"Legalább ahhoz a jogunkhoz ragaszkodjunk,
hogy egymás közt elpanaszoljuk a bajainkat."
(Liviu Rebreanu)
2011 tavaszát írjuk. Lassan egy esztendeje, hogy a magyar közjegyzők végrehajtási ügyekben is eljárhatnak, elrendelő hatóságként. Mindannyian gondoltuk, hogy nem lesz könnyű az új feladattal megbirkózni, de az új szabályozás hatályba lépését követően már azt is hamar be kellett látnunk, hogy türelemre, együttműködésre - szakmán innen és túl - aligha számíthatunk. Ahelyett, hogy termékeny szakmai viták alakulnának ki, vagy konstruktív műhelymunka szerveződne a jogi hivatások gyakorlói között a dinamikusan változó joganyag feldolgozására, sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy egyelőre még be kell érnünk a végrehajtást kezdeményező felek beadványaiban, vagy éppen a másodfokú bíróságok országosan - vagy akár megyei szinten is - egymásnak ellentmondó határozataiban kifejtettekkel.
Korábbi írásaimban[1] is hangot adtam abbéli határozott álláspontomnak, hogy amikor az új közjegyzői hatáskörökről (fizetési meghagyásos eljárás, végrehajtás elrendelése), és a közjegyzők ebbéli joggyakorlatáról, és annak alakulásáról beszélünk, mindenkinek el kell fogadnia azt a tényt, hogy 2010. június 1. napjától, a jogalkotó döntése folytán tabula rasa van érvényben. Hogy e kijelentés körüli félreértéseket eloszlassam: ez természetesen nem azt jelenti, hogy ettől minden másként lesz, vagy mindennek másként kéne lennie, mint ahogyan az korábban, a bíróságok gyakorlata és jogértelmezése eredményeként kialakult. Nyilvánvaló azonban, hogy egy új szabályozás új körülményeket és új helyzetet teremt. Fontos és érdemes szem előtt tartani a korábbi joggyakorlatot, azt azonban tudomásul kell venni, hogy az egyes eljárási hatáskörök közjegyzőhöz telepítése kihat magára az eljárásra. Ez komoly felelősséget is ró a közjegyzői karra: az újonnan felmerülő kérdésekben egységes álláspontra kell jutnia, és azt következetesen érvényesítve országosan egységes gyakorlatot kell kialakítania. Talán belátható, hogy nem kis feladat ez egy olyan hivatás gyakorlóira nézve, akik személyes anyagi felelősségük mellett és tudatában komoly következményekkel járó hatósági feladatokat látnak el.
Jelen írásomban a jelenleg talán legtöbb vitát okozó olyan problémát kívánom kiemelni, és körüljárni, ami éppen a korábbi - országosan egységesnek ugyan nem mondható - bírósági gyakorlat és a közjegyzők belépésével erőre kapott jogértelmezés közötti ellentmondásból adódik. Az egyetemleges adóstársak esetén történő eljárási díjfizetés és -ezzel szoros összefüggésben - a végrehajtási ügy fogalmának megítélése tekintetében ugyanis újabban egyre kiélezettebb vitáknak és egymásnak teljesen ellentmondó álláspontoknak lehetünk tanúi.
Az egymásnak feszülő érvek igen sokfélék: van, hogy a korábbi joggyakorlatot idézik, van, hogy a jogalkotás hátterében álló törvényhozói szándékot kutatják, előfordul, hogy a nemzetgazdaság vagy éppen a felek gazdasági érdeke a szempont, emellett a hivatkozott jogszabályok is igen nagy diverzitást mutatnak, de van, amikor az érvek minden jogi jelleget nélkülöznek.
Éppen ezért tanácsosnak látom e dolgozat határait már most kijelölni, így hát az alábbiakra készítem fel az olvasót. Jogászként - úgy vélem - nem tehetek mást, mint hogy a jogszabályokból, azok szövegéből indulok ki, azokat egymással összefüggésben kívánom értelmezni. Meghaladná azonban e munkám kereteit az egyes jogszabályok mögött húzódó jogalkotói szándék, vagy éppen a felek gazdasági érdekének vizsgálata. A korábbi bírói gyakorlattal csupán annyiban kívánok foglalkozni, amennyiben az a jelenleg hatályos szabályozás értelmezése körüli vitákban bármelyik oldalról hivatkozásul szolgál. Mint korábban említettem, nem gondolom, hogy a megváltozott körülményekre a korábban kialakult gyakorlat minden esetben feltétel nélkül alkalmazható volna.
