A közelmúltban a Kúria a feltétel és az időhatározás elhatárolása kapcsán két - egyébként azonos tényállású - ügyben is kifejtette álláspontját.[1] Noha egyik döntés sem munkaügyi, hanem polgári perben, nevezetesen szolgálati lakás bérleti szerződésével összefüggésben született, véleményem szerint az ezekben kifejtett érvelés fontos következményeket hozhat a munkajogviszonyra nézve is. A Kúria ugyanis nemrégiben egyik végzésében[2] (a továbbiakban: Végzés) egy közigazgatási ügyben benyújtott felülvizsgálati kérelem befogadásának megtagadása kapcsán fejtette ki: önmagában az a körülmény, hogy "az elsőfokú bíróság által irányadónak tekintett határozatot a Kúria munkaügyi perben, nem pedig közigazgatási perben hozta" nem alapozza meg a felülvizsgálati kérelem befogadását.[3] Ez a döntés - általános hatását tekintve - azért fontos, mert a Végzés indokolásának lényege szerint "a Kp. 118. § (1) bekezdés b) pontja pertípusok szerinti megkülönböztetésre vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz, a felülvizsgálati kérelem befogadásának munkaügyi, közigazgatási, polgári peres eljárás során hozott és közzétett kúriai határozatra hivatkozással egyaránt helye lehet, ha a jogerős ítélet az abban kifejtettektől eltérő jogértelmezésen alapul".[4] Ebből megítélésem szerint mindenképp adódik az az általánosítható következtetés, hogy a Kúria által bármely típusú eljárásban (ügyszakban) hozott és közzétett ítélet irányadó (lehet) valamennyi ügyszakban folyó eljárásban. Ennek megfelelően tehát nem lehet akadálya, hogy a lakásbérleti szerződés kapcsán kifejtett álláspontot a Kúria a jövőben a munkaügyi ítélkezésben is alkalmazza, ha egyébként a korábbi jogértelmezés az adott tényállásban irányadó lehet. Ez pedig nemcsak elegendő ok, de szükségessé is teszi, hogy megvizsgáljuk a fentebb hivatkozott kúriai döntések tanulságait.
1. A döntés alapjául szolgáló tényállás
2. Az első-, másodfokú bírósági döntések
3. A felülvizsgálati érvelések
4. A Kúria döntése
5. A kúriai döntések elemzése
6. A lehetséges munkajogi következmények, tanulságok
7. Összefoglalás
A peres felek között munkajogviszony állt fenn, és - a munkáltató által biztosított szolgálati lakásra nézve - lakásbérleti szerződést kötöttek. A szerződés "a bérlő szolgálati lakásra jogosító munkaköre megszűnéséig terjedő időre" jött létre. A bérlő munkajogviszonya megszűnt, és ahogyan az ítéletek fogalmaznak: a lakásbérleti jogviszony ennek alapján, "a szerződés erejénél fogva, automatikusan megszűnt".[6] A lakásbérleti szerződés egyébként ex lege is megszűnt volna, mert a felek jogviszonyára alkalmazni kellett a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lakás tv.) 75. § (1) bekezdését, amely a szerződéssel azonos tartalmú rendelkezést írt elő.
Az első- és másodfokú ítéletek megfogalmazása szerint a munkajogviszony "az öregségi nyugdíjkorhatár betöltésére figyelemmel", illetve "nyugdíjazás miatt" szűnt meg; erre tekintettel egyik perben sem volt vitatott, hogy ez a jogi tény (munkajogviszony megszűnése) "a bérlőnek egyébként nem felróható módon" szüntette meg a szolgálati lakások bérleti szerződését is.[7] Emiatt mindkét esetben a per tárgya ki-
- 69/70 -
zárólag a bérbeadó munkáltató által felajánlott cserelakás megfelelőségének kérdése volt. A "megfelelőség" megítélése szempontjából pedig annak volt alapvető jelentősége, hogy a szolgálati lakás bérleti szerződése határozott vagy határozatlan időre jött-e létre; a cserelakás tudniillik csak akkor minősül "megfelelőnek", ha az erre nézve felajánlott bérleti szerződés az eredeti lakásbérleti szerződés tartamával azonos jellegű volt.[8] Az eljáró bíróságoknak az eredeti lakásbérleti szerződés határozott vagy határozatlan tartama kapcsán tehát arról kellett dönteniük, hogy az a rendelkezés, miszerint a felek a szerződést "a bérlő szolgálati lakásra jogosító munkaköre megszűnéséig terjedő időre" kötötték, időhatározásnak vagy (bontó) feltételtűzésnek minősült-e.
Az elsőfokú határozatok - lényegében azonos módon - a tárgyalt szerződéses kikötést - némiképp sajátos módon - úgy értelmezték, hogy "a felek nem határozatlan idejű, hanem bontó feltétel bekövetkezéséig fennálló szerződést kötöttek", azaz a bíróságok az azonos tartalmú bérleti szerződéseket határozott idejűnek minősítették, amelyek a bontó feltétel bekövetkezésével szűntek meg.[9]
Ennek kapcsán aztán mindkét másodfokú bíróság - egyébként helyesen - rámutatott, hogy a feltétel tűzése nem lehet egyben időhatározás is, ezért "határozott idejű szerződésnek csak az időhatározással kötött szerződést lehet tekinteni", tehát a bérleti szerződést határozatlan időre kötötték és a bontó feltétel bekövetkeztével szűnt meg.[10] A Debreceni Törvényszék a fentieken túl hangsúlyozta: a "szerződéskötő bérlő szolgálati lakásra jogosító munkakör megszűnésének bekövetkezéséig terjedő időre szólóan" kitétel a szóhasználattól függetlenül, annak tartalma szerint jogi értelemben feltétel: egy jövőben beálló, objektíve bizonytalan esemény. A bizonytalansági tényező pedig vonatkozhat akár magára az eseményre (egyáltalán bekövetkezik-e), akár a bizonyosan bekövetkező esemény időpontjára. Kifejtette: nem határozott időre, hanem bontó feltétellel megkötött bérleti szerződésről van szó akkor is, ha egy jövőben biztosan bekövetkező eseménynél (amilyen a felperes munkaviszonyának vagy szolgálati lakásra jogosító munkakörének megszűnése) csupán a bekövetkezés időpontja bizonytalan (ahogy a bérleti szerződés megkötésekor nem lehetett tudni, meddig áll majd munkaviszonyban, illetve meddig dolgozik szolgálati lakásra jogosító munkakörben a felperes).
