A PTE Állam- és Jogtudományi Karának Tudományos Bizottsága 2002. október 18-án emlékülést szervezett Losonczy Istvánnak, a Kar 1980-ban elhunyt jogfilozófus és büntető jogász professzorának tiszteletére. Megnyitó szavaiban Ádám Antal professor emeritus, a Kari Tudományos Bizottság elnöke Albert Camus-t idézve említette meg, hogy az utókor hűségét az bizonyítja, ha annak tagjai felkutatják, értékelik és hasznosítják az érdemes elődök szellemi és egyéb vívmányait. A Jogi Kar e követelmény jegyében törekedett az elmúlt években Holub József, Irk Albert, Faluhelyi Ferenc, Molnár Kálmán, Kislégi-Nagy Dénes, Flachbarth Ernő, Óriás Nándor, Bihari Ottó és Szamel Lajos életművének méltatására. A kari hagyományok ápolásának keretében a Losonczy emlékülés megrendezéséhez különösen értékes ösztönzést nyújtott Varga Csaba, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának intézetvezető professzora azáltal, hogy példás igényességgel feltárta, publikálásra előkészítette és megjelentette Losonczy István "Jogfilozófiai előadások vázlata" c., 1948-ban írt tankönyvét, amely függelékként tartalmazza az "Egy realista jogfilozófia alapvonalai" c., német nyelvű publikálásra szánt koncepciót is.[1] A szép számban megjelent meghívottak és érdeklődők között jelen volt az ünnepelt családjának, illetve rokonságának több tagja és részt vett a rendezvényen Petrétei József, a Kar dékánja és Kovács Béla kari igazgató is. A tudományos ülésen négy előadás hangzott el.
Első előadóként Varga Csaba, Karunk egykori hallgatója, neves jogfilozófus "Losonczy István, a filozófus jogtudós" címmel sok szempontú, átfogó értékelését végezte el Losonczy István személyiségének, tudományos életművének és annak a korszaknak is, amelyben munkásságát kifejtette. Mivel ezt az előadást folyóiratunk 2002. évi 2. száma teljes terjedelemben közli, Varga Csaba gondolatmenetéből csak a következő elemeket emelem ki.[2]
Losonczy István szerencsés csillagzat alatt születettnek tekinthető, hiszen olyan magasan kvalifikált szellemi közeget jelentett a múlt század 30-as éveinek pécsi egyetemi világa - melyben élt -, amely állandó teljesítményre késztetést jelentett az akkor még fiatal kutatónak. E szellemi műhelyben a zenei, képzőművészeti, irodalmi témák mellet a természettudományoktól a teológiáig, a szellemtudományoktól a jogig, közgazdaságig, kisebbségkutatásig szinte valamennyi diszciplína aktuális kérdéseiben jártasságra lehetett szert tenni. Kétféléves bécsi egyetemi továbbképzést és néhány éves miniszteriális feladatvállalást követően mindössze 29 évesen habilitál, s alig nyolc évvel a kormányzógyűrűs avatás után - 32 évesen - az Institutum philosophiae juris vezetője.
Két tárgy: a jogbölcsészet és a büntetőjog előadója, bár ez utóbbiból kezdetben csak Irk Albert helyetteseként, majd később, - mivel megvonták tőle a bölcsészeti katedrát - a büntetőjog főelőadójaként oktatta Alma Materünk diákjait. Losonczy rendkívül szerteágazó érdeklődésű volt, otthonosan mozgott a zene, az irodalomelmélet, a filozófia és az orvostudomány területén. Szakmájában leginkább a szegedi Horváth Barnával és Bibó Istvánnal tartott fenn jó kapcsolatot.
Tudományos témaválasztása: a nemtevés kauzalitásában rejtező lételméleti feladvány, azaz a mulasztás - melyből alapmonográfia is megjelent 1937-ban: "A mulasztási bűncselekmény okozatossága" címmel - egyfelől a funkcionális fogalomalkotás lehetőségének újkantiánus latolgatása; másfelől olyan kutatási terület megragadása iránti igény, amely esetleges parcialitása ellenére is egyedülálló. Az ígéretesen induló tudományos pályájára hamar árnyékot vet a diktatúra, bár annyiban szerencsésnek mondhatta magát, hogy sok európai hírű pályatársával - Moór Gyulával, Bíbó Istvánnal, Horváth Barnával stb. - ellentétben, Öt elkerüli az adminisztratív tisztogatás, mivel megválik a bölcsészeti katedrától és a kevésbé ideológiai töltetű tantárgy, a büntetőjog professzoraként folytatja oktatói munkáját. Tudományos pályájának törése kétségtelenül kedvezőtlenül hatott az amúgy sem túlzottan társasági életet élő Losonczyra, s még inkább visszavonul otthoni könyvtárszobájába az országosan elismert tudós. Találóan jellemezte ezeknek az éveknek a hangulatát, illetve - mai divatos szóval élve - stílusát Varga professzor a következő gondolatokkal: "Aki hallgatója volt, ezt megtisztelőnek érezhette. Aki szóba állt vele, elvből, komolyságból, következetességből, mélyenlátásból, rend igényéből kaphatott ízelítőt. Abban, amit a rómaiak arsként, mesterségként, s egyben művészetnek tekintettek, tudományt látott. Abban pedig, ami tudomány, csendre, alázatra, gondolkodásra, tanulásra, erőfeszítésre szólított. A legtöbbet közvetítette tehát abból, amire egy professzor egyáltalán hivatott lehet. S ezt olyan időben, körülmények közt és ellenére tette, amikor egy meghaladottnak kikiáltott múlt avittságát, már-már lappangó rendszerellenességét bélyegként homlokára sütve ez volt a leginkább megvetett, beérkezését s evilági sikereket éppen nem ígérő válasz. Generációk számára ezért a mindenek ellenére talpon maradás, a megmaradás, a múltból mégis a mába ívelő folytonosság jelképe lett és maradt. Hőse egyetemének, mely egykor Alma Matere volt." Losonczy életműve - zárta előadását Varga professzor - egy sajátos jogbölcseleti szintéziskísérletként is értelmezhető, amely egyszersmind felcsillantotta egy közvetlen, humánus, értékek felé nyitott, teoretikus gondolkodásmódot.