A sokak által már ismert tényállás a következő. A végrehajtást kérő ugyanazon közjegyzői okiratot több egyetemleges adós tekintetében záradékolni kéri. Beadványában arra hivatkozik, hogy valójában egy ügy, egy végrehajtás elrendelés történik ilyen esetben, ezért az eljárási díjat is egyszer fizeti meg. Előadja, hogy az okiratban foglalt és záradékolni kért követelés megfizetésére is egyetemlegesen kötelesek az adósok, így nem megalapozott az eljárási díj megfizetéséről ettől eltérően rendelkezni, amennyiben egyidejűleg nyújtja be kérelmét valamennyi egyetemleges adóssal szemben. Érvelését alátámasztandó, hivatkozik továbbá az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) egyes rendelkezéseire és a bíróságok állítólagos korábbi gyakorlatára, amely az ilyen kérelmeket egyszeri illetékfizetési kötelezettség mellett befogadta.
A közjegyző felhívja a végrehajtást kérőt, hogy az eljárási díjat adósonként fizesse meg, mivel a Vht. 18. § (2) bekezdés b) pontja alapján külön-külön köteles a záradékot kiállítani. A közjegyző tehát adósonként egyenként, külön eljárás keretében rendeli el a végrehajtást, aminek lefolytatásáért a Vht. 31/E. § (3) bekezdése alapján díj illeti meg. Mivel a végrehajtást kérők e felhívásnak jellemzően nem tesznek eleget, a közjegyző a kérelmet a hiányok pótlásának elmulasztása miatt elutasítja.[2]
A fellebbezést követően volt, hogy a bíróság hatályon kívül helyezte a közjegyző végzését, és új eljárásra utasította a közjegyzőt az alábbi indokolással:[3]
"A megyei bíróság egységes álláspontja szerint a Vht. 31/E. § (3) bekezdése szerinti közjegyzői díj nem adósonként, hanem a követeléshez igazodóan teljesítendő, így azt az egyetemleges adósok ellen egyidejűleg indított eljárásban a követelés összege után egyszeresen kell megfizetni.
A közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal ellátása ugyanis egyszeri aktus, hiszen a végrehajtást kérőnek egy követelése van, kérelmét ennek végrehajtása iránt nyújtja be, a közjegyző ennek végrehajtásáról rendelkezik. Ezen nem változtat az, hogy a követelés több egyetemleges adóssal szemben áll fenn.
Az, hogy a Vht. 20. § (2) bekezdése értelmében irányadó Vht. 18. § (2) bekezdése szerint több végrehajtási lapot kell kiállítani, ha a követelés több adóssal szemben áll fenn a közjegyzői díj fizetésének kötelezettségével járó, végrehajtás elrendelése iránti eljárások számát nem többszörözi meg. A végrehajtandó okirat adósonkénti kiállításához nem a végrehajtás elrendelése, hanem a végrehajtás foganatosítása körében fűződik jelentőség, hiszen az minden adóssal - jogszabályi különbségtétel hiányában az egyetemleges adósokkal szemben is - külön-külön történik?"
Másutt ezt olvashatjuk:
"A végrehajtást kérő egy okiratba foglalt, több adóst egyetemlegesen terhelő kötelezettséget érvényesít, adósi egyetemlegesség esetén bármelyik adóstól követelhető az egész szolgáltatás, de amennyiben bármelyikük teljesít, a többiek kötelezettsége megszűnik. A követelés tehát egyszer, és nem adósonként külön-külön vehető figyelembe a Pp. 24. § (1) bekezdés alapján a pertárgy értékének megállapításakor, a fentiekben hivatkozottak szerint pedig a végrehajtási ügyek száma az adósi egyetemlegességre figyelemmel nem sokszorozódik meg, így alaptalanul tagadta meg az egyszer megfizetett díj miatt a közjegyző a végrehajtási záradék kibocsátását az adóssal szemben."[5]
Végül zárásképpen:
"... egy okirat záradékolása a kérelem tárgya, vagyis a végrehajtást kérő egy követelést érvényesít az egyetemleges adóstársakkal szemben. Az érvényesített követelés az okiratban rögzített, amelyért az adósok egyetemlegesen kötelesek helytállni. Így az eljárási díj megfizetésének kötelezettsége egyszer terheli..."[6]
Konklúzió: több egyetemleges adóssal szemben fennálló egységes követelésről van tehát szó, annak alapján egy okirat záradékolás, azaz egy végrehajtás elrendelés történik, amiért egy díjfizetés jár.
