Az emberi jogok rendszere és megítélése válságban van. Ennek okai pl. a lista folyamatos bővülése, és az ezzel járó joginfláció, valamint egy paradigmaváltás: a sérülékenység mint emberi jogot megalapozó kritérium előtérbe kerülése. Mindez táptalajt ad a szuverenista populizmusnak, amely a népakarattal szembehelyezett önkényt lát az emberi jogokban. Ugyanakkor reményt ad, hogy a civilizációs értékek, vagy legalábbis a fogyasztási és életmódbeli szokások fenntartása az emberi jogok alapján szerveződő társadalmi integráció nélkül lehetetlen.
Az utóbbi években egyre többet hallani az emberi jogok válságáról. Hogy gyakoribbak-e a jogsértések, vagy megtűrtebbé vált-e a jogsértés az elmúlt évtizedben, arról nincs megbízható adat. Felelősséggel csak annyit mondhatunk, hogy a nyugati társadalmak és kormányaik szemében, illetve a nemzetközi kapcsolatokban az emberi jogok tekintélye csökken.
Az emberi jogok legitimációs fontosságáról sokat elmond, hogy 2018. március 19-én az orosz delegátus az alábbi indokkal ellenezte a Szíriában kialakult humanitárius katasztrófáról szóló emberi jogi főbiztosi beszámoló meghallgatását az ENSZ Biztonsági Tanácsában: "ennek az ülésnek semmi okát sem látjuk, mivel az emberi jogok nincsenek a Biztonsági Tanács napirendjén". Ami igazán aggasztó, az az, ami az orosz ügyrendi javaslattal történt. A Biztonsági Tanácsban az orosz álláspont többségi álláspontnak bizonyult - idézem - a "béke és biztonság" megőrzése érdekében.[1] Még valamit erről a szavazásról: a Reuters kivételével egyetlen mérvadó nemzetközi média sem adott hírt az eseményről. A semmibevételt is semmibe veszik.
Előadásomban erről a jelentőségvesztésről és az emberi jogok ezzel kapcsolatos átalakulásról fogok beszélni. A tudományos elemzéshez ilyen semleges fogalmak illenek. Nem tagadhatom azonban (még ha ez a tudományos elemzés hitelét rontja is), hogy az "átalakulás" vagy "változás" kifejezés felháborító eufemizmus. Felháborító, mert egy nagyon fontos emberi törekvés elárulását leplezi. Az emberi jogoknak ebben az úgynevezett változásában ugyanis az emberi jogok eljelentéktelenítése és leértékelése zajlik.
1983-ban Michel Villey, a nagy francia jogfilozófus azt írta, hogy korunkban az emberi jogoknak csak barátai vannak.[2] Ma elfogadottá vált az emberi jogok nevében fellépők megbélyegzése. A demokráciákban a lakosság jelentős része jobb esetben közömbös, rosszabb esetben ellenséges. Ezek a fejlemények nem csak a nemzetközi kapcsolatok átalakulásával, az emberi jogok iránt kevéssé elkötelezett új nagyhatalmaktól való függőséggel és az emberi jogokat elvileg tisztelő országok gyengülésével magyarázhatók. A kínai befektetéseket különösen pártoló Görögország nemrégiben megakadályozta, hogy az unió közös, Kínát elítélő álláspontot fogalmazzon meg az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa számára.[3] A liberális világrend utópiáját egyre inkább kiszorítják a lokális geostratégiai megfontolások. A csepp-
- 365/366 -
folyós hatalmi taktikázásban az emberi jogoknak annyi szerepük sincs, mint a hidegháború idején. Ugyanaz a nagyhatalom, az Egyesült Királyság, amely alig két évtizede alkotmánypótlékként bemásolta a jogrendszerébe az Emberi jogok európai egyezményét, egy évtizede kitartó harcot folytat a saját teremtménye ellen.