- 197/198 -
A konferencia második előadása a Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék vezetőjétől, a jogutód Tóth Mihály egyetemi tanártól hangzott el "Losonczy István, a büntetőjogász" címmel. Tóth professzor öt tézisben foglalta össze a gazdag életmű büntetőjogi szempontból releváns elemeit.
1. Az első tézis szerint Losonczy professzor életében a jogbölcselet és a büntetőjog mindvégig szoros, szinte elválaszthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban állt. Életművében nem tekinthető éles cezúrának a II. világháború időszaka, nem felel meg a valóságnak, hogy Losonczy István figyelme csak viszonylag későn és azért fordult a büntetőjogi kérdések vizsgálata felé, mert a háborút követő évek politikai-társadalmi változásai nem kedveztek a sokáig retrográdnak, öncélúnak és feleslegesnek tartott polgári gyökerű jogfilozófia művelésének. Ezt a megállapítást az is alátámasztja, hogy első tanulmányát, melyet - 25 évesen írt és a Jogtudományi Közlönyben jelent meg - "A büntetőjog-tudományok" címmel publikálta, bár az nem vonható kétségbe, hogy következő írásaiban a jogfilozófiai orientáció erőteljesebb.
Egyik leghíresebb monográfiája, "A mulasztás" (1937) meglehetősen összetett jogfilozófia kérdést, a kauzalitást vizsgálja a mulasztási deliktumoknál, de nem száraz, elméletieskedő módon, "nemcsak kiagyalt iskolapéldák, hanem a mindennapi élet gyakran előforduló és büntetést érdemlő esetei" alapján. Losonczy tehát a két tudományág párhuzamos művelésének több évszázadra visszanyúló hagyományait követte, hiszen Magyarországon már a XVII. században Kitonich, később Vuchetich és Szlemenics, azután Pauler, Schnierer és Angyal professzorok egyaránt írtak és tanítottak jogbölcseletet és büntetőjogot is. Ez kiváltképpen német nyelvterületen ma sincs másként - gondoljunk csak a német Otto, vagy a svájci Seelmann professzorokra. A különbség talán annyi, hogy míg a II. világháborút megelőzően Losonczy István számára a rendkívül széles körű jogelméleti alapok lehetőséget kínáltak bizonyos azokhoz kapcsolódó, és őt mindig is érdeklő büntetőjogi kategóriák, fogalmak rendszerezésére, addig a háború utáni egyes továbbra is széles elvi megalapozást igénylő büntetőjogi fogalmak (pl. 1961-ben a tettesség, öt évvel később kiegészülve a részesség problematikájával) nyújtottak ürügyet számára a jogbölcseleti nézőpont érvényesítésére, a büntetőjogon túlmutató elvi alapok elemzésére.
2. Második tézisként elmondta Tóth Mihály, hogy a jogelőd professzor mindvégig praxisorientáltan tanította a büntetőjogot, a jogbölcselet művelése ellenére sem szakadt el a gyakorlati jogias szemlélettől, melyről ő maga így írt: "...mi azt a kérdést tesszük fel, mi az irányadó a tudományban: a tudós elmélete, amelyet nem igazol a gyakorlat, a valóság, vagy pedig a gyakorlat, a valóság, amely az elmélettel szemben alakul? A kérdésre...helyesen csak akként lehet válaszolni, hogy a valóság az alapja az elméletnek, nem pedig megfordítva, s ezért hibás az az elmélet, amelyet a valóság, a tapasztalat nem igazol... "[3]
3. A harmadik tézis szerint Losonczyt nem lehet kivonatosan, felületesen olvasni. Nála nem csupán az eredmény, hanem a hozzá vezető gondolatmenet is érték, sőt sokszor a gondolkodási folyamat állomásai akár tanulságosabbak is, mint az egyébként fontos konklúziók. Alaposságot, elmélyültséget, logikát, érvelési technikát, vagyis olyan szemléletmódot lehet belőlük tanulni, amelyek napjaink tudományos igényű publikációit sajnos egyre kevésbé jellemzik. Példaként Tóth professzor arra az 1960-ban megjelent írására utalt, amely a tartós- és az állapotbűncselekmény kérdéseivel foglalkozik. A tőle megszokott, lenyűgözően gazdag külföldi forrásanyag ismertetése, s az abban szereplő nézetek bírálata szinte önmagában tanulságos, és nem is enged meg más következtetést, mint amire a szerző jut. Olykor oldalakon keresztül, szinte pontról pontra, minden részletkérdésre kitérve - esetenként az általa bírált szerzővel (mai divatos szóval) virtuális vitát folytatva - jut arra a meggyőződésre, hogy a tartós- és az állapotbűncselekmények elméleti megkülönböztetése felesleges, mert a tartós bűncselekmények mindegyike folyamatos jellegű tevékenységet vagy mulasztást feltételez, a bűncselekmény által esetleg előidézett tartós jogellenes állapot pedig büntetőjogilag mindig közömbös.
