1. A modern állam működéséhez nélkülözhetetlen intézmények hatékony, jogállami funkcionálását sajátos eszközeinkkel az új évszázadban, évezredben is elő kell segítenünk. Számításba kell vennünk az Európai Unió felé vezető úton az újabb kihívásokat is. A számbavételhez hozzátartozik a helyzetértékelés, hogyan látjuk a Magyar Köztársaság nagy múltú, nemes hagyománnyal rendelkező, viszont a modern állam működéséhez nélkülözhetetlen intézményeinek hatékony, jogállami funkcionálását.
A folyamatok történelmi korokban mérhetők, hogy az eltérések és az együtt haladások kimutathatók legyenek. Milyen lesz a magyar büntetés-végrehajtási (továbbiakban: bv.) jog az ezredforduló után? Mennyit és mit kell még belőle átalakítani és ennek során milyen súllyal szerepelnek nemzeti érdekeink és értékeink? Melyek az újabb kihívások az Európai Unió felé vezető úton?
Napjainkban fontos kérdés, milyen bűnmegelőzési intézkedésekre van szükség, milyen elméleti alapokra építsünk, mely intézkedések a leghatékonyabbak, hogyan tudjuk ezekhez biztosítani a megfelelő feltételeket. A számos társadalmi, gazdasági, szociális feltételhez a büntető felelősségre vonás olyan megszervezése is beleértendő, amely összhangban van a tudományos eredményekkel, a lakosság tudati állapotával, a gyakorlati megvalósulás lehetőségeivel, körülményeivel.
A bűnözés elleni küzdelem a maga komplexitásában igyekszik vizsgálni és feltárni az okokat a kiküszöbölésük érdekében. Ebből a szempontból is helyeselhetően mindinkább megfelelő figyelem fordul a szankció végrehajtásának a büntető felelősségre vonás folyamatában betöltött szerepére, hogy minden büntetés vagy büntetőjogi intézkedés hatékonysága nagymértékben függ a büntetés-végrehajtási szervek tevékenységének színvonalától is. A büntetés-végrehajtás sem járhat más úton, mint ami társadalmi életünk fejlesztésének útja.
Nyilvánvaló, hogy amikor az uniós államok tapasztalatainak felhasználásával próbálunk előrelépni, nem szabad vívmányainkat sem kisöpörnünk. Közismert tény, hogy a tagállamok büntető igazságszolgáltatási rendszerei nagymértékben különböznek a egymástól.
A büntetés-végrehajtás szerepének, hatékonyságának kérdése nem hanyagolható el különösen akkor, amikor a - helyzetét alapvetően befolyásoló, hol nagyságában, hol összetételében változó - bűnözés helyzetét sem látjuk megnyugtatónak az elmúlt évi figyelemreméltó (10-15% körüli) csökkenés ellenére sem. Ez egy év eltelte után sem hozott könnyebbséget a bv. feladatokban. Magyarázatul szolgálhat erre a büntetési idő hosszabbodása, a szigorodás, a feltételes szabadságra bocsátás szabályainak változása, nem is szólva a rendőri munkáról. A közvélemény nem felejti azt a sokkoló hatást, amely azzal érte, hogy hazánkban a rendszerváltozást követően 6-7 év alatt nőtt annyit a bűnözés, mint más országokban 30 év alatt. Mindez olyan hatással volt és van még ma is a lakosságra, de a szakmai közvéleményre is, amely a büntetések szigorítása iránti igényt juttatja kifejezés-
- 95/96 -
re. Ez nem csak az ítélethozatalnál, hanem a végrehajtás folyamán történő szigorításra is vonatkozik. Ez az igény tapasztalható egyébként Nyugat-Európa jelentős részében is.
A jogharmonizáció megvalósításának ütemét, tartalmát komoly mértékben befolyásolta és befolyásolja a bűnözés helyzete is.
Amint büntetés nélkül nincs büntetőjog, nincs kriminalizálás, büntetés-végrehajtás nélkül pedig nincs büntető felelősségre vonás, mert nélküle parttalanná, önmagáért valóvá válna az egész büntető felelősségre vonási folyamat. Ha a büntetőjog azzal tudja betölteni társadalmi szerepét, hogy büntet, akkor a büntetés-végrehajtási jog is csak akkor tudja betölteni a társadalmi szerepét, amennyiben ezt a büntetést érvényesíti. Úgy kell ezt tennie, hogy eredményes, hatékony legyen, ugyanakkor megfeleljen a jogállamiság követelményeinek is.
A tágabb értelemben vett büntetőeljárás, a büntető felelősségre vonás folyamatában egymáshoz szorosan kapcsolódó szakaszokról van szó, melyek közül bármelyik szerepének - így a nyomozásnak, a bíróság ítélkezésének, de a szankció végrehajtásának is - az elhanyagolása, továbbá a kapcsolódás lazulása az egyes szakaszok között az egész folyamat hatásfokát ronthatja le.
Amint büntetés, büntető intézkedés, azaz szankció nélkül nincs büntetőjog, büntetés-végrehajtás nélkül nincs tényleges büntető felelősségre vonás, mert maga a megvalósulás. Elhanyagolása a büntető igazságszolgáltatásban is hiábavalóvá teheti a helyes törekvéseket. A büntető felelősségre vonás e szakaszában viszont a tettesre esik már nagyobb figyelem. Jóllehet, a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetés és annak végrehajtása elemzésénél a különbségek válnak egyre hangsúlyosabbakká.
A büntető igazságszolgáltatási rendszerek hatásossága és hatékonysága a rendszeren belüli kölcsönhatásoktól determinált, a büntető igazságszolgáltatásban közreműködő valamennyi szerv munkaterhét szélesebb körben az eljárás megelőző szakaszaiban más szervek által hozott döntések határozzák meg. Szükségszerűség, hogy a szervezés területén új megközelítési formákat is igénybe kell venni.
A hatékonyság fogalma kiegészül napjainkban azzal, hogy az átlagosnál idő- és erőforrás-igényesebb tevékenységek ne szenvedjenek halasztást, ugyanakkor a hagyományos tevékenységek időszerűsége se csökkenjen.
A büntetés-végrehajtási jog csakis emberközpontú lehet. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a jogok és kötelességek összefüggéseire, kölcsönhatásaira, az elítéltek jogállásának kérdésében még meglévő ellentmondások tisztázására.