Lehetséges persze egy másik olvasata is a mostani folyamatoknak. Eszerint az emberi jogok tartalma, prioritásai átértékelődnek a klasszikus első és második generációs jogok rovására, és ezt érzékelik gyengülésként a hozzám hasonló konzervatív megfigyelők. Az emberi jogok története arra tanít, hogy e jogok egyetemességük ellenére történelmileg változnak, tehát elképzelhető, hogy mindössze egy átértékelődés zajlik. Azonban, ha valóban erről van szó, akkor is súlyosan veszélyezteti az emberi jogi rendszer egészének hitelességét.
Mi vezetett ehhez a helyzethez? A tényezők közt első helyen társadalmi értékrendbeli változások említendők. Különféle szociológiai értékfelmérések alapján úgy tűnik, hogy a fejlett demokráciákban és az átmeneti rendszerekben egyre többen fordulnak az emberi jogokkal összeegyeztethetetlen értékek felé. A fogyasztói társadalmakban mind kevésbé érvényesülnek az értékelvű, morális igazolások. A politikát és a politikai ideológiát a kiábrándult tömegek sokszor puszta érdekkonfliktusnak látják, ahol az elvek csak a valós szándékok, sötét "csirkefogászat" leplezésére szolgálnak. De mégis, miért nem képes ennek ellenállni az emberi jogi értékrendszer?
Az emberi jogokat szokták a szabadságjogokkal járó gazdasági előnyökkel és a jogok érvényesülése által lehetővé tett békés társadalmi együttélés hasznosságával igazolni. Amartya Sen híres tétele szerint működő demokráciákban sosem volt éhínség.[4] Gazdaságtörténészek szerint hosszabb távon az egyéni szabadság volt és marad a gazdasági fejlődés alapja. Ha igaz, hogy a gazdasági fejlődés egyéni jólétre vezet, a szabadság és az ezzel kapcsolatos emberi jogok hasznosak, tehát igazoltak. Szegény autoriter rendszerek bukásakor a lakosság joggal hihette tehát, hogy az emberi jogok, a felszabadulás és a jólét együtt járnak. De a jólét sokaknak nem jött el, a szabadság pedig gyorsan megszokható, ha ugyan nem nyomasztóan terhes. A választás szabadsága frusztráló, különösen, ha megfelelő lehetőségek hiányában nem lehet élni vele. És az utilitárius igazolás összeomlik, amikor a szabadság nélküli Kína gazdaságilag messze sikeresebb Indiánál és a közeljövőben a világ vezető gazdasági és talán politikai hatalma lesz.
A pragmatikus igazolás hitelvesztésénél is fontosabb, hogy diszkreditálódnak azok az értékek, amelyekre az emberi jogok igazolása épül. Ebből a delegitimációból a társadalomtudósok és jogászok is kiveszik részüket. A revizionisták egy része az emberi jogok egyetemességét tagadja, és azon az alapon támadja az egyetemes érvényű szabályokat, mert azok figyelmen kívül hagyják a helyi viszonyokat és hagyományokat, így arra szolgálnak, hogy valamiféle nyugati életformát kényszerítsenek rá egy másfajta értékeket tisztelő társadalomra, megalázva azokat. Mások szerint az emberi jogok csak alkalmi politikai termék, amelyet a hidegháború céljára fejlesztettek ki. Nincs semmi egyetemesen kötelező az emberi jogokban, amelyek mindössze aktuálpolitikai esetlegességek.
Az emberi jogok támadhatóvá válásában közrejátszik a részben már hivatkozott átalakulás. Az elmúlt évtizedekben az emberi jogok listája folyamatosan bővült. Nem véletlenül beszélünk inflációról. Hagyományosan az emberi jogok és azok alkotmányos kifejeződése az állam vagy más feltétlen hatalom elnyomásával szembeni védelmet ígér. Ez a szűk kör először a szociális jogokkal bővült. A minimális létfeltételekhez való jog azonban akár össze is férhet az emberi jogok klasszikus felfogásával, még ha ezek nem szerepeltek is a liberális kánonban.
