Az adóverseny kérdése az Európai Unióban a ’80-as években merült fel, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy néhány kisebb tagállam, mint pl. Írország, hajlandó tartósan adóösztönzőket nyújtani és - ami ennél fontosabb - kész az átfogó adóteher lényeges mérséklésére, különös tekintettel a beruházások támogatására és a külföldi tőke behívására. Mivel az ún. Magatartási Kódexből [Conclusions of the ECOFIN Council Meeting, 1 December 1997; OJ C 002 (06/01/1998), p. 1] az állapítható meg, hogy a társasági adózás került az uniós adópolitika középpontjába, az alábbiakban az egyenes adókra, ezen belül társasági nyereségadózásra összpontosítunk. A kérdés különösen időszerűvé vált az EU keleti irányú bővítésével, amikor az újonnan belépett kis országok az egységes európai piacon belül, de annak perifériáján találták magukat. A tőkevonzási képességet javítandó, kézenfekvő az üzleti környezetet kedvezően érintő adópolitika meghirdetése, ami azonban hátrányosan érintheti azokat a (régi) tagállamokat, amelyek nem képesek vagy nem kívánják követni ezt a politikát. Fölvetődött: az új tagállamokat meg kellene hívni, hogy a közvetett és a közvetlen adózás területén egyaránt vegyenek részt az ún. "level playing field" kialakításában. Az előrelépés előfeltétele természetesen a politikai konszenzus, ettől azonban a tagállamok jelenleg még messze vannak, sőt az Európai Bizottság sem sürgeti a tagállamok adópolitikájának gyorsabb közelítését (Turquie, France, Constitution: les critiques et le plaidoyer de M. Barroso, 22 09 04, Le Monde 2004).
Fölmerül a kérdés, hogy vajon a tagállamokat gátolja-e az EK-Szerződés vagy a közösségi jog más elsődleges forrása abban, hogy szabadon döntsenek nemzeti adótörvényeik meghatározásakor. A hatályos EK-Szerződés természetesen nem nyit kaput a föderációnak. Ehelyett a szubszidiaritás, az eseti hatáskör-átruházás és az arányosság elvei képezik az alkotmányos struktúra alapját. Ez azt jelenti, hogy a közösségi szervek kifejezett felhatalmazás nélkül nem jogosultak cselekvésre. Az adóharmonizáció esélyeit eleve behatárolja a döntéshozatal máig változatlan módja, amely egyhangú szavazáson alapul, és általában az a körülmény, hogy az EK-Szerződés belső piaci jogalkotásra vonatkozó rendelkezései nem terjednek ki adóügyekre.
Az olyan adópolitika, amely nem egyszerűen a szelektív adójogi előírások felszámolására irányul, hanem strukturális koordinációra, csak a föderalizmus alkotmányos perspektívájából közelíthető meg. Ennek óhatatlan következménye az, hogy megjelennek a nemzetállami hatáskörök alternatívái, a régiók és az unió döntési kompetenciái. Ezek után az állampolgárság is uniós szinten értelmezhető, miközben a kulturális sajátosságok az alacsonyabb szintű közösségekhez társíthatók. Az állampolgá-rok uniós közössége ily módon elkülönülne a nemzetállami hagyományoktól, az állam pedig a nemzettől. Ahogy az Európai Unió polgárainak politikai közössége "res publica"-t alkot, új tér nyílik a nemzeti identitásokon felülemelkedő diskurzus számára (J. Habermas: Warum braucht Europa eine Verfassung?, Die Zeit, 27/2001). Amíg az itt előrejelzett szcenárió nem realizálódik, addig nyilvánvalóan nincs lehetőség strukturális koordinációra, koherens, uniós szintű adópolitikára.