4. A negyedik tézisben az előadó megállapította, hogy Losonczy professzor kutatási eredményei, tudományos tézisei közül sok ma sem veszítette aktualitását. Közel harminc éve írta "A biológia és az orvostudomány fejlődésének hatása a büntetőjogra" c. tanulmányát.[4] Negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy a Btk.-ba - egész alfejezet keretében - bekerüljenek azok az egészségügyi kutatással, orvosbiológiai kérdésekkel, transzplantációval, szervkereskedelemmel kapcsolatos tényállások, melyek kriminalizálásának indokoltsága - ha nem is mindig direkt formában és a mai tartalommal - már az említett cikkben felvetődött. A tanulmányban érintett kérdések egy része a ma kodifikátora számára változatlanul tanulságos. Losonczy munkássága olyannyira élő, hogy a új Btk. Kodifikációs Bizottságában is gyakorta hivatkoznak rá. Tóth professzor bizottsági tagi tapasztalata alapján említette azt a bizottsági ülést, amelyen a tettesség és részesség problematikája volt a megbeszélés tárgya, s nem lehetett megkerülni, hogy kiin-
- 198/199 -
dulási alapként ne foglalkozzanak Losonczy Istvánnak azzal a tézisével, amely a részesség kapcsán sajátos limitált bűncselekmény-fogalom bevezetését, használatát tartotta indokoltnak.[5]
Az elméleti kérdések körében maradva: nála alaposabban azóta sem foglalkozott senki a mulasztásban testet öltő bűncselekmények jogi természetével, a mulasztás okozatosságának kérdésével.[6] Ma, amikor a bűncselekménytan kérdései kissé háttérbe szorulnak a büntetéstani és egyéb, inkább pragmatikus problémák vizsgálata mögött, érdemes megint tanulmányozni az erről szóló monográfiáját, mert gondolati tisztasága, zárt, logikus rendszere mellett következtetései sem veszítettek erejükből. Losonczy szerint a mulasztás "mechanikai szemszögből semmi", büntetőjogi jelenséggé pedig éppen a büntetőjog által válik, "azaz a mulasztás mozzanatát bizonyos, a büntetőjog által meghatározott egyéb kritériumok fennforgása teszi, tekintet nélkül létrendi vonatkozásának negatív voltára, büntetőjogilag relevánssá."[7] A mulasztás ugyan önmagában nem okozatos, ám a büntetést érdemlőséget a mulasztó személy jogilag elvárható, kötelességszerű magatartásának elmaradása és az ennek folytán előálló eredményben kell keresnünk.
Ugyancsak időszerűek, s az ezredforduló éveinek szinte minden jogi szaklapjában visszatérnek azok a gondolatok, amelyeket a jogi személy büntethetőségével kapcsolatban fogalmazott meg a nagy pécsi kriminalista. Losonczy István határozottan azon az állásponton volt, hogy "minden bűncselekmény szükségszerű, konstitutív eleme, genus proximuma az emberi magatartás. Ennek hiányában büntethetőségről nem lehet beszélni. A jogi személynek azonban nincs, és nem is lehet büntetőjogi értelemben vett emberi magatartása. A jogi személy ugyanis a jog teremtménye, "jogi lény", amelynek magatartása nem önmagából fakad, amely magatartást nem saját maga idézi elő, hanem azoknak a természetes emberi személyeknek az akaratelhatározása, tevékenysége stb. "számít be" a jogi személy magatartásaként, akik annak szervezetében a jogi személy megnyilvánulásait alakítják. Ha tehát a jogi személy "magatartása" kimeríteni látszik valamilyen tényállást, ezért nem a jogi személyt, hanem azokat a természetes személyeket, embereket kell büntetőjogi felelősségre vonni, akik ezt a "magatartást" saját tevékenységükkel vagy mulasztásukkal meghatározták. Ezek szerint a jogi személynek sem emberi, sem saját - büntetőjogilag értékelhető - magatartása nincs. Minthogy pedig az ilyen magatartás alapvető feltétele a büntetőjogi felelősségre vonásnak: a büntetőjog-tudomány általánosan elfogadott alapelvével kerül ellentmondásba az, aki a jogi személy büntethetősége mellett foglal állást.[8] Tóth professzor amellett érvelt, hogy ezeket a gondolatokat a ma kodifikátorai - amikor a jogi személlyel szembeni büntetőjogi szankciókról döntenek - meg nem cáfolják, csupán megkerülik. Azzal ugyanis, hogy e felelősségi forma nem a Btk.-ba, hanem külön törvénybe került, azzal, hogy a jogi személy felelőssége természetes személy felróhatóságát is feltételezi, s azzal, hogy a törvény nem büntetésekről, hanem "intézkedésekről" beszél, az idézett alapigazság semmit nem veszített erejéből.
