A felperes keresetében a felek élettársi közös vagyonának megosztását, valamint az alperes arra való kötelezését kérte, hogy fizessen meg neki az alperesi különvagyont képező lakásból való kiköltözése ellenében 3.000.000 forint lakáshasználati jog ellenértéket, majd a követelésének összegét 1.000.000 forintra leszállította.
A keresetét azzal indokolta, hogy a peres felek korábban házastársak voltak, a házasságukat azonban a bíróság 1989. évben jogerősen felbontotta. Ezt követően a felek élettársi kapcsolatra léptek és az együttélésüket az alperes tulajdonában álló perbeli lakásingatlanban folytatták. 2000. szeptemberében a felperes a perbeli lakásból elköltözött, és ezáltal a felek élettársi kapcsolata végleg megszakadt.
A felperes álláspontja szerint az élettársi együttélés az ő javára új jogokat és kötelezettségeket keletkeztetett, egyebek mellett lakáshasználati joga keletkezett, amelyet az élettársi viszony fennállása alatt 11 éven át gyakorolt is, ezért a Csjt. 31/C. §-a (1) bekezdésének az analóg alkalmazása alapján használati jog ellenérték illeti meg. Hivatkozott arra is, hogy a közös lakás használatának rendezése a felek között sem a közös vagyon megosztása tárgyában 1989. évben megkötött szerződésben, sem pedig a házasságot felbontó ítéletben nem történt meg. A közös lakás használatának kérdése független a lakás tulajdonjogától és ő maga a lakás használati jogát házastársi minőségben szerezte meg.
A bíróság jogerős részítéletével a felperes lakáshasználati jog ellenérték megfizetése iránt előterjesztett keresetét elutasította. Indokolása szerint a Csjt. rendelkezései kizárólag a házastársakra irányadók, az élettársak jogviszonyára azonban - annak a házasságétól eltérő jogi jellege miatt - nem alkalmazhatók. Az élettársi jogviszony nem keletkeztet az élettárs számára a házastársat megillető jogokat, ezért a lakásba befogadott élettárs csupán szívességi lakáshasználónak minősül és a lakáshasználata bármikor indokolás nélkül megvonható (BH 2001/5/221.). A felperes lakáshasználata tehát szívességi lakáshasználatnak minősül, amellyel a felperes felhagyott, és ez a tény nem alapoz meg a részére lakáshasználati jog ellenérték megfizetésére irányuló igényt.
A házastársak jogviszonyaira irányadó Csjt. 31/B. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanakkor a házasság felbontása esetén a bíróság a közös lakás használata felől csak a felek kérelmére dönt, a 31/C. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig a lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének reá eső részére jogosult. A lakáshasználati jog ellenértéke tehát a használat rendezésének része, ezért a távozó házastársat megillető lakáshasználati jog ellenértékről a lakáshasználatot jogerősen elbíráló határozattal egyidőben kell rendelkezni. A peres felek házassága jogerősen felbontásra került, a lakáshasználat tekintetében pedig 1989. szeptember 6-án a bíróság által jóváhagyott olyan tartalmú egyezséget kötöttek, amely szerint a lakás kizárólagos használata a jelen per alperesét illeti meg, ezáltal pedig a jelen per felperesét, mint volt házastársat megillető lakáshasználati jog megszűnt.
A jogerős részítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság részítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság részítéletének a megváltoztatása és a lakáshasználati jog ellenérték megfizetése iránt előterjesztett keresetének helyt adó határozathozatala iránt.
Álláspontja szerint iratellenes a jogerős részítélet azon ténymegállapítása, hogy a lakáshasználat tekintetében a felek 1989. szeptember 6-án a bíróság által jóváhagyott olyan tartalmú egyezséget kötöttek, mely szerint a lakás kizárólagos használata a jelen per alperesét illeti meg, és ezáltal a jelen per felperesét, mint volt házastársat megillető lakáshasználati jog megszűnt. A lakás használatáról ugyanis sem a feleknek a "házastársi közös vagyont megszüntető szerződése", sem pedig az ezt jóváhagyó egyezség nem rendelkezett. A szerződés kizárólag a lakás tulajdonjogát rendezte, amely azonban nem jelenti a használat rendezését is, hiszen a tulajdonjog és a lakáshasználati jog nem azonos fogalmak. A lakáshasználati jog, mint jogosítvány nem vagyontárgy. A lakáshasználat rendezése csak kifejezetten erre utaló megállapodással történhetett volna meg.
