A birtokpolitika szuverén államhoz kötődő, hagyományos felfogása két alapkategóriát különböztet meg. (Tanka, E. 2004,22-29.) Ezek közül az első a földbirtokpolitika általános, szociológiai fogalma. Ez az állam értékracionális és/vagy cél- és eszközracionális tevékenységét jelenti, amellyel a területéhez tartozó földkészlet tulajdoni, használati, igazgatási, védelmi és a gazdálkodás körébe tartozó egyéb viszonyait politikai (alkotmányos) legitimációja alapján, a ráhatás igényeihez igazodó, közhatalmi és közgazdasági eszköztárral szabályozza, illetve befolyásolja. A másik kategória a birtokpolitika különös, agrár-gazdaságtani fogalma. Ezt a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás - vagyis a birtokrend - legcélszerűbb kialakítására irányuló állami intézmények rendszerének tekinthetjük. M. Weber társadalmi cselekvés - tipológiája alapján, célrendszerét és lényegi tartalmát tekintve, az állami beavatkozás történelmi kezdetétől napjainkig, kétféle birtokpolitikát ismerünk, az egyik értékalapú, a másik haszonelvű.
1. Értékalapú (vagy értékkövető) birtokpolitikánál a tevékenység "önértékébe vetett tudatos hit" - amely a Max Weber-i értelemben vett társadalmi cselekvést hitelesíti és motívumként mozgatja - egy vitán felül álló közérdek: az állam hatalmi, politikai eszközökkel beavatkozik a földalap elosztásába és használatába avégett, hogy a szűkös természeti erőforrás (közgazdasági jószág) felhasználói szükségleteit a társadalmi közösség igényei szerint rangsorolja, ezzel, pedig, a földszükségleteket a társadalom túlnyomó többségének érdekei szerint elégítse ki. Ez a politika csak olyan értékválasztás alapján jöhet létre, amely érték tekintetében társadalmi közmegegyezés jött létre.
Maga az értékválasztás, illetve az értékképződés történelmi, társadalmi és egyéb változásoknak alávetett, ami azonban nem zárja ki az alap - és állandósult értékek meghatározó szerepét.[1] A mai földviszonyokban pl. meghatározó érték az élelmezésbiztonság, az ország önellátási szintjének elérése, a teljes agrár-foglalkoztatottság, a vidék népességmegtartó képességének biztosítása, a gazdálkodási célok teljesítésével egyidejűleg a természet- és környezetvédelem, a fenntarthatóság és az életminőség feltételeinek megteremtése.
Az értékalapú politikánál a birtokszerkezet alakítása és abban az állam szerepvállalása nem szűkülhet a mezőgazdaság technikai, gazdasági viszonyaira (ezen belül a ráfordítás - hozam hatékonysági kérdésére). Ehelyett, az ésszerű beavatkozásnak - a birtokszerkezet adottságai, illetve változtatásának összetett és bonyolult társadalmi - gazdasági összefüggései alapján - egy kölcsönhatásos kapcsolatrendszerben, az egész társadalmi formációt meghatározó, azt célszerűen alakító intézményi mechanizmust kell működtetnie.
2. E követelmény, döntő elhatárolási ismérv a haszonelvű birtokpolitikától. Mivel az utóbbi a tőkehasznosulás igényére szűkül, a birtokszerkezetnél meghatározó
- 20/21 -
szempont, hogy minél kisebb élőmunka ráfordítással, iparszerű rendszer egységes technológiával, minél nagyobb üzemméret mellett, olcsó, jól eladható termékeket állítson elő. Ennek intézménye a bérmunkára épülő nagyüzem, amely viszont csak akkor lehet nyereséges, ha a társadalmi és környezeti igényeket képes kizárni érdekköréből. Ezzel szemben az értékalapú birtokpolitika a birtokszerkezet kérdését egy új minőségű társadalmi dimenzióba emeli: ez nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész társadalom fejlődésének, a polgári modernizációnak is a kulcsa.
