Polgári jogunkban az időmúlás egyik joghatása az, hogy a követelések egy bizonyos idő múltán elévülnek. Az elévülés pedig azt vonja maga után következményként, hogy az ilyen követelések bírósági úton nem érvényesíthetőek, bár a kötelezett teljesítési kötelezettsége fennmarad. Az elévülés akkor is bekövetkezhet, ha egy követeléshez végrehajtási jog tartozik, ilyenkor a végrehajtási jog is elévülhet. Ebben az esetben a végrehajtási jog viszont megszűnik, ami alapja lehet a végrehajtási eljárás megszüntetésének. Bizonyos jogi tények bekövetkezésével az elévülési idő újrakezdődik. A végrehajtási jog esetében ilyenek a végrehajtási cselekmények. E fogalmat jogszabályi definíció hiányában a bírói gyakorlat tölti meg tartalommal, ezért fontos, hogy a legfőbb ítélkező fórum döntéseiben hogyan határozta meg a végrehajtási cselekmények fogalmát.
In our civil law, one of the effects of the passage of time is that claims are time-barred after a certain period of time. The consequence of the statute of limitations is that such claims cannot be enforced in court, although the debtor's obligation to perform remains. Limitation may also occur where a claim is subject to a right of enforcement, in which case the right of enforcement may also be time-barred. In this case, the right of enforcement is extinguished, which may be the basis for termination of enforcement. When certain legal facts occur, the limitation period starts to run again. In the case of right of enforcement, these are acts of enforcement. In the absence of a statutory definition, this concept is given substance by judicial practice. It is therefore important to know how the concept of acts of enforcement has been defined by the Supreme Court in its decisions.
A végrehajtás azon cselekmények összessége, amelyek célja a végrehajtandó követelés tényleges teljesítésének hatósági úton történő kikényszerítése. Ettől különböző fogalom a végrehajtási eljárás, amely a végrehajtás elrendeléséhez és foganatosításához kapcsolódó nemperes eljárás.[1]
A történeti előzményeket tekintve, megjegyzést érdemel, hogy a végrehajtási cselekmények nem mindig voltak meghatározó részei a magyar végrehajtási jognak. Jelenleg a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (továbbiakban: Vht.) a végrehajtási jog elévülése kapcsán rendelkezik róluk, mégpedig azt a jogkövetkezményt fűzi hozzájuk, hogy a végrehajtási jog elévülését megszakítják, tehát egy-egy ilyen cselekmény megtételét követően a végrehajtási jog elévülése újrakezdődik. A rendelkezés első történeti előzményének a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. törvényerejű rendelet tekinthető, azt megelőzően nem volt külön szabály a végrehajtási jog elévülésének megszakadására.
A polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: rPtk.) szintén jelentőséget tulajdonított a végrehajtási cselekményeknek, ugyanis az elévülést megszakító eljárás jogerős befejezése után a követelés elévülését csak ezek által lehetett megszakítani a törvény eredeti szövege szerint.[2] Később ez annyiban módosult, hogy nem a jogerős befejezést követően beszélhettünk megszakadásról, hanem abban az esetben, ha az elévülést megszakító eljárás során végrehajtható határozatot hoztak.[3] Kisebb módosítással ezt a szabályozást tartotta meg a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) is.[4] Jelen kutatás feldolgoz olyan, a Legfelsőbb Bíróság és a Kúria előtt lezajlott eljárásokat, amelyekben a végrehajtási cselekmények értelmezésével kapcsolatban születtek megállapítások. Ezeket értékelve megkísérel átfogó képet adni az egyes végrehajtási eljárásban tett tevékenységek, intézkedések végrehajtási cselekményként történő minősítésének szempontjairól. Terjedelmi korlátok miatt nem vizsgálja részletesen, hogy milyen egyéb körülmények merülhetnek fel, amelyek akadályát képezik egy magatartás végrehajtási cselekménynek minősítésére.[5] A tanulmány elemzi, hogy hogyan alkalmazta a legfőbb ítélkező fórum a saját általános megállapításait az egyedi ügyek elbírálása során, reflektál ezen döntésekre, valamint kiemeli azokat a szempontokat, amelyek pontosítják a végrehajtási cselekmények fogalmát.