Tény ugyanakkor az, hogy a házasságkötés óta, a házasság tartama alatt, majd a házasság felbontása után, az élettársi kapcsolat tartama alatt, sőt annak megszűnése óta is folyamatosan a perbeli lakásban van az állandó lakóhelye, és e lakás használatának a rendezése a mai napig nem történt meg a Csjt. 31/A. §-ának (1) bekezdésében írt formaságok szerint sem, de sehogy sem. Lakáshasználati joga a felek házasságával egy időben keletkezett és folyamatosan fennáll, e jogára pedig a Csjt. rendelkezéseit kell alkalmazni és ennek megfelelően rendezni. Nincs tehát sem élettársnak nyújtott szívességi lakáshasználatról, sem a lakáshasználati jog kérdésének rendezését tartalmazó bármilyen okirat vagy hatósági határozat meglétéről szó.
Az elsőfokú bíróság a részére költségmentességet engedélyezett, ezért a másodfokú bíróság jogszabályt sértett azzal, hogy őt a le nem rótt eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság a per főtárgya tekintetében alaptalannak találta, amit a következőkkel indokolt.
I. Iratellenesen hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a felek házasságának felbontásakor a volt közös lakás használatának rendezése nem történt volna meg.
Az elsőfokú bíróság 1989. szeptember 6-án kelt és ugyanezen a napon jogerőre emelkedett ítéletének indokolása szerint a felek 1986. augusztus 29-én kötöttek házasságot, az életközösségük 1989. áprilisában végleg megszakadt, és a bontóperben mindketten kérték a házasság felbontását "közös megegyezés alapján, a járulékos kérdésekben pedig egyezséget kötöttek, amelyet a bíróság jóváhagyott".
A "házastársi közös vagyont megszüntető szerződés" tartalma nem hagy kétséget afelől, hogy a perbeli öröklakás, forgalmi értékét 765 000 forintban, az azt terhelő OTP tartozás összegét 505 000 forint, az alperes különvagyonát 200 000 forintban, a lakás tiszta értékét pedig 60 000 forintban határozták meg, és megállapodtak abban, hogy a házastársi közös vagyonukat akként osztják meg, hogy - egyebek mellett - az alperes tulajdonába kerül az "öröklakáson fennálló tulajdonjog teljes egészében", az alperes "a fenti öröklakást terhelő OTP tartozást átvállalja és azt annak esedékességének időpontjában az OTP-nek visszafizeti".
A közös lakás használatának módjáról a szerződés kifejezetten nem rendelkezett ugyan, a felperes azonban maga adta elő a perben azt, hogy "a bontóperünkben úgy egyeztünk meg, hogy a lakás kizárólagos használati joga az alperest illeti meg és én vállaltam, hogy a lakásból kiköltözöm. Ennek ellenére gyakorlatilag a lakásból soha nem költöztem ki, hiszen a házasságunk felbontását követően élettársi kapcsolatra léptem vele", "Az 1989-ben megkötött szerződésből eredően az alperesnek fizetési kötelezettsége keletkezett felém, melyet kölcsönből teljesített".
A kizárólagos alperesi lakáshasználatra vonatkozó - kifejezett vagy legalább hallgatólagos - megállapodás létrejöttének tényét alátámasztja az is, hogy a közös vagyon megosztása tárgyában létrejött szerződés tartalma semmiféle utalást nem tartalmaz arra nézve, hogy az alperes a lakásingatlant nem beköltözhető, hanem a felperes által lakott állapotban váltotta volna magához.