Vegyük szemügyre ezután már részletesebben ezen álláspont jogszabályi hátterét.
"A tények nem szűnnek meg attól,
hogy figyelmen kívül hagyják őket."
(Aldous Huxley)
A fent vázolt tényállás alapján jól láthatóan a kiinduló probléma az, hogy a végrehajtás elrendelésénél (vagy általában a Vht. alapján) mit értünk végrehajtási eljárásnak, netán végrehajtási ügynek.
Az egyes hatályon kívül helyező végzésekben és fellebbezésekben olvashatjuk azt a hivatkozást, hogy a Vht. 18. §-ának logikája alapján a több adóssal szemben elrendelt végrehajtás is egy ügynek számít.
Ezzel szemben érdemes az alapoktól indulnunk. A Vht. 10. § alapján "A bírósági végrehajtást (a továbbiakban: végrehajtás) végrehajtható okirat kiállításával kell elrendelni". Ugyanezen § b) pontja alapján a közjegyző által végrehajtási záradékkal ellátott okirat végrehajtható okirat.
Ezt követően jutunk el csak a Vht. 18. §-hoz, ami főszabály szerint a végrehajtási eljárás koncentrálásának elvét rögzíti. Ahogy a törvény indokolása is kifejti, a jogszabály azt "a célt tartja szem előtt, hogy az adós ellen ne lehessen egyidejűleg különböző végrehajtók útján a legkülönbözőbb vagyontárgyaira ugyanazon követelés behajtása érdekében végrehajtást vezetni" Belátható, hogy az egyszeri végrehajtás elrendelés és az ügyek összpontosításának elve több adós esetén - függetlenül az esetleges egyetemlegességüktől - már nem megvalósítható. Az ebből következő konzekvenciát a Vht. 18. § (1) bekezdésének b) pontja megfelelően le is vonja azzal, hogy több adós esetén több végrehajtási lap (záradék) kiállítását írja elő.
Ezzel függ össze az is, hogy a végrehajtási jog nem ismeri az adósi pertársaság intézményét, az egyébként a gyakorlatban nem is volna kivitelezhető. A Pp. 51. § nem nyerhet tehát alkalmazást, hiszen az a kényszerű pertársaság esetén a valamennyi adóssal szembeni kötelezően megindítandó végrehajtást is eredményezné. Ezzel szemben a végrehajtást kérő - rendelkezési joga folytán - dönthet, hogy valamennyi adóssal szemben kíván-e igényt érvényesíteni, és azt egyszerre, vagy külön időpontokban teszi-e. A Vht 9. §-a alapján tehát a Pp. pertársaságra vonatkozó szabályai nem alkalmazhatóak, hiszen a Vht. e körben eltérő szabályozást tartalmaz.
Az a körülmény, hogy adósonként külön-külön kerül sor a végrehajtás elrendelésére, a kérelem előterjesztőjével szemben is adósonként, azaz eljárásonként kötelezettséget támaszt. A végrehajtás elrendeléséhez szükséges nyomtatványt (végrehajtási záradék, végrehajtási lap), a végrehajtandó okiratot és a szükséges mellékleteket adósonként, tehát minden ügyben megfelelő számban kell csatolni, és - még ha ez a felvetés szokatlannak tűnik is - az eljárási díjat is meg kell fizetni. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a végrehajtást kérők e kötelezettségüknek, az utóbbi kivételével, külön felhívás nélkül is eleve eleget tesznek.
