A jelenlegi politikai stabilitás és mozgástér (és a mögötte álló - egyébként illékony - társadalmi legitimáció) hatalmas, ugyanakkor pillanatnyi lehetőség, hogy a politikum a közigazgatás felé fennálló évtizedes tartozásait törlessze.
Az elmúlt 16 évben az önkormányzati szektor praxisa és tudományos kutatása is erodálódott, azonban a feladat - véleményem szerint - nem a rekonstrukció, hanem az azóta gyökeresen megváltozott társadalom területi közigazgatásának kitalálása. Merthogy menet közben a korábbi fizikai szubszidiaritást felváltja a funkcionális szubszidiaritás: a szolgáltatás lehet virtuális, az adat lehet központi, a döntéstámogatás lehet AI-alapú, miközben a legitimáció továbbra is helyi. Még egyszerűbben: amit legitimációs, közösségi vagy koordinációs okból helyben kell tartani, az maradjon helyben; amit viszont digitális platformként hatékonyabb közösen működtetni, azt centralizált/adatplatform-alapon kell szervezni. Az üzenet tehát, amit röviden körbejárok e tanulmányban, hogy a XXI. században a szubszidiaritás kérdése már nem pusztán az, hogy mely döntéseket kell helyben meghozni, hanem az is, hogy mely közigazgatási funkciók igényelnek egyáltalán fizikai területi jelenlétet. És ez a jelenlegi hazai politikai és technológiai helyzetben különösen aktuális. Nem állítok mást, minthogy a politikai helyzet, a digitalizáció és az AI miatt teljesen újraértelmezhetővé vált a területi közigazgatás logikája: itt most nem egy önkormányzati reform következik, hanem egy új térszerkezet, új szolgáltatástervezés, új hatáskörlogika, új hivatalszervezési paradigma. Váltás és nem diffúzió, vagy még egyszerűbben: nem fokozatos korrekcióról, hanem működési logikaváltásról van szó!
A tanulmány a "Subsidiarity 2.0" fogalmával írja le azt a közigazgatási paradigmaváltást, amelyben a klasszikus, fizikai jelenléten alapuló szubszidiaritást fokozatosan felváltja a funkcionális szubszidiaritás logikája. E megközelítés szerint a helyi szint elsődlegesen legitimációs, közösségi és koordinációs funkciókat őriz meg, miközben az adminisztratív, adatkezelési és döntéstámogatási folyamatok egyre inkább központi digitális platformokra és interoperábilis rendszerekre szerveződnek. A modell lényege tehát nem az autonómia felszámolása, hanem a területi közigazgatási funkciók újraelosztása a digitális állam működési logikájának megfelelően.
A tanácsrendszert felváltó 1990-es rendszerváltás utáni modell demokratikus legitimációs szempontból indokolt és érthető volt. Azonban a túl nagy alkotói szabadság (és ez a veszély most is fennáll) átbillenést okozott: strukturálisan túlfragmentált lett. És bár az autonómiatörekvések védhetők voltak, ez a hatékonyság valamennyi dimenziójában értelmezhetetlenné vált. A területi közigazgatás ekkor érdekes helyzetben találta magát: tudtuk, hogy a rendszer fenntarthatatlan, de ha a mindenkori kormányzat bele akart nyúlni a területi közigazgatásba, azt az önkormányzati szféra mindig az autonómia (politikai) korlátozási kísérleteként élte meg. Így működött 3155 helyi önkormányzat, sokszor minimális apparátussal, kapacitáshiánnyal, párhuzamos funkcionalitásokkal és fenntarthatatlan szolgáltatásszervezéssel. Ennek egyenes következménye lett az eladósodás (pénzügyi fenntarthatatlanság), a szakemberhiány (ami eleve is adottság volt), végül az egyenlőtlen szolgáltatási színvonal. Napjainkra eljutottunk odáig, hogy az ország egy fejlett és fejletlen pontján akár évtizedes különbséget is mérhetünk a közszolgáltatások színvonala között. (Már, ha van mit mérni.)