II. 1. A házastársi közös lakás használatára irányadó Csjt. 31/A.-31/E. §-aiban foglaltakból az következik, hogy
- egyrészt a lakáshasználati jog ellenérték valójában a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 99. §-a szerinti tulajdonjog, illetőleg a Ptk. 139. §-a szerinti közös tulajdon egyik önállósult részjogosítványának: a használat jogának az ellenértékét képezi,
- másrészt a lakáshasználati jog ellenérték közös vagy valamelyik házasfél kizárólagos tulajdonában álló lakás esetében az egyéb feltételek meglétében is csak azt a házastársat illeti meg, akit a bíróság kötelez a lakás elhagyására vagy akinek a lakásból való eltávozására a másik házastárs tűrhetetlen magatartása szolgáltatott okot, bérlakás esetében pedig ezen felül azt a házastársat is, aki a lakást a visszatérés szándéka nélkül elhagyta.
Az utóbbi feltételek nyilvánvalóan nem állnak fenn akkor, ha a közös tulajdonú lakásból a házastársak valamelyike a tulajdonközösség megszüntetése folytán őt megillető ellenérték (megváltási ár) felvételét követően önként távozik el. Ilyen esetben ugyanis a lakás elhagyására nem a bíróság ítélete vagy a másik fél tűrhetetlen magatartása miatt, hanem a saját szerződéses kötelezettség-vállalás alapján kerül sor, a beköltözhető forgalmi érték alapulvételével meghatározott megváltási ár pedig nem a házastárs használati jogával terhelt, hanem a kizárólagos használat jogát is magában foglaló tulajdonjog ellenértékét képezi és ebbe az ellenértékékbe a korábban esetleg felvett használati jog ellenértékét egyébként is be kellene számítani.
A beköltözhető állapot alapulvételével meghatározott megváltási ár felperes általi felvételének és a felperes önkéntes eltávozásának ténye tehát a lakáshasználati jog ellenérték felperes javára történő megállapításának a lehetőségét fogalmilag kizárja, függetlenül attól, hogy a felperes az eltávozásakor a lakásból nem jelentkezett ki, sőt oda a felek élettársi kapcsolatára tekintettel rövid időn belül vissza is költözött.
2. A Csjt.-nek a házastársi közös lakás használatára vonatkozó rendelkezései kizárólag a házastársak egymás közötti jogviszonyaira alkalmazhatók, míg az élettársak, tehát - a Ptk. 685/A. §-a szerint - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személy egymás közötti jogviszonyaira a Polgári Törvénykönyv rendelkezései az irányadók.
A Ptk. szabályai szerint azonban az élettársi jogviszony nem keletkeztet az élettárs számára a házastársat megillető jogokat, ezért a lakásba befogadott élettárs csupán szívességi lakáshasználónak minősül, a lakáshasználata tehát bármikor indokolás nélkül megvonható (BH 2001/5/221.), a lakás használatával való felhagyásának tényére pedig lakáshasználati jog ellenértékre irányuló igényt nem alapíthat.
Más kérdés ugyanakkor az, hogy a Csjt. 31/D. §-a szerint önmagában a közös lakásból való önkéntes eltávozás ténye lakáshasználati jog ellenérték iránti igényt - a fentebb kifejtettek szerint - házastársak esetében is csak akkor alapoz meg, ha a házastársi közös lakás bérlakás. Közös tulajdonú, vagy valamelyik fél különvagyonát képező lakásból történt önkéntes kiköltözés esetén tehát a tulajdonostársat vagy a korábbi használót lakáshasználati jog ellenérték a Csjt. házastársi közös lakás használatára vonatkozó rendelkezései szerint sem illeti meg (BH 1991/22., 1992/332.).