A büntetés-végrehajtási jogtól függ a büntetőjogi szankció, a büntető eljárás jogi kényszerintézkedés tartalmát képező és más értékektől, érdekektől való ideiglenes, átmeneti, arányos jogfosztás gyakorlati megvalósulása.
A jogfosztás, illetve jogkorlátozás mértékét az adott szankciók tartalma adja. Mivel az alapvető jogok korlátozásáról van szó - még ha maga az állam részéről és törvény alapján is -, messzemenő védelmet kell nyújtani az esetleges joggal való visszaélés megelőzésére, kiküszöbölésére.
A jogállamiságból fakadó követelmények teljesítése Magyarországon a nemzetközi egyezményekhez történő csatlakozással szükségszerűen eredményezte az általánosan elfogadott nemzetközi büntető anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási alapelveknek, rendelkezéseknek a hazai jogszabályokban történő megjelenését, a jogalkalmazási gyakorlatban való tükröződését. Egyidejű feladat a nemzetközi kötelezettségvállalásainkból eredő harmonizációs jogalkotási problémák megoldása és a büntető igazságszolgáltatási rendszer reformja. A nemzeti és történelmi sajátosságok tapintatos figyelembevételével történik a jogharmonizáció. Ennek folyamán azonban nem törölhetők el az ország belső kívánalmai.
A törvényesség és humanitás követelménye, valamint a hatékonyság igénye jelentős mértékben fejleszti a büntetés-végrehajtási jogot az egész világon. A büntetés-végrehajtási tevékenység során is az alkotmányos alapelveknek és jogoknak, a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak, követelményeknek érvényesülniük kell. Ezt csak egy magas színvonalú, a gyakorlati igényeket kielégítő, segítő büntetés-végrehajtási jog képes szolgálni.
Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a büntetés-végrehajtás Magyarországon humánusabb lett, követi a mai viszonyokat. A szankciók tartalmát képező jogkorlátozás, jogfosztás mértéke törvényben nyert megfogalmazást, a kötelezettségek helyett az ösztönzésnek jutott nagyobb szerep; a véleménynyilvánítás, önálló döntési és választási lehetőségek köre növekedett, nemzetközi összehasonlításban is igen széles körű biztosítékrendszer működik. Az új évezred első éveiben azonban már olyan törvényre van szükség, amely a jelenleg hatályos, sokszor módosított törvényerejű rendeletnél jobban szolgálja a büntetési, a nevelési vagy kezelési célokat, amely épít a magyar büntetés-végrehajtás még ma is hasznosítható hagyományaira, értékeire, ugyanakkor közelít, hasonul a korszerű európai megoldásokhoz.
2. A büntetés-végrehajtás új szabályozását a törvényességi és gyakorlati igények mellett szükségessé teszi az új büntető anyagi jogi és büntető eljárásjogi szabályozás is. Ez utóbbiakról röviden: amennyit hazánkban 10 év alatt módosultak, más álla-
- 96/97 -
mokban még 50 év alatt sem. A büntető anyagi jogszabályok folyamatos, évente több alkalommal történt módosításáról általánosságban megállapítható, hogy amíg 1989-1995. közötti módosítások a jogállamiság kiépítésének igényével, az emberi jogok fokozottabb tiszteletben tartásának követelményével függtek össze, 1996-tól fokozottan előtérbe került az állam bűnüldöző képességének javítása.
Hasonló tendencia figyelhető meg a büntető eljárási jog területén is, azzal a sajátos helyzettel megtetézve, hogy amíg az új büntető törvénykönyv előkészítésének igénye csak az elmúlt tízéves periódus utolsó szakaszában fogalmazódott meg, addig az új büntetőeljárási kódex megalkotása már a periódus első szakaszában igényként is testet öltött [2002/1994. (II. 17.) Korm. határozat a büntetőeljárás koncepciójáról]. Ennek próbált eleget tenni az a büntetőeljárási kódex, amelyet a tízéves időszak második felében az Országgyűlés bár elfogadott, hatályba mégis csak az elfogadását követő öt év elteltével léphet majd változtatásokkal.
A büntető eljárási jog megújításának igénye is egyrészt az európai emberi jogi instrumentumoknak való megfelelésből, másrészt az európai jogokban ismert hatékonyságnövelő intézkedések átvételének igényéből táplálkozott. E kettős elvárásnak megfelelni mennyire sikerült, eldönteni még nem lehet, hiszen az új Be. - abban a formában, ahogyan azt az Országgyűlés 1998. március 10-én megszavazta - soha nem fog hatályba lépni (csak az Alkotmánybíróság három törvényhelyet semmisített meg ezidáig [a 327. § (2) bekezdését a 19/1999. (VI. 15.) AB határozat, az 572. § (1) bekezdése a) pontját és az erre utaló 574. § (2) bekezdésének szövegrészét az 5/1999. (III. 31.) AB határozat semmisítette meg], és az Országgyűlés is úgy döntött, hogy a törvényt - hatályba lépése előtt - felül kell vizsgálni. [102/1999. (XII. 18.) OGY határozat 1. e) pontja].
Tulajdonképpen érthető, hogy a jogtudomány néhány képviselőjén és a gyakorlati szakemberek elvétve történt megnyilatkozásain kívül a büntetőjog harmadik ága, a büntetés-végrehajtási jog, illetve e jogág megújításának igénye jóval kisebb terjedelemben került a szakmai nyilvánosság elé annak ellenére, hogy a büntető anyagi jogi és eljárási jogi változások törvényszerűen vonják maguk után a büntetés-végrehajtási jog módosításának igényét is. [Az Igazságügyi Minisztérium Büntetés-végrehajtási Felügyeleti Főosztálya 1999 folyamán elkészítette az új büntetés-végrehajtási kódex szabályozási elveiről szóló tervezetet, ám az a belső egyeztetéseket követően nem került államigazgatási körözésre. (70.041/1999. IM)].
A büntetés-végrehajtási jogon belül is rendkívül sajátos helyet foglal el az a joganyag, amely a bíróság által kiszabott büntető szankció végrehajtása érdekében teendő ügyviteli jellegű feladatokat szabályozza. Ez a jogterület - még a büntető anyagi és eljárási jog szempontjából mostohagyermeknek tekinthető - büntetés-végrehajtási jog területén belül is különösen mellőzött, holott ez minden büntetés-végrehajtási aktus kezdete. Ha ez nem történik meg, akkor elmarad vagy késik maga a végrehajtás is.
A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (Be.) 397. §-ának (1) bekezdése értelmében a büntetések és az intézkedések végrehajtása, valamint a rendbírság és az államot illető bűnügyi költség behajtása végett az a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában az végrehajthatóvá válik.
