Az üzleti élet egyre nagyobb mértékben alkalmazza a telematikát - a távközlés és a számítástechnika eszközeit és szolgáltatásait - a mindennapi működéséhez szükséges adattömeg kezelésére. A hagyományos üzleti kommunikációval szemben ez számos előnyt kínál, ugyanakkor van hátrányos következménye is; a kereskedelem mindinkább függővé válik az elektronikus adatfeldolgozó és adatátviteli rendszerektől. Ezek legkisebb üzemzavara, rendellenes működése tovagyűrűző zavart vált ki a rendszer egészen távoli pontjain is.
Az Internet néhány év alatt globális tömegkommunikációs eszközzé vált. Felhasználóinak tábora világszerte robbanásszerű gyorsasággal növekszik. Mikor a néhány egységből álló első kísérleti számítógép-hálózatot üzembe helyezték, valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy ez a katonai célokat szolgáló fejlesztés harminc év múlva civil felhasználók százmilliói számára a kommunikáció köznapi formáját jelenti majd.
Az Internet olyan példátlanul gyors fejlődést, mennyiségi és minőségi növekedést produkált, ami már önmagában is figyelemreméltóvá tenné. Am elterjedésének folyamata - ez ma már teljesen nyilvánvaló - magán a hálózaton túlmutató társadalmi következményekkel is jár. Életformát teremtő vagy átalakító hatása mellett új fejlődési szakasz ígéretét is hordozza a világgazdaság számára.
Az Internet akkor vált piaci tényezővé, mikor kiderült, hogy a hálózati technikák és újfajta marketingmódszerek révén a felhasználók széles tömegei kapcsolhatók be a kereskedésbe. Ennek legfontosabb technikai előfeltételét a hálózati hypermédia-alkalmazások - a http[1] -alapú kiszolgálók és böngésző programok - megjelenése és elterjedése képezte. Kétségtelenül a http-re épülő WWW[2] szolgáltatások vitték el az elektronikus kereskedelmi tevékenység lehetőség az Internet-felhasználók ma már sok millió főre rúgó táborához, s az e-kereskedelem ma tapasztalható boom-ját ez váltotta ki. Azt azonban máris előre kell bocsátanunk, hogy az elektronikus kereskedelmi forgalomnak léteznek sokkal korábbi, és mára már meglehetősen kicsiszolódott, érett formái is.
Az elektronikus adatátviteli hálózatokhoz igen sokféle üzleti tevékenység és érdekeltség kötődik, tudnunk kell azonban, hogy ezeknek nem mindegyike kifejezetten kereskedelmi jellegű. Az elektronikával kapcsolatos üzleti jelenségek - az úgynevezett electronic business - körébe tartozik ugyanis minden olyan szolgáltatás és tevékenység, amely az elektronikus adatátviteli hálózatok piaci hasznosítására épül. Így valamely távközlési szolgáltatás - például a hozzáférési szolgáltatás - nyújtása éppúgy az ebusiness része, mint a hálózaton folytatott hírszolgáltatás, műsorszórás, illetve reklám és marketing, vagy éppen az üzletkötés ígéretes új módja, az elektronikus kereskedelem.
Magáról az elektronikus kereskedelmi tevékenységről is beszélhetünk többféle felfogásban. A tágabb értelemben vett elektronikus kereskedés jelenthet minden olyan üzleti tranzakciót, amelyben a felek elektronikus úton kommunikálnak egymással. Az így felfogott electronic commerce vagy rövidebben ecommerce körébe sorolható akár az a szerződés is, amelyet a felek távbeszélőn - alaki kellékeit tekintve tehát szóban - kötnek meg, vagy az ezzel közeli rokonságot mutató változat, a telefaxon folytatott üzenetváltással alapított jogügylet.
Szűkebb értelemben pedig olyan kereskedelmi tevékenységet jelent, amikor az egyik fél - pénzért vagy más ellenszolgáltatásért cserébe - elektronikus úton nyújt valamely árut vagy szolgáltatást. Ez utóbbi forma a kereskedelmi tevékenységet teljesen átviszi a kibernetikus világba, hiszen nemcsak a felek közötti kommunikáció zajlik elektronikus formában, hanem az ügylet tárgya is valamely elektronikus, kibernetikus szolgáltatás, s végül az ellenszolgáltatás - a fizetés - is elektronikus módon, bankszámlák közötti tranzakcióval történik meg.
