A 2004. május 1-jére tervezett uniós csatlakozásáig tartó átmeneti időszakban sem alkalmazható az Európai Unió jelenlegi határain belül az újonnan csatlakozó tagállamok már jogszerűen alkalmazott professzionális sportolóival (munkavállalóival) szemben semmilyen nemzetiségi alapon történő korlátozás, megkülönböztetés - legalábbis ez a következtetés vezethető le a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság 2003. május 8-án kihirdetett, az ún. társulási megállapodásokat értelmező nagy jelentőségű, iránymutató ítéletéből. A skót származású D.A.O. Edward bíró elnökletével eljáró öttagú tanács a Deutscher Handballbund v. Maros Kolpak perben hozott ítéletével ugyanis kimondta: az uniós tagországok sportági szakszövetségeinek szabályzatai nem korlátozhatják az EU-val társulási megállapodást kötött államokból származó hivatásos sportolók bajnoki és kuparészvételét. A csatlakozó államokból érkező sportolók így gyakorlatilag már most is teljes jogú uniós polgárnak érezhetik magukat, amennyiben szerződést kötnek valamelyik uniós sportklubbal. A Kolpak-ügyben hozott határozatával az Európai Bíróság a profi sport területén szinte felrobbantotta a tizenötök jelenlegi határait, gyakorlatilag egy évvel előrehozta az uniós csatlakozást a magyar sportolók számára is. 1
Hosszú folyamat vezetett el addig, amire az uniós joganyag teljes liberalizációt biztosított a külföldi állampolgárságú sportolók munkavállalásai tekintetében. Ismert tény, hogy az Európai Közösség annak idején kifejezetten gazdasági integrációs céllal jött létre, szabályozó hatásköre sokáig egyáltalán nem terjedt ki a nem szorosan a gazdasági szférához kapcsolódó területekre, az utóbbi két évtizedben bekövetkezett változásoknak köszönhetően azonban - különösen az uniós pillér-politikák színrelépése óta - a közösségi integráció az egységes Európa egyre szélesebb dimenzióját foglalja magában. Az Európai Közösség táguló szabályozási hatásköre ellenére a sport területe - lényegében az Európai Bíróság Bosman-ügyben (1995) hozott ítéletéig - annak ellenére nem került igazán a brüsszeli döntéshozók látókörébe, hogy a hivatásos sporttevékenység és az arra épülő komplett "iparág" időközben igen jelentős gazdasági tényezővé is alakult. Jól jelzi ezt a folyamatot az a NOB által kimutatott globális adat, amely szerint mára a világkereskedelem 2,5%-a valamilyen módon a sportgazdasághoz kötődik, valamint az az érdekes európai munkaügyi kutatás is, amely kimutatja, hogy az Európai Unióban az elmúlt évtizedben mintegy 50%-al nőtt a sporttal összefüggésben foglalkoztatottak száma, s pillanatnyilag már mintegy 9 millió munkahelyet tart számon az európai sportgazdaság és a sportadminisztráció.2
A sportolók szabad munkavállalását biztosító liberalizáció a közösségi joganyag, az acquis communautaire esetjogi jellegű fejlődésének az eredménye. A kodifikált jogforrások - úgy az alapszerződések, valamint a brüsszeli jogalkotás hatalmas tömegű ún. másodlagos joganyaga - eddig legfeljebb csak érintőlegesen tekintették szabályozási tárgyuknak a sportot. A sport gazdaságban betöltött megváltozott szerepéhez igazodóan a brüsszeli Bizottság által a jövőben várható új jogalkotási iránypontokat jól érzékeltetik ugyanakkor Mario Montinak, a Bizottság nagy tekintélyű versenyjogi biztosának szavai is:"…Nincs kétség afelől, hogy gazdasági vonatkozásában a sport a közösségi jog hatálya alá tartozik. A Szerződés nem zárja ki kifejezetten ezt a tevékenységet, és a Bíróság számos alkalommal úgy rendelkezett, hogy a sport a közösségi jogszabályok hatálya alá alatt áll, amennyiben gazdasági tevékenységet valósít meg, elismerve ugyanakkor e szektor bizonyos különleges jellemzőit. A Bizottság meggyőződése, hogy a sport nagyon fontos társadalmi, integráló és kulturális funkciót tölt be…"3