Felülvizsgálati kérelmet - mindkét eljárásban - a bérbeadó munkáltató terjesztett elő. Ezek érvelése némiképp eltért: az egyik kérelem szerint a bérleti szerződés nem határozatlan időre szólt, mert annak fennállását a szerződő felek feltételhez kötötték, amely feltétel a bérlő munkavállaló nyugdíjazásával (sic!) bekövetkezett. Előadta: a szerződésben egy jövőbeli biztos időpontot határoztak meg, ami a munkajogviszony megszűnésének időpontja volt, tehát a szerződés hatályát nem feltételhez kötötték, ezért a szerződés határozott időre szólt. Életszerűtlennek nevezte azt az ítéleti megállapítást, hogy a munkajogviszony megszűnése egy bizonytalan jövőbeli esemény lenne; ehhez képest állította, hogy a munkaviszony a nyugdíjazással mindenképpen, de legkésőbb az ember halálával megszűnik.[11]
A másik ügyben[12] benyújtott felülvizsgálati kérelem némiképp másként érvelt: a lakásbérleti szerződésben a felek abban állapodtak meg, hogy azt a bérlő szolgálati lakásra jogosító munkakör megszűnésének bekövetkezéséig terjedő időre szólóan kötik, tehát szerinte nem határozatlan időtartamra szólóan, hanem a feltétel bekövetkezéséig terjedő időre. Dogmatikai szempontból a határozatlan időtartam és a feltétel bekövetkezése nem azonos, az utóbbi megjelölés a határozott idejű szerződéshez áll közelebb, mivel a feltétel mindenképpen bekövetkezik (sic!), viszont addig a felek által a szerződés egyoldalú jognyilatkozattal történő megszüntetésére indokolás nélkül nincs lehetőség, ahogy a határozott időre szóló lakásbérleti szerződés esetén sincs. Ahhoz, hogy a szerződés hatályát veszítse, szükségszerűnek tartotta a feltétel bekövetkezését, ezért a bérleti szerződés határozott időtartamra szólt.[13]
- 70/71 -
Említettem, hogy a vizsgált tárgykörben nemrégiben két kúriai döntés is született. Az ítéletek indokolása voltaképpen teljesen azonos volt, az utóbb született döntés kifejezetten utalt is arra, hogy a korábbi ítélet az "azonos tartalmú szerződéses kikötést már vizsgálta, és a jelen felülvizsgálati eljárás tárgyát is képező elvi jelentőségű jogkérdésben [...] precedens határozatában már állást foglalt. Az ott kifejtettek a tényazonosság és a vitás jogkérdés azonossága miatt a jelen esetre is irányadók".[14] A hivatkozott ítélet indokolása azt is rögzíti, hogy "[a] precedens határozat ezzel kapcsolatos jogi érvelésével a Kúria maradéktalanul egyetért [...] attól nem kíván eltérni";[15] ennek a határozott kijelentésnek abból a szempontból persze van némi szolid bája, hogy a - nem egészen egy hónapon belül született - ítéleteket lényegében ugyanazon összetételű tanácsok hozták.[16]
A Kúria szerint: a bérbeadói álláspont, melynek alapján a lakásbérleti szerződés határozott időre jött létre, téves; ez a feltétel és az időhatározás helytelen elhatárolásán alapul. Azt a tényt, hogy a szolgálati lakás tekintetében a bérleti szerződés hatályát a bérlő szolgálati lakásra jogosító munkaköre megszűnéséhez kötötték, úgy értékelte, hogy a szerződés határozatlan időre, bontó feltétel kikötésével jött létre, és a szerződés a bontó feltétel, a szolgálati lakásra jogosító munkakör megszűnésével hatályát vesztette.
Az Ítélet részletesebb megokolásaként a Kúria kifejtette, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) 228. § (1)-(2) bekezdése szerint a felek a szerződés hatályának beálltát vagy megszűntét bizonytalan jövőbeni eseménytől tehetik függővé (feltételtűzés), amit meg kell különböztetni az időhatározástól, vagyis attól, amikor a felek a szerződés hatályának beálltát vagy megszűntét valamely időponthoz kötik. Ehhez képest tehát, amíg a feltétel egy bizonytalan jövőbeni esemény, addig az időhatározás egy biztosan bekövetkező jövőbeni időpont megjelölését jelenti. Ennélfogva - így az Ítélet - a bizonytalanság a feltétel lényegi eleme, ami azonban "nem csupán magának az eseménynek a bekövetkezésében, hanem annak időpontjában is megmutatkozhat". Éppen ezért akkor is feltételről van szó, ha a szerződésben feltüntetett jövőbeni esemény bekövetkezése bizonyos, ám ennek időpontja bizonytalan.