A Be. XIX. fejezete foglalkozik a határozatok végrehajtásának alapvető kérdéseivel, köztük a szabadságvesztés és a közérdekű munka végrehajtásának elhalasztásával, a pénzbüntetés és a pénzmellékbüntetés esetén a halasztás és a részletfizetés engedélyezésének szabályaival, valamint a kegyelmi eljárással és a vagyoni jellegű joghátrányok elengedésével.
A büntetések és intézkedések végrehajtásának általános szabályait az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.), részletes szabályait a Be. és a Bv. tvr. felhatalmazásai alapján kiadott mintegy húsz különböző igazságügy-miniszteri rendelet és utasítás tartalmazza 6 minisztérium területéről.
2000 januárjában lépett hatályba a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról rendelkező 1999. évi LXXX. törvény, amely a klasszikus büntetőjogi jogágakhoz képest teljesen új jogterületet, részben büntető igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási funkciókat, részben pedig rendészeti igazgatási feladatokat ellátó joganyagot emelt törvényerőre, és amelynek rendelkezései a büntető igazságszolgáltatás szereplői részére államigazgatási jellegű feladatokat határoznak meg. Így ez a joganyag nem klasszikus büntetőjog, de nem is klasszikus rendészeti jog, hanem a két jogterület mezsgyéjén mozgó sajátos jogterület. A tankönyv felújítása - a fogalom bővítése, az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása területén túlmenően - ennek a részében is tehát szükséges.
3. A Be. 404. §-a (1) bekezdésének k) pontja felhatalmazza az igazságügy-minisztert, hogy a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokat a legfőbb ügyésszel és az érdekelt miniszterekkel együttesen, rendeletben szabályozza. A "rendelet" kitételt a Be. 1999. évi CX. törvénnyel történt módosítása terjesztette ki az (1) bekezdés a)-n) pontjaiban adott felhatalmazó rendelkezések mindegyikére, előtte a törvény a jogforrási szintről nem szólt.
Az eredeti felhatalmazás alapján adták ki a büntetőügyekben hozott határozatok során a bíróságokra háruló feladatokról rendelkező 107/1979.
- 97/98 -
(IK.8.) IM-utasítást, valamint a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bírósági büntetés-végrehajtási csoportra és a bírósági gazdasági hivatalra háruló feladatokról rendelkező 108/1979. (IK. 8.) IM-utasítást.
Mindkét utasítás a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr-rel egyidőben, 1979. év július 1. napján lépett hatályba és bár mind a büntető anyagi jog, mind a büntető eljárási jog az elmúlt húsz évben jelentős változáson ment keresztül, az utolsó átfogó módosításuk 1988-ban történt meg. Azóta jellemző módon a nagy kódexekben történt alapvető változtatásokat az igazságügyi tárca nem, vagy csupán ad hoc jelleggel vezette át.
Ezek az utasítások elavultak és a bíróságok, de a büntetés-végrehajtási szervek munkáját nemhogy segítenék, meghatároznák, hanem inkább gátolják. Az utasítások még olyan büntetőjogi büntetésekről és intézkedésekről tartalmaznak rendelkezéseket, amelyek már nem részei a magyar jognak (pl. halálbüntetés, szigorított javító-nevelő munka, javító-nevelő munka, szigorított őrizet), olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek törvényi szinten történő szabályozása lenne feltétlenül indokolt (pl: a büntetés végrehajtásának elhalasztása, felfüggesztése, félbeszakítása, kegyelmi eljárás).
A szabályozás késésének oka abban keresendő, hogy a rendelettervezetek egyeztetésekor az új büntetőeljárási törvény előkészítése már előrehaladott stádiumban volt; célszerűnek látszott olyan új végrehajtási rendelet kiadása, amelynek tartalma összhangban van az új Be. rendelkezéseivel.
Az Alkotmánybíróság előtt 928/D/1998. szám alatt - alkotmányjogi panasz alapján - eljárás van folyamatban a 107/1979. (IK. 9.) IM-utasítás alkotmányellenességének vizsgálata tárgyában. Az alkotmányjogi panasz az utasítás alkotmányellenességét arra alapítja, hogy az igazságügy-miniszter a bíróságok részére nem adhat ki normatív utasítást.
Ezzel szemben áll viszont az az álláspont, miszerint az utasítás kiadása az 1973. évi I. törvény (a hatályos Be.) 404. §-a (1) bekezdésének k) pontján alapszik, amely felhatalmazza az igazságügy-minisztert, hogy a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és az egyéb szervekre háruló feladatokat a legfőbb ügyésszel és az érdekelt miniszterekkel együttesen megállapítsa.
Az utasítás a bíróságokra háruló adminisztratív jellegű feladatokon kívül tartalmazza a büntetés végrehajtásának elhalasztására, illetőleg a vagyoni jellegű joghátrányok esetében a részletfizetés engedélyezésére, továbbá a kegyelmi eljárásra vonatkozó részletes szabályokat. A Be. megalkotása, illetőleg az utasítás kiadása idején a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény volt hatályban, amely az igazságügy-minisztert a bíróságok igazgatását illetően széles körű jogosultságokkal ruházta fel, így lehetőség volt arra, hogy az igazságügy-miniszter a törvényben kapott felhatalmazás alapján a bíróságok feladatkörét meghatározó utasítást adjon ki.
A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvénnyel a közjogi helyzet módosult. Egyrészt a törvény 3. §-a szerint törvényben kell szabályozni a bűncselekményeket, a büntetéseket és a büntetésvégrehajtást, illetőleg a büntetőeljárást, másrészt a törvény 49. §-ának (1) bekezdése szerint a miniszter a jogszabályban meghatározott irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki.
A bíróságok a jogalkotásról szóló törvény hatályba lépésekor (1998. január 1.) nem tartoztak az igazságügy-miniszter közvetlen irányítása alá, az igazságügy-miniszter e törvény hatályba lépését követően a bíróságok tevékenységét szabályozó utasítást nem adhatott ki. A támadott utasítás azonban ezáltal nem vesztette a hatályát, mert a jogalkotásról szóló törvény 61. §-ának (2) bekezdése szerint e törvény nem érinti a hatályba lépése előtt alkotott utasítás hatályát. A jogalkotásról szóló törvénnyel létrehozott helyzetnek megfelelően az utasítást a továbbiakban rendeletek - a 9/1990. (V. 14.) IM rendelet és az 5/1992. (II. 10.) IM rendelet - módosították.