A jogirodalomban a végrehajtási cselekmények értelmezéséről vita alakult ki az rPtk. hatályba lépését követően.[6] Az uralkodóvá vált álláspont szerint ez nem egy jogi műszó, nem tekinthető úgy, mint amelynek a szavak általánosan elfogadott mindennapi értelmétől eltérő, szűkebb jogi jelentése lenne. Éppen ezért a fogalom tág értelmezése volt
- 1068/1069 -
uralkodó, így, beletartozott a végrehajtást kérő, az elrendelő szerv, a végrehajtó és a foganatosító járásbíróság cselekményein kívül harmadik személyek jogszabályi kötelezettsége is, amely a követelés kielégítésére irányult.[7] Ellenben az olyan eljárást megakasztó eseményeket, mint a felfüggesztés, szünetelés, nem tekintették végrehajtási cselekménynek.[8]
A végrehajtási cselekmények értelmezése kapcsán a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy ilyen cselekmény lehet a bíróságnak, a végrehajtónak a végrehajtás érdekében tett bármilyen intézkedése; a végrehajtást kérőnek a végrehajtás foganatosítására, adott esetben a szünetelő végrehajtás folytatására irányuló kérelme is.[9] Részletesebben fejtette ki ugyanezt az álláspontot, amikor úgy fogalmazott, hogy a végrehajtási cselekmény fogalomkörébe tartoznak mindazok az események és cselekmények, amelyeket a végrehajtási eljárás résztvevői - köztük az önálló bírósági végrehajtó - a követelés behajtása érdekében a végrehajtás szabályai szerint tesznek, s amelyek a követelés behajtását szolgálják, elősegítik a teljesítést. Mindezeknek megfelelően a bíróságoknak a körülmények értékelése alapján kell állást foglalniuk abban a kérdésben, hogy az adott esemény milyen hatást gyakorolt a végrehajtási eljárásra, azaz végrehajtási cselekménynek minősül-e.[10] E kérdés eldöntésében elsősorban arra kell választ adni, hogy a végrehajtási eljárás eseménye -ideértve az eljárás résztvevőinek tevékenységét -alkalmas-e az eljárás előbbre vitelére, a végrehajtási eljárásban kivált-e, és ha igen, milyen joghatást. Ebből a szempontból viszont lényegtelen, hogy a másik fél értesül-e róla vagy sem.[11] A felek és más résztvevők cselekményei - amelyek általában bejelentések - a végrehajtást foganatosító bírósághoz vagy a végrehajtóhoz való megérkezésük időpontjában szakítják meg az elévülést, ha joghatás kiváltására alkalmasak.[12] Egy másik határozatban azt is kifejtette, hogy a végrehajtási jog elévülésének megszakítására kizárólag a végrehajtást kérő végrehajtási eljárást megindító végrehajtási kérelme, valamint a már megindult végrehajtási eljárás során az eljárás résztvevőinek a végrehajtás sikeres lefolytatása érdekében tett cselekményei alkalmasak.[13]
A kifejtettek alapján tehát arra keressük a választ, hogy hogyan ítélte meg a legfőbb ítélkező fórum az egyes esetekben a "követelés behajtása érdekében a végrehajtás szabályai szerint tett" cselekményt, amely "alkalmas az eljárás előbbre vitelére" és joghatás kiváltására.
A Kúria tett fontos megállapításokat a végrehajtási cselekményekre vonatkozóan olyan esetekben is, amikor nem egy végrehajtási ügyben tett intézkedés minősítéséről kellett döntenie, hanem a végrehajtási eljárás elrendelését megelőzően végzett cselekményekről volt szó. Ennek a gyakorlatnak az alkalmazását a 9/2023. Jogegységi határozat (Jpe.IV.60.038/2023/12.) lerontotta azzal, hogy a záradékolható okiratok esetén az rPtk. 327. § (1) bekezdés szerinti cselekményeket rendeli alkalmazni a követelés elévülésének megszakítására. Azonban azok a döntések, amelyekben az elrendelés körülményeit minősítették, továbbra is alkalmazhatóak.
Ilyen eset volt, amikor a szerződő bank 2003. szeptember 30. napján közjegyzői okiratba foglalta a kölcsönjogviszony felmondására vonatkozó nyilatkozatát, majd a követelését az alperesre engedményezte. Az alperes mint engedményes és a bank mint engedményező 2008. szeptember 11. napján keltezett közös beadványt nyújtott be az elsőfokú bírósághoz. Bejelentették az engedményezést, kérték a jogutódlás megállapítását és a végrehajtás elrendelését. A bíróság a jogutódlást megállapította, 2009. február 16. napján meghozott és 2009. március 10. napján jogerőre emelkedett végzésével pedig megtagadta a közjegyzői okirat végrehajtási záradékolását. Sikeresen az alperes csak 2012. október 5. napján kérte a jogutódlás megállapítását és a végrehajtás elrendelését.
Ebben az ügyben mutatott rá a Kúria arra, hogy a jogutódlási kérelem és az abban hozott határozat nem minősül végrehajtási cselekménynek, ha azt nem követi a végrehajtás elrendelése, és hiába társul mellé végrehajtási kérelem, ha azt elutasítják, nem lesz alkalmas a kívánt joghatás elérésére, a végrehajtási eljárás megindítására. Ezt azzal az analógiával is indokolta, hogy a Ptk. szerint érdemi határozat hozatalára nem alkalmas keresettel nem lehet megszakítani az elévülést, amelyből következően végrehajtási cselekménynek olyan végrehajtási kérelem előterjesztése minősül, amelynek következtében a végrehajtás jogerősen elrendelésre kerül. Mindebből az következett, hogy a perbeli esetben a felmondás megszüntette a kölcsönjogviszonyt, a felmondásban meghatározott teljesítési határidő leteltét követően a követelés elévülése megkezdődött. Az elévülést megszakította 2003. szeptember 30-án a felmondásra vonatkozó nyilatkozat közjegyzői okiratba foglalása, amely nyilvánvalóan a bírósági végrehajtás elrendelése érdekében történt. Ezt követően a követelés elévülése ismét megkezdődött. Nem tekinthető végrehajtási cselekménynek a 2008. szeptember 11. napján kelt végrehajtási kérelem, mert alkalmatlannak bizonyult a kívánt joghatás elérésére, a végrehajtás elrendelésére. A 2008. szeptember 11-i kérelem - a jogutódlás megállapításán túl - a végrehajtás elrendelésére irányult, azonban a közjegyzői okirat záradékolását megtagadó végzésből kitűnően nem járt eredménnyel: nem indult meg a végrehajtási eljárás. Az eredménytelen végrehajtási kérelem nem végrehajtási cselekmény, nem alkalmas a végrehajtási jog elévülésének megszakítására, ezért a követelés és a végrehajtási jog elévült.[14]
Egy másik ügyben a végrehajtás alapját képező legfelsőbb bírósági határozatot 2008. június 24.
