Az újkori magyar városokról sokfajta nézőpontból születtek már tanulmányok, monográfiák. Jelen írás - mint forrásközlés - csupán ezt a képet szeretné teljesebbé tenni azáltal, hogy a korszakban fellelhető városi statútumok segítségével bemutatja, hogy a városvezetés minként igyekezett a város rendvédelmét és hasonló ügyeket szabályozni, biztosítva minden polgár számára az élethez szükséges biztonságos környezet feltételeit. Most tehát a statutuális jogba nyerhetünk betekintést, amely tagadhatatlanul az esetek jelentős részében a városi consuetudo írásbeli rögzítése, megerősítése, ill. kihirdetése.
Minden állam számára az egyik stratégiai hivatal a belügyi apparátus. Ez a városokban sem volt másképp, természetesen azzal a különbséggel, hogy itt a város belügyi igazgatásának teljessége a városi tanács kezében volt. Sokkal inkább élvezhették itt az autonómiát, mint pl. a pénzügyi igazgatás területén, ahol a külső tanács vagy a választó polgárság számszaki ellenőrzési funkciót gyakorolt.
A teljesen önálló városi rendvédelemmel szembeni államosítás első etapja az 1848/49-es szabadságharc leverése után kezdődött. Az osztrák állami csendőrség magyar területen történő felállítása az 1850. január 18-ai császári pátenssel fogalmazódott meg. Tekintettel arra, hogy a neoabszolutizmus idején létesített és működött Császári Zsandárságot nem magyar kormányszervek állították fel, valójában nem is nevezhető magyar intézménynek, így inkább mintának és előzménynek lehet tekinteni, mintsem az államosítás első magyar kísérletének.[1]
A neoabszolutizmust követően ismételten a magyar önkormányzati rendvédelmi szervek vették át a szerepet, de hatékonyságuk erőteljesen megkérdőjelezhető volt. A XIX. század 70-es éveiben egyértelművé váló romló közbiztonság felszámolását célzóan született meg a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881. évi III. törvénycikk. Ezzel létrejött az állami csendőrség. A végrehajtás az 1884. év végén fejeződött be. Létrejött a hat csendőrkerületi parancsnokság. A csendőrség a vidék közbiztonsági szolgálatát látta el. A törvényhatósági jogú városokban általában nem teljesített szolgálatot, de a városnak joga
- 105/106 -
volt segítséget hívni, amit nem lehetett megtagadni. Centrális, állami testület volt, amelynek tagjai személyügyileg a honvédelmi, közbiztonsági szempontból pedig a belügyminiszternek voltak alárendelve.
Az 1872: XXXVI. tc. (fővárosi törvény) alapján 1873-tól Budapestnek állami rendőrsége lett, amit megerősített az 1881. évi XXI. törvénycikk.[2] A fővárosi rendőrség államosítását, ill. a rendőrség megszervezését követően megindult a küzdelem a vidéki rendőrség államosításáért, amely viszont csak hosszas szakmai polémiát követően jutott dűlőre. A vidéki rendőrség államosításáról 1919. október 1-jén az 5047/1919. ME sz. kormányrendelet döntött. E szabályozást az 1920. évi I. törvénycikk hatályban tartotta, ami egyúttal a törvényerőre emelést is jelentette. Az egységes állami rendőrség 7 kerületi főkapitányság megszervezésével jött létre.[3]
Az egyes településeken az állami rendfenntartó erő tehát csak a XIX. század végén, XX. század első felében jelent meg. Addig a településeknek maguknak kellett a közbiztonsági feladataikat ellátni. Jelen tanulmány a városi rendfenntartás államosítást megelőző, 1848-ig tartó korszakot ismerteti, s igyekszik levonni a legfontosabb tanulságokat.