A perek tárgyát képező lakásbérleti szerződés esetén tehát a Kúria szerint akkor is bontó feltételről van szó, ha a jövőben biztosan bekövetkező esemény - a munkaviszony vagy a szolgálati lakásra jogosító munkakör megszűnése - bekövetkezésének időpontja bizonytalan. Ahogyan egyébként az egyik jogerős ítélet is fogalmaz: "a bérleti szerződés megkötésekor nem lehetett tudni, meddig áll majd munkaviszonyban, illetve meddig dolgozik szolgálati lakásra jogosító munkakörben a felperes".[17] Kétségtelen tény - ismeri el az Ítélet is - a munkaviszony a nyugdíjazással mindenképpen, de legkésőbb az ember halálával megszűnik, ennek időpontja azonban bizonytalan.
Réges-régi szabálya a magánjognak, hogy a felek jogügyletük időbeli hatályát valamely feltétel vagy időpont bekövetkeztétől tehetik függővé. Mind a feltétel (condicio),[19] mind az időhatározás (dies) fogalmát már a római jog is ismerte: "A források szerint a feltétel olyan jövőbeli bizonytalan esemény, amelytől a jogügylet hatálya függ."[20] "Az időhatározás [...] a feleknek az a rendelkezése, amellyel a jogügylet hatályát bizonyos időponthoz kötik."[21] E két meghatározásból világosan kitűnik: a római jog mindkét jogintézményt a ma hatályos polgári jogunk szerinti tartalommal definiálta.
Szembetűnő és lényegi azonossága a két jogintézménynek a jövőbeliség: mind a feltételként, mind az időhatározásként megjelölt esemény a jogügylet keletkezését követően kell, bekövetkezzen. Meghatározó különbség azonban az esemény bekövetkezésének bizonytalansága vagy bizonyossága: a feltételként meghatározott eseménynek bizonytalannak kell lennie, mihez képest az időhatározás esetében az előírt eseménynek bizonyosan be kell következnie.
Kétségkívül tény, hogy mind az 1959. évi, mind a hatályos Ptk. az időhatározás tekintetében a feltételre vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazását rendeli,[22] a szabályok "megfelelő" alkalmazására vonatkozó előírásból azonban nyilvánvalóan az tűnik ki, hogy mindkét törvény önállónak tekinti a feltételtűzést és az időhatározást, korántsem teremt "átjárhatóságot" a két jogintézmény között. A "megfelelő alkalmazás" kötelességéből láthatólag csak az következik, hogy a feltétel bizonyos szabályainak alkalmazása az időhatározás tekintetében kizárt, míg mások lehetségesek. E tekintetben talán a leglényegesebb, hogy ez a rendelkezés teremti meg annak lehetőségét, hogy "az időhatározás ne csupán naptárilag meghatározott időpont (dátum) lehessen",[23] jóllehet ezt a dilemmát a munkajogviszony tekintetében a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) "más alkalmas módra" történő utalása feloldja. De az időhatározásra nézve fogalmilag sem jöhet szóba annak a rendelkezésnek az alkalmazása, hogy a feltétel bekövetkezésére vagy annak meghiúsulására nem alapíthat jogot, aki ezt felróható magatartásával maga idézi elő. De ilyen a feltétel semmisségére irányadó szabály is; míg az, hogy egyik fél sem tehet a kitűzött időpont bekövetkezte előtt olyat, ami a másik fél jogát csorbítaná, nyilván mindkét jogintézmény esetén alkalmazandó.[24]
- 71/72 -
Valamely esemény kapcsán meg kell különböztetnünk egyrészt a bekövetkezés tényét, másrészt ennek időpontját. A fogalomalkotás szempontjából jelen esetben elsődleges jelentősége annak a ténynek van, hogy bekövetkezik-e vagy sem az a felek által megjelölt esemény, amihez jogügyletük hatályát kapcsolták. Ehhez képest az esemény bekövetkezésének időpontja a definíció tekintetében már közömbös.
A feltétel kapcsán elmondhatjuk: a logika szabályai szerint, ha magának az eseménynek a bekövetkezte, azaz ténye bizonytalan, ezzel szükségképpen együtt jár, hogy bizonyossággal - előre - a bekövetkezés időpontja sem lehet megállapítható. Ezért tehát a bizonytalanság a feltételtűzés esetében mind a bekövetkezés ténye, mind annak időpontja tekintetében - egyidejűleg - szükségszerű követelmény. Ezen az sem változtat, ha valamely eseményre nézve a bekövetkezés időpontja egyébként egyértelmű, mert magának az eseménynek a bekövetkezése - ettől függetlenül - még esetleges. (Például: megkapod a lakást a negyvenedik születésnapodon. A feltételként előírt esemény időpontja a naptár szerint ugyan nem kétséges, ám ennek bekövetkezte korántsem bizonyos; tehát megfelel a feltételtűzéssel szemben támasztott követelménynek.)
Az időhatározás esetében - eltérően a feltételtűzéstől - a bizonyosság és bizonytalanság kérdése elválik a hatályra nézve kikötött esemény bekövetkezésének ténye és ennek ideje kapcsán. Álláspontom szerint az időhatározásként szolgáló esemény bekövetkezésének bizonyosságával kapcsolatos törvényi elvárás nem terjeszthető ki a bekövetkezésének idejére is; amint feltétel esetében a bizonytalanság sem szűkíthető le csupán a bekövetkezés időpontjára. Ilyen értelmezés sem az 1959. évi, sem a hatályos a Ptk. szövegéből nem következhet.
