Jelen írás célja az Alkotmánybíróság (AB) érvelési gyakorlatának elemzése.[1] Az írás első (nagyobbik felében) az 1990 és 2010 közötti időszakot elemezzük 40 kulcsdöntés segítségével, majd összehasonlítási célból egy ugyancsak 40 döntésből álló mintát vizsgálunk meg a 2012-2013-as időszakból. A vizsgálat alapvető módszere, hogy a két időszakból 40-40 kulcsdöntést választottunk ki, a döntéseket pedig egyenként elemeztük egy 36 kérdésből álló kérdőív segítségével.[2] A kérdések elsősorban érvtípusok előfordulására vonatkoztak: ha egy érvtípus (pl. nemzetközi jogra hivatkozás az alkotmány értelmezéséhez) előfordult, akkor azt az adott döntésnél "1"-nek vettük [függetlenül attól, hogy hányszor fordult elő, és független attól, hogy a többségi véleményben vagy pedig a külön- vagy párhuzamos vélemény(ek)ben], ha pedig nem, akkor "0"-nak. Ezeket egészítette ki egy részletes kérdőív mentén egy kvalitatív jellegű elemzés az intézményi környezetről és a jogi kultúráról. Az alábbiakban az ezekből a forrásokból összeállított magyar országjelentést közöljük.
Az 1990 és 2012 közti időszak szempontjából az Alkotmány tulajdonképpen 1989/1990-ben keletkezett (bár a szöveg bizonyos részeiben továbbra is érezhető maradt a szocialista elemek hatása). Az első AB az esetlegességektől sem mentes alkotmányszövegbe próbálta beleolvasni az általa nyugati mainstreamnek tekintett alkotmányjogi megoldásokat. Ebben nagyrészt sikeres volt, de ennek ára az volt, hogy a szakirodalom gyakran vádolta aktivizmussal arra hivatkozva, hogy döntéseit önkényesen, szövegszerű alapok híján hozta. Az AB maga is megosztott volt a saját szerepfelfogását és az alkalmazott alkotmányértelmezési módszereket illetően, az erről folytatott vitát alapvetően a szövegpozitivista-aktivista szembenállásként szokták leírni. E két megközelítésmód nem azonosítható sem politikai vagy egyéb csoportérdekkel, az eltérés kizárólag módszertani természetűnek tekinthető. Ugyancsak nem tekinthetők e nézetek szigorú doktrínális iskoláknak, mivel olykor ugyanaz a bíró, illetve szerző egyszerre alkalmazta a két különböző megközelítésmód egyes elemeit. A két megközelítésmód leginkább a wittgensteini értelemben vett "családi hasonlóság" fogalmával írható le.[3]
Bevezető megjegyzésként fontos tisztázni, hogy a szövegpozitivizmus nem azonos a (kelseni vagy harti értelemben vett) jogpozitivizmussal:[4] a szövegpozitivizmus nem a jogpozitivizmus egyik iskolája, hanem csupán az értelmezés problematikájának egyik megközelítése, amely tartalmaz néhány beleértett (és gyakran nem reflektált) elméleti előfeltevést, amelyek némelyike a kiválasztott döntésekben is megjelenik. A szövegpozitivista érvelés három különböző dolgot jelenthet: (I) értelmezési módszert, ezen belül (a) az objektív teleologikus érvek elutasítását, (b) a szubjektív teleologikus érvek támogatását, vagy (c) a nemzetközi jogra hivatkozó érvek elutasítását, (II) az érdemi érvek megfelelő sorrendjét, valamint (III) módszertani-fogalmi kifinomultságot elutasító általános megközelítésként.
Ad (I) (a)-(b) A szövegpozitivista érvelés legfontosabb jellegzetessége a szöveg szigorú alapulvétele (mely magyarázza a szövegpozitivizmus elnevezést)
- 83/84 -
és az objektív teleologikus módszer kifejezett elvetése. E megközelítés lényege tehát, hogy "ami nincs kifejezetten odaírva, az nem jog." Ha tehát az Alkotmány szövege kifejezetten nem mond semmit (vagy amit mond az ellentmondásos) a kérdésről, akkor a döntés nem lehetséges.