Losonczy István idejében még nem esett szó a korszakunkban oly sokszor emlegetett szervezett bűnözésről, nem szónokoltak annyit az ellene összehangolt és koncentrált fellépés szükségességéről, mégis Ő már 1961-ben világosan érzékeltette azokat a problémákat, amelyek napjaink büntetőjogászait foglalkoztatják. Ezek egyike a bűnszervezet vezetőjének, szervezőjének a szervezet tevékenységétől elkülönülő sajátos, a korábbi felelősségi formák kereteit szétfeszíteni látszó felelősségét érinti. Aligha vonható kétségbe e kérdés alapos elemzésének fontossága napjainkban, a New Yorkban, vagy a Bali szigetén történtek után, amikor pl. megalapozott jogi megoldást kell találni súlyos, a civilizált világot megrengető bűncselekmények háttérben maradt kiagyalóinak, finanszírozóinak, vagy azoknak a felelősségre vonására, akik e szörnyű tetteket egyszerűen csak személyes tekintélyükkel bátorították, ösztönözték. Losonczy a következőképpen vázolta a probléma lényegét: "A bűnszervezetet rendszerint egy vagy több szervező hozza létre és létrejötte után a szervező, esetleg egy vagy több vezető tartja össze, akik megtervezik a bűncselekmények elkövetését, illetőleg irányítják, vezetik azok végrehajtását. Ezek a szervezők, vezetők az esetek jelentékeny részében közvetlenül és személyesen nem működnek közre az általuk kitervelt vagy egyébként a szervezet által elkövetett bűntettek végrehajtásában. Ennek ellenére mind szervező és vezető tevékenységük, mind személyük társadalomra veszélyessége lényegesen nagyobb a bűnszervezetnek a büntettek elkövetésében közvetlen tettesi tevékenységgel részt vevő tagjaiénál. Ezért - megfelelő rendelkezés hiányában - előfordulhat, hogy a szervezők vagy vezetők, magatartásuk különös tényállásszerűségének hiányában nem vonhatók tettesként felelésségre olyan bűntettért, amelynek tervét ők készítették el, vagy amelyet - a háttérből - ők irányítottak..." Losonczy egyetért azzal, hogy a szervezett bűnözés keretében elkövetett bűncselekményekért való felelősség nem valamiféle objektív felelősség, "ezek elkövetése ugyanis tárgyi és alanyi okozati kapcsolatban áll a bűnbanda szervezőjének a tevékenységével, minthogy elkövetésük reális lehetőségét a szervező tevékenysége teremtette meg, akinek általános bűnös
- 199/200 -
szándéka azok elkövetésének a lehetőségét is átfogta."[9] A megoldás szerinte ezért pl. a következő lehetne: "figyelemmel arra a nehézségre, amely a szervezők és a vezetők tettesi, illetőleg részvevői minőségének megállapítása tekintetében előállhat, meg kellene azt is fontolni, nem volna-e helyes készülő Büntető Törvénykönyvünk Általános Részébe olyan értelmű rendelkezést felvenni, amelynek alapján a bűncselekmények szervezőit és vezetőit a vezetésük alatt álló bűnszervezet által elkövetett büntettek tetteseiként lehet - esetleg közelebbről meghatározott további feltételektől függően - büntetőjogi felelősségre vonni."[10] Ez a megoldás ma, több mint egy emberöltő elteltével megint élénk vita tárgya. Az azonban a vita kimenetelétől függetlenül elmondható, hogy a felvetést a kodifikáció részben máris igazolta, a bűnszervezetben történő elkövetés új szabályozásával, amely immár alapvetően a Btk. Általános Részére épül.
5. Ötödik - záró - tézise Tóth Mihály professzornak az volt, hogy Losonczy István nem csupán nagy formátumú tudós, kiváló és ma is mellőzhetetlen monográfiák szerzője, hanem nagyszerű pedagógus is, kedves, szeretetre méltó ember volt, akihez ragaszkodtak tanítványai és akinek előadásai élményszámba mentek. A tanítványi szeretetnek ékes bizonyítéka ez az emlékülés is, hiszen - idézte Arisztotelészt Tóth professzor - az, aki nem szereti a tanítóját, nem fog tőle sokat tanulni. Losonczy István egész életműve annak példázata, hogy tanítványaiban sok termést hozó szellemi magot vetett el.
A Losonczy emlékülés harmadik előadását "Losonczy István a funkcionális fogalomalkotásról" címmel Tremmel Flórián, a Büntető Eljárásjogi Tanszéket vezető professzor tartotta. A Losonczy életművet taglaló beszédét azzal kezdte, hogy bár maga sem nem filozófus, sem nem anyagi büntetőjogász, s az Ünnepelt tollából sem született kifejezetten büntető eljárásjogi vagy kriminalisztikai tárgyú tanulmány -, így látszólag különösnek tűnhet felszólalása a konferencián -, azonban több vonatkozásban is erős hatással volt rá a Celebratus, s ez okból osztja meg gondolatatit a hallgatósággal.
1. Losonczy István mindenekelőtt Irk Albertnek, az ötven esztendővel ezelőtt - 1952. október 21-én - elhunyt pécsi iskolateremtő professzornak a példáját követte abban, hogy nemcsak a büntetőjog oktatásában és kutatásában ért el nagyszerű eredményeket, hanem más területen is. Irk a nemzetközi jogból publikált figyelemreméltó tanulmányokat - tudatos küldetést vállalva ezzel is a Csonka Magyarország sorskérdései iránt -, Losonczy pedig a büntetőjog mellett igen jelentős, s - ha nem még jelentősebb - jogbölcseleti műveket írt. Úgy látszik - állapította meg Tremmel professzor -, hogy a büntetőjog hátterében nemcsak lehetséges, hanem nagyon is indokolt, szükséges lehet más tudományterületek művelése. Ugyanezt tették Irk többi professzorrá lett tanítványai, így Vargha László a büntető eljárásjog mellett - éppen Irk ösztönzésére - a kriminalisztikával, Földvári József pedig az anyagi jog mellett a kriminológiával kötelezte el magát.