- 1069/1070 -
napján kézbesítették a kötelezettnek, aki időközben Angliába költözött, ezért a jogosult 2008. december 2. napján kérte az elsőfokú bíróságot, hogy állítson ki a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, a Tanács 2000. december 22-i 44/2001/EK rendelete (a továbbiakban: Brüsszel I. rendelet) V. melléklete szerinti tanúsítványt annak érdekében, hogy a jogerős ítélet végrehajtását kérhesse az Egyesült Királyságban. Ezt 2009. január 15. napján a bíróság megtette, azonban nem indult eljárás Angliában. Az alperes végül 2013. szeptember 27. napján kérelmezte végrehajtás elrendelését a felperessel szemben Magyarországon.
Itt abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a Brüsszel I. rendelet V. melléklete szerinti tanúsítvány kiállítása végrehajtási cselekmény-e. A Kúria álláspontja szerint a tanúsítvány értelme és célja az, hogy az eljárás első szakaszában megkönnyítse és hatékonyabbá tegye az elismerést és a végrehajthatóság megállapítását. [...] Ennek azonban nem mellőzhetetlen kelléke a határozat elismerése, továbbá végrehajthatósága megállapítása iránti eljárásnak, ahogyan arra a Brüsszel I. rendelet 55. cikkében foglaltak értelmezése alapján következtetni lehet. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Brüsszel I. rendelet nem azt a célt szolgálja, hogy a hatálya alá tartozó tagállamban hozott határozat elismerése és végrehajtása a rendelet hatálya alá tartozó másik tagállamban könnyebb legyen, hanem azt, hogy az elismerés és a végrehajtás a másik tagállamban ne legyen nehezebb, mint a határozatot hozó tagállamban. Az adott esetben az alperes tervezte a magyar bíróság határozatának külföldön történő elismerését és végrehajtását, ennek érdekében egy külön eljárást kezdeményezett, de magát a végrehajtási eljárást nem indította meg - az elismerés, illetőleg a végrehajtás iránti kérelmét nem juttatta el az illetékes külföldi hatósághoz. Mindezekből az következik, hogy az adott tanúsítvány kibocsátása iránti kérelem, illetve a tanúsítvány kibocsátása nem tekinthető a végrehajtási eljárást megindító végrehajtási kérelemnek, azaz a végrehajtási jog elévülésének megszakítására nem alkalmas.[15]
A Brüsszel I. rendelet V. melléklete szerinti tanúsítvány példáján keresztül látható, hogy akkor minősülhet valami végrehajtási cselekménynek, ha az nélkülözhetetlen a végrehajtás elrendeléséhez. Ennek a feltételnek megfelelt a felmondás közjegyzői okiratba történő foglalása, amennyiben a felmondásra korábban sor került, és ez az aktus a Vht. szerinti elrendelési feltétel megvalósítására irányul, nevezetesen, hogy a teljesítési határidő lejárt. Ellenkező esetben a felmondásban foglalt teljesítési határidő lejártával kezdődne az elévülés és nem a megszakadásáról kellene beszélnünk. Követelmény az is, hogy az adott magatartás a kívánt joghatást elérje, annak kiváltására alkalmas legyen, vagyis a végrehajtást elrendeljék. Ugyanakkor ennek a feltételnek már vitathatóan felel meg a felmondás okiratba foglalása, hiszen azt csak évekkel később követte végrehajtási kérelem, és nem is a végrehajtási eljárás részéként kerül kiállításra, hanem a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 142. § szerinti eljárásban.
A végrehajtási eljárás foganatosítási szakaszában a végrehajtó és a bíróság kényszercselekmények által szorítja rá az adóst a teljesítésre. Az egyes vagyontárgyak felkutatásra, foglalásra, ezt követően szükség esetén értékesítésre kerülnek, és a befolyt vételárat a végrehajtó felosztja, a jogosultaknak kiutalja. Ezen cselekmények az egyes vagyontárgyakra nézve párhuzamosan is folytathatóak.[16] Ebben a folyamatban a feleket alapvetően kevés közreműködési kötelezettség terheli, ez is elsősorban a végrehajtást kérő oldalán merül fel. A közreműködést főszabály szerint akkor igényli az eljárás, ha jogszabályban meghatározott körülmény miatt hivatalból nem folytatható. Tipikusan ilyen nyugvópontra jutott eljárás a szünetelő eljárás, amelynek több oka lehetséges.[17] Visszatérő kérdés volt a vizsgált esetekben, hogy a végrehajtási eljárás Vht. 52. § d) pontja[18] szerinti szünetelése alatt mi minősül végrehajtási cselekménynek a végrehajtást kérő oldalán; megszakítható-e az elévülés.
