A szabad mozgás kérdése - akár országon belül akár azok között - sokáig nehezen volt elképzelhető vagy legalábbis csak egy szűkebb kör élhetett vele, de sokszor még ők is csak megkötésekkel, bizonyos engedélyekkel. Ma, úgy hogy már az Európai Unió tagjai vagyunk, mely Közösség új jelmondata: "szabadság, biztonság, igazságosság térsége", természetszerűen hat számunkra a szabad mozgás, határátlépés gondolata.
Szűkebb vizsgálódásunk tárgyát első körben, egy nagyobb témakörben kell elhelyeznünk. Szükséges, hogy jelenlegi magyar útleveleinket elhatároljuk a többi - bizonyos fajtájú korlátozással - szintén utazásra jogosító úti okmánytól. A hatályos szabályozás szerint "úti okmány: az útlevél, valamint nemzetközi szerződésben, továbbá a Kormány rendeletében meghatározott, a külföldre utazásra, illetőleg az onnan való visszatérésre jogosító hatósági igazolvány, bizonyítvány vagy irat"1. Jelenleg a hatféle magyar útlevélen (melyek a magánútlevél, az ideiglenes magánútlevél, a diplomata útlevél, a külügyi szolgálati útlevél, a szolgálati útlevél és a hajós szolgálati útlevél) túl, úti okmánynak minősül a határátlépési igazolvány, a hazatérési igazolvány, a menekültként elismert személyek kétnyelvű úti okmánya, a menedékesek úti okmánya, a bevándorolt, a letelepedett és a hontalan külföldi úti okmánya2 és bizonyos országokba való utazáskor a személyi igazolvány is.
Az úti okmányok számtalan fajtája mellett az útlevél sokáig csak mint egy mellékes okmány szerepelt. Bár útlevélhez hasonló dokumentumok már a római birodalomban is voltak, a "passeport" szó eredete pedig már a középkorból ered a "passer" - "áthaladás" és a "port" - "kapu" szavak összeillesztéséből és bár az első útlevéltörvény Franciaországban már 1792-ben megjelent3, mégsem mondhatjuk, hogy az útlevél - legalábbis mai formájában - a nemzetközi jog régi intézménye lenne. A ma használt formájú útlevél az úti okmányok közti elsődleges és szinte kizárólagos helyét csak a XX. század első évtizedeiben foglalta el.4
Természetesen az útlevéllel kapcsolatosan mind a mai napig számtalan "leágazással" találkozhatunk. Gondoljunk csak arra a gyakorlatra, amelyet egyes nemzetközi jogi jogalanyok - így például az ENSZ - követ, jelesül, hogy szolgálati vagy diplomata útlevélnek minősülő útleveleket biztosít a misszióiban részt vevő egyes személyeknek. Azt hogy ezen útlevelek nem hordozzák mindazon nemzetközi jogi funkciókat, melyeket a későbbiekben ismertetek, csak fokozza az az állapot, hogy a jogosult személyek, az esetek igen nagy számában, államuk által rendelkezésükre bocsátott diplomata útleveleiket használják utazásaik során. A jelenkori "specialitásokra" további példaként említhetjük az állat-, növény-, szakképzettség- és egyéb útleveleket, melyek a nemzetközi jogi funkciók szempontjából nem is tekinthetőek útlevélnek, mégis valamiféle kapun (határon) való áthaladást könnyítenek meg és segítenek, vagyis elsősorban az Európai Unión belüli egységesedési törekvések részét képezik.
A rövid rendszerbeli elhelyezést követően a tágabbtól a szűkebb felé haladva, elsőként az útlevelek nemzetközi jogi funkcióit, így a külföldre utazáshoz és a hazatéréshez való jogot, az útlevél állampolgárságot igazoló funkcióját és a védelemhez való jogot, valamint a szuverenitás és a felkérés kérdéskörét szükséges áttekintenünk, majd ezt követően a legújabb Európai Uniós egységesítési törekvésekre és szabályozásra fordíthatjuk figyelmünket.
I. Az útlevelek elméleti és gyakorlati jelentőségét elsősorban abban ragadhatjuk meg, hogy biztosítja a külföldre utazáshoz való jog, mint emberi alapjog gyakorlását. A külföldre történő utazás joga a nemzetközi jogban alapvetően két részterületből - az állampolgár ország elhagyásához való és az oda való visszatérésnek a jogából - épül fel.
A külföldre utazáshoz és a beutazáshoz való jog egymástól nehezen választható el, lévén azáltal is, hogy egy folyamategységben, leggyakrabban időben is egymáshoz közel állva jelennek meg. Mégis egyértelmű számunkra, hogy a külföldre utazáshoz való jogosultság, még emberi alapjog volta ellenére sem jelenti azt, hogy egy másik állam az adott külföldi állampolgárt köteles lenne a területére beengedni. A beutazás szabályozása és a konkrét esetekben való engedélyezése - ahogy a kétoldalú szerződésekből is ered a nemzetközi jogban - egyértelműen az adott állam szuverén hatáskörébe tartozik, vagyis az utazónak semmiféle igénye nem lehet a beutazás engedélyezésére. És ez még akkor is igaz, ha az adott állam korábban vízumot állított ki az adott külföldinek, hiszen ahogyan Emmerich de Vattel is meghatározta: "[a] beutazási engedély (vízum) csak prima facie bizonyítéka annak, hogy a kedvezményezett személy a rendelkezésre álló információ és lehetséges vizsgálat alapján jogosult beutazni a vízum kiállítása szerinti országba. Egyáltalán nincs garancia arra, hogy a beutazni szándékozót valóban be is léptetik."5
Az előbbi fogalompároshoz hasonlóan a nemzetközi jogban egy szintén szorosan egybefonódó gondolategységet alkot az ország elhagyásához és a visszatéréshez való jog, melynek első átfogó nemzetközi jogi szabályozását az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése által 1948. december 10-én elfogadott "Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata" adta. A Nyilatkozat 13. c. (2) bekezdése e két jogot, mint mindenkit megillető jogot deklarálta. A dokumentum nemzetközi jogi jelentőségét abban ragadhatjuk meg, hogy lehetőséget teremtett arra, hogy a kérdéskör az alkotmányozások során a belső állami normák részévé válhasson. Sajnos ez a folyamat se túl gyorsan, se túl következetesen nem került az alkotmányos alapjogok közé.
"A Faji Megkülönböztetés Valamennyi Formájának Kiküszöböléséről" szóló 1965. december 21-én elfogadott ENSZ-egyezmény szintén garantálta ország elhagyásához és a visszatéréshez való emberi jogot, különös tekintettel a faji megkülönböztetés tilalmára.
A tárgyalt nemzetközi jogi alapelveket a lehető legáltalánosabb érvénnyel mégsem a korábban ismertetett nemzetközi dokumentumok, hanem az Egyesült Nemzetek XXI. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott "Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya" kodifikálta, melyet az enyhülési folyamat részeként a Magyar Köztársaság is aláírt.6
Eszerint:
"1. Minden olyan személynek, aki törvényesen tartózkodik valamely állam területén, joga van e területen a szabad mozgásra és a tartózkodási helye szabad megválasztására.
2. Mindenki szabadon elhagyhat bármely országot, ideértve saját országát is.
3. A fent említett jogok csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az Egyezségokmányban elismert egyéb jogokkal.
4. Senkit nem lehet önkényesen megfosztani attól a jogától, hogy saját országába beléphessen."7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
