1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.
2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság, vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy erkölcsök védelme, mások jogainak és szabadságjogainak védelme érdekében szükséges.
Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke egy viszonylag széles körű emberi jogot, a magán- és családi élet tiszteletben tartását deklarálja. A konkrét esetek kapcsán rajzolódik ki, hogy mi fér ebbe a kategóriába, kezdve az elítéltek börtönlevelezésétől a különféle családjogi viszonyokig (gyermekelhelyezés, apaság, származásmegállapítás, különélő szülőknek a gyermekkel történő kapcsolattartása, adoptálás, állami nevelésbe vétel stb.), a letelepedéssel, kiutasítással, kiadatással kapcsolatos problémáktól a homoszexuálisok örökbefogadási ügyeiig, a transz-szexuálisok átanyakönyvezési problémáiig, valamint nem utolsósorban ide tartoznak a környezet- és adatvédelmi problémák is. Témánk szempontjából most mégis a családjogi esetekkel szeretnék részletesebben foglalkozni.
Mint érzékeltettem, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog egy meglehetősen nehezen megragadható fogalom. Nemcsak a békés társadalmi együttélés szabályainak a megtartását jelenti az állampolgárok egymás közötti viszonyaiban, hanem adott esetben akár egy tevőleges kötelezettséget is állít az állam elé, amikor hatóságain keresztül beavatkozik a felek egymás közti viszonyába, elsősorban a gyermek érdekeinek védelmében. Látnunk kell azonban, hogy e jog korlátozására csak törvényben meghatározott esetekben, taxatíve meghatározott feltételek megléte alapján kerülhet sor, és csak abban az esetben, ha ezek a feltételek egyidejűleg teljesülnek.
Ahhoz, hogy világosan lássuk a strasbourgi szervek gondolatmenetét - és megértsük a később következő esetek megoldási kulcsát - fontos leszögeznünk, hogy mik is ezek a feltételek. A legalapvetőbb, hogy a korlátozásnak mindig törvényen kell alapulnia, de ez a legtöbb esetben teljesül, hiszen a gyakorlatban minden hozzáférhető, publikus jogszabály ilyennek minősül. A következő lépcső, hogy a beavatkozás minden esetben a 2. bekezdésben meghatározott valamely konkrét célra kell irányuljon, és végül szükségesnek kell minősülnie egy demokratikus társadalomban, nevezetesen meg kell nézni, hogy az illető beavatkozást egy adott közérdek megléte, vagy meg nem léte indokolja-e és megfelel-e a szükségesség-arányosság követelményének. Ez utóbbi annyit jelent, hogy a beavatkozás és az annak alapján hozott intézkedés csak akkor jogszerű, ha az általa elérni kívánt cél azt indokolja és azzal arányban áll. Ezt a gyakorlatban mindig a konkrét ügy összes körülményeinek mérlegelésével állapítják meg, ami mindig tág vizsgálódási spektrumot jelent.
Ami a családjogi viszonyokat illeti, a modern életviszonyoknak megfelelően nemcsak az állam által hivatalosan is elismert életviszonyok esnek az Egyezmény hatálya alá, hanem ide tartoznak az élettársi kapcsolatoktól kezdve az együttélésnek nem minősülő kapcsolatokból származó gyermekekkel kapcsolatos szülői felügyeleti jogi, kapcsolattartási kérdések, valamint a különféle örökbefogadási ügyek is. A strasbourgi szervek szempontjából azonban mindig követelmény a családi kapcsolat, valamiféle függőségi viszony (testi-fizikai-biológiai-érzelmi kötelék) bizonyos fokú fennállta. Ez rengeteg értelmezési problémát vet fel, különösen az apaság- és származásmegállapítási perek esetében, ráadásul az egyes tagállamok nagy szabadságot élveznek az apaság megállapítása, illetve vélelmének megdöntése iránti ügyek jogi szabályozásában. Az alábbiakban az Emberi Jogi Bíróság 2000. és 2002. közötti joggyakorlatából ismertetek néhány tanulságosabb esetet.
