A kérdéssel először foglalkozó Vörös Imre szerint miben is áll a tulajdonhoz való jog korlátozhatatlan lényegi tartalma, tehát az mire kötelezi a kötelezettként címzett államot. Ennek mibenlétére az Acta Humanában 1995-ben megjelent tanulmánya német szerzőt idézve egyfelől a negatív tartalmú ún. státuszgaranciát (ne avatkozzon be a tulajdonjogba), másfelől az intézményi garanciát jelöli meg. Ez utóbbi intézményi garancia tartalmáról ugyan maga az idézett német szerző[1] is elismeri megfogalmazásának határozatlanságát, mindazonáltal a rendelkezési, mindenekelőtt az elidegenítésre vonatkozó jogosítvány gyakorlásának garantálását érti rajta.[2] Tehát igen közel járunk ahhoz, hogy a tulajdonos animusának védelme jelenti az alkotmányos tulajdonvédelem garanciájának lényegét, a tulajdonhoz való alapjog sérthetetlen tartalmát.
Vörös Imre három egységből álló fogalomként fogja fel a tulajdonhoz való jogot, amiben a harmadik egység a tulajdonjog közjogi korlátozásával szembeni védelem. Tájékoztatása szerint "Ez a védelem az Alkotmánybíróság - fentiekben elemzett - állandó gyakorlata szerint feltételes és relatív".[3] A tulajdonhoz való jog korlátozásának határaként pedig azt jelzi, hogy "az érvényre juttatni kívánt másik alapjoghoz, alkotmányos joghoz, intézményhez vagy értékhez képest szükségesnek (elkerülhetetlennek) és arányosnak kell lennie".[4] Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, e megközelítésben elmosódik a különbség a tulajdonhoz való jog korlátozása, illetőleg a tulajdon elvonása elleni védelme között. Előbbivel kapcsolatban közli:
"A tulajdonhoz való jog sajátossága azonban az, hogy három szempontból kifejezetten is korlátozható. Az egyik szempont a tulajdonhoz való jog szociális kötöttsége, a másik a jogi személy (különösen a közjogi személy) mint tulajdonos tulajdonhoz való jogának a természetes személyekhez képesti nagyobb korlátozási lehetősége, végül a harmadik a tulajdonhoz való jog azon sajátossága, hogy a jogalkotó tölti meg a konkrét esetre nézve tartalommal."[5]
Úgy véljük, mindhárom szempont külön-külön igaz, mégis a tulajdonjog, s így a tulajdonhoz való jog nem lényegi részének gyakori korlátozása - tehát az első és harmadik elem - egészen gyakorlati okokból következik.
Bizonyos tulajdoni tárgyak számának korlátozott volta, sok más esetben viszont éppen tömeges megjelenésük váltja ki használatuk, birtoklásuk gyakori korlátozását.
Van amikor magában a korlátozott tulajdon tárgyában meglevő körülmény, máskor a tulajdon tárgyának a másik jogalanyra, vagy éppen annak tulajdonára kifejtett hatása váltja ki a szabályozás szükségessét.
Bizonyos dolgok használata másokra is veszélyes lehet, s ilyenkor ez indokolja a szabályozást.
Tehát van, amikor az adott tulajdoni tárgyban rejlő ok magyarázza a speciális szabályozás igényét.
Az elsőként felhozott esetre (korlátozott számú tárgy) az ingatlan talán a leggyakoribb tárgy, a második és harmadik esetre (tulajdoni tárgyon belüli ok, valamint ennek hatása másokra) a gépkocsi és más járművek, s az utolsóra (veszélyes tulajdoni tárgy) talán a lőfegyverek adják a legjellemzőbb példát.
Mindenesetre a tömeges, korlátozó szabályozás iránti igényt már jelezte az 1959. évi IV. tv. 108. § (3) bekezdésének felhatalmazó szabálya, olyannyira, hogy ez is inkább már csak tájékoztató jellegű rendelkezésnek minősült.[6]
Hiszen már az akkor is tömegesen jelen volt, korlátozó szabálymennyiségnek a puszta felsorolása is szinte lehetetlen lett volna. Vagyis már évtizedekkel korábban is teljesen természetes volt a tulajdonjoggal való joggyakorlás széles körű szabályozottsága, sőt ez olyannyira régi jelenség, hogy egy XIX. sz. végi magyar szépirodalmi példa szerint is már csak a középkori ember lepődhetett volna meg rajta.[7]
Egészen más a helyzet a tulajdonjog elvonásáig terjedő korlátozással.