2. Másik alapvető és máig felejthetetlen vonása az Ünnepeltnek, hogy előadásai rendkívül színvonalasak voltak. A hallgatói közvélemény a legjobb előadók között tartotta Öt számon, mert nagyon sokoldalú és elmélyült felkészültséggel, hatalmas műveltséggel, szabatos és választékos stílusban adta elő mondanivalóját. Valósággal lebilincselte hallgatóságát azzal, hogy a száraznak tűnő büntetőjogi témákban filozófiai összefüggésekig, filozófiai alapkérdésekig jutott el. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy nem egészen harminc évesen 1937. október 22-én éppen a "Büntetőjog filozófiája" tárgyköréből nyerte el a magántanári habilitációt. Losonczy István nyilvános rendes tanárként is a büntetőjogot filozófiai magasságokba emelve tanította, s előadásának tartalmi gazdagságát jól egészítette ki szónoki vonásokkal, a szabatos fogalmazástól kezdve, a kultúrált hangvételen át, egészen a visszafogott gesztusokig, a leírhatatlanul nemes jellegű testtartásáig. Rá emlékezve elgondolkodhatunk azon, vajon létezik-e pedagógiai retorika? Losonczy előadásaira emlékezve kizárólag igennel válaszolható meg ez a kérdés. Nagy veszteség, hogy nem maradhattak fenn előadásairól videofelvételek.
3. Fontos jellemvonása volt az is a munkásságának, hogy nem félt az ún. kényes kérdésektől, bátran a kutatás tárgyává tette ezeket és merte vállalni saját álláspontját másokkal szemben. Nagy fába vágta fejszéjét pl. akkor, amikor egészen fiatalon a - korábban sokaknak igencsak fejtörést kiváltó - mulasztás okozatosságát vizsgálta és mutatta ki, hogy bár a mulasztásos bűncselekményeknél nincs okozati összefüggés a magatartás és a bekövetkezett eredmény között, a mulasztást tanúsító azért büntethető, mert elmaradt volna a társadalomra veszélyes eredmény, ha a mulasztó a tőle elvárható módon cselekszik. Bátran lépett fel Kelsen és követői, sőt túlhajszolói, a marburgi iskola tagjai ellen az ún. funkcionalista irányzatok bírálójaként, s nem sajnálta a fáradtságot, hogy részletesen cáfolja tételeiket. Ez a hivatásszerű kiállása mutatkozott meg abban is, hogy szívesen vállalt nyílt vitát egyetemi fórumokon, rendezvényeken mind a materialistákkal, mind az idealistákkal szemben, következetesen védve-kifejtve saját "realistának" nevezett felfogását.[11]
- 200/201 -
4. Kiemelésre érdemes a Losonczy életműből, oktatói és kutatói tevékenységből az is, hogy nagy hangsúlyt fektetett a fogalmi meghatározásokra és írásainak, vagy előadásainak következetes, egységes terminológiájára. Jóllehet sokan a jogtudományt lekicsinylően nem tekintik valóságos, egzakt tudománynak, hanem inkább sajátos verbális ismeretágnak, diszciplínának, szakmának tartják. A "Begriffsjurisprudenz"-ről, a fogalomtudományról pejoratív minősítéssel beszélnek. Hivatkoznak arra is, hogy a gyakorlatban, a mindennapi életben több üggyel kapcsolatban szinte ahány jogász megnyilatkozik, annyiféle jogi vélemény, jogértelmezés kerül felszínre. Ez önmagában is megkérdőjelezi a jogászi foglalkozás szakmaiságát, komolyságát. Mintha nem lennének a jogban világos, általánosan elfogadott definíciók. Közismertek a jogéletben a felgyorsult jogállami átalakulás, a jogharmonizáció keretében dömpingszerűen született jogszabályok hiányosságai és következetlenségei. Ha vannak is szép számban a jogszabályi környezetben fogalommeghatározások, ezek legtöbbször pusztán normatív definíciók, ún. "nominális meghatározások", s csak elvétve találhatók érdemi, tartalmi fogalommeghatározások, amelyek megfelelnek a logika követelményének (genus proximum, differentia specificá-k). Rendkívül ritkán, szinte kizárólag elméleti jogi munkákban mutatkoznak törekvések tudományos igényű definiálásra, a leglényegesebb jegyeket felvonultató érdemi, "materiális" fogalom meghatározásokra. Eljárásjogászként, processzualistaként egy fiatalkori, viszonylag elfeledett - vagy legalábbis nem főművének tekintett - munkáját ajánlotta a Hallgatóság figyelmébe, "A funkcionális fogalomalkotás lehetősége a jogtudományban"-t, amelyet egyetemi nyilvános rendes tanárrá történt kinevezését követő évben, 1941-ben publikált.