Az igazi változást még csak nem is az állam támogatási kötelezettsége, a pozitív jogelőmozdítás hozta el, hanem a sérülékenységet, illetve ehhez kapcsolódóan az áldozati mivoltot középpontba állító felfogás.[5] Eszerint az embereket sebezhetőségük, sérülékenységük, áldozat mivoltuk miatt illetik alapvető jogok. Így került előtérbe a nők, a szexuális kisebbségek, a gyermekek, a fogyatékkal élők, az üldözött csoportok, mint például a menekültek, a halmozottan hátrányos helyzetűek különleges emberi jogainak a védelme. A sérülékenység oka itt rendszerint valamiféle strukturális társadalmi elnyomás. Ez az ideológia, amely számos, valóban létező igazságtalanság felszámolását kívánja, fontos nemzetközi egyezmények elfogadtatásához vezetett. Martha Fineman professzor tanításában a sebezhetőség egyenesen az emberi létezés alapkategóriájává válik. Azért itt egy új paradigma jelent meg, ami végzetesen ellentétes az egyetemes emberi jogokkal. Fineman bírálata szerint "A politikai liberalizmus az eszményi állampolgárt liberális jogalanynak képzeli, ez az alany autonóm, független és minden szempontból működőképes személy, aki egy olyan világban él, amelyet az egyéni és nem a társadalmi felelősség határoz meg és ahol az állami beavatkozás a jogalany szabadságának megsértése."[6]
A paradigmaváltás abban áll, hogy az egyenlő tiszteletre méltó egyén helyét egy eredendő emberi gyengeség és
- 366/367 -
sebezhetőség váltja fel és az állammal szemben megőrzött szabadság helyébe egy jóindulatúnak képzelt, esetleg jóléti államnak kiszolgáltatottság lép. A sebezhetőség ideológiája eközben esetenként emberi jogokra hivatkozik, de az emberi jogokat mint olyat is hitelteleníti a maga forradalmi túlzásaival.
Erre egy jó nevű amerikai egyetem professzorának érvelését hoznám fel példaként: a professzor asszony egy floridai rasszista terrortámadás vádlottját veszi védelmébe. A terrorizmus segítésével vádolt asszonyka tagadhatatlanul családi erőszak áldozata volt. A professzor asszony szerint ez olyannyira sebezhetővé tette a nőt, hogy emiatt további kényszerítés nélkül működött közre a férje terrorcselekményének előkészítésében. A családi erőszak áldozata büntetőjogilag értékelendő kényszerre hivatkozhat - írja a professzor asszony -, ezért fel kell menteni. Az ilyen nézetek könnyen lejárathatják az emberi jogi követeléseket.[7]
A paradigmaváltás lényeges gyakorlati következményekkel jár: egészen más igények számítanak emberi jognak, és más állami programok válnak megengedetté a sérülékenység jegyében. A természetjogi tanításokat, a felvilágosodás emberi jogi követeléseit, vagy az egyetemes nyilatkozat szövegét és előkészítő anyagát áttekintve azt mondhatjuk, hogy az emberi jogok olyan feltétlen (de nem abszolút) jogosultságok, amelyek az autonóm egyént illetik meg. Ezekre a jogokra azért van szükség, mert ezek nélkül az állam hatalma korlátlan, és a korlátlan hatalom miatt a jogfosztott társadalom barbárságba hullik. Az egyetemes nyilatkozat ezen kifejezett megfontolása eltűnik, és már egyéni jogokra sincs szükség, amikor az államot a sebezhetőség ellen mozgósítják. Így születik meg a testi esendőségre építő biztonsági állam kultusza. Ez a kultusz sikerrel támaszkodik nemcsak a gyengék függésére, de a biztonságra vágyó, gyakran félelembe manipulált többség támogatására is.