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság részítéletét a per főtárgya tekintetében hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.151/2002. szám)
A peres felek 1990. óta a felperes tulajdonában álló ingatlanban élettársi kapcsolatban éltek. 1993. november 9-én tartási szerződést kötöttek, amelynek alapján a felperes az alperesre ruházta - haszonélvezeti joga fenntartásával - a tulajdonát képező p.-i ingatlanait, az alperes pedig ennek ellenében vállalta, hogy a felperest eltartja, ennek során részére napi háromszori megfelelő mennyiségű és minőségű étkezést biztosít, betegsége esetén ápolja, gyógyszereit beszerzi, orvosi ellátásáról, kórházba szállításáról, lakása takarításáról gondoskodik, saját költségén biztosítja a fűtést és világítást és vállalta a kert megfelelő művelését és a felperes illő eltemettetését.
A szerződéskötést követően az alperes a házkörüli munkákat: főzést, takarítást, mosást ellátta, a kertet a felek közösen művelték, míg az áram és vízdíjat a felperes fizette. Az élelmezéshez az alperes havi egy-két alkalommal gyermeke háztáji gazdaságából származó élelmiszert hozott közös megélhetésükre, a szükséges bevásárlásokhoz a felperes maga is hozzájárult. A felek együttélése 1995. október 30-ig állt fenn, november 9-én a felperes az alperest a lakásból kizárta, és az alperes 1995. november 17-én az ingatlanból végleg elköltözött.
A perben a tartási szerződés megszüntetését mindkét fél kérte, az alperes megfelelő kielégítésre tartott igényt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek között 1993. november 9-én létrejött tartási szerződést megszüntette. A megfelelő kielégítés körében kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 376 000 forintot és ennek kamatát és megkereste a földhivatalt, hogy a p.-i ingatlanokra a 376 000 forint és járulékai megfizetésének igazolását követően a felperes tulajdonjogát jegyezze vissza, haszonélvezeti jogának egyidejű törlésével.
A bíróság az alperesi szolgáltatások ellenértékét szakvélemény és a bizonyítékok alapján mérlegeléssel állapította meg, döntését a Ptk. 589. §-ának (2) és (3) bekezdésére alapította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett az ítélet részbeni megváltoztatása marasztalása mellőzése iránt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta, mellőzte a felperes tőke és kamatfizetésében való marasztalását és az alperes viszontkeresetét elutasította. A földhivatal megkeresését ennek megfelelően módosította.
A másodfokú bíróság a tényállást módosítva a szerződésben foglaltak teljesítésére vonatkozó ténymegállapításokat mellőzve azt állapította meg, hogy a felek 1990-től 1995. novemberéig élettársi kapcsolatban éltek és közösen gazdálkodtak. A módosított tényállás alapján pedig arra a következtetésre jutott, hogy a felek között megkötött tartási szerződés érvényes ugyan, de a felek jogviszonyát nem e szerződés irányította, hiszen élettársi kapcsolatban éltek és közösen gazdálkodtak, közöttük a szerződés "nem ment foganatba." Az alperes igénye e jogviszony alatti, felélt jövedelem megtérítésére irányult. Az élettársi kapcsolat megszűnésének esetén a létfenntartási, élelmezési költségek megtérítésére azonban nem került sor, a szerzésben való közreműködés aránya a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése alapján csak közös vagyontárgy szerzése esetén vehető figyelembe, ezért az alperes megtérítés iránti viszontkeresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása iránt. Arra hivatkozott, hogy a bírói gyakorlat szerint (BH 1990/157. jogeset) annak nem volt jogszabályi akadálya, hogy a felek tartási szerződést kössenek. Az élettársi kapcsolattól eltérő közös célból kötötték a tartási szerződést, amelyen belül szolgáltatás és ellenszolgáltatás nyújtására került sor, és ennek elbírálásánál a Ptk. 590. §-ának (1) bekezdése és a Ptk. 685. §-ai irányadók. Az alperes nem minősül közeli hozzátartozónak, szolgáltatása sem tekinthető ingyenesnek, ezért azok ellenében az alperes ellenszolgáltatásra jogosult. Téves ezért a jogerős ítélet azon álláspontja, hogy az alperes elszámolásra nem tarthat igényt, hiszen az élettársi jogviszony a szerződés megkötésével megváltozott, a felperes érdekeinek megfelelő eltartás biztosítására. E szerződés megkötésére az alperesnek oka is volt: a felperes állandó italozása, az, hogy állandó félelemben élt mellette és éppen emiatt az ingatlan szerzése érdekében vállalta e kapcsolatot, enélkül kiszolgálását és az állandó alkalmazkodást nem folytatta volna. Követelését összegszerűen a per adatai egyértelműen bizonyították is.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következő indokokkal.