Az egyik tényállás szerint a végrehajtó 1998. január 8. napján a Vht. 52. § d) pontja szerinti szünetelő jegyzőkönyvet állított ki. Ezt követően a végrehajtást kérő 2001. szeptember 10. napján kelt és a végrehajtóhoz szeptember 12. napján érkezett levelében kérte a szünetelő eljárás folytatását, ezt azonban a végrehajtó nem tette meg. Az eljárás folytatására csak 2006. októberében került sor, mivel a végrehajtást kérő ismételten kérte azt 2006. július 14. napján. Ebben az ügyben fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy végrehajtási cselekménynek minősül a végrehajtást kérőnek a végrehajtás foganatosítására, adott esetben a szünetelő végrehajtás folytatására irányuló kérelme is. Az elévülés megszakítására irányuló végrehajtási cselekménynek nem kell megfelelnie a szünetelés folytatása iránti kérelem Vht. 54. § d) pontjában foglalt tartalmi elemeinek. Következésképpen az elévülési időn belül a végrehajtás folytatását kezdeményező kérelem abban az esetben is alkalmas a végrehajtási jog elévülésének a megszakítására, ha utóbb eredménytelennek bizonyul, azaz arra nem alkalmas, hogy a végrehajtás tovább folytatható legyen.[19] Hasonló esetben is ezt az indokolást alkalmazta a Legfelsőbb Bíróság, amikor a folytatásra irányuló kérelem megérkezett a végrehajtóhoz, azonban ő ahelyett, hogy az eljárást folytatta volna, felhívta a végrehajtást kérőt, hogy jelölje meg a lefoglalható vagyontárgyakat, amelynek a végrehajtást kérő nem tett eleget. Az eljárás 1998. november 15. napja és 2008. január 25. napja között behajthatatlanság miatt szünetelt. A
- 1070/1071 -
kérdéses beadvány 2003. szeptemberében érkezett a végrehajtóhoz. Ennek kapcsán elfogadta a Legfelsőbb Bíróság azt az érvelést, hogy az ilyen beadványoknak a célja az elévülés megszakítása, s e joghatás kiváltására alkalmasak még akkor is, ha az egyébként szünetelő eljárást folytatására nem adnak okot.[20]
Már a Kúria tette azt a megállapítást, hogy a bírói gyakorlat a végrehajtási jog elévülését megszakító cselekménynek tekinti, ha a végrehajtást kérő a végrehajtási ügyben a végrehajtást foganatosító szervtől - a bíróságtól vagy a végrehajtótól - a végrehajtási ügy állásáról vagy a végrehajtási eljárás folytatásának lehetőségéről olyan tartalmú tájékoztatást kér, amelyből kitűnik: változatlanul fenntartja a követelését, a szünetelő ügy folytatását szeretné elérni és ennek érdekében a végrehajtó intézkedését sürgeti. Az ennek megfelelő tartalmú kérelmek teljesítéséhez - a kért információk megadásához ugyanis a végrehajtónak át kell tekintenie a végrehajtási ügy addigi menetét és lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy feltárja az ügy aktuális állását.[21]
A követelés jogosultjának más cselekményeit is minősítette a Legfelsőbb Bíróság végrehajtási cselekményeknek.
Az egyik ilyen ügyben, a végrehajtási eljárás 1999. szeptember 21. napjától szünetelt, mert a végrehajtást kérő nem előlegezte meg a szükséges költségeket. Ezt követően nem is került sor cselekményekre egészen 2002. október 31. napjáig, amikor a követelést engedményezés folytán megszerző új jogosult kérte jogutódlása megállapítását. Erről állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a jogutódlás megállapítása iránti kérelem - valamint az ennek kapcsán, a jogutódlás kérdésében meghozott végzés is - a végrehajtási eljárásra, annak menetére és sikerességére kiható lényeges esemény, így - ahogyan arra a másodfokú bíróság helytállóan rámutatott - végrehajtási cselekmény, amely megszakítja a végrehajtási jog elévülését.[22] Egy későbbi ítéletében már azt is végrehajtási cselekménynek minősítette, amikor a jogosult a jogutódlási kérelmét ajánlott levélként feladta, bár az nem érkezett meg a végrehajtóhoz.[23] A másik perbeli esetben 2004. július 19. napján ingatlanárverést folytatott le a végrehajtó, ezt követően 2010. májusáig nem történt végrehajtási cselekmény a felperes állítása szerint. 2005. november 9. napján az alperes részére a végrehajtó egy "összesített tartozás" nevű okiratot állított ki. Ugyanezzel a dátummal a végrehajtási ügy iratai között megtalálható volt az alperes kézzel írt kérelme, amelyben az eljárás folytatását kérte. A végrehajtóhoz 2010. április 7. napján érkezett levelében szintén kérte az eljárás folytatását. Azt kellett mérlegelnie az eljáró bíróságoknak, hogy az "összesített tartozás" elkészítése végrehajtási cselekmény-e. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint helyesen döntöttek, amikor végrehajtási cselekménynek minősítették ennek az iratnak az elkészítését.[24]
A bírói gyakorlat nagyon megengedően értelmezi a jogosult cselekményeit, ha a végrehajtási jog elévüléséről van szó. A Legfelsőbb Bíróság elismerte a végrehajtást kérőnek azt a lehetőségét, hogy cselekményének egyetlen egy joghatása legyen: az elévülés megszakítása. Ezzel végrehajtási cselekménynek minősíti az olyan cselekményeket, amelyek semmilyen eljárási jogkövetkezményt nem váltanak ki, ellenben anyagi jogi következményük van. Logikailag - álláspontom szerint - a végrehajtási cselekmény és az elévülés megszakadása ok-okozati viszonyban áll egymással, a cselekmények pedig aszerint vizsgálandóak, hogy alkalmasak-e az eljárás előbbre vitelére. Tehát a cselekményeknek kell, hogy legyen egy célja, amely egy eljárási joghatás kiváltása, ha pedig ez megtörténik, akkor ennek okozataként az elévülés is megszakad, vagyis bekövetkezik az anyagi jogi hatás.
Ennélfogva helytállóbb a Kúria indokolása, amely szerint az olyan tartalmú kérelmek, amelyekből kitűnik, hogy a jogosult a szünetelő ügy folytatását szeretné elérni, kiváltják a végrehajtó intézkedési kötelezettségét. Ezért a végrehajtónak vagy folytatnia kell a szünetelő ügyet az adós vagyontárgyainak újbóli felkutatásával, vagy ha ez a kérelem alapján nem lehetséges, tájékoztatnia kell a végrehajtást kérőt, hogy mit kell tennie az eljárás folytatásához.
A jogutódlás megállapítása iránti kérelmek esetében viszont a bíróság nem követte a korábban kialakított gyakorlatát, ugyanis olyan kérelmet is végrehajtási cselekménynek minősített, amelyről bizonyított volt, hogy nem érkezett meg a végrehajtóhoz, tehát nem volt alkalmas joghatás kiváltására.