A sérülékenységükre sikerrel hivatkozó csoportok igényei az egyenlőnek minősített hagyományos emberi jogok elé kerülnek. Íme, néhány példa: büntetőeljárási alapjog a szembesítés és az, hogy a bíró a számára hozzáférhető bizonyítékok alapján dönthessen. Az áldozatok, különösen a nők és gyermekek jogai nevében ezeket a jogokat egyre többször korlátozzák vagy meg is tagadják. A gyermek jogai nevében a gyermek érdeke elsőbbséget kap a vádlott jogainak rovására és a gyermekáldozatot nem hallgatják ki a bíróság előtt, míg a vádlottat elítélik a gyermek rendőrségen tett elmondása alapján. Természetesen szó sincs arról, hogy a védelem jogai érdekében ragaszkodni kellene az újabb traumát okozó kihallgatáshoz és keresztkérdezéshez. De a gyermek érdekeinek védelméből nem következik, hogy megfelelő eljárás nélkül ítélhessenek el vádlottakat.
Az emberi jogok ellen fordított biztonsági logika a testi integritás védelmében azt kívánná, hogy széles körben, puszta gyanú alapján, vagy anélkül is megfigyeljenek vagy őrizetben tartsanak embereket. Totális megfigyelés = totális biztonság, leszámítva azokat a kockázatokat, amelyek a megfigyelőktől való függésből adódnak. A kockázatkerülés ellentétes a szabadsággal. Persze akik a biztonságot választják az emberi jogok rovására, azt hiszik, csak másokat fognak korlátozni az ő biztonságuk érdekében. A fejlett demokráciákban jelenleg a közbiztonsági hisztéria a leggyakoribb és egyre elfogadottabb jogkorlátozás-forrás. Ebben a biztonsági hisztériában azok a politikai erők, amelyeket kellemetlenül érint mindaz a kritika és uralmi korlát, ami az emberi jogokból adódik, azt hazudják, hogy az emberi jogok és védőik a terroristákat szolgálják, vagy a bűnözők védelmében akadályozzák a hatékony, megfigyelésen alapuló bűnmegelőzést és igazságszolgáltatást, az áldozatok jogainak érvényesülését. Csak találgatunk, miként likvidálhatta a demagógia ilyen rövid idő alatt évszázadok civilizációs eredményét, de tény, hogy a lakosság félelmei felülírják az értelem elemi szabályait: a demagógia befogadására készen álltak az európai tömegek. Az áldozatkultusz a magukat vesztesnek tartó, és ezért sértődött emberek körében politikailag felhasználható; a sértettségre építő populizmus sikeres. A győztes populizmus éppen a sebezhető csoportok ellen fordul ugyan a legszívesebben, de ez nem változtat azon, hogy korunk emberét azzal lehet mozgósítani, ha elhitetik vele, hogy valaki más áldozattá tette.
A kifejezetten az egyetemes emberi jogokat lejárató eszmék közül említendő a lokalitás kultusza. Ez a kultusz gyakran embertelenül érzéketlen, mint amikor a női genitália eltávolítását védik a helyi kultúra nevében, vagy a nők emberi méltóságot szolgáló alávetettségét dicsőítik. A helyinek az egyetemessel való szembeállítása az emberi jogok szétverését szolgálja. A helyi sajátságok figyelembevétele, az egyéniesítés viszont az emberi jogokat gazdagítja, alkalmazásukat könnyítve. Kiküszöböli az emberi jogi elvontságból adódó érzéketlenséget: a nők számára például a társadalmi helyzet szerint más és más konkrét viselkedés jelenthet fenyegetést; ezt tehát nem lehet tiszta elvontságban kezelni.