Mindkét hivatkozott Ptk., de a korábbi magánjog szóhasználata is, egyező módon feltétel esetén eseményre, míg időhatározás esetén időpontra utal. Ebből azonban nem következik, hogy az időpontra történő hivatkozás - időhatározás esetében - kizárná, hogy a felek a hatály kapcsán valamely esemény bekövetkeztét jelöljék meg, amelynek szintén elengedhetetlenül van, jóllehet, előre nem feltétlenül látható időpontja, hiszen a felek a jogügyletük hatályát éppen azért kötik egy esemény beálltához, mert az időpont nem meghatározható. Megítélésem szerint az "időpont" helyes értelmezése magában foglalja a dátum szerint megállapított konkrét időpontot és az eseményt, mivel ennek is egyértelműen van idődimenziója: egy adott időpontban tudniillik be kell következnie; jóllehet az időpont bekövetkezése kapcsán természetesen csak az utóbbi megoldás esetén merülhet fel a bizonytalanság kérdése.
A feltételtűzéskor ez a probléma nem vetődhet fel, hiszen a felek a jogügyletük hatályát befolyásoló esemény bekövetkezésének időpontját - értelemszerűen - nem határozhatják meg, ám ettől még - bekövetkezése esetén - ennek az eseménynek is szükségképpen van időpontja.
Az az ítéleti értelmezés tehát, amely a bontó feltétel kapcsán a "bizonytalanság követelményét" úgy osztja meg, hogy elegendő ennek pusztán az előírt esemény bekövetkezésének időpontjában megmutatkoznia, ellentétes a feltétel évezredes fogalmával. Érvényes feltételtűzésnek ugyanis csak az tekinthető, ha maga a bekövetkezés ténye bizonytalan, ami elengedhetetlenül magában foglalja az időpont bizonytalanságát is; ezért semmiképp sem lehet feltétel az, aminek a bekövetkezése bizonyos, még akkor sem, ha ennek időpontja előre nem látható. Az Ítéletben tükröződő felfogás a feltételt épp lényegétől fosztaná meg: "A feltétel ugyanis mindig bizonytalan, a kitűzött időpont pedig mindig bizonyosan bekövetkező jövőbeli esemény."[25] A differentia specifica tehát a feltételtűzés és az időhatározás tekintetében nem a bekövetkezés időpontjának, hanem a bekövetkezés tényének bizonytalanságában áll.
Megítélésem szerint épp ezért tévedés azt állítani, hogy az időhatározás egyáltalán ne tűrné a bizonytalanságot; abban az esetben ugyanis, ha a felek valamely objektíve szükségképpen bekövetkező eseményhez kötik a jogügyletük hatályát, noha a bekövetkezés időpontja kétséges, az előbb kifejtettek alapján semmiképp sem beszélhetünk feltételtűzésről. Szó nincs arról, hogy időhatározás esetén az időpontot a feleknek úgy kellene meghatározniuk, hogy a bekövetkezés ideje is bizonyosan megállapítható legyen; ennek egyébként kizárólag a naptár szerinti meghatározás tehet eleget, minden más mód esetében a bekövetkezés időpontja szükségképpen esetleges.[26] Nem adhat erre alapot a Ptk. fentebb hivatkozott rendelkezése sem, mely szerint az időhatározásra is irányadóak megfelelően a feltétel polgári jogi szabályai.
Marton Géza, a kiváló magánjogász így ír erről a kérdésről: "Ha a kikötött esemény bekövetkezte bizonyos, habár ideje bizonytalan is, pl. valaki halála, nem feltétel, hanem terminustűzés forog fenn."[27] Ezzel azonos álláspont olvasható a Magyar Jogi Lexikonban is: "Az is tiszta időhatározás, midőn biztos, hogy az irányadó esemény bekövetkezik, de bizonytalan, hogy mikor."[28] De ennek kapcsán Földi-Hamza is a következőket írja: "Ezekkel szemben a quo die moriar (= »halálom napján«) kitételnél azért nem beszélhetünk feltételről, mert az ugyan jövőbeli és még nem ismert időpontban, de biztosan bekövetkező esemény, s ezért időhatározásnak [...] minősül.[29]
Összefoglalva: az időhatározás esetében az esetlegesség az esemény bekövetkezésének ténye tekintetében ugyan kizárt, de a bekövetkezés időpontja tekintetében már megengedett.
A munkaszerződés - fő szabály szerint - határozatlan időre jön létre,[30] ehhez képest kivételes a szerződés határozott
- 72/73 -
tartama, ami a felek kifejezett megállapodását teszi szükségessé. A felek a hatályos munkajog szerint a határozott időt "naptárilag vagy más alkalmas módon"[31] köthetik ki. A határozott idő e kétféle megállapítási módjának régi hagyománya van, lényegében ezzel azonos tartalmú megoldással engedte a határozott idő kikötését már a korai magánjogunk is: "Határozott időtartamú szolgálati szerződésnek a bírói gyakorlatban [...] csak az olyan szerződés tekintendő, amelynél az alkalmaztatás naptárilag vagy egyébként, de oly módon van meghatározva, hogy a szerződő felek az alkalmaztatási viszony lejártának időpontja tekintetében kétségben nem maradhatnak. [...] Szerződésből annak időtartamát, habár nem naptárszerűen, de szabatosan meg lehet határozni [...] a szerződést határozatlan időtartamúvá még nem teszi."[32] "Határozott időre szól a szolgálati szerződés akkor, ha annak időtartamát a felek naptárszerűen vagy más alkalmas módon előre akként határozzák meg, hogy a kikötött idő elteltével a szolgálati jogviszony felmondás nélkül is megszűnik."[33]
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1951. évi 7. törvényerejű rendelet 22. § (1) bekezdése szerint: "Határozott időre szól a munkaviszony, ha a felek annak időtartamát naptárszerűen, vagy más alkalmas módon előre meghatározták." A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény végrehajtására kiadott 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet (a továbbiakban: Mt. V.) 17. § (1) bekezdése, illetve a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 92. § (1) bekezdése a hatályos törvényi szöveggel azonos szöveget tartalmazott.