Minden jel arra vall, hogy az elektronikus kereskedelem igen vonzó a vállalkozások számára. Javában dúl a szakértők között a "számháború" afelett, hogy vajon mennyi lesz az elektronikus kereske-
- 59/60 -
delmi forgalom mutatója ebben vagy abban a közeli esztendőben[3]. Vajon miben áll az az üzleti előny, amely erre a terepre csábítja az egyébként közmondásosan óvatos tőkét? Nos, az elektronikus kereskedés első felületes ismerkedés során is olyan előnyökkel kecsegtet, amelyektől a legkonzervatívabban gondolkodó üzletember is könnyen kísértésbe esik.
- Olcsó és költséghatékony. Az elektronikus megjelenést választó a kereskedő megszabadulhat egy csomó járulékos költségtől. (Drága üzlethelyiség; az eladó személyzet egy része, valamint a hozzá kapcsolódó közterhek; őrzés; biztonságtechnika...). A raktárkészlet is optimalizálható, s ennek révén még a készletbiztosítási teher is csökkenthető.
- Közvetlen - helytől és időtől független - kapcsolat az ügyfelekkel. A nyitva tartási idő fogalma elveszti jelentését. Csak folyamatos "nyitva tartás" létezik. Ügyfél alatt pedig nemcsak a potenciális vásárlók értendők, hanem a beszállító partnerek és a fizetési tranzakciókat végző bankok is. A kölcsönös összekapcsoltság révén a folyamatok jelentős része automatizálható, ami további költségcsökkentést tesz lehetővé.
- Nemzetközi megjelenést tesz lehetővé - viszonylag alacsony költséggel. Nem kell sem drága ingatlant vásárolni vagy bérelni külföldön, sem bajlódni a cég külföldi bejegyeztetésével, megküzdve az idegen jogrendszer és gazdasági környezet által támaszott akadályokkal; a hazai bázisról is elérhető és kiszolgálható gyakorlatilag az egész világpiac.
- Gyors és áttekinthető. Az áruk és a kínálat jobban átlátható és így biztosabban kézben is tartható. Az új szolgáltatások is gyorsan bevezethetők, meghonosíthatók.
Fentiekben természetesen csak néhányat villantottunk fel az e-commerce gazdasági előnyeiből. A sor még jócskán folytatható volna, s bizonyára még folytatódni is fog, amint a piaci gyakorlat az informatikára alapozott kereskedelmi technikák újabb és újabb kiaknázható vonásait tárja fel.
Ez már szinte túl sok a jóból! Hát létezik ilyen, hogy valami ennyire előnyös, számottevő hátránya pedig nincs? Nos, az elektronikus kereskedelem sem tökéletes. Megold ugyan néhány problémát, de egyúttal újakat is felvet, melyek döntően a biztonsággal függnek össze. Az elektronikus kereskedelem további térnyerését és erősödését jelenleg az alábbi két tényező hátráltatja:
- A hálózatok - a megfelelő óvintézkedések elmulasztása esetén - nem védettek az illegális beavatkozások ellen. Az Interneten és a hasonló nyílt rendszereken közvetített üzenetek bizalmassága és hitelessége nem aggálytalan, hiszen az üzenetcsatornához illetéktelenek is hozzáférhetnek és passzív vagy aktív támadással sérthetik az átvitt dokumentumok biztonságát. Passzív támadás alatt az üzenet lehallgatását, tartalmának illetéktelen személy általi megismerését értjük, míg aktív támadás esetén ezen kívül az üzenet szövegének megváltoztatásával, illetéktelen személy általi meghamisításával is számolnunk kell[4]. Utóbbi esetben az eredeti üzenet címzettje dezinformáció áldozatává válik.
- Az elektronikus jogügyletekből - sokszor - hiányzik a közvetlenség, a személyesség mozzanata. A felek lehet, hogy sohasem találkoznak szemtől szemben, s így még a tapasztalataikra sem hagyatkozhatnak annak megítélésében, hogy az, akivel éppen kapcsolatba kerültek, elfogadható, megbízható partner lesz-e.
E problémák kezelése, a veszély mértékének csökkentése műszaki, illetve egyéb technikai eszközök és ezekhez alkalmazkodó jogi megoldások együttes alkalmazását követeli meg. A jogi eszközöknek és technikáknak mind az anyagi, mind az alaki jogi vonatkozásokra ki kell terjedniük.
