A ius commune,[1] a római jog, magyarországi hatását vizsgálva, szinte opinio communisnak tűnik az az állítás, amely szerint a római jog nagy tekintélyt élvezett, de a recepció hiánya miatt nem tekintették hatályos rendszernek. Mégis szükség van ennek az állításnak a felülvizsgálatára.
Ha a római jog magyarországi hatását vizsgáljuk,[2] mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a magyar jog nemcsak a Tripartitum. Ha egy város bírósága elé valamilyen ügy került, az országos jog mellett elsősorban a saját városi jogot kellett figyelembe venni. Ha pedig a városi jog nem tartalmazott kielégítő rendelkezéseket, akkor más forrásokhoz kellett folyamodni. Ez a más forrás pedig nem lehetett más, mint a ius commune, vagyis a glosszált római jog, amelynek fejlett szabályai jól betöltötték a városi jogok hiányos szabályozását.
"Vajon elképzelhető, hogy magyar bíróság áruszavatossággal kapcsolatban semmi gyakorlatot nem folytatott? Ha az öröklési jogban szerepel a szerzett és az ingó vagyon, magáról a szerzésről ne lett volna joggyakorlat?! Volt bizonnyal, csak nem a sajátos, országos jog, hanem a ius commune tételei szerint".[3]
Werbőczy "olyan területeket, amelyeket a ius commune megfelelően szabályozott, mégha a hazai bírói gyakorlat esetleg nem is alkalmazta szabályait általános érvénnyel, kihagyta a feldolgozás köréből". (uo.)
Igaza van a fenti idézet szerzőjének, amikor azt állítja, hogy közvetlenül a római jogot alkalmazták, és nem a Tripartitumhoz folyamodtak akkor, amikor az áruszavatosság kérdése merült fel. A Tripartitum nem öleli fel a Magyarországon a középkorban alkalmazott összes szabályt. Ahhoz, hogy olyan kérdésekben is dönteni tudjanak, amelyről a Tripartitum nem szólt, a ius commune forrásaihoz kellett folyamodniuk.
Az előbbi mondatban szándékosan használtuk a ius commune kifejezést. A ius commune ugyanis nemcsak a jusztiniániuszi római jogot jelenti, ahogyan az megjelenik a Corpus iuris civilisben, a középkori glossza nélkül. Éppen ellenkezőleg, a ius commune a glosszált római jog, a summákba foglalt római jog, a kommentált római jog. Ha egy városi bíróság valamely vitás kérdést akart megoldani, nem feltétlenül folyamodott rögtön a Corpus iuris civilishez, hiszen annak nagy terjedelme, és sokszor belső ellentmondásai, a kérdés hosszas tanulmányozását igényelték volna. Erre nem volt idő, az ítélkezéshez rövid, de pontos, egyértelmű, de nem leegyszerűsítő megoldásokra volt szükség. Ezt nyújtotta a városi bíróság számára a summa műfaja. Benne a római jog rendszeres összefoglalását találhatjuk meg. Nem kell terjedelmes köteteket végigolvasni ahhoz, hogy egy szavatossági perben ítéletet lehessen hozni. Amikor Király János Pozsony város jogát ismerteti, többször is hangsúlyozza,
- 498/499 -
hogy a források beszámolnak több fajta ilyen jogkönyv, vagy ahogyan az ilyen források mondják: "rechtspuech" létezéséről. Persze ez sem magyar kuriózum. Megtalálhatók voltak ezek a jogkönyvek más európai középkori városban is. Elég, ha a firenzei Liber iuris Florentinusra gondolunk. Sőt van példa arra is, hogy a nép nyelvére lefordított summákat használnak. Itt is elég egy példát felhozni. Nevezetesen a provenszál nyelvű Le Codi-t. A Le Codi pedig eredetét tekintve egyenesen az Irneriusnak tulajdonított Summa Codicis, tulajdonképpen az első igazi summa, egyszerűsített formája. Vannak, akik azt mondják, hogy rögtön a nép nyelvén írták és csak később fordította latinra Riccardus Pisanus. Egy azonban biztos, nevezetesen az, hogy a gyakorlati használatra volt szánva. Amint a címe is mutatja: Summa legum ex omnibus libris legum a viris prudentibus facta. A prudentibus facta jelzőben pedig nem merészség E. Bestával együtt a városi bíróság tagjait látni. A városi bíróságot sem az egyes iskolák véleményeltérései érdekelték. Tudjuk azt, hogy a középkorban híres volt a "quattuor doctores" (Martinus, Bulgarus, Jacobus, Hugo) közül, Martinus és Bulgarus vitája. Ezek nemcsak a dissensiones dominorum[4] műfajában kaptak helyet, hanem megjelentek a glosszában is. A gyakorlat számára azonban világos és egyértelmű útmutatás kellett, és ezt nyújtotta a summa.