A fentiekhez hasonlóan határozza meg egyébként az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló 1999/70/EK tanácsi irányelv (1999. június 28.) (a továbbiakban: 1999/70/EK irányelv) a "határozott időre alkalmazott munkavállaló" fogalmát: "az a munkavállaló, aki a munkáltató és a munkavállaló által közvetlenül létesített határozott időre létrejött munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkezik, ahol a szerződés megszűnését olyan objektív feltételek útján állapítják meg, mint meghatározott időpont elérése, meghatározott feladat elvégzése vagy meghatározott esemény bekövetkezése".[34]
Látható tehát: a hazai, de az európai munkajogi szabályozásban is komoly hagyománya van, hogy a jogalkotó - a naptár szerinti megjelölés mellett - engedi a szerződés időbeli hatályának más módon történő meghatározását is; ennek a munkaügyi gyakorlatban alapvetően két konkrét tényállása volt: a felek vagy valamilyen egyedileg meghatározott munka befejezését vagy tartósan távol lévő munkavállaló helyettesítését írták elő időhatározásként. Ennek normatív gyökereit vélhetően a már hivatkozott Mt. V. 17. §-ában fedezhetjük fel; ez a rendelkezés egyedülálló módon, bár nem kizárólagos jelleggel, de kifejezetten értelmezte a "más alkalmas mód" tartalmát azzal, hogy - példálózóan - előírta: "meghatározható a munkaviszony időtartama annak a munkának a megjelölésével is, amelynek elvégzéséig a munkaviszony tart",[35] illetve megengedte a határozott időre szóló munkaviszony létesítését "a beteg vagy más okból bizonytalan időre távollevő dolgozó helyettesítésének tartamára is". Noha a későbbi munkatörvények már csak az időhatározás "más alkalmas módjára" utaltak, a munkaügyi gyakorlatban mind a mai napig teljesen bevett időhatározási technika az Mt. V.-ben írt megoldás: egy projektmunka vagy valamilyen konkrét esemény bekövetkezése, jellemzően gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság megszűnte, de előfordult az üzlet bérleti szerződésének tartama is. Ezt a gyakorlatot egyébként a munkaügyi ítélkezés is elfogadta;[36] azzal, hogy az ilyen jellegű időhatározás esetén következetesen azt a megszorítást alkalmazta, hogy a munkaszerződésben meghatározott esemény bekövetkezésének objektív jellege legyen, azaz erre egyik félnek sem lehet hatása.[37]
Az előbbiek alapján jól látható: a munkaügyi gyakorlat és az ítélkezés teljes mértékben tudomásul vette az időhatározásnak azt a módját, amikor a felek a jogviszony megszűnését nem a naptárhoz, hanem egy, a szerződésben megjelölt és objektíve bizonyosan bekövetkező eseményhez kötötték. Az ilyen szerződéses tartalmat a munkaügyi gyakorlat következetesen időhatározásként fogta fel, jóllehet a munkajogviszony megszűnésének időpontja a szerződéskötéskor előre pontosan nem, legfeljebb megközelítőleg látható. E tekintetben mindenképp kivételnek tekinthető az az ügy, amelyben az alsóbb bíróságok a munkaszerződés hatályának ilyen típusú meghatározását bontó feltételnek minősítették, nem észlelve, hogy ez esetben a szerződéses kikötés - lévén az Mt. 19. § (1) bekezdésébe ütközik - semmis, és a szerződést határozatlan tartamúként kellene megítélniük. Jóllehet ennek a dogmatikai tévedésnek az ügy érdemi elbírálására kihatása nem volt, mert - tartalmára nézve - valamennyi bíróság időhatározásként és nem feltételként tekintett a szerződéses rendelkezésre, ám megítélésem szerint szerencsés lett volna, ha a felülvizsgálati határozatában a Kúria rámutat erre a félreértésre.[38]
Nem kifejezetten az időhatározás és a bontó feltétel elhatárolásának problémája, de az ilyen jellegű időhatározás kapcsán felvethető, hogy mennyiben "alkalmas mód" a határozott idő
- 73/74 -
megállapítására, ha a szerződésben megjelölt esemény bekövetkezésének időpontja a felek számára teljességgel kiszámíthatatlan. Kétségtelen, hogy a leggyakoribb ilyen meghatározási mód, a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság esetében ez a helyzet, ám a Kúria eseti döntésében kimondta: "Ha a felek olyan esemény bekövetkezésétől teszik függővé a munkaviszony időtartamát, ami naptárilag előre pontosan nem jelölhető meg, de a bekövetkezése független a felek akaratától, ez a kikötés önmagában nem tekinthető jogszabályba ütközőnek."