Innen nézve a 2010-ben induló centralizáció nem "véletlen", hanem törvényszerű korrekciós tényező volt. A rendszer üzemeltetésének dinamikája nem engedett más utat. Ugyanakkor - ahogy a rendszerváltásnál - itt is sikerült átbillenni, és a centralizációt túltolni. A teljes centralizáció (döntően funkció- és hatáskörelvonásokkal) egy lassú, távoli, helyismeret-szegény, innovációellenes, és a digitális korban egyre kevésbé hatékony, kiüresedett önkormányzati struktúrát eredményezett. (Ezzel párhuzamosan az önkormányzati kutatások világa is egyre sivárabb lett: mind a kutatóhelyek, mind a kutatások ritkultak, a kutatások területe szűkült, a kritikai megállapítások csak szűrővel kerülhettek felszínre. Részben köszönhetően annak, hogy a kutatások egzisztenciálisan függtek a kritika címzettjeitől.)
A területi közigazgatás újragondolása nem kizárólag magyar jelenség. Az elmúlt két évtizedben Európa számos államában megfigyelhetővé vált az a kettős tendencia, amely egyrészt a közigazgatási szolgáltatások centralizált digitális platformokra szervezését, másrészt a helyi szint funkcionális újraértelmezését eredményezte. A digitalizáció, a demográfiai változások, a szakemberhiány és a költséghatékonysági szempontok együttesen arra ösztönözték az államokat, hogy felülvizsgálják a hagyományos területi igazgatási modelleket.
Az északi államokban - különösen Dániában és Finnországban - a közigazgatási reformok egyik központi eleme a települési struktúra racionalizálása volt. A korábbi, nagyszámú és eltérő kapacitású önkormányzati rendszereket fokozatosan olyan nagyobb üzemméretű egységek váltották fel, amelyek már képesek voltak digitális szolgáltatási infrastruktúrák fenntartására és professzionális szakapparátus működtetésére. E reformok mögött nem pusztán költségcsökkentési szempontok álltak, hanem az a felismerés is, hogy a XXI. századi közigazgatás működése egyre inkább platform- és adatintenzív működéssé válik.
Észtország példája különösen jól mutatja, hogy a digitális állam fejlődése miként alakíthatja át a területi közigazgatás klasszikus logikáját. Az interoperábilis adatbázisokra, digitális identitásra és once-only elvre épülő modell következtében az állampolgári ügyintézés jelentős része elveszítette fizikai kötöttségét. A szolgáltatások virtualizációja ugyanakkor nem szüntette meg a helyi szint jelentőségét, hanem annak funkcióját alakította át: a hagyományos adminisztratív feladatok helyett a közösségszervezési, fejlesztéspolitikai és koordinációs szerepek kerültek előtérbe.
Az Európai Unió fejlesztéspolitikai rendszere szintén a régiós szemlélet erősödé-
- 6/7 -
sének irányába mutat. Az innovációs ökoszisztémák, a közlekedési hálózatok, a munkaerőpiaci folyamatok, valamint az intelligens város- és térségfejlesztési programok egyre inkább funkcionális régiókban gondolkodnak, amelyek sok esetben már nem illeszkednek a hagyományos közigazgatási határokhoz. A "smart region" és "place-based governance" megközelítések térnyerése azt jelzi, hogy a jövő területi közigazgatása nem pusztán adminisztratív, hanem adatvezérelt és hálózatos működésű rendszerként értelmezhető.
Kiindulópontunk, hogy a digitális állam paradox helyzetet teremt: az adatot centralizálja, de a szolgáltatást decentralizálhatja. Egy adat lehet országos, a döntéstámogatás lehet AI-alapú, miközben a helyi ügykezelés lehet regionális / járási. Egy ilyen szemlélet pedig újragondolt térségszerkezetet is igényel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