5. Az anyagi büntetőjog alkalmazásában nagy jelentősége van valamennyi különös részbeli törvényi tényállásnak, régi kifejezéssel élve tényálladéknak. Ezek ugyanis éppen a kiszabható büntetés nélkülözhetetlen fogalmi meghatározásai, az eljárás tárgyát képező bűncselekményfajta "sui generis" definíciói -, nem is szólva az általános törvényi tényállás alapelemeinek fogalmi meghatározásairól, azaz az általános rész rendelkezéseiről. Nem túlzás azt mondani, hogy a büntetőítélet meghozatalakor egy sajátosan normatív definíciónak megfeleléséről vagy meg nem feleléséről döntenek, s ez a döntés érdemben is sorsdöntő jellegű. A tanulmány főbb téziseit Tremmel Flórián a következőkben foglalta össze.
a/ A nehéz feladatok vállalása, ezen belül a választott téma világos megjelölése maga mellé állítja az olvasót, aki ezáltal könnyen beláthatja a témaválasztás jelentőségét és a feldolgozás indokoltságát.[12]
b/ A bonyolult kérdéskör ellenére az egyszerű és igaz megoldások helyezendők előtérbe.[13]
c/ Losonczy István mint lelkiismeretes, elkötelezett tudós egyrészt hatása alá tudott kerülni egy-egy új tudományos eredményt felvillantó műnek - így például Ernst Cassirer: "Substanzbegriff und Funktionsbegriff"[14] c., 1910-ben Berlinben megjelent főművének, amely egyrészt a szűk funkcionalizmus összefoglalásaként meggyőzően mutatja ki a funkcionális fogalomalkotás jelentőségét a természettudományokban, másrészt viszont tág funkcionalizmusként a funkcionális fogalomalkotást kívánja terjeszteni az egyéb tudományok területén is. Számunkra viszonylag ismertebb az a marxi megfogalmazás, hogy minél inkább tudományosabbá lesz valamely ismeretág, annál inkább előtérbe kerülnek abban a matematikailag leírható összefüggések és tendenciák.
Másfelől mint lelkiismeretes és elkötelezett tudós nem sajnálva időt, fáradtságot, rendkívül alapossággal és tárgyilagos következetességgel gondolja végig, vizsgálja meg a vonatkozó kérdéseket. E vizsgálódás jelentős mértékben meghaladhatja a kiindulásul vett alapmű elméleti alapjait, módszerbeli összetettségét. Így aztán Cassirer ürügyén végső soron az újkantiánusok, s ezek közül a világhírű Hans Kelsen "Reine Rechtslehre"[15] -jének azt a kísérletét cáfolja, amellyel a funkcionalizmust a jogtudományra kiterjeszteni törekedett.[16] Eközben meggyőzően mutatja ki, hogy a marburgi iskola tagjai jelentősen túlfeszítették a két közismert kanti alapgondolatot, nevezetesen: "Die Methode erzeugt den Gegenstand" és "Minden megismerés csak relációban történik".
d/ Losonczy István több vonatkozásban is meggyőzően mutatatta ki értekezésében, hogy a funkcionális fogalomalkotás eredményességének, felhasználhatóságának két általános és konjunktív előfeltétele van, nevezetesen a szükségszerű törvényszerűség és a kvantálhatóság. Nem elégséges valamilyen törvényszerűség, tendencia megléte (feltételezése), azaz valószínűsége, hanem a vizsgált esetben ok-okozati összefüggésként kell érvényesülnie, fennállnia. Ezen túlmenősen, de ezzel egyidejűleg az is elengedhetetlen előfeltétele a funkcionális fogalomalkotási módszernek, hogy pontos mérési adatok álljanak rendelkezésre, azaz a hatótényezők egzaktan kvantálhatók legyenek.
A társadalmi jelenségeknél, folyamatoknál mindkét feltétel hiányzik. Időnként ugyan vannak félkvantitatív jelenségek (pl. bűnügyi statisztikák), azonban annyira soktényezős és jelentős részben megismerhetetlen szegmensű (főként kulturális) összfolyamatokról van szó, amelyeknél egyértelmű, feltétlen, azaz szükségszerű ok-okozati összefüggés nem mutatható ki. Ellenkező esetben nagy biztonsággal kiszámíthatók, prognosztizálhatók lennének a társadalmi változások, fejlemények !
- 201/202 -
Losonczy professzor számos figyelemre méltó megállapításig jut el a jogtudomány módszerével és rendszerével kapcsolatban is. Eközben egyértelműen kifejti, hogy a jogtudománynak nincs egyedülállóan üdvözítő módszere, hanem nagyon is összetett módszerrel lehet csak tudományos eredményeket elérni. A szükséges összetett módszer úttörőiként büszkén emeli ki két magyar tudós nevét: Moór Gyula jogfilozófusét és a pécsi iskolateremtő Irk Albertét.
e/ Az ötödik tézisben Tremmel professzor azt állapította meg, hogy Losonczy István értekezésének utolsó fejezetében rendkívül magas színvonalúan és gondolatgazdagon fejti ki a funkcionalizmus elfogadhatóságára vonatkozó nézeteit közvetlenül a jogtudományra alkalmazva. A szóban forgó fejezet főbb megállapításai a következők.
- Nincs a jognak egységes és egyedüli fennállási módja, s ezért nincs egységes tapasztalási módja sem, tehát lehetetlen pontos méréseket végezni.
- A jog maga egészében nem kauzális valóság, hanem explikatívum, a kauzális tényezők mellett a logikum és a normatívum szerves egysége, azaz nagyrészt elvi, szellemi termék. A logikum és a normatívum összetevői egyáltalán nem kvantálhatók.
- A jogi törvényszerűségek nem szükségszerűek (egyébként a szükségszerű magatartást nem is érdemes jogilag szabályozni, minthogy az nem választható), jogi szabályozásnak csak alternatívák esetén lehet helye és hatása.
- A jog egységnyi alapeleme a jogszabály (az explikatív logika és a normatív közös metszéspontja), amelynél nem annyira a létezés és az okozás (hatás) a meghatározó, illetve jellemző, hanem az érvény és a megvalósulás. Mindezekből az következik, hogy a szűk értelemben vett funkcionalizmus a jogtudományban nem fogadható el, azaz funkcionális fogalomalkotás nem alkalmazható a jogtudományban.