Az 1972. évi IV. törvény helyébe lépett, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény az igazságügy-miniszternek a bíróságokra vonatkozó igazgatási jogosítványait megszüntette. Ez azonban nem érinti az igazságügy-miniszter jogalkotási feladatait. A Kormány tagjai az Alkotmány 37. §-ának (3) bekezdése szerint e feladatuk ellátása körében rendeleteket adhatnak ki. Ezzel összhangban állt az igazságügy-miniszter feladat- és hatásköréről szóló 41/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 1. §-a, amely szerint az igazságügy-miniszter ellátja az igazságszolgáltatással összefüggő jogalkotási feladatokat, ennek körében kiadja a hatáskörébe tartozó jogszabályokat.
Az igazságügy-miniszter feladat- és hatáskörének hatályos szabályozását a 157/1998. (IX.30.) Korm. rendelet tartalmazza. A 4. § (1) bekezdésének a) pontja szerint a miniszter az igazságszolgáltatással összefüggő jogalkotási feladatainak ellátása keretében kiadja a bíróságok szervezetére és eljárására vonatkozó rendeleteket, valamint a büntetőjogi, a polgári jogi, a családjogi és az igazságszolgáltatás körébe tartozó más rendeleteket.
A Be. 404. §-a (1) bekezdésnek k) pontjával összhangban álló rendelkezést tartalmaz a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 604. §-a (2) bekezdésének s) pontja, amely felhatalmazza az igazságügy-minisztert, hogy a büntetőügyekben
- 98/99 -
hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokat az érdekelt miniszterekkel együttesen és a legfőbb ügyésszel egyetértésben rendeletben szabályozza.
A bíróságnak minden egyes alkalmazott jogkövetkezményről külön értesítési lapot kell kiállítania, természetszerűleg elítéltenként.
Ez a hatályos szabályok szerint azt jelenti, hogy valamely végrehajtandó szabadságvesztés mellett közügyektől és járművezetéstől eltiltott, bűnügyi költségek megfizetésére kötelezett terhelt esetében, akinek az ügyében a bűnjelek sorsáról is rendelkezni kellett, a bíróságnak ezen ítéleti rendelkezések végrehajtására 5, a más igazságügy-miniszteri utasítás alapján kötelezően kitöltendő egyéni statisztikai lappal, valamint a bűnügyi nyilvántartások számára történő értékesítésekkel együtt összesen 9 különböző formanyomtatványt kell kitölteni és a megfelelő helyre továbbítani - fejti ki nagyon találóan mindezeket Sós László elaborátumában.
Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez a büntető ügyszakban - a megfelelően képzett segédszemélyzet hiányában - olyan adminisztrációs terhet jelent a bíróságok és elsősorban az ítélő bírák számára, amely sokszor az érdemi ítélkezés rovására is mehet.
Meglehetősen nehéz megmagyarázni, miért kell a sértett számára kiadott bűnjelről szóló értesítésben részletesen kitölteni az elítélt személyi adataira vonatkozó részt, amikor a sértett részére a lefoglalt bűnjel kiadását elrendelő ítéleti rendelkezés végrehajtásához elegendő lenne az ítélet ügyszámán és jogerőre emelkedésének napján kívül a kiadandó bűnjel nyilvántartási tételszámának és annak a személynek a megnevezése, lakóhelyének megjelölése, akinek a lefoglalt dolgot ki kell adni.
A különböző fő- és mellékbüntetések, illetőleg intézkedések és egyéb - elsősorban vagyoni jellegű ítéleti rendelkezések - elrendelő formanyomtatványok naprakész állapotba helyezése az elmúlt húsz évben nem történt meg. (Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2000 márciusában ugyan kiadta a büntető ügyszakra vonatkozó bírósági nyomtatványok jegyzékét (OIT Hiv. 30.086/1999. számú előterjesztése, az Igazságügyi Igazgatási és Kodifikációs Főosztály száma: 47.009/1999. IM), ám erre semmilyen jogszabályi felhatalmazása nem volt. Az Igazságügyi Minisztérium egy rendkívül régen kiadott közleményében állapította meg a bíróságok által használható nyomtatványokat (304/1969. (IK. 7.) IM V/1. közl.), ezt a közleményt a 8001/1994. IM-tájékoztatóval visszavonta, így jelenleg sem az Igazságügyi Minisztériumnak, sem az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak nincs kifejezett jogi felhatalmazása a formanyomtatványok megállapítására. A korszerűsítés is felemásra sikerült, mert csak a lapokat érintette, de a lapok alapjául szolgáló jogszabályokat nem.)
Ennek folytán az értesítési űrlapok kezelhetősége attól függően változik, hogy a büntető anyagi jogi változások mennyire érintették az adott jogintézményt.
Így például a szabadságvesztés végrehajtását elrendelő értesítés - amelynek tartalma gyakorlatilag az elmúlt ötven évben alig változott - még mindig elég jól használható, ugyanakkor vannak olyan értesítési űrlapok is, amelyek jelenleg már szinte használhatatlanok, nem érnek el a címzettekhez, mint pl: a mellékbüntetés végrehajtását elrendelő értesítés.
Az elmúlt évtized ugyanis nem csupán a büntető anyagi és eljárási jog területén hozott alapvető változásokat, hanem a büntetések és intézkedések végrehajtásában közreműködő államigazgatási szervek feladat- és hatáskörében is. A közjogi-közigazgatási változásokat az utasítások egyáltalán nem követték, így jelenleg a mellékbüntetések végrehajtására nézve az utasítások tartalma nem egy törvénnyel ellentétes.
A még mindig hatályos - az ún. jogfosztó mellékbüntetések végrehajtásának részletes szabályait tartalmazó - 4/1968. BM-utasítás oly mértékben elavult már, hogy zavarólag hat a gyakorlatra is.
Például irreális annak feltételezése, hogy a rendőrségnek van apparátusa és jogi lehetősége annak ellenőrzésére; a pedagógus foglalkozás gyakorlásától eltiltott személy az ország bármely oktatási intézményében (állami, önkormányzati, egyházi, alapítványi stb.) vállalt-e oktatói állást.
Megjegyzendő, hogy a felnőtt korúakkal szemben elrendelt pártfogó felügyelet végrehajtása sem tudja az intézményrendszer drámai túlterheltsége miatt, valamint központi irányítás hiányában betölteni a rendeltetését.
