Az elállás a magánjogban széles körben ismert, egyoldalú és címzett jognyilatkozat, amely ex tunc hatállyal szünteti meg a felek között fennálló szerződést. Ismerve a munkaviszony természetét, azt, hogy a visszaható hatály és vele az in integrum restutitio elsőre elképzelhetetlen a munkaviszony tekintetében, felmerül a kérdés: miért szabályozza munkajogi kódexünk a jogintézményt, és különösképpen miért enged arra teret, hogy a felek elállást gyakoroljanak a munkaviszony vonatkozásában?
A kérdés teljes körű megválaszolásához elengedhetetlen, hogy a munkaviszony létrejöttének napját, illetve a munkaviszony kezdetének a napját egymástól elhatároljuk: a munkajogjogviszony munkaszerződéssel keletkezik, azonban előbbi tényből nem feltétlenül következik, hogy annak hatálya is az előbbi napon venné kezdetét. A munkaviszony létrejöttének, illetve kezdetének napja elsődlegesen a felek akaratán múlik, és ez a szabadság számos jogintézmény sorsára is kihat, különösképpen tanulmányom témájára, az elállásra.
A tanulmányban arra keresem a választ, hogy szükség van-e a magyar munkajogi szabályozásban a szóban forgó jogintézményre, és ha igen, úgy annak szabályozása kíván-e esetleges korrekciót. A válaszokat az elállás történeti áttekintését, a hatályos szabályozás és a gyakorlat bemutatását követően fogalmazom meg.
1. Elállás szabályozásának történeti áttekintése a magyar munkajogban
1.1. A jogintézmény a második világháborút megelőzően
1.2. A második világháborútól a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépéséig
2. Elállási jog a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény tükrében
2.1. Jognyilatkozatok körében beállott változások
2.2. Elállás megengedettsége, joghatása és kizártsága
3. A munkaviszony létrejötte és annak kezdete
3.1. A munkaviszony létrejötte
3.1.1. A munkaszerződés kötelező tartalmi elemei
3.1.2. A szóbeli munkaszerződés kérdése
3.2. A munkaviszony kezdete
4. A munkaszerződéstől való elállást tartalmazó jognyilatkozat
4.1. A jognyilatkozat érvényessége és hatályosulása
4.2. Tartalmi követelmények
4.2.1. Valós és okszerű indokolás követelménye
4.2.2. A felek jogai és kötelezettségei a munkaviszony létrejötte és annak kezdete között. Mire alapítható általánosságban a munkaszerződéstől való elállás?
4.2.3. Munkaszerződéstől való elállás a gyakorlatban, annak lehetséges indokai
5. Összegzés
A munkajog hazánkban alapvetően csupán a Munka Törvénykönyvéről szóló 1951. évi 7. törvényerejű rendelettel (a továbbiakban: 1951. évi Mt.), mint Magyarország első munkajogi kódexével vált önálló jogággá. Az 1951. évi Mt. hatálybalépését megelőzően ugyanis a munkaviszony szerves részét képezte a magánjognak, és mivel a munkaviszony nem különült el determináló jelleggel a polgári jogi jogviszonyoktól, az a helyzet állott elő, hogy az elállás meghatározó szerepet tölthetett be a munkajogi jogviszonyok tekintetében is.
Amennyiben azonban a jogintézmény gyökereit keressük, úgy szembesülnünk kell a korabeli szabályozás szerteágazó jellegével is, így - ahogyan arra Lőrincz Ernő is felhívta a figyelmet[1] - számos törvény határozott meg "visszalépésre" adó okokat. A korabeli "visszalépés" - mint elállás - egyoldalú jognyilatkozatként, azonnali hatályú
- 65/66 -
megszüntetését (felbontását) jelentette a munkaszerződésnek, mely jogintézmény nagyfokú hasonlóságot mutatott az azonnali elbocsátáshoz vagy kilépéshez; csupán a jognyilatkozat előterjeszthetőségében mutatkozott különbség: visszalépés vagy elállás kizárólag a szerződés megkötése és annak teljesítése között volt megtehető.