- Rendkívül alaposan vizsgálta Losonczy István a tág értelemben vett funkció, azaz az általa "járulékos" funkcionális megközelítésnek nevezett jelenségeket, módszereket - pl. a vizsgált ismerettárgy idő-és térbeli összefüggéseinek racionalizálását -, s megállapította, hogy itt megjelennek a funkcionalizmus bizonyos elfogadható mozzanatai, de végső soron mégsem érhető el a dolgoknak relációkká, a szubsztanciának funkciókká változtatása.
- Paradoxonszerűen arra a következtetésre jut, hogy egyfelől a jog és a jogtudomány viszonylatában nincs olyan értelemben vett funkcionális összefüggés, amely szerint az egyik változása maga után vonná a másik megváltozását, másfelől viszont sajátos funkcionális összefüggés áll fenn a jog és az élet között (jog- jogrend-társadalmi rend), azt azonban már nem a jogtudomány, hanem a jogszociológia tárgykörébe sorolja. Végkövetkeztetése az, hogy sem elvi, sem gyakorlati jelleggel a funkcionális fogalomalkotásnak nincs helye a jogtudományban.
6. Előadását azzal zárta Tremmel Flórián, hogy felhívta a Tisztelt Megjelentek figyelmét a funkcionális fogalomalkotás jelentőségére napjainkban, hiszen az informatikai térhódítással vannak a jognak olyan részterületei, ahol az algoritmusszerűen megfogalmazható alaptételek jól alkalmazhatók - pl. a bűncselekmények térbeli-időbeli megoszlása tekintetében -, ugyanakkor éppen a legfontosabb jogalkotási feladatoknál (célprioritások, a legalkalmasabb jogi eszközök kiválasztásában), illetve jogalkalmazási kérdésekben - pl. a bizonyítékok értékelésében, a konkrét büntetési mérték kiszabásánál -, minthogy ezek nem zárt, hanem nyitott rendszerek, funkcionális fogalmak és ezzel együtt algoritmusok nem alakíthatók ki. A jogtudomány nem teszi(teheti) szükségszerűen kiszámíthatóvá, megjósolhatóvá sem a jogalkotás, sem a jogalkalmazás, sőt általában a jogélet változásait, illetve fejleményeit.
Ádám Antal professzor Losonczy István jogi értékelméletéről szólva először idézte Alfred Whiteheadnek azt a megállapítását, amely szerint a nyugati filozófia története nem más, mint lábjegyzet Platón filozófiai nézeteihez. Ha e megállapítást Losonczy filozófiai koncepciójára vetítjük, azt el kell ismernünk, hogy ő is érintette a platóni ideatan kettősségét, azzal szemben azonban önálló filozófiai és értéktani koncepciót dolgozott ki. Pauler Ákos 1933-ban elhunyt magyar filozófus tudomány-fogalmát hasznosítva, amely szerint "a tudomány igazolható ismeretek rendszere", igazolhatóság hiányában nem fogadta el Platónnak a világ megkettőződésére vonatkozó ideakoncepcióját és nem tekintette feladatának a transzcendencia kérdéseivel való foglalkozást. Azt vallotta, hogy az ember az értelem, a lelkület, az érzelmek, az idegrendszer és a biológiai-fiziológiai összetevők interdependens összessége. Bár az ember természetes gyakorlata, hogy értékeli környezetét, mások és saját maga megnyilvánulásait, az axiológia, az általános értéktan a filozófiatörténetnek viszonylag késői időszakában, mintegy kétszáz éve önállósult. Ezt követően számos válasz született arra a kérdésre, hogy emberi szempontból mi tekintendő értéknek. Losonczy István elismerést érdemlő tudományos érdeme, hogy a napjainkban széles körben vallott pluralista értékkoncepciónak megfelelően már 1948-ban úgy vélte, hogy "az érték az a mozzanat, amely annak következtében jelenik meg valamin, hogy az valamilyen emberi igény kielégítésére, felkeltésére, az életérzés, az életkedv fokozására képes". Az érték tehát szerinte is az emberi értékelő tevékenység terméke, és így az értékek többnyire relatívek, szubjek-
- 202/203 -
tívek, változékonyak és változatosak. Hangsúlyozta azonban azt is Losonczy István, hogy a közösségek, a társadalmak és az emberiség történtében számos hosszan tartó és széles körben tisztelt értéket is találunk. Ezt a jelenséget az említett értékelő alanyok hasonló, közös, esetleg állandó igényeivel, szükségleteivel és törekvéseivel magyarázhatjuk.
Az értékek jogi vonatkozásaival összefüggésben Losonczy István azt is felismerte, hogy a jogi normák többnyire értékforrásúak és a jogalkotó által vallott értékek szolgálatára hivatottak. Ennek alapján nevezte a jogszabályokat olyan eszközértékeknek, amelyeknek valós értékét a létrehozni, szolgálni vagy védeni szánt értékek színvonala, illetve azoknak a veszélyeknek, hátrányoknak súlyossága, tehát értéktelen volta határozza meg, amelyeknek elhárítására irányulnak. Tanulságosak Losonczy István értékelméletében azok a következtetések is, amelyeket a professzor a tartós, vagy maradandó jogi alapértékekre vonatkozóan fogalmazott meg. Ezek között jelölte meg pl. az emberi méltóságot, a szabadságot, a rendet és a jóhiszeműséget. Úgy vélte, hogy ezek, illetve az ilyen alapértékek egyetlen fejlett, "helyes jog"-nak minősülő jogrendszerből sem hiányozhatnak. A II. világháború befejezését és az önkényuralmi rendszerek bukását követően, napjainkban már természetesnek tekintjük - jegyezte meg Ádám Antal -, hogy ezek, illetve a hozzájuk hasonló újabb jogi alapértékek az Európai Unió alapdokumentumainak, illetve az alkotmányos jogállamok alaptörvényeinek meghatározó hatást gyakorló összetevői.[17]
Ezt követően Varga Csaba professzor - mint az ülés társelnöke - felkérte a T. Hallgatóságot, hogy hozzászólásukkal járuljanak hozzá az emlékülés sikeréhez.
