A kiskorú veszélyeztetésének bűntette a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények jelentős részét képezik, és a bírói gyakorlatban is számos példát találunk a legkülönbözőbb elkövetési magatartásokra. A tényállás megítélése - a széles körű esetjog ellenére - nem egyszerű, amit részben éppen az elkövetési magatartások heterogenitása okoz, részben pedig az a felfogás, amely alapján megítélhető, hogy egy cselekmény vajon már veszélyezteti a gyermek fejlődését, vagy éppen még nem éri el ezt a szintet, így büntetőjogi szempontból nem értékelhető, társadalmilag elfogadott.
A kiskorúak sérelmére a történelem során számos olyan cselekményt elkövettek, melyek az adott korban elfogadottak voltak, vagy legalábbis büntetlenül maradtak. A gyermekek "értéke" társadalmi struktúránként és koronként változó volt, más-más magatartás számított helyénvalónak a középkorban, és más számít annak ma. A legszembetűnőbb példa erre a gyermekölés kérdése, hiszen a középkorig ezt a cselekményt enyhén, vagy egyáltalán nem büntették, mivel a népességi létszámarányok biztosítását szolgálta, a fejletlen, sérült gyermek értéktelen volt a család és a társadalom számára. Ehhez képest ma a legsúlyosabb megítélés alá esik, és az emberölés tényállása szerint - minősített alakzatként - szigorúan büntetendő.[1]
A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények messze túlmutatnak a kiskorú veszélyeztetésének tényállásán. Magyarországon a gyermekek sérelmére elkövetett cselekmények fele vagyon elleni bűncselekmény, és "csak" negyede tartozik a család, ifjúság és nemi erkölcs elleni bűncselekmények körébe. Viszont az utóbbi bűncselekmények áldozatainak majdnem fele 14 éven aluli gyermek. A kiszolgáltatott gyermekek sérelmére gyakrabban követnek el bűncselekményt, és nagyon gyakoriak a családon belüli cselekmények, melyeket a kriminológiai kutatások a család megváltozott szerepével és a társadalom ideológiai mozgásfolyamataival magyaráznak.[2] Az áldozattá váló gyermek érdekérvényesítő képessége igen alacsony, éppen ezért van kiemelt jelentősége azoknak a szervezeteknek, intézményeknek, melyek feladata a gyermekek érdekeinek képviselete, továbbá a gyermekvédelmi jelzőrendszer megfelelő működésének. A jelzés valamennyi állampolgár, társadalmi szervezet, és természetesen a feladatuknál fogva ilyen eseteket észlelhető hatóságok (rendőrség, bíróság, ügyészség) és személyek (orvos, védőnő, családgondozó) joga és kötelessége, melynek megfelelő működésével feltárhatóak a gyermekekkel szembeni visszaélések jelentős része.[3]
A gyermekek védelme, a gyermekek jogai a büntetőjogi szabályozásban Magyarországon a XIX. század utolsó harmadában jelentek meg, viszont ekkor még csak kihágási szinten. Egy 1868-as törvényben az iskolába járástól visszatartás már büntetendő cselekmény volt, majd egy kb. 10 évvel későbbi törvény büntetni rendelte azt a gazdát, aki tanköteles gyerekcselédjének nem engedett kellő időt az iskola látogatására. Ezt követően egy 1879-es törvény büntette, ha a szülő és a nevelő elhanyagolják a kiskorúak felügyeletével kapcsolatos kötelezettségeiket, vagy a kiskorúak koldulását, csavargását elősegítik. 1954-től vált büntetendővé, ha a szülő a kötelezettségei megszegésével a gyermeket - érdekeit súlyosan sértő módon - elhanyagolja, illetve súlyos nélkülözésnek teszi ki.[4]
A fentiekből látható, hogy a kiskorú veszélyeztetésének bűntette a mai értelmében csak a XX. század második felében jelenik meg, és akkor is csak az elhanyagolás, nélkülözésnek kitétel szerepel az elkövetési magatartások között. A XIX. század végén egy-egy gyermeket védő rendelkezés ugyan megjelenik a szabályozásban, de ezek csak távolról tekinthetőek a kiskorú veszélyeztetése bűntett kezdeményének.