Az elektronikus kereskedelmi tevékenységet és természetesen a rá vonatkozó jogi szabályozást a résztvevő alanyok köre szerint hagyományosan többféle kapcsolatrendszerben értelmezzük. Az érintett felek az üzleti szférában tevékenykedő cégek, a velük kapcsolatba kerülő fogyasztók, valamint a közhatalmi jogosítványokat gyakorló hatóságok, állami szervek[5] . Ennek megfelelően az alábbi viszonyrendszereket ismerhetjük fel:
- Cégek egymás közötti kapcsolatai (Business-to-Business: B2B)[6]
- Cég és a fogyasztók kapcsolata (Business-to-Customer: B2C)
- Cégek és a hatóságok kapcsolatai (Business-to-Authorities: B2A)
- Fogyasztó és a hatóság kapcsolatai (Customer-to-Authorities: A2C)
Kezdetben az elektronikus kereskedelem fejlődése a B2B szektorban volt a legdinamikusabb. A közvetlen üzletfelekkel, beszállítókkal, alvállalkozókkal történő elektronikus üzleti kommunikáció már sebesen terjedt akkor, amikor a B2C szektor még szinte nem is létezett. Ennek egyrészt az egymást ismerő üzletfelek közötti bizalom magas szintje, másrészt pedig az volt az oka, hogy az adatfeldolgozási rendszerek összeillesztése, a kompatibilitási problémák megoldása ilyen viszonylag szűk körben egyszerűbb feladatnak bizonyult, míg az Interneten zajló elvileg korlátlan számú partnerrel folytatott kommunikáció
- 60/61 -
szabványos és kellően biztonságos megoldásainak kidolgozása még váratott magára.
A hatóságokkal fenntartott kapcsolatok lehetőségére jó példa az elektronikus formában beadható adó- és társadalombiztosítási járulékbevallás, vagy az elektronikus okirattal megindított bírósági eljárás. Az előbbire már Magyarországon is van lehetőség[7], az utóbbira - a hazai igazságszolgáltatás informatikai ellátottságának, felkészültségének színvonala miatt - még nincs.
Az email (elektronikus levél) általában emberi címzetthez intézett olyan üzenet, amely alfanumerikus karakterekből áll, nincs merev formákhoz kötve, s amit távközlési eszközökkel juttatnak el rendeltetési helyére, azaz egyik számítógépről a másikra. Az üzenet tartalmát nem szabályozzák, nem határolják be szabványok és egyéb technikai előírások.
Kereskedelmi jelentőségét az adja, hogy email útján is tehető szerződési ajánlat, s ugyanezen az úton eljuthat a címzett elfogadó nyilatkozata is az ajánlattevőhöz. A felek közötti elektronikus üzenetváltás - hasonlóan a szóban tett nyilatkozathoz - létrehozza a kötelmet; a szerződés megköttetett.
Míg az email célja a természetes személyek közötti adatforgalom lebonyolítása, az EDI (Electronic Data Interchange) elsősorban számítógépprogramok közötti adatcserére szolgál. A számítógépek közötti kommunikáció lehetővé teszi az egymással üzleti, kereskedelmi kapcsolatban álló felek számára, hogy - előre rögzített feltételek szerint, standardizált keretek között - közvetlen emberi beavatkozás nélkül cseréljenek ki üzleti dokumentumokat. A dokumentumok számítógépes adatfeldolgozó rendszerekben keletkeznek, tárolódnak, s elektronikus formában jutnak el a partner adatfeldolgozó rendszerébe anélkül, hogy az iratok valaha "papírt láttak volna". Elsősorban a rendszeresen, nagy mennyiségben előforduló üzenetváltások automatikus lebonyolítására szolgál az EDI.
Egyik tipikus alkalmazási területe az automatikus készletnyilvántartó rendszerek által eszközölt tranzakció; a raktárkészlet csökkenése esetén a vevői oldalon álló számítógépmegrendelést küld az eladói oldalnak, ahol szintén számítógép fogadja azt és gondoskodik az igényelt szolgáltatás teljesítéséről.
A hálózat és a kommunikációs szabványok biztosítják, hogy a partnerek között akkor is zavartalan legyen az IDE-forgalom, ha egyébként eltérő belső számítógépes infrastruktúrát építettek ki, azaz különbözik a hardver platform és az alkalmazott operációs rendszer is. Az EDI-üzenetek továbbításának egységesített nyelve az EDIFACT[8] - EDI for Administration, Commerce and Transport -, melynek szakértői munkacsoportok általi kifejlesztését az ENSZ támogatta. A feladó tetszőleges szabványú elektronikus üzenetét a rendszer "lefordítja" az EDIFACT szabványos nyelvére, majd a kézbesítés után visszafordítja a címzettnél szokásos alakúra. Megjegyzendő, hogy a világszabványnak tekinthető EDIFACT mellett léteznek nemzeti és kereskedelmi ágazati EDI-szabványok is.