4. A Be. 1998. és 1999. évi módosítása során a lakhelyelhagyási tilalom teljes egészében új szabályozást nyert, a törvénybe több új kényszerintézkedést iktattak be (biztosítási intézkedés, házi őrizet, úti okmány elvétele, szoros felügyelet alá helyezés) és jelenleg is - az idegenrendészeti törvény újraszabályozása folytán - új rendelkezések várhatóak.
Ez alól kivétel a házi őrizet végrehajtására vonatkozó 2/2000. (II. 26.) IM-BM együttes rendelet, valamint a sorkatonával szemben elrendelt szoros felügyelet alá helyezés végrehajtásáról rendelkező 11/2000. (V. 24.) HM-BM-IM-TNM együttes rendelet, amely jogszabályok e kényszerintézkedések végrehajtásáról részletesen rendelkeznek.
A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. tv. (Sztv.) hatályba lépése óta eltelt alig egy év bebizonyította, hogy a kódexnek a végrehajtásra vonatkozó rendelkezései elnagyoltak, amelyen alapvetően csak a kódex átfogó módosítása segíthetne.
- 99/100 -
A bűnügyi nyilvántartásról szóló 1999. évi LXXXV. törvény (Bnyt.) végrehajtására kiadott 7/2000. (II. 16.) BM-IM együttes rendelet teremtett jogi helyzettel is foglalkozni szükséges. A büntetőbíróságokon kívül - amelyek a napi ügyintézésben ezt tapasztalják - ugyanis szinte senki sem sejti, milyen óriási munkaterhet rótt a bíróságokra az egyébként korszerű és jószándékú szabályozás.
A Bnyt. felváltotta a régi és elavult Btké. szabályait a bűnügyi nyilvántartásról. Ennek során egy törvényben szabályozta a bűntettesek (elítéltek) nyilvántartását, vagyis a klasszikus "priusz" nyilvántartást, a kényszerintézkedés alatt állók nyilvántartását, a büntetőeljárás hatálya alatt állók nyilvántartását, valamint az ujj- és tenyérnyomatok, a fényképek, továbbá DNS-profilok nyilvántartását. Az öt elkülönült adatnyilvántartás egy törvényben történő szabályozása nagy jelentőségű előrelépés mind az adatvédelem, mind pedig a bűnügyi rendészeti igazgatás szempontjából.
A Bnyt. felhatalmazásán alapuló, a bűnügyi nyilvántartást kezelő szervről, az adatközlés és az adattovábbítás rendjéről szóló 7/2000. (II. 16.) BM-IM együttes rendeletről ilyen pozitív értékelés már nem tehető. A rendelet ugyanis azt a megoldást követi, hogy az öt elkülönült nyilvántartásnak a büntetőügyekben eljáró hatóságok ugyanarról az eljárási cselekményről külön-külön szolgáltatnak adatot.
Ez azt jelenti, hogy a bíróságoknak a bűnügyi nyilvántartás számára teljesítendő adatközlési kötelezettségét korábban szabályozó 119/1980. (IK. 9.) IM-utasítással ellentétben nem kétfajta értesítést (elítélés esetén az ún. büntetőlapot, felmentés és eljárás megszüntetése esetén az ún. 291-es lapot) kell kiállítania, hanem pl. a jogerős elítélésről külön lapon kell értesíteni
- a bűntettesek nyilvántartását az elítélés adatairól, hogy azt a hatósági erkölcsi bizonyítvány kiadásakor figyelembe lehessen venni;
- a büntetőeljárás alatt állók nyilvántartását arról, hogy az elítélttel szemben az eljárást befejezte;
- szándékos bűncselekmény miatti elítélés esetén a daktiloszkópiai és fényképnyilvántartást arról, hogy az eljárást befejezte;
- öt évi szabadságvesztéssel fenyegetett vagy kriminalisztikai szempontból fontos bűncselekmény elkövetőjének elítélése esetén a DNS-nyilvántartást arról, hogy az eljárást befejezte;
Felmentés esetén a felsoroltakon kívül külön értesíteni kell a kényszerintézkedés alatt állók nyilvántartását arról is, hogy a kényszerintézkedést megszüntette.
Bár való igaz, hogy a törvény a korábbi - Btké-ben szabályozott - bűnügyi nyilvántartáshoz képest három új nyilvántartási rendszert vezetett be (a korábbi jogszabály is ismerte a bűntettesek és az előzetesen letartóztatottak nyilvántartását), ez azzal járt együtt, hogy ugyanazon eljárási cselekményről legalább négy értesítő lapot kell kiállítani, amely az adminisztrációs terheket nyilvánvalóan megnöveli.
Meg kellene vizsgálni, hogy nem lenne-e elegendő a bíróságnak (de ugyanez vonatkozik az ügyészségre és a nyomozó hatóságokra is) egy értesítő lapot kiállítani és ennek alapján a kérdéses nyilvántartást vezető adatkezelők egymás részére nem adhatnák-e tovább a megfelelő adatokat.
Adatvédelmi szempontból nem lenne aggályos az a megoldás, hogy a bíróság (ügyész, nyomozó hatóság) ugyanazon adatról csak egyszer tájékoztassa a nyilvántartó szervet, mivel a bűnügyi nyilvántartás minden alrendszerének a tárgybeli rendelet szerint azonos a kezelője. A BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatalának belső munkaszervezéssel kellene megoldania az adatok továbbítását azzal, hogy az adatközlő adjon tájékoztatást arról; az információ mely alrendszereket érinti.
A Be. megalkotásának idején az adatvédelem még "gyermekcipőben" sem járt. Ezért mód volt arra, hogy különböző belső utasításokban rendelkezzen arról a végrehajtó hatalom, hogy mely szerveket kell értesíteni a büntetőeljárás megindításáról, illetve a jogerős elítélésről. Az adatvédelmi jog kiépülésével párhuzamosan ezeket az alacsony szintű jogforrásokat hatályon kívül kellett helyezni és törvényi szinten kell szabályozni a különleges adatok kezelésének, továbbításának rendjét.
A 112/1979. (IK. 9.) IM-utasítás rendelkezett arról, hogy a jogerős határozatot, illetőleg a jogerős elítélésről szóló értesítést mely szerveknek kell megküldeni annak érdekében, hogy a jogerős elítéléshez kapcsolódó nem büntetőjogi következményeket végre lehessen hajtani. Ezt az utasítást a 4/1998. (IK. 6.) IM-utasítás 1998. június 30-i hatállyal hatályon kívül helyezte.