A túlterjeszkedés vétke. Az emberi jogokkal kapcsolatos erősödő ellenállás egyik oka az emberi jogok burjánzása, ami joginflációra vezet. A legkülönbözőbb nemzetközi egyezmények újabb és újabb jogokat ismertek el, illetve meglevő nemzetközi jogterületeket igyekeztek átitatni emberi jogokkal. A végállomás a humanitárius beavatkozás, annak ismert kudarcaival. A humanitárius beavatko-
- 367/368 -
zás elmaradása, a meghiúsult várakozás szintúgy hiteltelenít. A stabil demokráciákban egyre több társadalmi igényt igyekeztek az emberi jogok semleges nyelvén (nagyon sokszor sikeresen) kifejezni. Egyre szélesebb körben, egyre több jogviszonyra találták alkalmazhatónak az emberi jogokat, amelyek katalógusa, az újabb igények befogadásával egyre bővült. Ettől azonban az alkotmányos alapjogok egyre több politikai konfliktust húztak magukra. Az emberi jogok között egyre több az erőforrás-igényes szociális jog, illetve még a hagyományos polgári jogok (civil rights) is egyre drágultak, ahogyan pozitív jogként kezdték értelmezni ezeket. Paradox módon azok a jogok, amelyek az állami beavatkozásnak voltak hivatottak határt szabni, hirtelen állami hatásköröket teremtettek és állami tevékenységek sorát tették kötelezővé. Az elszaporodott emberi jogok, amelyek ráadásul nem pusztán be nem avatkozást, hanem pozitív állami előmozdítást kívánnak, nehezen teljesíthető elvárásokat szülnek, és amikor ezek nem teljesülnek, csalódás és kiábrándulás következik.
A hipokrízis érzését fokozta, hogy az emberi jogok nemzetközi és nemzeti szintű megsértését megállapítják ugyan, de a megelőzés és szankcionálás sokszor elmaradt. A büntetés elmaradása, vagy a szelektív büntetés megint csak a képmutatás érzését erősíti, és hozzájárul az emberi jogi rendszer hitelvesztéséhez. A jogi képmutatásról a volt Jugoszlávia Büntető Bíróság ICTY kapcsán Lamm Vanda[8] tett figyelemre méltó megállapításokat.
A túlterjeszkedés vádja azonban alapjában megalapozatlan: az esetek többségében csak a korábbi jogegyenlőséget számolják föl. A jogalkalmazás és -érvényesítés éppen akkor váltja ki sokak elégedetlenségét, amikor egy emberi jog a saját tartalmát következetesen egyre szélesebb körre terjeszti ki. Amikor például egy emberi jog nevében túllépnek az uralkodó előítéleteken, például egy megvetett kisebbség helyzetét javítják, borítékolható a felháborodás. Az említett támadások összekapcsolódnak a hatalommegőrzés technikáival. Az emberi jogi bírálat külföldi erők nemzetellenes támadásának minősül, egészen az egykori szovjet propaganda stílusában.
Egyenes támadások. Az eddigiekben áttekintett megközelítések nem vonták közvetlenül kétségbe az emberi jogok elvi legitimitását, csak lejáratták őket. Ezt egészítik ki a hagyományos támadások, amelyek elvetik az emberi jogokat. A marxisták egy része mindig is burzsoá hatalmi ideológiának tekintette az emberi jogokat. Más, szintén marxista eredetű kollektivista bírálatok az emberi jogok individualizmusát mint szociológiai és lélektani képtelenséget és önzést támadják.
