Újabb, kiváló kötettel bővült "A magyar országgyűlések története" című hiánypótló sorozat. Az eddig megjelent művek[1] a magyar törvényhozás történetének szigorúan szakmai alapokon álló, a legújabb szakirodalmat felhasználó és az adott időszak általános történeti és közjogi folyamatait jól ismerő szaktudósok munkái voltak. A szerkesztők jó érzékkel döntöttek úgy, hogy egy-egy kötet összeállítását nem szerzői kollektívára, hanem egy történészre bízzák, mert így a szerzők tartalmilag egységes módon, azonos fogalomhasználattal közelíthették meg, és gondolati-stiláris kontrasztok nélkül összegezhették tárgyukat. Az is a szakmai szempontok kellő figyelembevételére utal, hogy a monográfiák időhatárai viszonylag szűkek, így az összegzések kellően alaposak, és terjedelmüket tekintve egyszerzős formában határidőre teljesíthetők lehettek. A recenzens örömére szolgál, hogy e rangos szerzői körben helyet kapott egy alkotmánytörténész (Szente Zoltán) is, aki méltó színvonalon dolgozta fel a sorozat tárgyához talán legközelebb álló tudományági részterületet, az alkotmány- és jogtörténet felhalmozott tudásanyagát és módszertani tapasztalatait.
A címben jelzett kötet szerzője szintén a választott korszak és a magyar közjogtörténet szakavatott kutatója. Dobszay Tamás ezúttal a hazai alkotmány- és közjogtörténet tárgykörébe vágó olyan monográfiát írt, amely első ízben helyezi általános és politikatörténeti kontextusba a hazai törvényhozás meghatározó jelentőségű intézményének utolsó hat évtizedét. A monográfia intézménytörténeti közelítést ígér, de kínálja a hazai történelmi alkotmányunk egyik sarkalatos intézményének politikatörténeti elemzését is. A mű fontos alaptézise, hogy a magyar kétkamarás rendi országgyűlés a törvényalkotás mellett a közügyek megvitatásának országos szerve, a korabeli privilegizált társadalmi csoportok politikai tanácskozó szervezete, egyben társasági fóruma is volt. Hangsúlyozni kell azonban, hogy e testület fő funkciója a vizsgált hat évtizedben is (az uralkodóval közös) normaalkotás volt, így e tevékenység elemzése és értékelése a szerző leg-
- 155/156 -
fontosabb feladata volt. Ha a könyv belső arányait tekintjük, megállapítható, hogy e diétai tevékenység a súlyának megfelelő hangsúlyt és terjedelmet kapott.
A szerző számos egykorú idézettel támasztotta alá azt a fontos megállapítást, hogy a rendi kori Magyarországon a törvényhozás az uralkodó és a rendi országgyűlés együttes feladata, az alkotmányos szokásjogban, majd törvényekben rögzített közös tevékenysége volt. Ebből következik, hogy az országgyűlést nem tekinthetjük (és nevezhetjük) a törvényhozás egyedüli szervének, hiszen történelmünk monarchikus időszakában annak csupán egy, igaz, kiemelkedő fontosságú tényezője volt. A szerző ebben a kérdésben következetes, művének értő olvasása segíthet kiigazítani a szinte általánosan helytelen szakmai és köznyelvi szóhasználatot.
A szerző az országgyűlés törvényhozásbeli és egyéb szerepkörét vizsgálta, ezért nem térhetett ki a törvényalkotási folyamat minden elemére. Ennek ugyanis ebben a korszakban is része volt a szentesítés és a kihirdetés közjogi aktusa. Az utóbbi a vármegyékre hárult, és - Táncsicstól tudjuk - ez a törvényalkotói hatáskör is a közjogi harc egyik fontos eszköze volt a reformkorban. Talán egy utalást megért volna ez a körülmény is, hiszen pl. az önkéntes örökváltságról szóló törvények kihirdetését a vármegyék egy része szabotálta. Ehhez kapcsolódik a könyvben említett vis inertiae kérdésköre is. A szerző "a rendiség által a megyének tulajdonított alkotmányőri szerep"-ről ír. Véleményem szerint e jogosultság a magyar alkotmányos szokásjogból következett, a kortárs közjogászok szerint az I. világi Aranybulla ellenállási záradékának szövegéből is levezethető volt. Erre hivatkoztak a vármegyék is, és - bár változó sikerrel - ennek jegyében tagadták meg a törvénytelennek ítélt uralkodói és központi kormányszéki rendelkezések végrehajtását.
A kiváló monográfia a tudományos komplexitása miatt is figyelemre méltó, hiszen eddig - a korábbi országtörténeti sorozatoktól eltekintve - a magyar országgyűlések egykori történetét lényegében a "tízkötetes" szintézisből, a közjogtörténészek résztanulmányaiból és irodalomtörténeti művekből ismerhettük. Napjainkig hiányzott az országos jogi normaképzés szervezeti, hatásköri és eljárási részterületeinek együttes vizsgálata, ezek valós történeti folyamatokba illesztése, társadalomtörténeti közelítése és korszerű tudományos értelmezése. A monográfia megfelel e várakozásnak, logikusan szerkesztett, kiváló nyelvi megjelenítéssel készült munka.
A szerző a magyar rendi országgyűlés történetét vizsgálva néhány esetben nemzetközi kitekintést is nyújt. Ezek terjedelme nem haladja meg a szükséges mértéket, és a kiválasztott országok, külföldi modellek kiválóan alkalmasak a hazai fejlődés sajátosságainak bemutatására. Különösen a birodalmon belüli viszonyok, az egyes tartományok központi jogképzésének - akár utalásszerű - felvillantása segíthet a magyar valóság értelmezésében. Ilyen jellegű összevetésekhez eddig leggyakrabban Wilhelm Brauneder: Osztrák alkotmánytörténet napjainkig (Pécs, 1994) című, Kajtár István fordításában megjelent könyvét használtuk.
A mű bevezető részében Szűcs Jenő korszakos elméletére találunk utalást. Említésre érdemes, hogy a magyar hűbériség és rendiség - a könyvben több helyen exponált - alapkérdéseire a hazai közjogtörténeti irodalomban először
- 156/157 -
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