A Be. 404. §-a (1) bekezdésének h) pontja e jogszabály rendeleti szintű kiadására továbbra is felhatalmazást ad az igazságügy-miniszternek. Az közjogi-adatvédelmi szempontból eldöntendő kérdés, hogy a szabályozás jogforrási szintje megfelelő-e avagy sem, mindenesetre a jelenleg hatályos törvény ilyen felhatalmazást ad és ezt fel lehet fogni úgy, mint a büntetőítélet végrehajtása érdekében tett adminisztratív intézkedések szabályozására vonatkozó felhatalmazást. Ebben az értelemben a Be. és az igazságügy-miniszter feladat- és hatásköréről szóló 157/1998. (IX. 30.) Korm. rendelet összhangban van (a büntetőjogi és az igazságszolgáltatás körébe tartozó egyéb rendeletek kiadására való felhatalmazás).
A szaktörvények döntő többsége, illetve más jogszabály sem rendelkezik arról, hogy a munkajogi jog-
- 100/101 -
hátrányt végrehajtó (elrendelő, megállapító) szervezet hogyan értesül az elítélésről.
Ilyen például a polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseiről szóló 1994. évi LXIV törvény 2. § (1) i) pontja, amely szerint a polgármesteri tisztség automatikusan megszűnik a polgármester e tisztségével összefüggésben elkövetett bűncselekmény miatti elítélése esetén.
Az 1983. évi 3. tvr. 3. §-a (3) bekezdésének c) pontja szerint nem lehet jogtanácsos az, akit a bíróság e foglalkozástól eltiltott, ugyanilyen rendelkezést tartalmaz a közjegyzők esetén az 1991. évi XLI. törvény 17. §-ának (3) bekezdése, a köztisztviselők esetén a Ktv. 7. §-ának (1) bekezdése, a felsőoktatási oktatókra az 1993. évi LXXX. törvény 14. §-a (1) bekezdésének a) pontja, az orvos tekintetéven az 1994. évi XXVIII. törvény 19. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve 22. és 23. §-a a gyógyszerészek tekintetében az 1994. évi LI. törvény 18. és 19. §-a és a felsorolást még lehetne folytatni.
Az olyan foglalkozások esetében, ahol a büntetlen előélet alapfeltétel, a hatósági erkölcsi bizonyítvány alkalmazás előtti bekérése megoldás, ám itt is további probléma, hogy a munkaviszony (szolgálati viszony) tartama alatt történt elítélésről a munkáltató (vagy a kamarai tagsághoz kötött tevékenységek esetén az illetékes kamara) már nem értesül.
Az olyan foglalkozások esetében azonban, ahol a büntetett előélet nem kizáró oka a szakma gyakorlásának - és végső soron e foglalkozások vannak túlnyomó többségben - semmi sem biztosítja a büntető elítélés nem büntetőjogi jogkövetkezményeinek hatályosulását. Ez különösen akkor okoz problémát, ha a bíróság a terhelttel szemben foglalkozástól eltiltást alkalmazott.
A megoldást itt is csak az jelenthetné, ha az igazságügy-miniszter - élve a Be. felhatalmazásán alapuló rendeletkiadási jogával - új miniszteri rendeletet adna ki a bírósági határozatokról való értesítések tárgyában. A rendeletben fel lehetne sorolni mindazokat a szervezeteket, amelyeknek a büntető elítélés tényéről, vagy adott esetben annak konkrét tartalmáról (milyen bűncselekmény miatt és milyen jogkövetkezményt alkalmaztak) tudomást kell szerezniük ahhoz, hogy a külön jogszabályokban a büntető elítéléshez fűződő nem büntetőjogi jogkövetkezményeket végre tudják hajtani.
Ezek a hiányosságok nem a szűken vett büntető ítélkezés adminisztrációs problémái, hanem az igazságszolgáltatás mint államhatalmi ág funkcionális zavarait eredményezik már most is: a Magyar Köztársaság büntetőbíróságai által hozott büntető ítéletek végrehajtása, végrehajthatósága az, amely e jogszabályok korszerűsítésén múlik.
Egyet lehet érteni azzal a következtetéssel, hogy a bíróságok büntetés-végrehajtási tevékenységével kapcsolatos, már tartalmukat és jogforrási szintjüket tekintve is elavulttá vált belügy-,valamint igazságügy-miniszteri utasításokat felül kell vizsgálni és helyettük - az érintett miniszterekkel, a legfőbb ügyésszel és az OIT-tal egyetértésben - új, egységes, a hatályos törvénynek megfelelő miniszteri rendeletet szükséges kiadni.
Ezeket olyan részletességgel kell kidolgozni, hogy annak végrehajtása érdekében további jogi norma kiadására ne legyen szükség. A rendeletekben - mellékletükként - kellene szabályozni azoknak az értesítő lapoknak a tartalmát, amelyeken a bíróságok a büntetés, intézkedés, illetőleg kényszerintézkedés és szabálysértési jogkövetkezmény végrehajtása iránt intézkednek.
A Bnyt. felhatalmazása alapján kiadott 7/2000. (II. 16.) BM-IM együttes rendelet kapcsán meg kellene vizsgálni, egyszerűsíthető-e a jelenlegi adatszolgáltatási rendszer olyan módon, hogy a büntetőügyekben eljáró hatóságok a bűnügyi nyilvántartások számára csak egy értesítő lapot állíthassanak ki és küldhessenek meg, és a bűnügyi nyilvántartási adatbázisokat kezelő szervek továbbíthassák egymásnak a megfelelő adattartalmú értesítéseket.
Szükséges az 1998-ban hatályon kívül helyezett 112/1980. IM-utasításhoz hasonló olyan rendelet kiadása, akár vagy ezeknek a szabályoknak a Btké-ben történő elhelyezése is, amely a büntető elítéléshez fűződő nem büntetőjogi jogkövetkezmények végrehajtása érdekében pontosan megjelöli, hogy az elítélésről pontosan milyen szerveket, mely célból és az elítélés milyen adattartamáról kell tájékoztatni.
5. Nemzetközi kötelezettségvállalásainkból származó, még nem egyértelmű összhangot tükröző néhány harmonizációs jogalkotási probléma megoldása, a büntető igazságszolgáltatási rendszer reformja, a magasabb és alacsonyabb rendű jogszabályok közötti diszharmónia megszüntetésének, minden jogkorlátozás törvényi szintű szabályozásának időszakában a gyakorlati igényekkel kapcsolatos feladatok lehetőség szerinti gyors megoldása a fejlődés mozgató ereje.
