A címben szereplő tanulmánykötetre[1] igaz lehet a kissé átalakított mondás: sokat markol - és sokat is fog. A mű az elmúlt évtized alkotmánytörténetének méltó lenyomata. Magában foglalja az alkotmányjog két nagy területének, az államszervezeti jognak és az alapjogi résznek közelmúltbeli hazai fejleményeit - színesítve a kérdéskör érdekes politológiai hátterének árnyalásával is. Komoly esélyt láthatunk, hogy a következő jogásznemzedékek meghatározó olvasmánya lesz hosszú távon. A könyv, jóllehet gazdag szakirodalomra támaszkodik, gondolatmenetében és megállapításaiban az egyediséget hordozza.[2]
Már a kötet címlapja is igen érzékletes. A kép az "Igazságot kereső Magyarország jelképes ábrázolását" tartalmazza. (Bél Mátyás Hungariae Antiguae et Novoae Prodomus című, 1723-ra datálható munkájából.) Az olvasó rögtön arra asszociál: vajon ez fejeződik ki a későbbiekben a tudományos érvelésből is? A könyvet az alkotó megható módon Feleségének és Gyermekeinek ajánlja.
A mű szerkezete egyenletes, logikailag jól követhető. Öt nagy egységből épül fel, a bevezetőt és az utószót nem számítva. (Bár ez utóbbi különösen fontos gondolatok tárháza.)
A Vízióban a mű alkotója (noha kérdőjellel) felveti, hogy az alkotmányozás során szinte új államalapítás történt.[3]
Az "Új alkotmányos és politikai erőtér" című fejezetben[4] - a szerző érdeklődési körének megfelelően - a magyar politikára gyakorolt amerikai hatásról olvashatunk, valamint - az előbbiek logikus folytatásaként - a végrehajtó hatalom prezidencializálódásáról.[5]
- 167/168 -
A harmadik nagy szerkezeti egységben "A jogi és politikai konstitucionalizmus küzdelme" tárul elénk.[6] Itt különös tekintettel az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság viszonyának 2010-től kezdődő változásairól olvashatunk.
A negyedik nagy részben az "Alapjogvédelem és alkotmányos mozgástér" kerül patikamérlegre.[7] Ez terjedelmét tekintve (is) súlyponti fejezetnek számít a monográfiában. Itt a szerző behatóan elemzi a közjogi érvénytelenség, a tulajdonkorlátozás, valamint az állam és az egyház viszonyának kérdéskörét.
Az ötödik fejezet[8] az "Alkotmányos identitás és szuverenitásvédelem" témáját veszi górcső alá.[9] Ebben a részben olvashatunk a világjárvány alkotmányjogra gyakorolt hatásáról is.
Mint minden könyvismertetés, ez sem nélkülözi a szubjektivitást. Magam az alábbi részeket tartom leginkább meghatározónak.