A perben az 1993. november 9-i tartási szerződés megszüntetését a felek egyike sem ellenezte, az alperes azonban a megfelelő kielégítés során ellenértékre tartott igényt. A felek közötti élettársi kapcsolatot a perben az eljárt bíróságok megállapították, a tartási szerződés 1. pontjában a felek ezt tényként rögzítették is. Az pedig, hogy a tartási szerződés megkötésével a felek kapcsolata eltartó és eltartott közötti viszonnyá változott volna, miként arra a felülvizsgálati kérelem hivatkozik, a per adatokból nem állapítható meg. Arra helytállóan hivatkozik az alperes, hogy a szerződéses eltartó oldalán nincs akadálya annak, hogy élettárs kössön eltartási szerződést élettársával. Az alperesi élettárs azonban a perben megfelelő kielégítésre akkor tarthatna igényt, ha a saját jövedelméből (vagyonából) vagyis különvagyonából tartotta volna el a felperest és az általa nyújtott szolgáltatások mértéke meghaladta volna az élettársi viszony tartalmát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen együttjáró tevékenység kereteit. A perben e feltételek fennálltát a bizonyítékok nem támasztották alá, ezért az alperesnek a megfelelő kielégítésre irányuló igényét a jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül utasította el.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a fenti indokbeli kiegészítéssel hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 557/1999. szám)
Az 1999. november 13. napján végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt örökhagyó hagyatékát a közjegyző törvényes öröklés jogcímén az örökhagyó testvérének: az alperesnek adta át.
A felperes keresetében 1.514.900 forint hagyatéki hitelezői igényt érvényesített az alperessel szemben az örökhagyó számára nyújtott tartási, gondozási és ápolási szolgáltatások, valamint az eltemettetés költsége jogcímén.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta a kereset jogalapját, mert álláspontja szerint a felperes, mint élettárs a volt élettársa számára nyújtott tartás alapján hagyatéki hitelezői igényt nem érvényesíthet, és hivatkozott arra is, hogy az örökhagyó 1999. szeptember 20-ig nem szorult tartásra, az említett időpontig terjedő kórházi ápolását követően azonban a haláláig már valóban ápolásra szorult.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest arra, hogy fizessen meg a felperesnek 127.900 forint tőkét, valamint annak 1999. november 13. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította, és megállapította, hogy az alperes a hagyatéki hitelezői igény kielégítéséért az ítéletben felsorolt hagyatéki vagyontárgyakkal felel, ha azonban a hagyaték tárgyai vagy hasznai a követelés érvényesítésekor nincsenek az alperes birtokában, úgy a hagyaték értéke erejéig egyéb vagyonával is felel a hagyatéki tartozásért.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel, az alperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős ítélet indokolása szerint kétséget kizáró bizonyítást nyert a perben az, hogy a felperes és az örökhagyó az 1984-től az örökhagyó haláláig terjedő időszakban - az 1997. évben bekövetkezett két hónapi különélésüktől eltekintve - folyamatosan élettársi életközösségben élt együtt, hiszen közöttük férfi-nő kapcsolat, érzelmi közösség állott fenn, közös háztartást vezettek, amelynek fenntartásához mindkettejük jövedelme és munkája egyaránt hozzájárult, közös lakásban laktak, és az összetartozásukat harmadik személyekkel szemben is vállalták. Az élettársi kapcsolat fennállásának ténye azonban nem zárja ki az elhunyt élettárs örököseivel szemben a hagyatéki hitelezői igény érvényesítését tartás jogcímén, ha a tartás örökségi juttatás ellenében történt, és az örökhagyó számára nyújtott szolgáltatás az együttéléssel együtt járó tevékenység kereteit meghaladta. A felperes érdektelen tanúk vallomásával bizonyította, hogy az örökhagyó örökségi ígéretet tett a felperesnek, gondoskodni kívánt a felperes lakhatásáról a halála után abban a házban, ahol együtt laktak, és amely ingatlan a hagyaték tárgyát képezi. Bizonyítást nyert tehát az, hogy az örökhagyó a hagyatékából a felperest részesíteni kívánta, ezért a felperes, mint élettárs a tartási, gondozási és ápolási szolgáltatásokra alapított hagyatéki hitelezői igényét a törvényes örökössel szemben jogalappal érvényesítheti.