Az elállás korabeli szabályozását tekintve szembetűnő, hogy jogszabályi szinten kerültek meghatározásra azok az indokok, amelyekre a szóban forgó jognyilatkozatot alapítani lehetett. Előbbiek közül említhetőek "klasszikus", mai jogviszonyok tekintetében is előforduló indokok;[2] ám voltak olyanok is, amelyekre nagyban hatott az adott kor szelleme, tágan értelmezett fejlettsége és társadalmi berendezkedése;[3] taxatív felsorolást azonban egyik jogszabály sem alkalmazott.
Ugyancsak a kor jellemzői tükröződnek abban is, hogy az elállási jog nem egyenlő minőségben, "erősségben" illette meg a jogviszony alanyait. Így például az 1876. évi XIII. törvénycikk értelmében amíg a gazda az elállásra okot adó körülményt bizonyítani nem volt köteles, addig a cseléd igen, amelyhez hozzátartozott az is, hogy a cseléd szinte minden esetben köteles volt visszatéríteni a gazda részére annak a foglalónak az összegét, amelyet a gazdától kapott, és amely a törvénycikk 15. §-a értelmében "a kialkudott bérbe betudandó" volt. A vizimunkálatoknál, az ut- és vasutépitésnél alkalmazott napszámosokról és munkásokról szóló 1899. évi XLI. törvénycikk az előbbinél hátrányosabb, és az elállás jogintézményére nézve "összeférhetetlen" szabályt alkalmazott. A munkáltatási viszonyok lényeges változása esetén a felek az új egységárra vonatkozóan - amennyiben azt a hatóság előírta - új szerződést köthettek, vagy kölcsönös megállapodás hiányában a szerződéstől bármelyikük visszaléphetett; utóbbi esetében azonban a szállítási költségeket, az előleget a munkásoknak vissza kellett adniuk vagy le kellett dolgozniuk, a szerződésben szereplő egységár mellett.[4] Amennyiben előbbinek nem tettek eleget, úgy azt a törvénycikk kihágásnak minősítette és pénzbüntetéssel sújtotta.[5]
A mai szemmel abszurdnak tűnő indokoktól eltekintve azonban megállapítható, hogy az elállás vagy visszalépés egy egyoldalú, "a munkaszerződés"[6] (munkába állás) felbontására irányuló jognyilatkozatként érvényesült, melyre általános jelleggel a munka megkezdése előtt került sor.
A második világháborút befejezését követően szignifikáns változások következtek be Magyarországon, melyek a munkajog területét sem hagyták figyelmen kívül. A világégés előtti időszakban kapitalista jegyekkel bíró modell érvényesült, amely jellemzően a munkáltatók - mint tőkések - érdekeit védte,[7] mely szemmel láthatóan érvényesült az elállás körében is. 1945 és 1948 között ugyan e szemlélet átalakulni látszott, és a "klaudikáló kógencia" megjelenése mutatkozott,[8] a laborizmus[9] mégsem tudott meghatározóvá válni. Az új, szocialista típusú munkajogi szabályozás elvetette a laborizmus alatt tapasztalt megoldásokat, melyek indoka egyfelől a szocialista eszme, másfelől pedig a háború utáni újjáépítés volt. Előbbiek eredménye egy erős központi hatalmon nyugvó, közigazgatási jellegű, de immáron önálló munkajogi szabályozás lett, amely az 1951. évi Mt.-ben öltött testet.
Az elállás jogintézményének háttérbe szorulásához és eltűnéséhez - a fenti folyamaton túl - hozzájárult az is, hogy mind az 1951. évi Mt., mind a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény kizárólag a munkaviszony létrejöttét szabályozta, külön rendelkezést pedig a munkaviszony kezdetének időpontjára egyik kódex sem alkalmazott, melyből következően a munkaviszony kezdetének a napja nem vált külön annak létrejöttének a napjától. Figyelemmel a munkaviszony jogi természetére, ez a hiány önmagában lehetetlenné tette, hogy az elállás érvényre juthasson. Ezt az anomáliát a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi Mt. (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) orvosolta látszólag azzal, hogy fő szabályként a felek megállapodására bízta a munkába lépés napjának meghatározását, mint a munkaviszony kezdetét, és előbbi elmaradása esetére rendelte el a kisegítő szabályának alkalmazását;[10] a munkaviszony alanyai azonban mégsem élhettek az elállás jogával, ugyanis e két időpont közötti időtartam alatt kizárólag olyan jogok illették meg, valamint olyan kötelezettségek terhelték a feleket, amelyek a munkába állást segítették elő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