Az Európai Bíróság esetjogi gyakorlatában már az 1970-es években két olyan sport-vonatkozású ítélet született, amely aztán a később kiemelkedően fontossá és hírhedté vált Bosman-ügyben is hivatkozási alapként szerepelt. A Walrave & Koch v. Association Union Cycliste Internationale ügyben4 mondta ki először az Európai Bíróság, hogy a közösségi jog annyiban terjed ki a sporttevékenységre, amennyiben az a Római szerződés 2. cikke szerinti gazdasági tevékenységnek minősül. Az ítélet egyébiránt a közösségi jog, mint rendszer egyik fontos elméleti tartópillére, az EK-jog közvetlen hatálya elvét megalapozó doktrína kialakulásában is érdekes szerepet játszott. Ebben az ügyben ugyanis a Szerződések közvetlen hatályának horizontális, azaz magánszemély-magánszemély szerkezetű jogviszonyokra történő kiterjesztése is megfogalmazódott. Az eljárás felperesei pályakerékpáros versenyek motoros felvezetői voltak, akik a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség ellen a hollandiai Utrecht kerületi bíróságán indítottak keresetet, mivel álláspontjuk szerint a szövetség azon szabálya, amely a motoros felvezető és a kerékpáros egyazon állampolgárságát kívánta meg, ellentétes a közösségi joggal. Az EGK-Szerződés 177. cikkének előzetes értelmezési eljárása keretében az Európai Bíróság elé került ügyben a luxemburgi testület leszögezte: a nemzetiségi alapon történő megkülönböztetés nem csak az állami hatóságok eljárására vonatkozik, hanem a kereső foglalkoztatással összefüggő minden kollektív szabályozásra is. A konkrét ügyben ugyan a felperesek keresetét leszerelte az Európai Bíróság azzal, hogy a sportcsapatok állampolgársági összetétele, különösen a válogatott csapatok esetében, tisztán a sporttevékenység érdekkörében felmerülő probléma, amelynek nincs kihatása a sport és a gazdasági tevékenység kapcsolatára, mégis ebben a perben fontos elméleti alapokat szolgáltatott későbbi ítélkezéséhez az Európai Bíróság azzal, hogy a sportági szakszövetségek addig érinthetetlennek vélt, "jogon kívüli" szabályait lényegében a közösségi jog hatálya alá vonta.
A Gaetano Doná v. Mario Mantero-ügyben5 megerősítette az állampolgársági alapon történő megkülönböztetés tilalmának a sport-tevékenységre kiterjesztő elvét az Európai Bíróság, emellett az észak-olaszországi Rovigo bíróságától (Guidice Conciliatore) elé került perben kimondta azt a gyakorlati szempontból fontos tételt is, hogy a hivatásos (professzionális) labdarúgás kifejezetten gazdasági tevékenységnek minősül. Egyértelművé tette az Európai Bíróság, hogy a sportklubok és a szakszövetségek szabályzatai vagy azok gyakorlata is a közösségi jog hatálya alá tartozik. A sportszervezetek által elfogadott azon szabályzatok, amelyek nemzetiségi alapon különböztetnek a hazai és a külföldi játékosok között, és ezáltal korlátozzák a külföldi állampolgárságú munkavállalók jogát abban, hogy professzionális vagy félprofesszionális sportolóként pályára léphessenek a szövetségek által bonyolított futballmérkőzéseken, összeegyeztethetetlenek az EGK-Szerződés 7., illetve 48-51. és 59-66. cikkeivel, kivéve mégis, ha ezen korlátozó szabályoknak kizárólag a sport speciális érdekkörében felmerülő indokai vannak. Nem zárható ki tehát feltétlenül az ítélet szerint az, hogy a külföldi játékosok részvétele korlátozható legyen a mérkőzéseken, de a diszkrimináció indoka a sport sajátos, különleges jellegéből kell adódjon, és az okok semmiképpen sem lehetnek gazdasági természetűek. Az ügy tényállásának idején (1976-ban) egyébként még egyáltalán nem lehetett külföldieket foglalkoztatni az olasz labdarúgásban, így az Európai Bíróság ítéletének fontos gyakorlati következményeit jól mutatja az a folyamat, miszerint ezt követően tárgyalások kezdődtek az európai labdarúgó szövetség (UEFA) és a Bizottság között, amelynek köszönhetően 1978-tól az UEFA két külföldi játékos pályára lépését engedélyezte mérkőzésenként azzal, hogy nem minősül külföldinek az a sportoló, aki legalább öt éve az adott szövetség területén tevékenykedik. 1992-től aztán már 5 külföldi szerepelhetett egy csapatban (mérkőzésenként legfeljebb három) az UEFA előírásai értelmében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
