemzetközi, hanem még a nemzeti jogalkotó részéről sem. Így jött létre mind a makro-, mind pedig a mikrovilágban a káosz, de nem a sokat dicsért konstruktív, hanem a destruktív káosz. És jött az, aminek jönnie kellett, a globális pénzügyi és gazdasági válság. Utólag persze könnyű bölcsnek lenni, de az elmélet már évekkel ezelőtt felvetette azokat a globális és lokális szabályozással kapcsolatos kérdéseket, amelyek most, a válság kirobbanása óta véresen komolyak, és a mindennapi politikai és gazdasági diskurzus részei lettek.
Három évvel ezelőtt ezek az általam is feltett kérdések a következőként szóltak:
"Melyik globális veszély esetében lehet a normaalkotás hatékony eszköz, és mely kockázatok esetében lenne a szabályok megalkotása eredménytelen, sőt esetleg káros beavatkozás? Milyen mértékben szabad és lehet jogi normákkal befolyásolni a globális kockázatok megjelenésére és bekövetkezésére vezető folyamatokat? Nem okoz-e adott esetben a reguláció több gondot és nehézséget, mint a reguláció teljes vagy részleges hiánya? Ha pedig szabályozunk, akkor ezt milyen szinten, globális, regionális integrációs (európai), nemzeti (állami) vagy esetleg állam-alatti (kezdve államon belüli regionális, önkormányzati stb.) kell megtenni? Egyáltalán, állami legitimációval bíró, tehát jogi szabályokra van-e szükség, vagy célszerűbb a normaalkotást akár globális, akár regionális szinten fél-állami, esetleg civil szervezetekre, illetve ezek hálózataira bízni? Milyen legyen a különböző szintű és a különböző jogi erővel rendelkező szabályok aránya és egymáshoz való viszonya? Mi biztosítja legjobban a normák tényleges érvényesülését, alkalmazását? Mi legyen e normák meghozatalában és érvényesítésében a már létező és az esetleg létrehozandó intézmények szerepe?" (A globális szabályozások és Európa, Szeged, 2006)
A nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozását illetően e kérdések megválaszolásával kapcsolatban ma élénk vita folyik, az álláspontok nem kis részben a gazdaságfilozófiai kiindulópontok eltéréseit tükrözik. A reguláció szükségességét ugyanakkor ma már szinte mindenki elismeri, a vita ennek mértékéről, eszközeiről és legfőképpen a szintjéről szól; a globális kormányzás és globális "rule-making" hívei mellett, illetve velük szemben többen érvelnek amellett, hogy lokális szinten hitelesebb, elfogadottabb, rugalmasabb szabályozások hozhatók létre és a lokálisan támadó vírusokra helyi szinten gyorsabb válasz adható. A lokális reakció előnyben részesítése esetén emellett kisebb a tévedés, a rossz válasz adásának kockázata. Az ezzel okozott helyi kár ugyanis orvosolható, a téves globális válasz azonban globális katasztrófával járhat.
A szabályozás mértékével, szintjével, eszközrendszerével kapcsolatos viták voltaképpen a könnyebb kérdésekkel kapcsolatosak. Az igazi kérdés ugyanis a szabályozás tartalma, mindenekelőtt az, hogy a reguláció milyen értékekre épüljön, vannak-e olyan univerzális és abszolút értékek, amelyekre többek között a globális pénzügyi rendszerre vonatkozó univerzális, regionális és lokális szabályozás alapozható, vagy el kell fogadnunk az erkölcsi relativizmus tételét és azt, hogy az eredmény a részérdekeknek döntően a piacon folyó ütközéséből alakul ki, átmeneti és részleges egyensúlyok alapján.