Az "összesített tartozás" című irat esetében is bizonyított volt, hogy a végrehajtást kérő kérte az eljárás folytatását, tehát önmagában ez megszakította az elévülést. Az irat viszont egyedül nem lenne alkalmas végrehajtási cselekménynek az általános meghatározás szerint, mert egy pillanatnyi tartozáskimutatás kontextus nélkül még nem bizonyítéka annak, hogy ezzel az eljárás haladt, és további kötelezettsége keletkezett valamelyik résztvevőnek.
Az önálló bírósági végrehajtó a végrehajtási eljárás második, foganatosítási szakaszában válik az eljárás meghatározó szereplőjévé. Az ő tevékenysége testesíti meg az állami kényszer tényleges alkalmazását.[25] Mindebből következően a legtöbb végrehajtási cselekményt ő végzi. E cselekmények elvégzésében őt jogszabály köti, mivel a fokozatosság elvére tekintettel először pénzforgalmi szolgáltatónál kezelt összegre vagy munkabérre kell megkísérelni a behajtást, ha ezt várhatóan nem lehet megtenni rövidebb időn belül, az ingóságok és végül az ingatlan értékesítése következik.[26] Sokszor a Vht. is határidőket szab, hogy egy adott cselekményt
- 1071/1072 -
mikor követhet egy arra épülő másik cselekmény.[27] A vizsgált esetekben azt kellett mérlegelnie a bíróságoknak, hogy egy végrehajtói intézkedés mennyiben minősülhetett végrehajtási cselekménynek.
Az adós a per tárgyát képező végrehajtási ügy megszüntetését azon az alapon kérte, hogy megítélése szerint 2013. február 6. napja és 2018. november 29. napja között nem történtek végrehajtási cselekmények, ezért bekövetkezett az elévülés. A tényállás szerint 2014. február 18. napján a végrehajtó letöltött az adós két ingatlanáról egy nem hiteles tulajdoni lap másolatot az ügyben, azonban ezek felperesi álláspont szerint nem voltak alkalmasak az elévülés megszakítására, mert több végrehajtási eljárás is folyamatban volt vele szemben és az alperes nem igazolta, hogy a végrehajtó melyik végrehajtási ügyben töltötte le a nem hiteles tulajdoni lap másolatot. Az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek és a végrehajtási eljárást megszüntette. Indokolásában kifejtette, hogy a tulajdoni lapok másolata azért nem volt alkalmas az elévülés megszakítására, mert a végrehajtó ezen iratok adatainak ismeretében nem intézkedett, ezért nem is minősülnek végrehajtási cselekménynek.
A másodfokú bíróság viszont végrehajtási cselekménynek minősítette, és ezt tartotta helytállónak a Kúria is, mivel a végrehajtó így szerzett információt az ingatlanokról az eljárás folytatása érdekében, ezen intézkedései elvileg alkalmasak voltak a végrehajtási eljárás előbbre vitelére, azaz olyan végrehajtási cselekménynek minősülnek, melyek alkalmasak voltak a végrehajtási jog elévülésének megszakítására is.[28]
Másik perbeli esetben a végrehajtó 2005. október 28. napján megkereste az illetékes polgármesteri hivatalt a felperes nyilvántartott lakóhelyének, tartózkodási helyének közlése érdekében. Ezt követően a végrehajtó a 2009. május 9. napján készült jegyzőkönyvében megállapította, hogy a végrehajtás a Vht. 52. § d) pontja alapján szünetel. A per szempontjából annak volt döntő jelentősége, hogy az így kiállított szünetelő jegyzőkönyv végrehajtási cselekménynek minősül-e. Az első- és másodfokú ítélet akként foglalt állást, hogy a szünetelő jegyzőkönyv kiállítása nem végrehajtási cselekmény, mert arra csak a végrehajtás sikeres lefolytatása érdekében foganatosított cselekmények alkalmasak, a szünetelés megállapítása pedig nem ilyen.
A Kúria azonban nem osztotta ezt az érvelést, meglátása szerint ugyanis a végrehajtó a 2009. május 9. napján készült jegyzőkönyvben részletezte az addig megtett intézkedéseit, amelyek eredménytelensége miatt a követelés behajthatatlannak bizonyult. Ezek a megállapítások egyrészt látleletét adták az addig elvégzetteknek, másrészt a végrehajtást kérő arról is tájékoztatást kapott, hogy a végrehajtás folytatása, sikere érdekében aktívan kell közreműködnie, ennek keretében pedig valószínűsíteni, hogy van olyan vagyontárgya a felperesnek, amely lefoglalható, illetőleg értékesíthető. Ennélfogva ez a jegyzőkönyv az eljárás előbbre vitelét célozta.[29]
Másik esetben egy végrehajtó végrehajtói szolgálata megszűnt, a konkrét ügyben 2001. február 9. napján tett utoljára intézkedést. Ezt követően a helyét átvevő végrehajtó 2004. szeptember 16. napján tájékoztatta egy általános levélben az érintetteket, hogy a továbbiakban ő jár el az ügyekben. Ez egy tájékoztatás volt az új végrehajtó adatairól, de ügyszámot vagy más információt, amelynek alapján az egyedi végrehajtási eljárásra következtetni lehetett volna, nem tartalmazott. Intézkedést az adós konkrét ügyében 2006. augusztus 9. napján tett. A Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a másodfokú bíróság a rendelkezésére álló bizonyítási anyag alapján - mérlegelési jogkörében - jutott arra a meggyőződésére, hogy a végrehajtó tájékoztatása a jelen körülmények között a végrehajtási eljárás folytatását szolgáló végrehajtási cselekmény, amely megszakította a végrehajtási jog elévülését. Erre tekintettel hatályában fenntartotta a kereset elutasító ítéletet, mivel az nem tartalmazott olyan hibát (feltáratlan tényállás, iratellenes ténymegállapítás, okszerűtlen, illetve logikai ellentmondás), amely a mérlegelés jogellenességét, ezáltal a felülvizsgálati kérelmet megalapozta volna.[30]
