A mai értelemben vett értékpapírok Európában a XI-XII. században a kereskedelmi jog felvirágzásával párhuzamosan alakultak ki. A váltó és az egyéb ún. birtokosi papírok (Inhaberpapiere) keletkezését alapvetően az okirati forgalom kifejlődése, illetve az olyan konstitutív jellegű okiratok kialakulása tette lehetővé, melyekben kötelem jogosultjának személye bizonytalanná vált. A modern pénzgazdaságok szempontjából oly fontos szerepet játszó értékpapírok kialakulásának feltárása és bemutatása nemcsak a jogtörténet-tudomány számára fontos, hiszen az értékpapírfunkciók működése, vagy az értékpapír joghatása körében felmerülő számtalan probléma megoldásához csak akkor kerülhetünk közelebb, ha a történetileg indokolt helyes utat választjuk. A több száz éves fejlődéshez képest a következő rövid áttekintés esetleg csak a másodperc töredékének tűnhet, de talán mégis sikerül kitölteni valamennyit abból az űrből, melyet a korábbi évtizedek jogtörténet-tudománya hagyott maga után a ("burzsoá") kereskedelmi jogi intézmények eredetének feltárását illetően.
A jogtörténészek máig nem látnak világosan az értékpapírok antik gyökereivel kapcsolatban. Számos olyan ókori forrást ismerünk azonban, melyek alapot adhatnak arra, hogy a konstitutív ("jogmegtestesítő") okiratok gyökereit már az antik jogrendekben keressük. Babilóniában ismereteink szerint bevett szokás volt a jogügyletek írásba foglalása. Az okiratokat agyagba karcolták, kiégették, s lepecsételték. Ha az okiratot érvényteleníteni akarták, akkor kettétörték. Ilyen agyaglapok az i.e. 3. és 2. évezredből szép számmal maradtak fenn.[2] Az agyaglapok érett egyenletes hivatali stílusban fogalmazódott szövege arról tanúskodik, hogy már ekkor ismertek voltak bemutatóra szóló fizetési utalványok.[3]
Az i.e. VIII. századból származó Tóbiás könyve követelések harmadik személyek általi behajtásáról, valamint olyan adósságlevelekről tudósít, melyek az izraeliták között voltak használatosak:
4 20Aztán, fiam, azt is elmondom neked, hogy 10 talentum ezüstöt letétbe helyeztem a médiai Rágesben Gábaelnél, Gábri testvérnél. (...)5 2De hogyan kérhetném én el azt a pénzt, amikor ő sem ismer engem és én sem ismerem őt. 3(...) Van róla írás, melyet mind a ketten aláírtunk, aztán én kettévágtam, hogy mind a kettőnknek jusson belőle egy rész. Az egyik fele nálam van, a másik a pénz mellett.9 1 Tóbiás ekkor Rafaelhez fordult: 2 "Azarja testvér - mondta neki - végy magadhoz négy szolgát és két tevét és indulj el Rágesba! 3Menj el Gábaelhez, add át neki az elismervényt és vedd át tőle a pénzt." (...) 5(...) Rafael tehát elment négy szolgával és két tevével Médiába, Ragesbe. (...) Megmutatta neki az elismervényt, (...). Gábael átadta neki a zsákokat - a pecsét érintetlen volt rajtuk.[4]
Végül említést érdemel a Talmud is, mely tartalmaz egy döntést, ahol olyan okirat kerül említésre, melyet a leírás alapján bemutatóra szóló okiratnak lehet tekinteni.[5]
A görögök az i. e. X. században vették át az írást keletről, de nem a sumér ékírást, hanem a föníciai betűírást. A szerződések írásban foglalása a formátlanság elve ellenére is szokásos volt.[6] A kölcsön és hitelügyletek köréből számtalan okirat maradt ránk; ilyen szerződésekre találunk utalásokat a templomi számlákban, illetve az alapítványi feljegyzésekben. Azt biztosan tudjuk, hogy a görög bíró szabad bizonyíték-mérlegelése következtében az okiratoknak nem volt előre meghatározott bizonyító ereje. Vitatott ezzel szemben, hogy a görög okiratok mennyiben tekinthetők az értékpapírok előzményének, azaz mennyiben rendelkeztek konstitutív jelleggel.[7] A tradicionális felfogás szerint az ok-
- 99/100 -
iratok a különböző záradékok ellenére nem tekinthetők konstitutívnak.[8] Az újabb - egyébként vitatott - kutatások szerint[9] az ún. Kyria- (avagy mértékadó sági) záradék azonban abszolút bizonyító erőt kölcsönzött az okiratoknak. Mivel ez a bizonyító erő a fiktív okiratokhoz és az absztrakt kötelezettségvállalást tartalmazó kötelezvényekhez is kapcsolódott, ezért tekinthetők bizonyos görög okiratok konstitutív jellegűnek.