A közelmúltban például Horvátország elmarasztalásához vezetett, hogy a horvát hatóságok nem tettek eleget egy ilyen apaság megállapítása iránti keresetnek, vagyis a per indokolatlan elhúzódása miatt nem tudtak érdemi döntést hozni. A vélelmezett apa nem volt hajlandó a DNS-vizsgálatnak alávetni magát (erre a három és fél év alatt hat alkalommal lett volna lehetősége), és a horvát szervek egymással ellentétes álláspontja miatt az ügy ezen a ponton megbukott, nem sikerült megállapítani, ő-e az apa. Az Emberi Jogi Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy ebben a helyzetben a származás megismeréséhez való jog a kiskorú kérelmező személyazonossága megállapításához feltétlenül szükséges, elemi érdek, amit az Egyezmény is véd. Másfelől azonban az Egyezmény harmadik személyek magánélethez és önrendelkezéshez fűződő jogát is védi, így azok akaratuk ellenére nem kényszeríthetők semmiféle kísérlet vagy orvosi beavatkozás tűrésére, és ilyennek minősül a fent említett DNS-teszt is. Itt kerül előtérbe a szükségességarányosság teszt: nyilvánvaló, hogy valami módon megoldást kell találni, elsőként azt kell megnézni, hogy a versengő érdekek (a kérelmező személyazonossága megállapításához fűződő joga és a vélelmezett apa részéről a DNS-vizsgálat megtagadásához való jog) -egyáltalán azonos súlyt képviselnek-e. A Bíróság itt is a gyermek érdekeit helyezte előtérbe, amikor úgy találta, hogy ebben az esetben a DNS-teszt elvégzésének nem lehet akadálya a vélelmezett apa hozzájárulásának hiánya.
A tagállamok eltérő módon rendezik a kérdést: néhol a bíróságoknak lehetőségük van a vizsgálat elvégzését megtagadó személyekkel szemben pénzbírság vagy akár szabadságelvonás-büntetés kiszabására, máshol a hatóságokkal való együttműködés megtagadása automatikusan az apaság megállapítását és a vélelem fennálltát eredményezi. De mivel a strasbourgi szervek fő célja az iránymutatás, nem pedig a durva beavatkozás a tagállamok nemzeti jogrendszereibe, önmagában az a tény, hogy a horvát hatóságoknak nincs jogosítványuk, hogy bírósági határozattal kötelezzék a vélelmezett apát a vizsgálat tűrésére, még nem minősült volna feltétlenül Egyezménysértőnek, ha a kérdés megnyugtató rendezésére mód lett volna bármely más független fórum keretében. Mivel azonban ez a lehetőség nem állt az érintett rendelkezésére, ezért megállapítást nyert az Egyezménysértés (Mikulic v. Croatia, 7 February 2002, Section I).
Szintén vitatott kérdés, hogy a családalapítás jogába beleérthető- e egy egyedülálló személy örökbefogadási szándéka, és ha igen, akkor ennek megfelelően hogyan minősül, ha az illető örökbe fogadni szándékozó homoszexuális. Ez a kezdetektől fogva megosztotta a Bíróságot, de megfigyelhető a kezdeti következetes elutasító-tartózkodó állásponttól az elrugaszkodás egy liberálisabb megoldás felé.
Mégsem vezetett azonban Franciaország elmarasztalásához az az ügy, amikor pusztán az illető szexuális hovatartozása miatt tagadták meg az örökbefogadást. Az Emberi Jogi Bíróság elfogadhatónak találta ugyanis a francia kormány védekezését, miszerint a kérelmezőt nem azért zárták ki a szülői jogok gyakorlásából, mert homoszexuális - arra volt már példa a Semmítőszék gyakorlatában, hogy egy mesterséges megtermékenyítés során fogant gyermek esetében a szülői felügyeleti jogok gyakorlásával a homoszexuális donor apát bízták meg, miután az édesanya maga is érintett volt egy homoszexuális kapcsolatban, és a gyermek érdekeit megfelelőbben biztosítva látták az apánál (Mrs L. v. Mr L., 9 March 1994, Cass.civ.I.) - hanem csakis azért, mert a gyermek érdekei és egészséges fejlődése ezt indokolták. A kérelmező egyedülálló volta, életvitele és az a tény, hogy környezetében nem volt megfelelő női minta, együttesen vezettek a kérelem elutasításához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