A birtokrend ui. - mint a nemzet és földje közötti alapviszony - végső fokon azt dönti el, hogy a társadalom tagjai közül kik válhatnak termelőeszköz - tulajdonossá, a föld tőkeelemeit kinek az érdekében működtetik. Ettől függ, hogy a földtulajdoni monopólium csak egy szűk hatalmi elit elsajátítási magánérdekeit elégít-e ki, avagy - éppen a személyes földhasznosításon alapuló földtulajdonnal, az életképes családi gazdaságokkal, a vállalkozói magatartásminták elterjesztésével, a társadalmi szolidaritás erősítésével, stb. - emberközpontúvá válhat, a közérdek egyik gazdasági intézménye lesz, az egész társadalom életminőségét javítja, tehát a polgárosodást szolgálja.
3. A haszonelvű birtokpolitikáról az elmélet csak azt árulja el, hogy a tartalma cél- és eszközracionális társadalmi cselekvés: ezzel a cselekvő a saját, racionálisan kiválasztott és mérlegelt céljaihoz csoportosít "a külvilág tárgyaitól és más emberektől" eszközöket, illetve feltételeket ahhoz, hogy azok felhasználásával céljait sikeresen elérje. (Weber, M. 1987, 53.1.) E cselekvéstípus nem eleve, és nem szükségképp "értékmentes", de értékalapúvá csak úgy válhat(na), ha célképzetét alárendeli egy meghatározott értékminőségnek. A birtokpolitikánál ez - fogalmilag - akkor jöhet(ne) szóba, ha a tőketulajdonos (mint tőkehasznosító) lemond elsajátítási magánérdekéről, azt aláveti a társadalmi közmegegyezés követelményeinek, és nyeresége legalább egy jelentős részét közérdekű célokra fordítja, a társadalom rendelkezésére bocsátja. Nyilvánvalóan, ez nem több elvi lehetőségnél, mert a tőke természetével, terjeszkedési kényszerével merőben ellentétes.
A haszonelvű birtokpolitika lényege azzal tárható fel, ha felfedjük központi vezérlőművét, a tőkehatalom érdekmechanizmusát és a magánelsajátítást célzó, bonyolult intézményrendszerét.[2] Ez a politika a tőketulajdonos megbízását érvényesíti, mégpedig a nemzetek feletti tőkemozgás és tőkeuralom gazdasági - politikai önszerveződésének képletében. A globális agrártőkét tekintve, itt elsősorban a világpiacot maguk közt felosztó multi- és transznacionális, mega-cégóriások uralmi diktátumára kell gondolnunk. Ez - egyéb eszközei mellett - a Kereskedelmi Világszervezetet mintegy "világkormányként" használja fel saját nyereségszerző érdekeinek kikényszerítésére és hatalmi terjeszkedésére, éspedig nem csak az egyes államokkal szemben, hanem földrészeket, sőt a regionális integráció szövetségi államát, így az Európai Uniót is alávetve parancsuralmának.
4. A 20. század második felében felgyorsult világgazdasági korszakváltás szükségessé teszi, hogy a haszonelvű birtokpolitika terepét és módszereit mikro-, illetve makroszinten megkülönböztessük. (A két szinten, az államon belüli és ott a közvetlen termelővel szemben jelentkező beavatkozást, másfelől a nemzetközi, illetve közösségi jogi szabályozást értjük.)
A hagyományos terepen nyilvánvaló, hogy - mivel e politika a "tőkét képviseli" - a földviszonyoknak a tőkeuralmon kívüli (tehát az elsajátításból kizárt) szereplőivel éppúgy szemben áll, mint ahogy a tőke és a munka között fel nem oldható ellentét feszül. A tőke a társadalomtól (így az agrártársadalomtól is) elidegenedett, mert idegen érdeket jelenít meg: a pénz- és eszköztőke tulajdonosnak (a gazdasági szereplők kizsákmányolásával és a társadalom alávetésével elérhető) nyereségszerzését és a profiton alapuló hatalmi-uralmi törekvéseit jelenti. Birtokpolitikai célja a föld, a tőke és a munkaerő optimális egyesítése a nyereség-maximum megszerzése érdekében. Bármi, amely ennek a célképzetnek a teljesítését kizárja, vagy gátolja, a haszonelvű birtokpolitika számára parancs az akadályok intézményes megsemmisítésére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