Goldschmidt szerint a későhellén jog ismerte a rendeletre és bemutatóra szólóan kiállított kötelezvényeket (synagrapha), melyeknél a birtokos, illetve a hitelező által (rendeletében) megnevezett személy volt jogosult az okiratban leírt, közvetlenül végrehajtható követelési jogot érvényesíteni.[10] Kr. e. kb. 341-ből származik az a Demoszthenésznek tulajdonított beszéd, amely egy tengeri kölcsönről kiállított okiratot említ. Az okiratban a berakodásra váró 3000 amfora bor azzal a záradékkal került elzálogosításra, hogy ha a hajó megérkezését követő 20 napon belül az adós a kölcsönt nem fizeti vissza, úgy a hitelezők jogosultak a rakományt birtokba venni, értékesíteni, s ha a tartozást ez sem fedezi, úgy az adós egyéb vagyonára végrehajtást vezetni.[11]
Az újabb kutatások Goldschmidt álláspontját támasztják alá; ennek bizonyítására szolgálnak a fennmaradt okiratok közül az ún. Nikareta-kölcsön[12] és az Amorgos-szigeteki okiratok[13] is. Ezek az utóbb fellelt okiratok egyértelműen bizonyítják az ún. végrehajtási (vagy foglalási) záradékok létezését, melyek lényegében feljogosították az okirat által igazolt hitelezőt, hogy az adós vagyonára esedékességkor bírói ítélet nélkül is végrehajtást vezethessen. Az ilyen tartalmú záradékokat Mitteis fedezte fel; megtalálhatók azok az egyiptomi papirusztekercsekben, sőt a jusztiniánuszi kompilációban is fellelhetők e görög jogszokás nyomai.[14]
Sokkal kevésbé sikerült tisztázni azonban azt a kérdést, hogy mennyiben léteztek a görög kötelmi jogban bemutatóra vagy rendeletre szóló okiratok. Az ún. orchomenosi felirat szerint a hitelező esedékességkor szabadon lefoglalhatta adósának vagyonát, akár úgy is, hogy a hitelező (Nikareta) "helyébe más lépett". Hasonlóan rendelkezik egy amorgoszi okirat is a hitelező felváltásáról. Arra azonban nincsen bizonyíték, hogy ezt a rendelkező nyilatkozatot magára az okiratra vezették-e, illetve szükség volt-e az okirat bemutatására. A legvalószínűbb álláspont szerint valójában egyfajta képviseletről van szó.[15]
A klasszikus római jogban a hellén jogból származó írásbeli forma csak a litterális szerződések, a végrendeletek, valamint - az eljárásjogban - a formulák esetében volt követelmény.[16] Később kialakult a bizonyító erejű okiratok két fajtája: a tanúvallomásokat tartalmazó, objektív fogalmazású okirat (tabulae vagy testatio) és a késő-köztársaság korában kifejlődött chirographum, a bizonyító erővel rendelkező egyoldalú nyilatkozat.[17] Jóllehet a római jogban is különböző okiratfajták léteztek, a ius civile mégsem ismerte a konstitutív okiratokat. Ez azonban nem zárja ki, hogy a rómaiak a ius gentiumon keresztül ne találkoztak volna konstitutív okiratokkal.[18]
Az uralkodó vélemény szerint a későrómai-bizánci időkben a stipulációból fejlődtek ki konstitutív magánjogi okiratok azáltal, hogy a szóbeli kötelezettségvállalást írásbeli váltotta fel. Heinrich Brunner alapvető munkáiban a késő-római és kora-középkori okiratok sajátos elméletét állította fel, mely hosszú időn keresztül irányadónak tűnt.[19] Eszerint a stipuláció okiratba foglalt változata, azaz a cautio hosszú fejlődés eredményeképpen átalakult értékpapírrá. Brunner szerint a középkori germán okirati kultúra és a római jog között egyfajta folytonosság fedezhető fel.[20] A cautióban alkalmazott, a mai forgatmányhoz hasonló alak a VI. századtól kezdve terjedt el. Az ezen időszaktól kezdve alkalmazott záradékok szerint a kiállító nemcsak a név szerint megnevezett hitelezőnek ígért teljesítést, hanem "cui dederit hanc cautionem ad exigentum".[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