Külön említést érdemel, hogy a Vht. 18. (1) bekezdés b) pontjának megfelelően a közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló 37/2003. (X. 29.) IM rendelet 27. §-a (1) bekezdésének g) pontja és 46. §-ának (1) bekezdése alapján a végrehajtás elrendelése iránti kérelem adósonként külön-külön kezdőiratnak minősül, amely külön ügyszámon külön ügyként kerül iktatásra is. Természetesen ezen ügyviteli szabályok csupán a Vht-ből adódó következményeket rögzítik, és ez - a Pest Megyei Bíróság fent idézett álláspontjával szemben - következetesen érvényesül a végrehajtási eljárás mindkét szakaszában: mind az elrendelés, mind a foganatosítás során adósonként külön eljárásról beszélünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a bírósági végrehajtási ügyvitelről és pénzkezelésről szóló 1/2002. (I. 17.) IM rendelet 7. §-ának (1) bekezdése, ami alapján "bírósági végrehajtási ügy: a végrehajtás elrendelésével és foganatosításával kapcsolatban a bírósághoz érkezett kérelem, beadvány és ezek intézése tárgyában hozott határozat, foganatosított intézkedés." Márpedig a közjegyző (vagy a bíróság) az egyetemleges adóstársak esetén is külön-külön intézkedve állítja ki a végrehajtható okiratot, eljárásonként - a korábban idézett bírósági határozatok egyikének szóhasználatát idézve - egy aktussal. Ennek eredményeként a bírósági végrehajtói díjszabásról szóló 14/1994. (IX. 8.) IM rendelet 5. § (1) bekezdése a díjfizetési kötelezettség tekintetében is levonja a végső és egyetlen logikus következtetést: "A munkadíjat minden végrehajtási ügyben külön kell megállapítani, ez irányadó az egyetemlegesen felelős adósok ellen vezetett végrehajtási eljárásokra is."
Végezetül röviden utalnék arra, hogy gyakran történik hivatkozás a végrehajtást kérők beadványaiban az illetéktörvényre is, annak is általában a pertársak vonatkozásában irányadó szabályaira. Eltekintve annak vizsgálatától, hogy a korábbi bírósági gyakorlat a pertársaság szabályait az illeték fizetésénél az itt kifejtettek ellenére érvényre juttatta, szükségesnek tartom kiemelni, hogy a közjegyzői eljárási díj vonatkozásában az illetéktörvény még csak analóg sem nyerhet alkalmazást így az arra alapított érvek eleve minden jogszabályi alapot nélkülöznek.
"Ha az első gombot rosszul gomboljuk be,
az egész kabát rosszul lesz begombolva."
(Giordano Bruno)
Úgy gondolom, hogy bizonyára azon olvasó számára is, aki az itt górcső alá vett problémát inkább csak kívülről szemléli, szemet szúr a problémafelvetésben írt tényállásban, hogy a végrehajtást kérő kifejezetten csak az egyetemleges adóstársak tekintetében érvel az egyszeri díjfizetés mellett, és hivatkozik arra, hogy lényegében egyazon követelésről lévén szó, csupán egy végrehajtási ügyről beszélhetünk. Az azonban, hogy az egyes adóstársak részarányos, vagy egyetemleges kötelezettséget vállaltak-e az okiratba foglalt szerződés alapján, tisztán anyagi jogi kérdés.
Kerülve a mélyebb dogmatikai megközelítést, anyagi jog és eljárásjog egymáshoz való viszonyáról ehelyütt csak annyit tartok kívánatosnak leszögezni, hogy - leegyszerűsítve -amíg az anyagi jog meghatározza, hogy a jogosultat mi illet meg, az eljárásjog a jogosult, mint fél jogérvényesítésének kereteit adja meg. Ebből következik az, hogy amikor pl. perben a bíróság ítéletével a pervesztes alpereseket - ha az érvényesített jog nem osztható -a perköltség egyetemleges megfizetésére kötelezi, azt nem közvetlenül a Ptk. vagy más anyagi jogi jogszabály, hanem a Pp. perköltség viselésére vonatkozó szabályai és - adott példánál maradva - az Itv. 38. § (2) bekezdése alapján teszi. Az eljárási költségek (illeték, közjegyző eljárási díj, ügyvédi munkadíj stb.) megállapításának és viselésének eldöntése tehát nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi kérdés. Tény azonban, hogy nincs olyan eljárási jogszabály, amely az itt tárgyalt esetre (adóstársak egyetemlegessége) a közjegyzői díj megfizetésére a végrehajtási eljárásban speciális következményt állapítana meg.