Ez utóbbiról Vörös Imre véleménye sajátos, a magyar jogtudományi gondolkozásban ritka, esetjogi, méghozzá alkotmánybírói szemszögből való megközelítését mutatja a tulajdonhoz való alapjog sérthetetlen, lényegi tartalmának határát:
"...a tulajdonhoz való jog egyik korlátozási lehetőségének is csak addig a határig van értelme, amíg van mit megkötni", in Acta Humana 1995. 18-19. szám 168. old. cc) alpontja.
Vagyis álláspontja szerint abból a felfogásból, hogy a tulajdon szociálisan kötött, és tartalmát, korlátait a törvények állapítják meg [megjegyzendő ilyen rendelkezés az Alkotmányban még nem szerepelt, mert ez a kitétel a német Grundgesetz 14. cikk (1) és (2) bekezdé-
- 24/25 -
sének szabályából származik],[8] s ebből - Vörös Imre véleménye szerint - az a követelmény származik, hogy
"E (törvényhozói) döntésnek azonban alkotmányos törvényben kell testet öltenie: az nem vezethet oda, hogy a korlátozás révén a tulajdon és a tulajdonjog - a korlátozás, így többek között a szociális megkötés tulajdonképpeni tárgya - eltűnik."[9]
Tehát, az a "korlátozás", amelyik a tulajdonjog elvonásáig terjed, már nem lehet alkotmányos, hacsak nem támaszkodik alkotmányban adott, kifejezett, kivételes felhatalmazásra. Látható tehát, Vörös Imre nem osztotta azt a felfogást, hogy a tulajdonhoz való jog korlátozása odáig is eljuthat, hogy elvonja a tulajdonjogot, még ha cserébe megadja is az ún. értékgaranciát. Hozzátehetjük alátámasztásként, hogy a Vörös Imre által sem osztott felfogás ugyanis kártalanítás fejében szabadon megengedné a tulajdonjog elvonását, amihez ráadásul még a kisajátításhoz tartozó, kivételesség követelményének betartását sem nem kívánná meg. Ebben a megvilágításban mutatkozik meg annak a felfogásnak fonáksága, amely szerint a szükségesség-arányosság mércéjének megfelelő szabályozás eleve kizárná a tulajdonhoz való jog lényegi tartalmának sérelmét.[10]
Márpedig a kisajátítás Alkotmányban tételesen megszabott, a lényegi tartalmat érinthető kivételes lehetőségének ekképpen történt kiterjesztő alkotmányértelmezéssel[11] - mintegy alkotmányozóként fellépve - az Alkotmánybíróság blankettajellegű kivételt adott a törvényhozó számára. Hiszen erre az értelmezésre alapozva maga a törvényhozó állapíthatott meg olyan jogszabályt, ami érintheti a tulajdonhoz való jog lényegi tartalmát, legfeljebb ún. értékgaranciát kellett nyújtania érte.
A lényegi tartalom Alkotmányon kívüli kivételeinek kreálása ráadásul kétszeresen is lazított a tulajdonos rendelkezési jogának, animusának ellenében történő tulajdonelvonás Alkotmányban megszabott, szigorú tiltási feltételein: egyrészt a kivételesség mellőzésével, másrészt azzal, hogy elegendőnek tartották, ha a törvényhozó bármilyen tartalmú törvényben élhetett a kisajátításnak nevezett, kibővített tartalmú intézkedésével.
Lábady Tamás alkotmánybíró 2000-ben írott tanulmányában fejtette ki álláspontját az alkotmányos tulajdonvédelemről.[12]
A földtörvény ügyében hozott 21/1990. (X. 4.) AB határozatról megállapítja:
"Így kimondta a bíróság a kisajátítás és az államosítás azonos alkotmányi feltételeit annak hangsúlyozásával, hogy az Alkotmány 13. § (2) bekezdése olyan garanciális szabály, amely a tulajdon törvénnyel való elvonására is irányadó, (amiből a contrario következik, hogy a testület álláspontja szerint az államosítás alkotmányosan megengedhető)." (i. m. 149. o. II. 2. pont második bek.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