A jelen globális jogfejlődését tehát jelentős aszimmetria és több súlyos egyensúlyhiány jellemzi. Az univerzális nemzetközi jogi normák három területen jelennek meg a legmarkánsabban, akként azonban, hogy e három terület közötti kapcsolat, összefüggés tisztázatlan. A legmesszebbre a nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok szabályozása jutott mind a közjog, mind pedig a magánjog területén az előbbi körben a több, mint hetven esztendős fejlődést maga mögött tudó GATT/WTO rendszer fokozatos és folyamatos megkeményedése és bővülése következtében. Az eredetileg lágy (soft) szabályozás fokozatosan nemzetközi jogi erővel rendelkező normarendszerré alakult, megfelelő szervezeti hátteret (Kereskedelmi Világszervezet), vitarendezési fórumot és mechanizmust kapott. A vitarendezés általános vélemény szerint meglehetősen jól működik, a jog ugyanis - és a nemzetközi kapcsolatok területén ez inkább kivétel, mint főszabály -adott esetben az erősebbel szemben is érvényesíthető, hiszen a vitarendezési eljárások vesztesei igen gyakran a világgazdaság legerősebb hatalmai. Nem véletlen, hogy a kereskedelmi viták rendezésére hivatott fórumot és mechanizmust a másik két terület alapvető normáinak a kikényszerítése céljából is megkísérlik alkalmazni. Az egyik az emberi jogok területe, a másik pedig az univerzális környezetvédelmi jog. A három terület egymás közti viszonyának elemzése itt most nem lehet feladat. (A kereskedelmi szabályozás és az emberi jogok kapcsolatáról külön előadást is hallunk majd.) Nagyon röviden és általános jelleggel annyit érdemes leszögezni, hogy a megoldás nem abban áll, hogy egyik terület a másik terület jogvitáinak rendezését átveszi és a másik területre vonatkozó nemzetközi jogi normákból fakadó kötelezettség érvényesítését maga kényszeríti ki, hanem az, hogy az egyes területek maguk építik ki a vitarendezési rendszereiket és egyben azokat a materiális szabályokat, amelyek a jogsértések megállapítását és megfelelő szankcionálását lehetővé teszik. Ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges, hogy e három terület normái egymással összhangban legyenek, aminek viszont legfontosabb feltétele, hogy mindhárom terület ugyanazokat az univerzális és abszolút értékeket tekintse alapjának. Minden kulturális és civilizációs különbség ellenére igenis vannak olyan univerzális értékek és ezekre épülő tételek, amelyek az ontológiailag egységes emberiség mint közösség fennmaradásához, ha úgy tetszik túléléséhez elengedhetetlenül szükségesek és amelyek - bárhonnan származtatjuk is azokat - állandóak és nem függenek a gazdasági és társadalmi változások esetlegességeitől és az ezekkel összefüggő érdekektől.
A másik jelentős egyensúlyhiány viszont éppen a kereskedelmi és gazdasági szabályozás rendszerén belül áll fenn. Amíg ugyanis, mint láttuk, az áru- és szolgáltatáskereskedelmet mind a közjog, mind pedig a magánjog területén részletes és viszonylag jól működő szabályok rendezik, a pénz- és tőkemozgásra vonatkozó szabályozások gyérek, részlegesek vagy egyáltalán nem léteznek. Az úgynevezett működő tőke beruházások területét ugyan jórészt rendezik a kétoldalú beruházásvédelmi megállapodások (és ezzel voltaképpen hasonló helyzetet hoznak létre a nemzetközi beruházások területén, mint amelyet a nemzetközi kereskedelem és hajózás terén a XIX. században a kétoldalú megállapodások teremtettek), de ez csak a tőke tényleges megjelenésével, letelepedésével összefüggő tőkemozgásra vonatkozik és valójában egyetlenegy célkitűzésnek van alárendelve, nevezetesen a fogadó országban megjelenő külföldi tőke biztonsága megteremtésének. A globális tőke- és pénzmozgást multilaterálisan nem rendezik és - mint láttuk - az IMF éppen azon a területen bizonyult fogatlan oroszlánnak, ahol eredeti és fontos feladatát be kellett volna töltenie. De hasonló a helyzet a magánjogi területen is, hiszen amíg például az áruk nemzetközi adásvételét ma egy magas színvonalú és egyre jobban működő nemzetközi egyezmény szabályozza, a részvények és üzletrészek, tehát más szóval a vállalatok nemzetközi adásvételére nézve nincs nemzetközi szabályozás és ezeket a par excellence nemzetközi szerződéseket ma a felek mindig valamely meghatározott nemzeti jogrendszer kizárólagos uralma alá kell, hogy vessék. (Az egyensúlyhiány még abban a tekintetben is fennáll, hogy ez a jog az esetek túlnyomó többségében valamely angolszász jog, jóllehet korántsem bizonyos, hogy a nagyobb gazdasági erő csiszoltabb jogi kultúrával, "jobb joggal" párosul.)