Az 1878. évi V. törvénycikk, a Csemegi-kódex még nem tartalmaz a kiskorú veszélyeztetésének megfelelő tényállást, viszont a gyermekek védelméről az ember élete elleni bűntettekről és vétségekről szóló XVIII. fejezetben a következőképpen rendelkezik. Azon szülő, aki koránál vagy állapotánál fogva önsegélyre képtelen gyermekét félreeső, vagy rendszerint járatlan helyre teszi ki, vagy olyan körülmények közt hagyja el, hogy annak megmentése a véletlentől függ: a gyermekkitétel bűntettét követi el, és három évig terjedhető fegyházzal büntettetik. Aki pedig önsegélyre koránál vagy állapotánál fogva képtelen személyt, kit ápolni köteles, vagy aki felügyelete alatt áll, kitesz, vagy segély nélküli állapotban elhagy: három évig terjedhető börtönnel büntetendő. Ha a kitétel, vagy elhagyás következtében a kitett vagy elhagyott személy súlyos testi sértést szenvedett: a cselekmény öt évig terjedhető fegyházzal; ha pedig ez által annak halála okoztatott: öt évtől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő.[5]
- 481/482 -
A Csemegi-kódexben még a kötelességszegés legdurvább változata a büntetendő, amikor a gyermek elhagyása, illetve a segítségnyújtás elmulasztása a gyermek testi épségét, életét veszélyezteti. A fenti tényállás a mai értelemben nem, vagy nem csak a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, hanem a szándéktól függően az emberölés bűntettét merítheti ki. A gyermekek védelmének akkori szintjét jól példázza a Csemegi-kódex azon rendelkezése, miszerint "a házi fegyelemre jogosított személy által annak gyakorlatában elkövetett könnyű testi sértés miatt, büntetésnek nincs helye"[6]. Ebben az értelemben tehát a szülő, illetve aki a "fegyelmezési jogkör" gyakorlója a mai értelemben kiskorú veszélyeztetésének számítandó gyermekbántalmazást büntetlenül követheti el, amennyiben az nem okoz legalább súlyos testi sérülést.
A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény volt az első, amely a mai értelemben vett kiskorú veszélyeztetésének megfelelő cselekményeket büntetni rendelte. Így a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személynek a kiskorú testi, szellemi vagy erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztető magatartása, valamint a nagykorú személy elkövető által a kiskorút bűncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábírás vagy rábírni törekvés az ifjúság elleni bűntett tényállásában vált büntethetővé. Az ifjúság elleni bűntett a törvény XV. fejezetében, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények között, a család és az ifjúság elleni bűncselekményekről szóló I. címben került szabályozásra.[7]
Az 1961. évi Btk.-ban tehát már a mai szabályozásnak megfelelően megjelenik a kiskorú testi, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos veszélyeztetése, mint eredmény, és az elkövető is speciális meghatározást kap a nevelésre, felügyeletre vagy gondozásra köteles személyek körében. A második fordulat lényegét tekintve szintén megfelel a mai szabályozásnak.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) hasonló szöveggel szabályozza a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, immár ezen a néven, a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekményekről szóló XIV. fejezet I. címében. A régi Btk. 195. §[8]-ban meghatározott tényállás többszöri módosításokon esett át, így e tényállás keretében lett büntetendő a gyermekek sérelmére elkövetett kényszermunka, valamint a kapcsolattartás akadályozása is, továbbá a tényállás második fordulata akkor is megállapíthatóvá vált, ha a nagykorú személy szabálysértés elkövetésére bírta rá, vagy törekedett rábírni a kiskorút. A többszöri módosítások egyértelműen a gyakorlatban felmerült problémákra, illetve nemzetközi elvárásokra (lásd: kényszermunka szabályozása) próbáltak választ adni, és egyre pontosabb törvényi megfogalmazást alkalmazni. Így szintén a tényállás keretein belül kapott elhelyezést az az értelmező rendelkezés, miszerint kit kell a kiskorú nevelésére, felügyeletére és gondozására köteles személynek tekinteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