Ez az értelmezési módszer a magyar viszonyok közt a szocializmus öröksége. Ha tudni szeretnénk, hogy a szocialista jogirodalom miért utasította el az (objektív) teleologikus értelmezési módszert,[5] a valószínűleg legfontosabb magyar szocialista jogtudósnak, Szabó Imrének a véleményét érdemes felidézni.[6] Ő a következőkben látta ennek az értelmezési módszernek a lényegét és egyúttal végzetes hibáját: az (objektív) teleologikus módszer elválasztja a jogot a jogalkotó szándékától és ezáltal olyan szándékot érvényesít, amely nem csak független de akár ellentétes is lehet a jogalkotó akaratával. Szerinte a teleologikus értelmezés kizárólag a történeti értelmezés paraméterein belül érvényesülhet (azaz kizárólag a szubjektív teleologikus értelmezés elfogadható).[7]
Tizenhét évvel később, Szabó a következőket írta: "az értelmezés mindig [csak - J. A. és F. J.] deklaratív," és "semmit sem magyarázhatunk bele a jogszabályba, ami nincsen abban benne."[8] Néhány oldallal később a teleologikus módszerről így nyilatkozik: "Az, hogy az értelmezés később egészében elszakadt a történeti módszertől és a célszerűségi értelmezéssel egyfajta jogi opportunizmust vezetett be, vagyis a jogszabálynak olyan értelmet tulajdonított, ami az ügy természetének megfelelő volt, tulajdonképpen a törvényt egyszerű eszközzé degradálta, amelyet bármely kívánt célra alkalmazni lehet. Ezt a módszeri elemet, vagyis az úgynevezett teleológiai értelmezési módot el kell vetnünk." [9]
Láthatjuk, hogy az objektív teleologikus módszerrel szembeni legerősebb ellenérv a jogalkotó eredeti akaratának elvetése és ezzel együtt az a tendencia volt, hogy az túlzottan nagy mérlegelési lehetőséget biztosít a jog értelmezésében. Félretéve az ideológiai tartalmat, ez felfogható egy érvként amellett, hogy az objektív teleologikus módszer valójában jogbizonytalansághoz vezet. Az adott időszak körülményei között azonban ez az érv sokkal inkább az ellenőrizetlen kreativitással szembeni ellenszenv megnyilvánulása volt, amely a szocializmus, illetve minden "szokványos" diktatúra jellegzetessége. A szocializmus a jogalkalmazást egy, a jogszabályokat feldolgozó, előre kiszámítható gépezetté kívánta formálni.[10] Szabó Imre is ehhez a jelenséghez járult hozzá - valószínűleg kifejezetten tudatosan.[11] Másrészt a szocializmus idején a szöveghez való ragaszkodás a párt-politikai befolyás elleni legerősebb (lényegében egyetlen lehetséges) védelemként is funkcionált, ezért nem csupán a hivatalos jogelméleti irányzat, hanem a szakmai integritás is leginkább ebbe az irányba tolta a jogászságot.
A szocializmus összeomlását követően az objektív teleologikus értelmezés elkezdett újraéledni a jogi szakirodalomban, és ahogy a számokból látható az AB értelmezési gyakorlatában is. Ezzel együtt azonban a 40 vizsgált határozatból néhányban továbbra is fellelhető a szövegpozitivista megközelítésmód.[12] Különösen jól tetten érhető ez azokban az ügyekben, amelyekben az volt az érv, hogy azért nem lehet dönteni, mert a megoldás "nincs benne a szövegben". Ezenkívül gyakran a szubjektív szándékra alapozó érvek is meghatározóak voltak, és a tény, hogy 1999 és 2010 közti időszakban az ilyen jellegű érvek száma megnövekedett, azt az elterjedt vélekedést támasztja alá, hogy az AB személyi összetételének megváltozása ennek a régi módszernek a visszatérését eredményezte.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