[39] Épp e bizonytalanság okán írja elő a törvény, hogy a munkáltató köteles a várható tartamról a munkavállalót tájékoztatni, aminek nyilvánvalóan naptárszerűen kell történnie. Az ítélkezési gyakorlat által elfogadott, hogy a tájékoztatásban megadott időpont nem minősül - naptárszerű - időhatározásnak, tehát a szerződés tartama továbbra is a felek által meghatározott esemény bekövetkezéséhez kötött.[40] Így például, ha a helyettesített munkavállaló a tájékoztatásban megjelölt időpontban mégsem áll munkába, azaz a fizetés nélküli szabadság vagy keresőképtelenség stb. nem szűnik meg, a helyettesítő munkavállaló jogviszonya tovább tart, amíg a szerződésben megjelölt esemény be nem következik. A munkajogviszony kapcsán egyébként ilyen esetben is tekintettel kell lenni az Mt. 192. § (2) bekezdésének korlátozó rendelkezésére: a határozott idejű munkaviszony tartama az öt évet nem haladhatja meg; ezért a jogviszony, amennyiben tartama az öt évet eléri, a szerződéses kikötés bekövetkezésének hiányában is megszűnik.[41]
Szokásos megoldás, hogy a szerződés szerinti esemény, a bizonytalan ideig távollévő munkavállaló helyettesítése, megjelölése mellett a felek - a "legalább" vagy "legfeljebb" szóval összekapcsolva - naptárilag is megadják a szerződés megszűnésének időpontját. Ebben az esetben két időhatározással állunk szemben, és a szerződés megszűnését e két időhatározás egymáshoz való viszonyának értelmezésével határozhatjuk meg.[42]
A fentebb kifejtettek alapján nyilvánvaló, hogy "kibékíthetetlen" ellentét feszül a széles értelemben felfogott munkaügyi gyakorlat és a Kúria lakásbérleti szerződések kapcsán hozott határozatainak elvi tartalma között. A Kúria munkaügyi ítélkezése a határozott idő "más alkalmas módon" történő kikötését töretlenül időhatározásként fogta fel, ami az időhatározás és a feltétel elhatárolása tekintetében kétségtelenül megfelel a magánjogban - a római jog óta - uralkodó felfogásnak. A Kúria polgári ügyben hozott és itt tárgyalt ítéleteinek elvi summázata - ezzel szakítva - bontó feltételnek minősítette a munkaügyi gyakorlat szerint következetesen időhatározásnak tekintett szerződéses kikötést. Arra a tényállásra nézve, amikor a szerződés megszűnéseként megjelölt esemény bekövetkezésnek időpontja esetleges, ám az esemény bekövetkezte bizonyos, a Kúria munkaügyi perben már jóval korábban állást foglalt: "a törvényhozó a munkaviszonyt létesítő felek számára az Mt. 79. § (2) bekezdés második fordulatában a határozott idejű jogviszony létrehozását arra az esetre tette lehetővé, ha annak időtartama előre pontosan nem látható, naptárilag nem meghatározható".[43]
A tárgyalt probléma súlyát az adja, hogy amennyiben elfogadnánk a polgári ügyben hozott határozatok értelmezését, azaz a szerződés időbeli hatályának ilyen módon történő megfogalmazását bontó feltételként és nem időhatározásként kellene felfogni, a munkaügyi gyakorlat szerinti szerződéses kikötés egyértelműen semmis lenne, hiszen az Mt. 19. § (1) bekezdése azt a feltételt, melynek bekövetkezése esetén a munkajogviszony megszűnne, nem tűri.[44] Ennek egyértelmű következménye az lenne, hogy az Mt. 192. § (1) bekezdése, mely szerint a határozott időt "más alkalmas módon" is meg lehet állapítani, kiüresedne, a felek a szerződés hatályát csupán dátum szerint határozhatnák meg, tudniillik csak ekkor állapítható meg teljes bizonyossággal előre a szerződés megszűnésének időpontja. ■
JEGYZETEK
[1] Kúria Pfv.III.20.074/2025/4. (BH 2025.166.), illetve Kúria Pfv.III.21.322/2024/5. számú ítéletekről van szó.
[2] Kúria Kfv.45.115/2025/2. számú végzés.
[3] A közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 118. § (1) bekezdés b) pontja alapján a felülvizsgálati kérelem akkor fogadható be, ha ez a Kúria közzétett határozatától jogkérdésben való eltérés miatt indokolt.
[4] Végzés [17].
[5] Az ítéletek alapjául szolgáló tényállások mindkét döntés esetén lényegileg azonosak voltak. A tényállást csak annyiban tartom szükséges ismertetni, amennyiben az a témánk (feltételtűzés és időhatározás) kapcsán kifejtett ítéleti álláspontok elemzése szempontjából szükséges.
[6] Bizonyossággal ugyan nem állítható, de nagyon valószínűnek tűnik, hogy a bérbeadó munkáltató mindkét ügyben azonos gazdasági társaság volt, tehát mindkét jogvita tárgya lényegében azonos tartalmú szerződéses kikötés elbírálása volt. Erre egyébiránt az utóbb született kúriai ítélet indokolása is utal. Ld. Kúria Pfv.III.21.322/2024/5. [41].