Az európai modell - a nemzeti sajátosságok figyelembevételével - költségkímélő, de mégis hatékony megoldásokkal adaptálható. Ez az európai modell a strasbourgi bíróság döntéseiből következtethető ki.
Mint minden összehasonlításnál - így a büntetésvégrehajtás esetében is - az elsődleges feladat azoknak a körülményeknek a figyelembevétele, amelyek övezik, determinálják fejlődését, alakulását befolyásolják, de amelyek kívül állnak rajta.
A jogokat is felül lehet vizsgálni és ki lehet egészíteni. Még az emberi jogok sem változtathatatlanok, mintha kőbe lennének vésve. A demokratikus biztonságot meg kell óvni a különféle látható
- 101/102 -
vagy rejtett veszélyektől, így többek között a szervezett bűnözéstől, a korrupciótól, a kábítószeres bűnözéstől. Ennek garantálása állandó folyamat, amely napról napra új erőfeszítéseket követel.
A bűnözésre adott válasznak tiszteletben kell tartania a büntetőjog és a büntetés-végrehajtási jog társadalmi funkcióját; igazodnia kell ezek hagyományos értékeihez és a jogállamiság megkívánta feltételekhez, azaz az elkövetett bűncselekmény súlyához igazodó büntetés keretei között csak az individualizációval lehet a speciális prevenció szempontjait érvényesíteni. Ugyanakkor figyelembe kell venni a sértettek szükségleteit, a lakossági elvárásokat is. Ahhoz, hogy a megmutatkozó nagyfokú igényre gyors és minőségi választ adhassunk, sokirányú reformot kell végrehajtani. Így többek között a jogalkotásban, az igazgatásban, a végrehajtás területén.
A jövőt illetően is egyértelművé vált, hogy a büntetőjogi szabadságvesztés és szabadságkorlátozás a társadalom, az egyén és az állam védelme érdekében nem nélkülözhető. A hatékony bűnüldözés viszont az állam kötelezettsége. Tehát a jogállami, azaz törvényes működés biztosítása az állam kötelessége, természetesen ebbe beleértendő az anyagi feltételek biztosítása is. Ahhoz, hogy a munkáltatás még jobb legyen, a foglyok által termelt termékeknek prioritást kellene biztosítani az állami megrendeléseknél.
A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás is. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélküli legyen a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan. A bűnelkövető emberben nemcsak az individuumot, hanem az embertársat is látnunk kell. A büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában - mint tettesnek és sértettnek egyaránt - az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melyből levezethető szabadságának korlátja is, amelyet csak annyiban gyakorolhat és amelynek tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik.
A megújulás minden intézményrendszert kell, hogy érintsen, magában kell foglalnia a büntetés-végrehajtási szervezet, valamint a büntetés-végrehajtási jog további korszerűsítését is. Az egész rendszer megismerése lehet az az alap, melyből kiindulva kell vizsgálni a működését. Így lehet választ kapni az olyan kérdésre, hogy összességében hatékony-e vagy részleteiben, s hol szükséges a rendszerében javítani. Időtálló prognózist is nyújtó tételeket megfogalmazni napjaink változó világában, az ezredfordulón álló Magyarországon nagyobb felelősséget jelent, mint egy mozdulatlan időszakban.
A büntetés-végrehajtási jognak teljes összhangban kell lennie a büntető anyagi és eljárási joggal; ez utóbbiak kodifikációjának befejezésére vár éppen ezért egy új büntetés-végrehajtási törvény már kidolgozott koncepciójának törvényi szabályokba foglalása is. Addig is azonban a hatályos szabályozással való teljes összhangra ügyelni kell, ennek megzavarása esetén törvényességet veszélyeztető helyzet állhat elő.
Az emberi és állampolgári jogok biztosítása iránti igény ott a legerősebb, ahol az állam a legsúlyosabban korlátozhatja ezeket a büntető jogszabályok végrehajtása során. A büntetés-végrehajtás nem lehet az önkényesség eszköze, mindig a törvények betartásával kell teljesítenie funkcióját. Szempont a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, de szempont a végrehajtás során az ő védelme is a társadalom haragjától, a hatóságok egyes megtévedt tagjainak esetleges önkényes eljárásától. Ha a végrehajtási tevékenység
- 102/103 -
nem törvényes, nem váltja ki az állam törvényei iránti tiszteletet és természetesen nem felel meg a jogállamiság követelményeinek sem. Az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás tevékenységében nincs súlyosabb követelmény, nagyobb érték, mint az alkotmányosság és a törvényesség megtartása.
A büntetés-végrehajtás akkor tudja betölteni korunkban szerepét, ha úgy tud hatékonyan működni, hogy megfelel a jogállamiság követelményeinek. Büntetés-végrehajtási rendszerünk továbbfejlesztésének összhangban kell lennie jogéletünk fejlődési irányvonalával, az emberi és állampolgári jogok fokozott védelmének igényével, a demokrácia kiteljesedésének egyik feltételét jelentő törvényesség követelményeivel. Amely végrehajtási tevékenység nem törvényes, az nem felel meg a jogállamiság követelményének sem; mint ilyen, eleve nem lehet hatékony, nem váltja ki az állam törvényei iránti tiszteletet. Jogállamban a büntetés-végrehajtás törvényességének elsődlegesnek kell lennie.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy amikor a törvényesség és annak garanciái tovább nőnek, más a nyilvánosság szerepe is.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2000. október 6. napján fogadta el 19. számú ajánlását "Az ügyészség szerepe a büntető igazságszolgáltatási rendszerben" címen [Rec (2000) 19.], amelynek 1. pontja szerint "az ügyészek ... a társadalom és a közérdek nevében biztosítják a jog alkalmazását, amikor a jogsértés büntető szankciót von maga után, figyelemmel mind az egyén jogaira, mind pedig a büntető igazságszolgáltatási rendszer szükséges hatékonyságára." A 3. pont értelmében az ügyész felügyeli a bírói határozatok végrehajtását. Az ajánláshoz fűzött magyarázat szerint az ügyész szerepe rendszerenként változik a bírósági határozatok végrehajtását illetően. "Bizonyos esetekben az ügyész maga rendeli el a bírósági határozat végrehajtását; más esetekben felügyeli a végrehajtást; minden esetben szerepe rendkívül fontos, amikor szabadságvesztés büntetésről van szó." - tartalmazza a dokumentum.