Közkézen forogtak természetesen más művek is, amelyek a ius commune hatását terjesztették, mint ahogyan ezt Bonis György meggyőzőn kimutatta. Egyetlen egy sem volt annyira elterjedve azonban, mint a Summa legum Raymundi Parthenopei.
Jelen tanulmányunk a magyar zálogjog elemzését tűzte maga elé célul. A magyar zálogjog azonban két részből áll. Az ingatlan-zálogot a ius consuetudinarium szabályozza, míg a kézizálogra a ius commune jogában találhattak szabályokat. Ennek megfelelőn épül fel tanulmányunk is. Először az országos jog szerinti zálogról szólunk. Mivel pedig a Tripartitum rendelkezéseit már számtalanszor ismertették, ehelyett egy máig ki nem adott műnek, a Novum Tripartitumnak az országos jogot összefoglaló zálogjogi rendelkezéseit vesszük alapul. Ha összevetjük a Tripartitum és a Novum Tripartitum zálogjogi szabályozását, látni fogjuk, hogy a Novum Tripartitum jelentős római jogi elemeket tartalmaz. Azt is tudjuk, hogy a Novum Tripartitum nem elsősorban új jogot alkotott, hanem a Tripartitum hiányosságait a már meglévő bírósági gyakorlat által követett módszerek alkalmazásával töltötte ki. Az ítélkezési gyakorlatban már benne voltak ezek a római jogi elemek, noha a Tripartitum ezt nem tartalmazta. Ez bizonyítja a ius commune hatását Magyarországon.
A Novum Tripartitum egyik fő erénye az, hogy a magyar jog rendszerét sokkal logikusabb és fejlettebb rendszerben adja elő, mint Werbőczy. Mindenekelőtt ragaszkodik a Gaius-féle beosztáshoz, ennek megfelelőn a második részben tárgyalja a zálogjog szabályozását. A zálogjogi szabályozást tehát egy helyen összegyűjtve a 69-75. címekben találhatjuk meg. A zálog jogintézményének szabályozása továbbra is a Werbőczy által felvázolt alapokra épül, ennek ellenére a Novum Tripartitum[5] fontos kiegészítéseket tartalmaz a zálogra vonatkozóan, és ezek egy részét átvette, a híres Planum Tabulare tanúsága szerint, a felsőbírósági gyakorlat.
Mint tudjuk, a magyar rendi zálogjog sajátos szabályokat alkalmaz. Mindenekelőtt igyekszik biztosítani a család, vagy hogy pontosabb szakkifejezést használjunk, a fratres condivisionales, illetve a szomszédság érdekeit. Ennek megfelelőn van kialakítva az admonitio jogintézménye, és a megintés elmulasztása esetén indítható per. A legfontosabb pedig az, hogy a Tripartitumban szabályozott zálogjog tárgya az ingatlan, a földbirtok. Az ingó dolog feletti zálogjogról a Tripartitum nem szól.
A magyar zálogjogról az egyes szerzők különféle fogalommeghatározást adnak. Werbőczy meghatározását veszi át a Novum Tripartitum és Szegedy, aki szerint a zálog a zálogbaadó szempontjából "iuris proprii, necessitate cogente, ad utendum alteri temporalis concessio."[6] A záloghitelező szempontjából "iuris alieni, cum fructuum perceptione, ad tempus detentio." Huszty István a Jurisprudentia practicanak a zálogjogról szóló fejezetében szintén ragaszkodik Werbőczy definíciójához, ugyanúgy, mint Szegedy és a Novum Tripartitum. A XIX. század elejének már fejlettebb dogmatikájával majd Kelemen ad a zálognak pontosabb definíciót (temporanea possessio, pro inhaerente aliqua summa pecuniae), de ez is a hagyományos rendi magánjog dogmatikájához igazodik, hűn követve Szegedyt és Husztyt. A zálog két fajtája az ingó és az ingatlan dolog záloga.[7] Az ingó dolog záloga pignus securitatis, seu rei mobilis meghatározása nagyjából megegyezik a maival. E szerint contractus nominatus, realis, accessorius quo res mobilis in securitatem pecuniae creditae ita traditus, ut soluto debito
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