Folytassuk gondolatmenetünket azzal, hogy a Vht. 23/C. § (1) bekezdésének félreérthetetlen fogalmazása alapján a közjegyző okiratot és nem követelést záradékol. Ellenkező esetben a közjegyző olyan okirat esetén, amely egyszerre tartalmaz pl. kölcsön-, kezesi és zálogszerződést, köteles lenne a különböző jogcímű követelésenként külön-külön záradékot kiállítani. Pedig a Vht. 23/C. §-a alapján erre semmi szükség sincsen. Más eset az, hogy a végrehajtást kérő esetlegesen az okiratot csak az abban foglalt egyik szerződés tekintetében kéri záradékolni, és ez kérelméből is egyértelműen kitűnik. De megteheti a végrehajtást kérő azt is, hogy az okiratban foglalt egyik követelésének a már lejárt része iránt indít végrehajtást.
A jelenleg hatályos magyar jogszabályok által garantált jogállami igazságszolgáltatási monopólium kizárólag egy hivatás gyakorlóit hatalmazza fel arra, hogy követelést "záradékoljanak": a bírákat, mégpedig ítélet formájában, az ügy érdemében hozott végleges döntéssel (ld. pl. 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról: 1. §., 2. § (1) bekezdése). A nemperes eljárást jogszolgáltató hatóságként lefolytató közjegyző (ld. a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 1. § (4) bekezdése) ilyen jogosítvánnyal nem rendelkezik. Ennek számtalan következménye van: nem vizsgálja a követelés érvényes létrejöttét, azt, hogy az pl. teljesítve lett-e időközben az adós által, nem kell döntenie (nem is dönthet) a megalapozottság kérdésében stb.
A végrehajtás elrendelése iránti eljárásban éppen ezért nincsen "ítélt dolog" sem, erre hivatkozással nem is utasítható el végrehajtási kérelem (azaz, a Vht. 9. § alapján nem nyerhet alkalmazást a Pp. 130. § (1) bekezdés d) pontja). Amikor például az okirat záradékolását, és így a végrehajtás elrendelését követően a végrehajtást kérő nem fizeti meg a végrehajtó díját, és az eljárás 1 év szünetelés után megszűnik, a végrehajtást kérőnek, ha követelését mégis érvényesíteni kívánja, ismételten kérelmeznie kell a végrehajtás elrendelését, természetesen ismételt díjfizetés mellett. Egy okirat tehát többször is ellátható záradékkal, és ez a körülmény teljesen független az okiratban foglalt követelés minőségétől, a követelések számától.
Nem világos tehát, hogy amikor az egész Vht-ben összesen egy helyen (Vht. 34. §) jut szerephez az egyetemlegesség, és ott is csupán az itt megvitatandó kérdés szempontjából irreleváns kontextusban, akkor miként válhat az adósi egyetemlegesség döntő fontosságúvá a végrehajtás elrendelése és az azért fizetendő díjak megítélése vonatkozásában.
Az idézett érvelések hibát vétenek akkor, amikor - az okiratban foglalt követelésre, és nem pedig magára a záradékolandó okiratra koncentrálva - kimondják, hogy a követelés jellegéből, az adósi egyetemlegességből adódó - nevezzük jobb híján így - "díjkedvezmény" kizárólag egy esetben érvényesül: ha a végrehajtást kérő egyszerre, egy időben kezdeményez végrehajtást az egyetemleges adósokkal szemben. Nyilvánvaló tény, hogy a Vht. ilyen szabályt egyáltalán nem tartalmaz. Ha tehát a közjegyzőhöz akár egy nap különbséggel érkeznek be az egyes egyetemleges adósokkal szembeni kérelmek, akkor e jogértelmezés mellett már fennáll az adósonkénti díjfizetési kötelezettség. Talán nem tűnik túlzónak a felvetés, hogy ezzel szinte már azt mondanánk ki, hogy a végrehajtást kérő köteles minden egyetemleges adóssal szemben egyidejűleg végrehajtást kezdeményezni.