Az alperes az érdemi ellenkérelmében maga sem vitatta, hogy az örökhagyó az 1999. szeptember 20-tól a haláláig terjedő időszakban valóban tartásra szorult, és az ápolását, gondozását, tartását a felperes biztosította. Ez a felperesi tevékenység már meghaladta az élettársi együttéléssel együtt járó szokásos mértékű szolgáltatásokat a másik élettárs javára, hiszen az örökhagyó az említett időszakban teljes mértékben ápolásra szorult. Nem bizonyította viszont a felperes az alperes tagadásával szemben azt, hogy az örökhagyó az 1999. szeptember 20-án bekövetkezett combnyaktörését megelőző időszakban valóban tartásra szorult volna, és a szükséges tartást ő maga nyújtotta volna részére, sőt a felperes olyan tartalmú személyes előadást sem tett, hogy az örökhagyó az említett időszakban teljes ellátásra és ápolásra szorult volna.
Mindezek miatt a perben eljárt bíróságok az 1999. szeptember 20-tól 1999. november 13-ig terjedő időszakra vonatkozóan - a felperes által megjelölt és összegszerűségét tekintve az alperes által sem vitatott - napi 1000 forint alapulvételével 53 000 forint hagyatéki hitelezői igényt állapítottak meg a felperes javára, ezért a fentiek szerint marasztalták.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, az elsőfokú bíróság ítéletének pedig a megváltoztatása és az alperest terhelő marasztalás összegének 1 440 000 forintra történő felemelése iránt. A felülvizsgálati kérelmének indokolásában arra hivatkozott, hogy köznapi értelemben az örökhagyóval élettársként élt ugyan együtt, jogi értelemben azonban közöttük élettársi jogviszony nem állott fenn, mert a saját jövedelmüket mindketten külön kezelték és külön is gazdálkodtak. Az élettársi jogviszony létrejöttének a megállapítása mellett is megfontolandó viszont az, hogy egy alkoholista személy ellátása a munkaképességének fennmaradása esetén is fokozott idegi, fizikai és anyagi megterhelést jelent. Az örökhagyó azonban a munkaképességét az ittassága folytán elszenvedett balesetek és betegségek következtében már évekkel a halála előtt elveszítette, 1992-ben pedig teljesen megrokkant és nyugdíjba került. Bizonyítást nyert, hogy alappal csak az ő segítségére számíthatott, ezért az együttélés 1997 őszén történt helyreállításától kezdődően a hagyatéki hitelezői igénye még akkor is jogszerű lenne, ha az örökhagyóval valóban élettársi jogviszonya állott volna fenn.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta a következők miatt.