[7] A hasonló tárgykörben született ítéletek következetesen használják a "munkaviszony nyugdíjazás miatt szűnt meg" kifejezést. Ez munkajogi szempontból teljességgel értelmezhetetlen, és jól jelzi, mire számíthatunk, ha megszűnik a munkaügyi ítélkezés - mára már egyébként is viszonylagossá vált - önállósága. Ilyen jogviszonymegszűnési (-megszüntetési) jogcím a munkajogban tudniillik nincs, ezért önmagában ez a kifejezés nem is értelmezhető. Ehhez kapcsolódik még az az értékelés is, hogy a bíróságok ezt nem tekintik a bérlő munkavállaló számára "felróható" oknak. Nem minden esetben világos, hogy ezekben az esetekben a bérbeadó munkáltató vagy a bérlő munkavállaló által közölt felmondásról van-e szó. Megjegyzem, az egyik perben a munkáltató állítása szerint a munkavállaló - a nyugdíjjogosultságának megszerzésekor - maga szüntette meg a jogviszonyt. A felróhatóság értelmezése erre nézve egyébként roppant nehéz; nem egészen érthető: hogyan lehetne a jogviszony megszüntetése, ami a törvény alapján jogszerű, a jognyilatkozatot közlő munkavállaló számára felróható. A felróhatóság a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 1:4. § (1) bekezdése szerint az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsításának kötelességét jelenti, és ezzel összefüggésben számomra nem értelmezhető a megszüntetésre irányuló jognyilatkozat kapcsán a munkavállaló felróhatósága. A felróhatóság természetesen értelmezhető arra az esetre, ha a bérbeadó a bérlő munkavállaló jogellenes magatartására alapítja a jogviszony megszüntetését, ám ez az ítéletekből korántsem tűnik ki egyértelműen.
[8] Lakás tv. 26. § (3) bekezdés.
[9] Nagykanizsai Járásbíróság 7.P.20.369/2023/25., Debreceni Járásbíróság 14.P.20.761/2023/23.
[10] Zalaegerszegi Törvényszék 2.Pf.20.480/2024/6. [13], Debreceni Törvényszék 5.Pf.20.538/2024/5. Megjegyzem, ebből az egyébként helyes álláspontból nem következik, hogy a feltétel és az időhatározás egymást kizárnák. Nincs tudniillik akadálya, hogy időhatározás mellett a felek bontó feltételt is kikössenek. Pl. a (naptár szerint) határozott tartamú bérleti szerződés megszűnik, ha a lejárat előtt a bérbeadó tulajdonos eladja az ingatlant.
[11] Kúria Pfv.III.20.074/2025/4. (BH 2025.166.) [14].
[12] Kúria Pfv.III.21.322/2024/5.
[13] Nyilván nem feladatunk értékelni a felülvizsgálati kérelmek jogi érvelésének minőségét, de mindkét esetben fölöttébb szembetűnő a dogmatikai "kiforrottság" hiánya.
[14] Kúria Pfv.III.21.322/2024/5. [41].
[15] Kúria Pfv.III.21.322/2024/5. [43].
[16] Az ítéletek tartalmi azonosságára tekintettel a következőkben az Ítélet megjelölés mindkét kúriai döntésre vonatkozik.
[17] Debreceni Törvényszék 5.Pf.20.538/2024/5. idézi: Kúria Pfv.III.21.322/2024/5. [13].
[18] A tárgyalt ítéletek ugyan még az 1959. évi Ptk. szabályaira hivatkozva születtek, de a Ptk. ezekkel tartalmilag azonos rendelkezéseket tartalmaz; a kérdés megítélése szempontjából az anyagi jog nem változott.
[19] Ennek írásmódja tekintetében tapasztalható némi kettősség: condicio és conditio is fellelhető. A római jogi, illetve magánjogi jogirodalomban azonban a "condicio" használata tűnik inkább elfogadottnak.
[20] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és instituciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008. 397. o.
[21] Uo. i. m. 398. o.
[22] Az 1959. évi Ptk. 229. § (3) bekezdés, a Ptk. 6:116. § (3) bekezdés.
[23] Cséffán József megjegyzése: időhatározásnál szoros értelemben az időpont általában csak dátum lehet, csupán a feltétel szabályainak megfelelő alkalmazása nyitja meg a lehetőséget arra, hogy a felek lényegében eseményként tüntetik fel a dátumot, hogy az időhatározásnál is megjelenhet a jövőbeni bizonytalan esemény mint másodlagos elem.
[24] Zoltán Ödön: A szerződés tartalma és tárgya. In: Gellért György (szerk.) A Polgári Törvénykönyv magyarázata. I. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2004. 855. o., Wellmann György: A szerződés hatálya, hatálytalansága. In: Wellmann György (szerk.) Polgári jog. Kötelmi jog. Első és Második rész V/VI. HVG-ORAC, Budapest, 296. o.
[25] Zoltán: i. m. 855. o.
[26] Több korábbi, lakásbérleti ügyben született ítélet alapján egyébként úgy tűnik, az ítélkezési gyakorlat a szolgálati lakásbérletek esetében a munkajogviszony vagy munkakör megszűnését már korábban is következetesen bontó feltételként fogta fel. BH 2001.116.: "Munkaviszonyhoz kötődő lakásbérleti szerződés esetén a munkaviszony megszűnése bontó feltételként a lakásbérleti szerződés megszűnését eredményezi.", Kúria Pfv.V.21.408/2015/4.: "[a] felek közötti lakásbérleti szerződés határozatlan időre szólt, de feltétel bekövetkeztéig tartott".
[27] Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Méliusz Könyvkereskedés, Debrecen, 1943. 77. o.
[28] Márkus Dezső (szerk.): Magyar Jogi Lexikon IV. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1903. 283. o.
[29] Földi-Hamza: i. m. 399. o.
[30] Ennek oka az a hagyományos felfogás, hogy a munkavállaló biztonságát a határozatlan idejű foglalkoztatási jogviszony szolgálja, épp ezért ehhez képest a határozott időre létesített szerződés kivételes jellegű. A határozott idő különös természete megmutatkozik egyébként a jogviszony megszüntetésének sajátos szabályozásában, a határozott idő tartamának törvényi korlátozásában, illetve az egymást követő határozott idejű jogviszonyok létesítésének feltételhez kötésében. Ld. erre részletesebben: Bankó Zoltán - Berke Gyula - Kiss György: Kommentár a munka törvénykönyvéhez. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 609. o.,
[31] Mt. 192. § (1) bekezdés.