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga a XIX. és a XX. századi látványos fejlődés után a XXI. század elejére maga is válságba került. Ennek döntő oka, hogy az utóbbi évtizedben nem tudott lépést tartani a hihetetlenül felgyorsult változásokkal, a tőke- és pénzáramlás mennyiségének megsokszorozódásával és felgyorsulásával, és korábban ritkán látott mértékben lemaradt a technológiai és gazdasági átalakulások mögött. Mindez párosul a jogi szabályozások geometriájának, térszerkezetének alapvető átalakulásával, a különböző szabályozási szintek versenyével és a szintek közötti határvonalak elmosódásával, a hagyományos hierarchia felbomlásával, a nem-állami szabályok erőteljes megjelenésével és helyüknek és szerepüknek tisztázatlanságával, az egyes szabályozási területek közötti összhang hiányával, a szabályok kikényszeríthetőségének bizonytalanságaival. E destruktív káoszban kell megtalálni azt a kivezető utat, amely viszonylagos rendet, egyensúlyt és átláthatóságot teremt ebben az új geometriában. A következő évtizedek tehát bőven adnak feladatot a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga művelőinek. E feladatok megoldása során hatalmas támaszt jelent az elmúlt évtizedek munkája és mindazok az eredmények, amelyeket a jogfejlődés a nemzetközi kereskedelem és gazdaság szabályozása területén mind a közjog, mind pedig a magánjog területén elért.
Húsz esztendővel ezelőtt, mint mondtam, nagyon nagy szükség lett mindazokra, akik a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának elméleti és gyakorlati műveléséhez szükséges ismeretekkel, tudással és tapasztalattal rendelkeztek. Még nagyobb szükség volt arra, hogy ezt az évtizedek munkájával megszerzett tudást rendszerezzék, továbbfejlesszék, tankönyvek sorába foglalják és az őket követő generációknak átadják. Akinek ma a születésnapját ünnepeljük, kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy e következő generációk, diákok és ifjú oktatók képesek legyenek a csak röviden felvillantott kihívásokra válaszolni és részt venni abban a hatalmas lokális, európai és globális munkában, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga kilépjen a jelenlegi egyensúlyhiányos, nehezen áttekinthető, kaotikus állapotából.
Ha a globális pénzügyi és gazdasági válság nem jött volna, akkor ki kellett volna találni. E válság kellett ahhoz, hogy sokan egyszerre ismerjék fel, hogy az emberi magatartásnak értékekre, erkölcsi normákra és jogszabályokra van szüksége, melyek részletei és a szabályozás mértéke koronként változhatnak és változnak, de a természetjogban gyökerező lényegük ugyanaz marad. Változik a jogi normák geometrikus rendszere is, változnak a szabályozási szintek, összetettebbé válik ezek egymáshoz való viszonya, hiszen maga a világ is egyre bonyolultabb és összetettebb lesz, de a jó és a rossz ugyanaz és egyszerű marad. Feltéve, hogy tudunk és akarunk közöttük választani.
Másfél évtizeddel ezelőtt Bánrévy Gábor olyan helyre került, ahová valószínűleg mindig is vágyott. Egész energiáját a tanításnak, a tanítványainak és a tudománynak áldozhatta egy olyan műhelyben, ami a legközelebb állott az általa mindig is vallott értékekhez. A XXI. század nemzetközi gazdasági jogának elméleti és gyakorlati kihívásai az ő részvételét is igénylik. Mindannyian azt kívánjuk neki, hogy ebben a munkában még hosszú ideig vegyen tevőlegesen részt, de abban is biztosak vagyunk, hogy munkássága az előttünk álló egész évszázadban segíteni fogja a magyar és a nemzetközi jogfejlődést és jogi kultúrát. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Martonyi János tanszékvezető egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem, ÁJK, Szeged
Visszaugrás