Erdősy Emil ny. egyetemi tanár, Losonczy professzor egykori munkatársa személyes hangvételű, rövid hozzászólásában elmondta, hogy az Ünnepeltet már egyetemi évei előtt személyesen ismerte, hiszen szomszédok voltak. A jogbölcselet szigorlatra éppen ezért nagyon komolyan készült, de a vizsgán kiderült, hogy a tankönyv bevezető részét nem olvasta el, s így kitűnő helyett "csak" jeles érdemjegyet kapott. A jogi doktorátus megszerzése után az ügyészségen dolgozott, így egy ideig megszakadt a kapcsolata Losonczyval, majd adjunktusként a Büntetőjogi Tanszékre került és az együtt töltött időszakból sok kellemes emléket tud felidézni. Első egyetemi munkanapján Losonczy professzor elmondta, hogy mik az elvárásai vele szemben, s - többek között - arra kérte, ha tanulmányt ír és azt megjelentetni szándékozik, mutassa meg neki lektorálás céljából. Rövid idővel ezután vitte is első írását Losonczyhoz, aki három hétig nem szólt semmit a cikkről, majd ő megelégelve a várakozást, megkérdezte Tőle, hogy alkalmasnak tartja-e közlésre a tanulmányt. Losonczy professzor azt mondta erre: "nem értek édes fiam semmit abból, amit írtál, de nyugodtan jelentesd meg". Ezek után nem kellett neki bemutatnia tanulmányait. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő ekkor már túl volt a tizenötödik publikációján is, de ezeket Losonczy nem ismerte.
A kommunista hatalomátvétel Losonczy István pályáját derékba törte, a nagyformátumú tudós a kandidátusi címet meghaladó akadémiai fokozatot nem szerezhetett, kitüntetésben nem részesült, s mindezek nagyon megviselték. Felszólalását azzal fejezte be Erdősy professzor, hogy Losonczy István a nyugdíjkorhatár elérésekor búcsúztatás nélkül hagyta el az egyetemi katedrát, így ezt az emlékülést utólagos jóvátételnek is tekinthetjük.
Az emlékülést követő állófogadáson Petrétei József köszöntötte a rendezvény résztvevőit, majd átnyújtotta Erdősy Emil ny. büntetőjogász egyetemi tanárnak azt a tanulmánykötetet,[18] amelyet volt munkatársai tiszteletére alkottak. ■
JEGYZETEK
[1] Losonczy István: Jogfilozófiai előadások vázlata. (Szerk. Varga Csaba) Szent István Társulat, Budapest 2002 Varga Csaba professzoré az az érdem is, hogy a szerző eredeti szándékának megfelelően német nyelvre fordíttatta és ugyancsak a Szent István Társulat kiadásában 2002-ben "Abriss eines realistischen rechtsphilosophischen Systems" cím alatt gondos szerkesztésben megjelentette Losonczy István realista jogfilozófiai koncepcióját.
[2] Örömmel jegyezhetjük meg azt is, hogy folyóiratunk mostani számában ugyancsak közölhetjük Cserne Péter "Az univerzalizmus partikularitása: Losonczy István a mulasztási bűncselekményekről" c. tanulmányát.
[3] Losonczy István: Adalékok a tartós és állapotbűncselekmény kérdéséhez. Studia Juridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata. Tankönyvkiadó, Budapest 1960. 12-13. o.
[4] Gazdaság- és Jogtudomány 1973. VII. kötet 1-2. sz.
[5] Losonczy István: A tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966
[6] Losonczy István: A mulasztás. A mulasztási bűncselekmény okozatossága. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.T., Pécs 1937
[7] Losonczy i.m. 227. o.
[8] Losonczy i.m. 40-41. o.
[9] Losonczy i.m. 191. o.
[10] Losonczy i.m. 192. o.
[11] Losonczy István: Abriss eines realistischen rechtsphilosophischen Systems. (Hrsg. mit Bio- und Bibliograhpie und Namenregister versehen von Csaba Varga) Szent István Társulat, Budapest 2002
[12] Losonczy István: A funkcionális fogalomalkotás lehetősége a jogtudományban. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1941. 5. o.
[13] Losonczy i.m. 6. o.
[14] Cassirer Ernst: Substanzbegriff und Funktionsbegriff, Berlin 1910
[15] Kelsen Hans: Tiszta jogtan. Rejtjel Kiadó, Budapest 2001
[16] Losonczy i.m. 54-90. o.
[17] Ádám Antal: Az alkotmányi értékek fejlődési irányairól. Jura 2002. 1. sz.
[18] Tanulmányok Erdősy Emil professzor tiszteletére. (Szerk. Fenyvesi Csaba, Herke Csongor) Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 130, Pécs 2002
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