[32] Bernhard Miksa - Sövényházy Neuhold Ferenc - Bernhard László: A magánalkalmazotti jogviszony. I. Orion Irodalmi Vállalat, Budapest, 1938. 230. o.
[33] Vincenti Gusztáv: A munka magánjogi szabályai. Grill Károly Kiadóvállalata, Budapest, 1942. 93. o.
[34] 1999/70/EK irányelv Melléklet, Meghatározások (3. szakasz) 1.
[35] Ennek feltételéül szabta egyébként, hogy a munkaszerződés megkötésekor a munka időtartama a szakmai tapasztalatok és a munka természete alapján megközelítő pontossággal előre látható legyen.
[36] Kúria Mfv.III.10.703/2012/4., Kúria Mfv.II.10.274/2018/6., Legf. Bír. Mfv.I.11.103/2001. (BH 2003.34), Legf. Bír. Mfv.II.10.701/1998. (BH 2000.369.).
[37] Legf. Bír. Mfv.I.10.295/1994. (BH 1995.319.). Ez egyébiránt fontos különbség a feltételtűzéshez képest. A feltétel esetében ugyanis egyáltalán nem kizárt, hogy a szerződésben feltételként előírt esemény bekövetkezte valamelyik fél magatartásához kötődjön.
[38] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 80.M.257/2019/10., Fővárosi Ítélőtábla Mf.31.027/2020/9., Kúria Mfv.X.10.114/2020/8.
[39] Legf. Bír. Mfv.II.10.701/1998. BH 2000.369. A Kúria Mfv.10703/2012/4. számú precedensképes határozatában is kimondta: "Ez a kikötés a határozott idejű munkaviszony időtartama meghatározása alkalmas módjának minősül akkor is, ha a távollévő munkavállaló gyermekvállalási tervei a szerződő felek által előre pontosan nem ismertek." Rögzítette továbbá azt is, hogy "az Mt. 79. § (2) bekezdés második fordulatában a határozott idejű jogviszony létrehozását arra az esetre tette lehetővé, ha annak időtartama előre pontosan nem látható, naptárilag nem meghatározható, a munkáltató vagy a munkavállaló érdekkörében felmerült okok azonban a tartós, határozatlan idejű jogviszony létrehozását nem indokolják". Lőrincz György ezt a gyakorlatot vitatja: álláspontja szerint a "más alkalmas mód" nem szakítható el teljes mértékben a naptárszerű meghatározástól, amiből az következik, hogy a nem naptárszerű tartammeghatározásnak "ezzel csaknem egyenértékű és kalkulálható módon kell történnie". Lőrincz György: A munkaviszony megszűnése és megszüntetése. HVG-ORAC, Budapest, 2017. 37. o.
[40] "Tévesen hivatkozott az alperes a perbeli munkaszerződés részleges érvénytelensége körében az Mt. 79. § (2) bekezdésében írt, a munkaviszony várható időtartamára vonatkozó tájékoztatás elmaradására is" (Kúria Mfv.III.10703/2012/4., BH 1981.35.).
[41] Kúria Mfv.III.10703/2012/4.
[42] Így például, ha a szerződés Kovács Józsefné fizetés nélküli szabadságának tartamára, de legfeljebb 2025. november 15-ig jön létre, a szerződés akkor szűnik meg, amikor a két időpont közül bármelyik előbb bekövetkezik. Abban az esetben azonban, ha a szerződés Kovács Józsefné fizetés nélküli szabadságának tartamára, de legalább 2025. november 15-ig jön létre, a szerződés a naptár szerinti időpontban csak akkor szűnik meg, ha egyébként a fizetés nélküli szabadság ezt megelőzően már véget ért, illetve a fizetés nélküli szabadság megszűnésének bekövetkezése abban az esetben eredményezi a jogviszony megszűnését, ha ez 2025. november 15. után történik.
[43] "A - munkaviszonyban álló felek által tudottan - gyermek gondozása miatt fizetés nélküli szabadságot igénybe vevő munkavállaló távollétének idejére történő foglalkoztatásra/munkavégzésre a felek a munkaszerződésben név szerint megjelölt munkavállaló távollétének idejére való utalással is szerződhetnek" (Kúria Mfv.III.10.703/2012/4.).
[44] Erre nézve egyébként a munkaügyi ítélkezési gyakorlat - kifejezett anyagi jogi tiltó szabály hiányában is - mindig elutasító volt. Erre ld. BH 1993.469. Megjegyzem, az Mt. 19. §-a nem általában tilalmazza a feltételtűzést; csak köthető ki olyan feltétel, amely alapján a munkaviszony a munkavállaló hátrányára módosulna, vagy a munkaviszony megszűnését eredményezné. Sajátos a munkatörvényi megoldás abból a szempontból is, hogy a feltételre nézve ugyan önálló szabályt tartalmaz, ám emellett alkalmazni rendeli a Ptk. feltételre vonatkozó rendelkezéseit (Ptk. 6:116-6:119. §) is. Erre nézve ld. részletesebben Lőrincz György: Az Mt. általános rendelkezései. In: Kozma Anna - Lőrincz György - Pál Lajos: A Munka Törvénykönyvének magyarázata. (szerk.: Petrovics Zoltán) ORAC, Budapest, 2023. 120-121. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, Pál és Kozma Ügyvédi Iroda; c. egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Munkajogi és Szociális Jogi Tanszék.
Visszaugrás