A kollektivisták és a szuverenitáshoz visszatérő populisták az emberi és alkotmányos jogokat a demokratikus népakaratot semmibe vevő önkénynek minősítik. A szuverenista populista csak a nemzeti szokás és hajlam ködös, misztikus mocsarában termő jogokat ismeri el, és az univerzális emberi jogi nemzetközi normákat szenvedélyesen tagadja. A radikális népszuverenitás-felfogás (bal- és jobboldali programokban) az alapjogok felsőbbségét védő alkotmánybíráskodás és a nemzetközi bíráskodás ellen fordul, nem kevés sikerrel. Azt hirdetik, hogy a többség demokratikusan kialakított akaratát nem korlátozhatják elitista emberi jogi megfontolások. Ez a megközelítés alapvetően ellentétes a nemzetközi emberi jogok klasszikus felfogásával és értelmével. Amint az Emberi jogok európai egyezményének egyik atyja, a francia Teitgen professzor a szövegezés során kifejtette: elfogadhatatlan, ha az állam szuverenitása a jog szuverenitása ellen fordul.[9]
Mielőtt azonban rezignáltan, vagy felháborodottan tudomásul vennénk az új idők új szavát, vagy - ami gyakoribb - tagadnánk a fenyegető trendet, vagy tagadnánk, hogy magunk is elfogadjuk, esetleg kívánjuk ezt az eljelentéktelenítést, nem árt történelmi és elméleti keretbe helyezni e folyamatokat. Az emberi jogok az elméleti megalapozás különbségeitől függetlenül évszázadok óta elismertek. Civilizációs vívmányok a civilizációval együtt pusztulnak el, és ez nem megy egyik napról a másikra, és nem visszafordíthatatlan folyamat. A sokasodó nehézségek ráébreszthetik a lakosságot, az üzleti köröket, és miért ne, akár a hatalomra törő új politikusokat is, hogy éppen a civilizációs értékek, vagy legalább a fogyasztási és életmódbeli szokások fenntartása az emberi jogok alapján szerveződő társadalmi integráció nélkül lehetetlen. Az emberi jogok átmeneti háttérbe szorulása nem jelenti a történet végét, s még az is lehet, hogy az emberi jogok barátai sikeres ellentámadásba lendülnek.
A történelem hullámzásába, s a visszatérés törvényszerűségébe vetett remény a pillanatnyi vesztesek reménye. De mégiscsak remény: elegendő kell, hogy legyen az erkölcsileg helyes melletti kitartáshoz. Ehhez kívánok kitartó hitet és jó szerencsét. ■
JEGYZETEK
* A Magyar Tudományos Akadémián 2018. május 11-én az "Emberi jogok a globalizálódó világban" című konferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege (Szerk.)
[2] Michel Villey: Le droit et les droits de l’homme, PUF, Paris, 1983. 17.
[3] Robin Emmott - Angeliki Koutantou: Greece blocks EU statement on China human rights at U.N. https://www.reuters.com/article/us-eu-un-rights/greece-blocks-eu-statement-on-china-human-rights-at-u-n-idUSKBN1990FP (2018. 06. 04.)
[4] Amartya Sen: Development as Freedom. Oxford, Oxford University Press, 1999. 16.
[5] A sérülékenységet az emberi jogok alapjává megtevő szerzőkre ld. pl. Abdullahi Ahmed An-Na’im: The Politics of Religion and Morality of Globalization. In: Religion and Global Civil Society. (ed. Mark Juergensmeyer) Oxford, Oxford University Press, 2005. 23-48. 39. An-Naim a relativizmus hirdetőjévé vált állítva, hogy az egyetemes deklaráció imperialista értékeket védelmez. https://www.youtube.com/watch?v=yveTevoQplM (2018. 06. 04.)
[6] Fineman on Vulnerability and Law. http://newlegalrealism.org/2015/11/30/fineman-on-vulnerability-and-law/.
[7] Deborah Epstein-Kit Gruelle: Schould an Abused Wife Be Charged in Her Husband's Crime.The New Yorrk Times, 2018. 03. 12.
[8] Lamm Vanda: Srebrenica a hágai Békepalotából nézve. In: Annus Horribilis. Ünnepi tanulmányok Sajó András 60. születésnapjára. Szerk. Gáspár Zsuzsa és Hanák András. Prime Rate Kft., Budapest, 2009. 85-107.
[9] Recueil des travaux préparatoires de la Convention européenne des droits de l’homme, t. IV, 854. 61. jegyzet: Pierre-Henri Teitgen professzor vélekedése szerint "az állami szuverenitás [állítása] ellentétes a jog szuverenitásával".
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest).
Visszaugrás