I. A Ptk. - felperes és örökhagyó jogviszonyára irányadó - 685/A. §-a szerint két házasságkötés nélkül érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személy - ha jogszabály másként nem rendelkezik - élettársnak minősül, a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az élettársak együttélésük alatt a szerzéshez való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, ha pedig a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni, azzal, hogy a háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Helyes jogi okfejtéssel mutatott rá a jogerős ítélet indokolása arra, hogy az élettársi jogviszony fogalmi elemei a felperes és az örökhagyó kapcsolatában az 1994-től az örökhagyó haláláig terjedő időszakban - a két hónapos különélésüktől eltekintve - mindvégig folyamatosan megvalósultak. A közös háztartás fenntartásához ugyanis a saját jövedelmükkel és személyes munkájukkal mindketten egyaránt hozzájárultak, annak pedig az élettársi jogviszony megállapíthatósága szempontjából nincs jogi jelentősége, hogy a felek milyen módon kezelték az együttélés alatt a jövedelmüket, és a közös háztartás fenntartásához milyen módon járultak hozzá. A közös háztartás fenntartásához történő pénzbeli és személyes munkavégzéssel való hozzájárulás egymáshoz viszonyított arányának a törvény nem az élettársi kapcsolat fennállásának ténye, hanem csak az élettársak közös tulajdonszerzésének az egymáshoz viszonyított aránya tekintetében tulajdonít jelentőséget. Az élettársi jogviszony érzelmi közösség-jellegéből ugyanakkor az következik, hogy annak létrejötte és fennállása esetén a feleket egymással szemben a társadalom általános erkölcsi felfogása által indokolt mértékű kölcsönös támogatási kötelezettség közös tulajdonszerzés hiányában és a közös háztartás fenntartásához való hozzájárulás arányától függetlenül is terheli.
Alaptalanul hivatkozik tehát a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az örökhagyóval való kapcsolata az élettársi jogviszony fogalmi elemeinek nem felelt volna meg.
II. A Ptk. 677. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint az örökhagyó tartozásai hagyatéki tartozásnak minősülnek, a Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőknek, amennyiben pedig a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, annyiban az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel. Az örökhagyó tartozásai körébe - a jogerős ítélet helyes jogi okfejtése szerint - minden olyan tartozás beletartozik, amely akár az örökhagyó személyével, akár az örökhagyó vagyonával kapcsolatban az örökhagyó életében keletkezett és az örökhagyó halálának időpontjában is fennáll. Az örökhagyó tartásával, gondozásával, ápolásával és gyógykezelésével felmerült költség tehát hagyatéki tartozásnak minősül, ezért az említett költségek megtérítésére irányuló igényét az örökhagyó élettársa is hagyatéki hitelezői igényként érvényesítheti a hagyatékkal szemben akkor, ha az örökhagyó tartását, ápolását, illetve gondozását az örökhagyó által ígért ellenszolgáltatás, illetve örökség reményében látta el. Helyesen fejtette ki a jogerős ítélet indokolása azt is, hogy az élettársaknak a jogviszonyuk jellegéből eredő kölcsönös támogatási kötelezettsége nem eredményez törvényen alapuló eltartási kötelezettséget, ezért nincs jogi akadálya annak, hogy az élettársak egymással tartási vagy gondozási szerződést kössenek, ha annak jogszabályi feltételei egyébként fennállnak.
Az ítélkezési gyakorlat szerint azonban ellenszolgáltatás csak az élettársi jogviszony tartalmát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen vele járó tevékenység kereteit meghaladó tartási vagy egyéb szolgáltatásért jár, a tartási, ápolási és gondozási költségek hagyatéki hitelezői igényként való érvényesíthetősége pedig feltételezi azt is, hogy az átlagos mértéket meghaladó szolgáltatásért az élettárs - az örökhagyó életében - megfelelő ellenszolgáltatásban nem részült. A felperes nem csupán nem bizonyította, de nem is állította azt, hogy az örökhagyó az 1999. szeptember 20. napját megelőző időszakban teljes körű ellátásra, ápolásra vagy tartásra szorult volna, a per egyéb adatai pedig cáfolták azt az érvelését, hogy az említett időpontot megelőzően az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásainak köre és mértéke meghaladta volna az élettársi jogviszony tartalmát kitevő támogatási kötelezettségnek a társadalom általános erkölcsi felfogása szerint elvárt, illetve indokolt mértékét.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.22.543/2001. szám)
Ptk. 578/G. § (1) Az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Ptk. 685/A. § Az élettársak - ha jogszabály másként nem rendelkezik - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személy. ■
Visszaugrás