A 83. oldalon szerezhetünk ismereteket arról, hogy az Alaptörvényt a végrehajtó hatalom és a kormány viszonyrendszere tekintetében az elmúlt húsz év tradíciójához híven a kontinuitás jellemzi. Magyarország kormányformáját továbbra is a parlamentáris berendezkedés determinálja, amelyben a végrehajtó hatalom parlament előtti felelőssége érvényesül. A szerző mindazonáltal felhívja a figyelmet, hogy a korábbi Alkotmánnyal ellentétben az Alaptörvény 15. cikke definiálja a Kormány alkotmányos rendszer egészén belüli státuszát és szerepét. Stumpf István szerint kétségtelen előrelépést jelent a korábbi Alkotmányhoz viszonyítva a kormány alkotmányos szerepkörének meghatározása, de az Alaptörvény sem tér ki a végrehajtó hatalom tartalmi meghatározására, így pl. arra a klasszikus feladat- és hatáskörre, amely a jogszabályok végrehajtását jelenti, hiszen ez szükségszerűen következik a Kormány funkciójából. Emeljük tehát ki: a Kormány a végrehajtó hatalom általános szerve.[10]
"A magyar alkotmányos rendszerben a közjogi szabályok (döntési jogkörök, politikai felelősségi alakzatok) a miniszterelnököt az államvezetés központi szereplőjévé teszi." Kormányformánkat leginkább a német modellhez hasonlíthatjuk. (Tegyük hozzá: mint ahogy a rendszerváltó atyáknak ez szándékukban is állt, Antall Józseffel az élen.) Eszerint "közepesen erősnek" minősíthető miniszterelnöki kormányzás a jellemző. Az új Alaptörvény nem pusztán folytatja a miniszterelnök-központú, kancellári típusúnak is nevezhető kormányzati modellt, hanem még tovább erősíti. "A Kormány általános politikájának meghatározását ("Richtlinienkompetenz") az Alaptörvény a miniszterelnök jogává és kötelességévé teszi, formálisan is kiemelve őt a kormányzati politikáért felelősségét viselők köréből." Az Alaptörvény értelmében módosult a korábbi alkotmányos szabályo-
- 168/169 -
zás, miszerint az Országgyűlés először a miniszterelnök személyéről és egyetemleg az általa beterjesztett kormányprogramról szavazott. Az új Alaptörvény úgy rendelkezik, hogy a Kormány megalakulásának első lépése a miniszterelnök megválasztása. Lényegében a Kormány a parlamenttől a miniszterelnök megválasztása révén kapja meg a bizalmat és egyben a felhatalmazást a kormányzati munkára. Ez egyben azt is jelenti, hogy az Országgyűlés számtani többségének támogatása nélkül a miniszterelnök nem alakíthat kormányt. (És persze nem határozhatja meg a Kormány általános politikáját.) Viszont - mint ahogy a szerző ki is emeli - kardinális jelentőségű, hogy a korábbi szabályozástól eltérően az Alaptörvény a miniszterelnök megválasztását nem köti össze a kormányprogram elfogadásával.[11] Emellett nem határozza meg, hogy tartalmilag mit kell érteni a Kormány általános politikáján. Azt sem mondja ki semminemű alkotmányos norma, hogy a kormányfő az általános kormányzati politikáját mikor és milyen formában köteles a nyilvánosság elé tárni.[12]
A legérdekesebb rész talán, amikor a szerző saját kormányzati tapasztalataival gazdagítja tudományos eredményeit. Részletesen leírja, hogy a korábbi periódusban "a miniszterelnök munkaszervezetének majd egyre inkább kormányzati koordinációt is ellátó Miniszterelnöki Hivatal, illetve a legutóbbi időben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyét a "szuperkancelláriává" erősített Miniszterelnökség, majd pedig a Kormányzati Központ vette át." A 2010-es kormányváltás után megszűnt a Miniszterelnöki Hivatal mint kormányzati szerv, funkcióinak és hatásköreinek túlnyomó részét a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumba olvasztották be. A korábbi kabinetiroda Miniszterelnökséggé szervezésével egy új kormányzati intézményt hoztak létre. A 2014-es országgyűlési választásokat követően az igazságügyi funkciókat különválasztva, minisztériumi formában alakították ki a kormányzati koordinációt ellátó csúcsszervet, amelynek első embere miniszteri jogállásban vezeti az egység munkáját.[13]
A IV. Orbán-kormány idején a miniszterelnök nem változtatta meg számottevően a megelőző időszak minisztériumainak és kormánytagjainak a számát. Viszont tegyük hozzá, jelentős feladatátszervezések, -átcsoportosítások történtek a tárcák tekintetében. Stumpf István az általa elemzettek alapján a III. Orbán kormányt a "szuperkancellária" miatt "fejnehéz" kormánynak nevezi, ehhez képest az új kormányzati struktúrát "farnehéz" kormánynak lehetne titulálni szerinte. Itt olvashatunk arról, hogy a feladat-átrendezések folyományaképpen újra létrehozták a klasszikus "tiszta" Pénzügyminisztériumot. (Bár a korábbi Nemzetgazdasági (csúcs) Minisztériumból a foglalkoztatáspolitikát és a munkaügyet megtar-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