A gyakorlati kérdések felismerése a tudomány művelőit, a jogalkotókat és jogalkalmazókat, a jogkövetőket a szakmai kérdések legjobb megoldására ösztönzi.
A '90-es évek elején a büntetőjogi fejlődés egyértelműen a büntetőjog alkotmányosodási folyamataként jellemezhető (Szabó András). A bv. jogra is ugyanez mondható el. A bv. jog az életviszonyok majdnem valamennyi részét átfogja és egyben a jogrendszer szankciós zárköve.
Tudományos művelése során szükség van azokra az információkra, amelyeket a kompetens tudományszakok nyújtanak és nyújtani tudnak, így különösen a kriminálszociológiaként és kriminálpszichológiaként művelt kriminológia tudományos információira is.
Sem az Alkotmány, sem a büntetőjog, a bv. jog nem minősíthet és nem diszkriminálhat a személyiségi állapot alapján. Mind a neoklasszikus (Szabó András), mind a társadalomvédelmi irányzat (Vígh József), avagy a közvetítő iskola képviselői (Gönczöl Katalin) tudományos eredményei és a gyakorlati tapasztalatok közös többszöröse mellett is, ellene is felsorakoztathatók továbbgondolkodásra késztethető érvek.
A büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltságán világszerte egyrészt új börtönök építésével, ebbe a magántőke felhasználásával (magánbörtönök kérdése), elektromos karperec alkalmazásával próbálnak enyhíteni, másrészt a nem szabadságvesztéssel járó büntetések szélesebb körű alkalmazásával. A külföldi példák átvétele előtt azok gazdasági mutatóit is szükséges figyelembe venni, mennyibe kerül annak a rendszernek a kiépítése.
6. Az ún. közösségre alapozott büntetéseket és intézkedéseket úgy kell végrehajtani, hogy a lehetőség határáig érthetőek legyenek az elkövető számára és a társadalomba való megfelelő beilleszkedés szemszögéből elősegítsék személyi és társadalmi fejlődését. A felügyelet módszereinek és az ellenőrzésnek ezeket a célokat kell szolgálniuk - tartalmazza a Bűnözés Problémáival Foglalkozó Európai Bizottság (CDPC) PC-R-CP 92) 7. számú ajánlása 55. pontja. A preambulum b) pontjában már felhívja a figyelmet arra, hogy ezeket a szankciókat azokkal a garanciákkal összhangban, összeegyeztetve lehet kialakítani és alkalmazni, amelyek védelmet nyújtanak az elkövetők alapvető emberi jogainak megsértése ellen. Pusztán a bebörtönzés helyettesítése nem igazolja az alkalmazásukat, sem végrehajtásuk bármely eszközét." Világos szabályokra van szükség a végrehajtásért felelős személyzet és a közösség mindazon tagjai számára, akik érdekeltek e területen. A végrehajtást mindig egyéniesítve kell eszközölni, vagyis úgy, hogy az elkövetett tett és a ráadott büntető válasz megfeleljen egymásnak és az elkövető személyiségének és képességének. "A végrehajtásért felelős személyzet legyen elegendő létszámú ahhoz, hogy sajátos kötelezettségeit hatékonyan végrehajthassa" - tartalmazza a 38. pont. "A végrehajtó hatóságnak megfelelő anyagi eszközökkel kell rendelkeznie, amelyeket közalapokból kell a rendelkezésre bocsátani." (42. pont).
Ezeket a tételeket természetesen minden szankció végrehajtására nézve fennállónak kell tekintenünk.
Korunkban az egyes elméletek kizárólagosságával szemben olyan egyesítő elmélet kidolgozására van szükség, amely tükrözi a büntetési célok sokoldalúságát, egyben differenciáltabbá válik napjaink kérdéseinek megválaszolásában.
Lőrincz József elaborátumát záró soraival "ésszerű lenne a jövőnk szempontjából bátorítást nyújtani a büntetés-végrehajtási tudomány lendületesebb fejlődésének. E tudomány legfontosabb sajátossága az lenne, hogy ismerve a büntetés-végrehajtás valóságát a más tudományok íróasztal-melegágyában kikeltetett gondolatcserjéket vagy a külországi melegházakban szépen kilombosodott reformintézményeket képes lenne gondosan megválogatva és honosítva a hazai talajban megeredeztetni.
Végképp fel kell számolni a múlt századi elzárkózást, amely a börtönöket misztikussá tette a közvélemény előtt, mint a tibeti lámák kolostorait és amely így most - a nyitás korszakában - szemfüles filmesek és riporterek kedvelt vadászterületévé válhatott. "Szép volna a magyar büntetés-végrehajtás hajóját jó széllel, egyenletes sebességgel nyugodt európai vizekre irányítani, hogy megvalósuljon az európai börtönügy egyik klasszikusának, Krohnenak mondása, miszerint a börtönügy, mint emberrel foglalkozó szakma legyen egyaránt tudomány és a gyakorlat művészete."
Finkey Ferenc több, mint 90 évvel ezelőtt jogos felháborodással írta "nem nagyítok, ha azt mondom; igen gyakran megtörténik, hogy valaki bíró, ügyész vagy ügyvéd lesz anélkül, hogy a börtönügyről behatóbb fejtegetéseket hallgatott volna, vagy hogy addigelé egy modern fegyházat látott volna. Kívánatos volna - írja ugyanitt - nálunk is egyenesen kötelező tárggyá tenni a joghallgatók tanrendjében a börtönügyet." Tisztelettel azt a tájékoztatást adhatjuk, a század-, az ezredfordulóra ez végre megtörtént.
7. Befejezésül még azt emelném ki, hogy a büntetés-végrehajtási jog elemzésekor mindig egy adott időpontban fennálló helyzetről kaphatunk képet, a következő nap esetleg már új gyakorlati kérdést, tudományos eredményt vagy jogalkotói szempontot hozhat felszínre, amelyre ugyanúgy mint az egész összefüggésrendszerre, nyomban oda kell figyelnünk. Nem lezárt kérdésről van szó, hanem folyamatos feladatról. A fejlődésért, még korszerűbb és hatékonyabb, a humánumot szolgáló állami és jogi intézményrendszerért dolgozunk, ezen belül ugyanilyen büntetés-végrehajtási rendszerért, magyar és egyben európai büntetés-végrehajtásért, ezt előmozdító büntetés-végrehajtási jogért. ■
JEGYZETEK
* A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2001. március 23. napján tartott nemzetközi tudományos tanácskozás vitaindító előadásának anyaga
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