Az alkotmányos környezet abban az értelemben sem elégséges valóságos közösségi adópolitika kialakításához, hogy az adópolitika uniós színtéren nem egészül ki közösségi költségvetési politikával, nem is beszélve arról, hogy az Európai Parlament nincs felruházva fiskális ügyekben törvényhozó hatalommal. Polgári viszonyok között az adóztató mechanizmusok működtetése az adó kivetésén kívül még legalább két dolgot jelent: a magántulajdon védelmét és politikai demokráciát. Az alkotmányos berendezkedés itt említett alapintézményei jelenleg nemzetállami szabályozás hatálya alá tartoznak. Az Európai Unió demokrácia deficitjét figyelembe véve a jelenleginél nagyobb ambíciókat tápláló közösségi adópolitika kivitelezése jelenleg nyilvánvalóan alapvető akadályokba ütközik.
Az EK-Szerződés értelmében a vámok és az azzal egyenértékű közterhek kivetése, továbbá mennyiségi korlátozások és azzal egyenértékű intézkedések alkalmazása tilos (abszolút tilalom). Ezzel ellentétben a tagállamok alkalmazhatnak belső adókat, feltéve azonban, hogy az nem vezet hátrányos megkülönböztetéshez vagy protekcionizmushoz (relatív tilalom). A gyakorlatban kritikus kérdés a vámjellegű közterhek és a belső adók egymástól való elhatárolása. E tekintetben irányadó az EK Bíróság döntése a Cooperativa Co-frutta ügyben. Eszerint valamely belső adó (illeték) "a belső illetékek általános rendszerének része, amelyet a különböző termékkategóriákra egységesen alkalmaznak objektív kritériumok alapján, a termékek származásától függetlenül" [193/85; ECR (1987), p. 2085]. Az itt tárgyalt tilalmak évtizedekig csupán a közvetett adózás területén teltek meg tartalommal. Az EK Bíróság csak a ’80-as években, fokozatosan terjesztette ki a hátrányos megkülönböztetés tilalma, majd a legutóbbi években a versenyszabadság korlátozásának tilalma elveit az egyenes adózás területére.
A versenykorlátozások tilalmának elve kiegészíthető az állami támogatás tilalmára való hivatkozással. Az egyenes adózás területén alkalmazott adóösztönzők gyakran minősíthetők úgy, mint a tiltott állami támogatás eszközei. Károsnak tekinthetők akkor, ha eltérnek attól, ami "az adórendszer természetének vagy belső szerkezetének" megfeleltethető. Az elfogadhatónak és a károsnak tekintett adóösztönzők közötti, itt hivatkozott megkülönböztetést az EK Bíróság egy olasz textilipari támogatási ügyben vezette be [173/73, Italian Republic v Commission, ECR (1974), p. 709].
Kérdéses, hogy lehetséges-e általános érvényű különbséget tenni a káros és a nem káros adóverseny között. Habár piacgazdaságban az adóztatás tulajdonképpen eleve a normalitástól való eltérésnek tekinthető, mégsem tarthatjuk kizártnak azt a lehetőséget, hogy egyes adójogi előírások esetről esetre megvizsgálhatók legyenek, mennyiben illeszkednek be a környezetüket képező adórendszerbe. A tagállamoktól e tekintetben elvárható az, hogy ne térjenek el szisztematikusan és tartósan attól, ami fiskális szempontból semlegesnek tekinthető. Figyelembe véve azt, hogy a szelektivitás a tiltott állami támogatás jellemzője, az adózók meghatározott körére alkalmazott adóösztönzők bizonyosan elmarasztalhatók.
A nagyberuházásokra vonatkozó adókedvezmények ügye különösen érzékeny, mivel az e téren alkalmazott adóösztönzők regionális működési támogatásnak minősülnek, ami viszont nyilvánvalóan tilos (OJ C 70, 19. 03. 2002). Ennélfogva az előirányzott állami támogatást be kell jelenteni az Európai Bizottságnak és a kedvezmény megadása a Bizottság mérlegelési jogkörébe tartozik. A megadható társasági adókedvezmény mértéke függ az érvényes régiós plafontól és a beruházási költségek nagyságától. Habár kétséges, hogy a kedvezmények elbírálására irányuló bizottsági eljárás kellő mértékben átlátható-e, a mérlegelés mégsem kerülhető el olyan körülmények között, amikor a működési támogatás eleve nem összeegyeztethető az állami támogatásokra vonatkozó szabályokkal, és ezért csak mint a szabály alóli kivétel hagyható jóvá.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