A rendészet a városi önkormányzat egyik alapvető ágazata. Magában foglalja a közrend fenntartását; a cseléd- és szolgaügyet; az útlevél kiadását és ellenőrzését; az iparoslegények vándorlásának, a kereskedők utazásainak az engedélyezését; az idegenek, csavargók, koldusok ellenőrzését; a különböző körözéseket és hirdetéseket; a talált dolgok rendezését, a mértékek és pénzek felügyeletét; a tiltott játékok üldözését. A XVIII. század végétől jelent meg új ügykörként a közlekedés rendezése; a polgárok és lakosok életvitelének figyelemmel kísérése; a főbenjáró ügyek nyomozása (összeesküvés, felségsértés, kémkedés stb.); az anyakönyvi és névváltoztatási ügyek, valamint a mezőrendészet. Külön kiemelendő a tűzrendészeti igazgatás.
Városaink már a XVI. században statútumokat alkottak a közrend védelmére és fenntartására. Körmöcbánya 1537-ben megtiltotta a részegségre csábítást. Trencsén 1586-ban feljogosította a kapitányt, hogy a kocsmában és más helyeken verekedőket - akár a bíró tudta nélkül is - elfogja és börtönbe vesse. De tiltották a városok a kard, szablya, pallos, csákány és más fegyver viselését; este meghatározott idő után a kocsmában vagy az utcákon való tartózkodást; este a lámpás nélküli járást, kóborlást; legényeknek az esti harangszó után hajadon nőszemélyeknél való tartózkodást; az istentisztelet ideje alatti bormérést vagy muzsikálást. A szabályok csaknem az élet minden területére kiterjedtek.[4]
- 106/107 -
A rendvédelem tehát a városi tanács irányítása alatt állt, de természetesen nem személyesen feleltek a rendfenntartásért. Általában minden városi polgár köteles volt a közbiztonság oltárán áldozni, az őrködés feladatában személyesen is részt venni. A rendészet irányítását közvetlenül a városkapitány látta el. Sok helyen ez a tanácsnokok egyike volt, nem különült el feltétlenül ez a tisztség. Vácott a rendfenntartás mellett még az élelmiszer- és árellenőrzés is a kapitány feladata volt. A városok általában tizedre voltak felosztva, amint erről az előbbiekben már részletesen szóltunk. Ezekben a kerületekben a rendet a tizedesek felügyelték, de volt, ahol létezett utcakapitány és hadnagy is.[5] Jó példa erre Kőszeg, ahol egyértelműen megjelölték, hogy a város itt is tizedekre volt osztva, amelyek rendjét a tizedesek felügyelték. A tizedesek feletti ellenőrzési jogot a fertálymesterek gyakorolták.[6]
De az előbbi állítások megerősítésére számos egyéb példát is lehet említeni. Szombathelyen a mező őrzésére a hadnagy rendelete szerint kötelesek voltak a városlakók menni, éjjeli őrzésre. Aki nem ment, meg lehetett büntetni. Számunkra már megmosolyogtató az a rendelkezés, hogy a hadnagy az embereivel együtt ezt a büntetéspénzt elihatta. Ez komoly motivációt jelenthetett.[7] 1627-ben pedig előírták, hogy a hadnagyok tartoznak a városi közrendet fenntartani. A kihágáson kapottakat saját házuknál őrizhették, és annak a költségét átalányban behajthatták. Ha éjszaka fogtak bűnözőt, a házukban tartották vizsgálati fogságban, majd reggel kötelesek voltak a városbíró elé vinni. Szombathelyen a hadnagyok a tizedesek elöljárói.[8] 1636-ban idegen- és erkölcsrendészeti szabályok születtek Szombathelyen. Idegen zsellér a városban huzamosabb ideig csak az alábbi feltételekkel tartózkodhatott. A zsellér három napig bejelentés nélkül lehetett a városban. A három nap leteltét követően az a gazda, aki befogadta őt a házába, köteles volt ennek tényét és a befogadott személyét bejelenteni a bírónál. A befogadó 40 forint erejéig kezességet vállalt vendégéért. Aki a bejelentést elmulasztotta, bírságot fizetett. Erkölcsrendészeti szabály is meghúzódik a rendelkezések mögött: a szolga ura tartozott vigyázni arra, hogy a szolgája ne legyen ünneptörő. Sok volt a gond a fiatal legényekkel is, mert sokáig tartózkodtak a kocsmában, éjszaka pedig lámpás nélkül "bujdokoltak" a város-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