Bővebben ismertetendő az alábbi eset, mert abban a Kúria több tevékenységet is végrehajtási cselekménynek minősített. A történeti tényállás szerint az alperes végrehajtási lappal indított eljárást 1996. február 20. napján. A végrehajtási ügyben eljárt önálló bírósági végrehajtó 1996. május 29. napján megállapította, hogy a felperesnek nincs lefoglalható vagyona, letiltható jövedelemmel nem rendelkezik, a tartozás behajthatatlan, az eljárás szünetel. Ezt követően 1996. május 30. napján díjjegyzéket állított ki, a megállapításait tartalmazó jegyzőkönyvet és a díjjegyzéket megküldte az alperesnek, aki a küldeményt 1996. május 31. napján átvette. Az alperes több alkalommal - így 1998. március 2-án, 1999. január 18-án, 1999. február 6-án, 2000. február 1-jén, 2005. január 5-én, 2008. február 7-én, 2010. szeptember 17-én, 2011. április 4-én és 2014. január 6-án - írásban felszólította a felperest tartozásának megfizetésére. Az alperes kérte a végrehajtási eljárás megszüntetését, majd új végrehajtási lap kiállítását, és ezzel új ügyszámon egy másik végrehajtási eljárás elrendelését, amelynek 2015. június 26. napján eleget tett az illetékes bíróság. A felperes ennek a végrehajtásnak a megszüntetését kérte arra alapozva, hogy az alperes követelése elévült.[31]
A Kúria a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta, ugyanis a felszólítások nem voltak alkalmasak az elévülés megszakítására, mivel a jogvita eldöntésére az rPtk. 327. § (3) bekezdése volt az irányadó, mivelhogy a követelésről végrehajtható határozatot hoztak még 1995-ben. Ezért a követelés 1998 és 2014 között elévült. A Kúria abban is egyetértett a másodfokú bírósággal, hogy az elévülést megszakító végrehajtási cselekmény volt a végrehajtási lap 1996. február 20-i kiállítása, majd pedig a végrehajtó 1996. május 29-i megállapítása,
- 1072/1073 -
mely szerint a felperesnek lefoglalható vagyona nincs, letiltható jövedelemmel nem rendelkezik, a tartozás behajthatatlan, az eljárás szünetel, de megszakította az elévülést a díjjegyzék 1996. május 30- i kiállítása, továbbá az is, hogy az alperes a végrehajtótól érkezett küldeményeket 1996. május 31- én átvette.
A végrehajtó a tevékenysége során széles körben végez cselekményeket, és a legtöbb esetben ezek alkalmasak az elévülés megszakítására, mivel információt szerez általuk, amelyet az eljárás folytatása során fel tud használni. A tulajdoni lapok esetében is ez volt a helyzet; ha ingatlan-árverésre kerül sor, fontos tudni, hogy milyen az ingatlan aktuális jogi állapota, mert előfordulhat, hogy változás áll be a korábbi helyzethez képest, ami kihat például arra, hogy kiknek kell kézbesíteni a becsértéket vagy az árverési hirdetményt.[32] Az egy másik kérdés, hogy az így szerzett információkat a végrehajtó később nem használja fel, hiába keletkezik intézkedési kötelezettsége. Utóbbi elmaradása nem hat ki az előzménycselekmény eljárásban betöltött szerepére.
A szünetelő jegyzőkönyv esetében is alkalmazható ez az érvelés. A végrehajtó feladata az eljárás nyugvó pontra juttatása vagy az érdemi befejezéssel vagy a szünetelés elérésével. Utóbbi esetben megszűnik az intézkedési kötelezettsége, behajtást célzó cselekményeket nem kell és nem is szabad végeznie.[33] Ha beszerzett információkból szünetelési ok állapítható meg, akkor azt jegyzőkönyvben rögzítenie kell. Ez az idézett határozatban foglaltak szerint előbbre vitte az eljárást, mert az intézkedési kötelezettség egy másik résztvevőre - a végrehajtást kérőre - hárult.
Ha a joghatás kiváltása, mint feltétel oldaláról közelítjük meg azt az esetet, amikor a szolgálatba lépő végrehajtó egy egyszerű, ügyhöz nem kapcsolódó levelet írt az adósoknak, akkor nehezebb igazolni ennek a végrehajtási cselekmény mivoltát, mert jogkövetkezmény nem fűződött hozzá sem az adós, sem a végrehajtó oldalán. Az az érvelés sem állhat meg, hogy nem kellett, hogy az adós tudomást szerezzen e levélről, hiszen az egyetlen célja ennek a levélnek az információközlés volt.
Érdekes kérdést vet fel a díjjegyzék kiállítása és a szünetelő jegyzőkönyv és díjjegyzék kézbesítése, mint végrehajtási cselekmény. Díjjegyzék kiállítására ebben az időben - ahogy a hatályos szabályok szerint is - akkor kerülhetett sor, ha az eljárás ügyviteli vagy érdemi befejezést nyert.[34] A díjjegyzék a végrehajtó díjfelszámításának eszköze, a követelés behajtására szolgáló rendelkezést nem tartalmaz. Ennélfogva nem szolgálja az eljárás célját, a követelés behajtását, az eljárást nem viszi előbbre. Ez következik már abból is, hogy a kiállításra vagy érdemi befejezéskor (amikor a követelés már nem áll fenn, tehát a végrehajtás célt ért) vagy ügyviteli befejezéskor kerül sor (amikor más okok miatt nem foganatosít a végrehajtó további cselekményeket).