Jelen dolgozat szerzője az eddig elmondottak ellenére még nem vesztette el azon hitét és meggyőződését, hogy a követelések végrehajtás, azaz állami kényszer útján történő érvényesítése ultima ratio. Senkinek sem alanyi joga, hogy ingyenesen bárkivel szemben a vagyoni - és kivételesen személyi - jogokat erősen korlátozó (Vht. 5. § (2) bekezdése) eljárást kezdeményezhessen. Ezen még olyan külső körülmények sem változtathatnak, mint pl. a gazdasági válság, és az annak folytán létező tömeges kintlévőségek. A végrehajtási eljárást a fokozatosság és az arányosság elvei (Vht. 8. § (2) bekezdése) mentén kell mind elrendelni, mind foganatosítani. Az itt ismertetett, és kialakulóban lévő joggyakorlat azonban ezzel szemben minden jogszabályi alap nélkül éppen azt a végrehajtást kérőt bünteti, aki ezen elveknek megfelelően eljárva úgy dönt, hogy több egyetemleges adós esetén előbb csak az egyikkel szemben kezdeményez végrehajtást, mert - ismerve esetlegesen az adósok vagyoni helyzetét - a követelését így is biztosan kielégíthetőnek látja.
Nem tűnik túl meggyőzőnek éppen a végrehajtást kérők fellebbezéseiből kiolvasható azon érvelés, hogy a közjegyzők jelen cikkben is ismertetett jogértelmezése (és gyakorlata), mivel drágítja a végrehajtási eljárást, végső soron az egyébként is már kiszolgáltatott adósokra ró többletterhet. Nyilvánvalóan egy adós számára az a legkíméletesebb - emberi és anyagi vonatkozásban egyaránt - ha nem indítanak vele szemben végrehajtást. Kiváltképpen akkor nem, ha a követelés máshonnan, más adóstól is jó eséllyel kielégítést nyerhet. Természetesen a végrehajtást kérő a Vht-ben foglalt rendelkezési jogával élve bármikor dönthet úgy, hogy a ki nem fizetett követelését okirat záradékolásával érvényesítse. Ebben az esetben mind neki, mind a nem fizető adósoknak tudomásul kell azonban vennie, hogy az állam jogszolgáltatásban közreműködő szervei (közjegyző, önálló bírósági végrehajtó, foganatosító bíróság stb.) a felek magánjogviszonyából adódó valamilyen ok folytán egyikük kérelmére mozgósítva lettek, amiért eljárási díjat (illetéket) kell fizetni.
Végezetül érdemes röviden elgondolkodnunk arról, hogy az eddig hosszasan tárgyalt díjfizetési dilemmát érdemben megoldja-e, ha a jogalkotó az egyetemleges adóstársak esetében egy adós után tenné kötelezővé a teljes díj megfizetését, míg a többi után egy csökkentett összeget állapítana meg. Egyfelől mondhatjuk, hogy a közjegyzők munkáját -és felelősségét - legalább némiképp ellenételezne egy ilyen megoldás. Másrészt viszont változatlanul aggályosnak tartom, hogy ezáltal a végrehajtást kérők anyagilag érdekeltek lesznek abban, hogy minél több személlyel szemben végrehajtást kezdeményezzenek. Nem vitatottan ez törvény adta joguk (megfelelő végrehajtandó okirat birtokában), a kérdés az, hogy annak idején mi is volt a jogalkotó szándéka, amikor a végrehajtási törvény ezzel éppen ellentétes alapelveit megalkotta. Ennek behatóbb elemzése azonban már meghaladná a munkám bevezetőjében a magam számára szabott szigorú határokat. ■
JEGYZETEK
1 ld.: Közjegyzők Közlönye 3/2010. és 5/2010. számai
2 Ilyen esetben elutasításnak, és nem megtagadásnak van helye
3 Az alább idézett bírósági határozatok anonimizáltan jutottak a szerző birtokába. Jelen dolgozat nem vizsgálja közjegyző elutasító végzésének nagy számban helytadó határozatokat, kifejezett célom ugyanis az egymással logikai hasonlatosságot mutató egyes hatályon kívül helyező végzések indokolásának behatóbb elemzése volt.
4 Idézet a Pest Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából
5 Idézet a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából
6 Idézet a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság egyik határozatából
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Balogh Zsigmond, közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