A kézbesítés kapcsán pedig azt érdemes kiemelni, hogy az álláspontom szerint nem önálló cselekmény, hacsak nem nevesít ilyen feladatot külön a jogszabály.[35] Helytálló lenne akként tekinteni az ilyen intézkedésekre, hogy a bírósági határozatok, végrehajtói jegyzőkönyvek kézbesítése ezen cselekmények önállótlan részcselekményei, mert a határozat kihirdetése vagy kézbesítése, amennyiben ezektől a határozat hatálya függ, nem segédcselekvények, hanem magának a határozásnak alkatelemét képezik.[36]
A legfőbb ítélkező fórum gyakorlata az évtizedek során széttartó volt, a végrehajtási cselekmények megítélésében egymással ellentétes eseti döntések is születtek. Ezeknél az ügyeknél az volt megfigyelhető, hogy a bírói gyakorlat megengedőbb volt és olyan magatartásokat is végrehajtási cselekménynek minősített, amelyek nem összeegyeztethetőek más határozatok elvi tartalmával. Mindez jól mutatja, hogy a fogalom értelmezése a bírói mérlegelésen múlik.
Megállapítható, hogy a bírói gyakorlat elérendő célnak egyrészt a végrehajtás elrendelését, másrészt az elrendelt eljárás folytatását tekinti.
Előbbi esetében csak az ehhez nélkülözhetetlen cselekményeket tekinti végrehajtási cselekménynek, amelyek egyben a végrehajtás elrendelését mint joghatást ki is váltják. Fontos szempont, bár ezt nem az indokolások tartalmazzák, hogy ellenkező esetben a joghatás kiváltása nélkül tett cselekményekkel újra és újra meg lehetne szakítani az elévülést anélkül, hogy a tényleges elrendelésre sor kerülne. Ez pedig nem szolgálná a végrehajtási eljárás célját, miszerint a bírósági végrehajtás során állami kényszerrel is el kell érni, hogy a pénzfizetésre, illetőleg az egyéb magatartásra kötelezett teljesítse a kötelezettségét.[37] A már elrendelt végrehajtás folytatása esetében viszont nem támasztott ilyen szigorú feltételeket, sőt ellentétbe került saját korábbi döntéseivel, amikor olyan beadványhoz fűzött elévülést megszakító hatást, amely nem érkezett meg a végrehajtóhoz, és így az eljárásban sem fűződött hozzá jogkövetkezmény. Az a gyakorlat is ellentétes az elrendelési kérelmekre alkalmazott gyakorlattal, hogy a behajthatatlanság miatt szünetelő ügyben a folytatásra nem alkalmas kérelem megszakítja az elévülést, holott az indokolásból nem tűnik ki, hogy miért annyira eltérő a két tényállás, ami miatt szigorúbban kell megítélni az elrendelési kérelem joghatását, mint az eljárás folytatása iránti kérelemét. Utóbbi eset azzal jár, hogy az elévülést újra és újra meg lehet szakítani anélkül, hogy az eljárás célja elérhetőbbé válna, vagyis nem von maga után eljárási jogi következményt a végrehajtást kérő beadványa.
Az észlelt ellentmondásokat nem számítva a végrehajtási cselekményekkel szemben támasztott
- 1073/1074 -
általános feltételeket a következő szempontok szerint értelmezhetjük.
Általánosan az mondható el, hogy végrehajtási cselekményt bármilyen, az eljárásban résztvevő szereplő tehet, tehát az alanyi kör nyitott. Azonban, ha nem a bíróság vagy a végrehajtó intézkedéséről van szó, akkor az is feltétel, hogy az adott cselekmény az eljáró hatóság tudomására jusson.
A követelmények sokkal inkább a cselekmények tárgyi körében merülnek fel. Mindenképpen alkalmasnak kell lenniük a célzott joghatás kiváltására, ez akként is megfogalmazható, hogy nélkülözhetetlenek legyenek. Itt azt kell vizsgálni, hogy ez a joghatás alkalmas-e az eljárás előbbre vitelére. Az előbbre vitelt a bírósági végrehajtás céljával összhangban kell értelmezni. Mivel a végrehajtás cselekmények láncolata - és általában ezek a cselekmények egymásra épülnek - az ebbe a láncba illeszkedő cselekmények jöhetnek szóba végrehajtási cselekményként. A láncolat végén az eljárás vagy érdemi vagy ügyviteli befejezéssel nyugvópontra jut, utóbbi egy átmeneti időszak, amely nem zárja ki a későbbi érdemi befejezést. Ez azt jelenti, hogy az eljárás résztvevőinek közreműködése miatt szükségszerűen valamelyik nyugvóponthoz közelebb kerül az eljárás.
Tehát egy végrehajtási cselekmény ki kell, hogy váltson egy olyan jogkövetkezményt, hogy az eljárás valamely résztvevőjének cselekvési kötelezettsége álljon be, amely illeszkedik az említett láncolatba. Fontos kiemelni, hogy ezek a "sikeres behajtás érdekében " történnek, tehát nem szükséges, hogy a követelés akár csak részben térüljön, mert ebben az esetben is folytatható az eljárás egy másik cselekménnyel. Az is fontos, hogy a következő cselekmény elmaradása nem hat ki az alapul szolgáló cselekmény minősítésére, hanem ezt mulasztásként annak a résztvevőnek az érdekkörében kell értékelni, akinek kötelezettsége lett volna intézkedni.
Ebből következően nem beszélhetünk "elméletileg alkalmas" cselekményekről, mivel minden végrehajtási cselekmény kivált joghatást, tehát gyakorlatilag alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljön az eljárás a célja eléréséhez. Az előfordulhat, hogy utólag bizonyul egy cselekmény alkalmatlannak joghatás kiváltására. Erre akkor kerülhet sor, ha például egy jogutódlási kérelmet elutasít a bíróság, vagy ha egy végrehajtási kifogás során megsemmisít egy végrehajtói intézkedést, amely a behajtást szolgálta.
A jogorvoslatok egyébként sem minősíthetőek álláspontom szerint végrehajtási cselekményeknek, mert azok más cselekmények hatályosulásához tartoznak. Ha helyt adnak egy kifogásnak és az alapul szolgáló intézkedést megsemmisítik, nem vált ki joghatást, és bár a kifogás célt ér, az eljárás nem halad előre.[38] Ellenkező esetben pedig a támadott intézkedés hatályosul és a meghozatalának időpontjában az elévülés megszakad, a sikertelen kifogás pedig nem váltotta ki a célzott joghatást. Végrehajtási kifogást azonban a végrehajtó bármilyen intézkedése vagy mulasztása ellen be lehet nyújtani, ezért abból, ha a bíróság egy ilyen vizsgálat során jogszerűnek talál egy magatartást, még nem következik, hogy az végrehajtási cselekmény.
[1] A bírósági végrehajtás magyarázata (szerk.: Gyekiczky Tamás), Complex Kiadó, Budapest, 2009.
[2] A bírósági végrehajtásról szóló törvény és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja (szerk.: Gelencsér Dániel-Udvary Sándor), HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2021.
[3] A bírósági végrehajtás szabályainak magyarázata (szerk.: Popovics Béla-Szigligeti Viktor-Somhegyi Béla), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
[4] Magyary Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai, Franklin Társulat, Budapest, 1898.
[5] Szigligeti Viktor: A végrehajtási jog elévülésének néhány vitás kérdése, Jogtudományi Közlöny, 1967/3-4, 209-220.
[1] BH 1997.33.
[2] BH 2005.291.
[3] Kúria Pfv.I.20.639/2015/7.
[4] Kúria Pfv.I.20.654/2019/8.
[5] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.20.761/2009/5.
[6] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.089/2008/7.
[7] Kúria Pfv.I.21.171/2015/6.
[8] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.252/2008/6.
[9] Kúria Pfv.I.21.284/2011/4.
[10] Kúria Pfv.I.21.332/2018/12.
[11] Kúria Pfv.I.21.535/2021/6.
[12] Kúria Pfv.I.21.738/2016/6.
[13] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.22.130/2007/6.
[14] Kúria Pfv.I.22.378/2011/7.
[15] Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.403/2011/4. ■
JEGYZETEK
[1] A bírósági végrehajtásról szóló törvény és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja (szerk.: Gelencsér Dániel-Udvary Sándor), HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2021, 40.
[2] rPtk. 327. § (4) bekezdés.
[3] Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegéről szóló 1977. évi IV. törvény 327. § (3) bekezdés.
[4] Ptk. 6:25. § (3) bekezdés.
[5] Például: A végrehajtási eljárás szünetelése alatt nincs helye a becsérték újbóli megállapításának (BH 1997.33.).
[6] Szigligeti Viktor: A végrehajtási jog elévülésének néhány vitás kérdése, Jogtudományi Közlöny, 1967/3-4. 209-220.
[7] A bírósági végrehajtás szabályainak magyarázata (szerk.: Popovics Béla-Szigligeti Viktor-Somhegyi Béla), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 232.
[8] Uo. 233.
[9] BH 2005.291.
[10] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.252/2008/6.
[11] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.089/2008/7.
[12] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.20.761/2009/5.
[13] Kúria Pfv.I.21.171/2015/6.
[14] Kúria Pfv.I.20.639/2015/7.
[15] Kúria Pfv.I.21.171/2015/6.
[16] A bírósági végrehajtásról szóló törvény ... (szerk.: Gelencsér-Udvary) i.m. 313.
[17] Uo. 385.
[18] A végrehajtás szünetel, ha az adósnak nincs lefoglalható vagyontárgya, illetőleg a lefoglalt vagyontárgy értékesítése sikertelen volt.
[19] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.22.130/2007/6.
[20] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.20.761/2009/5.
[21] Kúria Pfv.I.21.738/2016/6.
[22] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.089/2008/7.
[23] Kúria Pfv.I.22.378/2011/7.
[24] Kúria Pfv.I.21.284/2011/4.
[25] A bírósági végrehajtás magyarázata (szerk.: Gyekiczky Tamás), Complex Kiadó, Budapest, 2009, 302.
[26] Vht. 7. § (1)-(2) bekezdés.
[27] Például: Vht. 115. § (1) A végrehajtó a lefoglalt ingóság értékesítése iránt a foglalást [...] követő 30 nap eltelte után haladéktalanul intézkedik.
[28] Kúria Pfv.I.21.434/2021/6.
[29] Kúria Pfv.I.20.644/2019/8.
[30] Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.242/2008/6.
[31] Kúria Pfv.I.21.332/2018/12.
[32] Vht 140. § (2) bekezdés, 144. § (1) bekezdés.
[33] A bírósági végrehajtás magyarázata ... (szerk.: Gyekiczky) i.m. 381.
[34] 14/1994. (IX. 8.) IM rendelet 21. §; 20/1994. (XII. 24.) IM rendelet 33-34. §; vö. 8/2021. (X. 29.) SZTFH rendelet 28. §
[35] Például: Vht. 36. §
[36] Magyary Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai, Franklin Társulat, Budapest, 1898, 39.
[37] Vht. 5. § (1) bekezdés.
[38] Bár az indokolás részletesen nem tér ki rá, de szintén nem tekintette végrehajtási cselekménynek a végrehajtási kifogást a Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.403/2011/4. számú határozatában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola; a tanulmány írásakor tanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