Akár ezt, akár azt a szabványt választja valamely cég, feltétlenül érdemes kiaknáznia azokat az előnyöket, melyeket a az emberi beavatkozás nélküli, alacsony költséggel és minimális adminisztrációval járó, gyors és pontos EDI kínál.
Az 1970-es években új technológia jelent meg, az EFT (Electronic Fund Transfer), amely előre engedélyezett pénzmozgást tett lehetővé különböző bankszámlák között. Természetesen már a kezdetektől fogva pénzintézetek alkalmazták, s alkalmazzák ma is, leginkább zárt hálózataikon belül. Felfogható úgy is, mint az EDI bankközi fizetésekre és elszámolásokra szolgáló változata. A pénzügyi ágazatban rendkívül sikeresnek bizonyult ez a technológia. Az Egyesült Államok bankközi fizetési rendszere, a CHIPS - Clearing House for Interbank Payment System - pénzforgalma már a nyolcvanas évek végén elérte a napi 500 milliárd dollárt[9].
Az EFT körében megkülönböztetjük a fogyasztó által vezérelt és a nem-fogyasztó által vezérelt rendszereket[10]. Lényegében hasonló megkülönböztetést jelent az EFT-tranzakciók kiskereskedelmi és nagykereskedelmi ügyletekre való felosztása[11].
Előbbiek esetében a számlatulajdonos - azaz a fogyasztó - az, aki valamely pénzügyi tranzakció lebonyolítására az elektronikus eszközöket választja. Ilyen megoldást jelent a készpénzkiadó automata, az ATM-készülék, a bankkártyával történő fizetés a vásárlás helyén, illetve olyan egyéb on-line szolgáltatás mint az egyes hazai pénzintézetek által is felkínált telebankrendszer. A nem-fogyasztói EFT-rendszereket tipikusan a bankközi szférában találjuk meg. A pénzintézetek egymás közötti elszámolásainak intézésére szolgálnak. Az alkalmazási területek igen változatosak, hiszen ebbe a kategóriába soroljuk a hagyományos papíralapú tranzakciók automatizált feldolgozását éppúgy, mint a bankközi clearing-ügyleteket és az olyan nemzetközi EFT-rendszereket, mint a SWIFT[12].
- 61/62 -
Az EDI és az EFT különleges keveréke a pénzügyi EDI. Ez voltaképpen egy olyan EDI üzenetkapcsolatot jelent egy cég és a számláját kezelő pénzintézet között, melyben az ügyfél arra hívja fel a bankot, hogy valamely üzletfele számára EFT-kifizetést teljesítsen[13]. Ebben az elektronikus pénzügyi kommunikációban négy szereplő vesz részt; két üzleti kapcsolatban álló ügyfél, valamint a számláikat vezető bankok.
Az 1990-es évek újabb fordulatot hoztak az üzleti célú elektronikus kommunikációban. A WWW[15] technológiának köszönhetően hypermédia-felületté vált Internet-hálózaton továbbíthatóvá vált minden olyan adat, amelyet a számítógépek egyébként feldolgozni képesek. Így a hálózat alkalmassá vált a tudományos és hobby célú kommunikáció mellett a nagy grafkai igényű reklám és marketing tartalmú üzenetek közvetítésére is.
A hagyományos csomagküldő szolgálatok működése azon alapul, hogy a fogyasztókat képekkel illusztrált árukatalógussal kínálják meg. Egy ilyen kiadvány magánjogi értelemben szerződési ajánlattételnek tekinthető. Az ajánlat bármely tételének elfogadása - válaszlevél, megrendelés visszaküldése révén - létrehozza a felek között a szerződést.
Ezt a már régóta alkalmazott kereskedelmi technikát emelte új dimenzióba az Internet. Az elektronikus hálózati kiskereskedelemben - electronic retailing - a hálózat szolgáltatóhelyei, WEB-site-jai töltik be az áruküldők termékkatalógusának szerepét. Az árajánlat képekkel, esetenként akár hangfelvétellel illusztrált web-lap formában jut el a hálózatot böngésző felhasználó számítógépére. A szolgáltató email útján szerez tudomást a megrendelésről, és postán küldi el az árut az ügyfél címére, aki pedig az ellenszolgáltatást - egyéb lehetséges módok mellett - akár elektronikus bankközi átutalással is teljesítheti. Az elmúlt néhány évben tömegesen alakultak olyan Internetes csomagküldő szolgálatok, katalógusáruházak, amelyek ezt a kereskedési technikát alkalmazzák, s gyors ütemben formálódik az Internetes reklámpiac is.
A közbeszédben az elektronikus kereskedelem kifejezés ma - durva egyszerűsítéssel - elsősorban az Interneten eszközölt WWW-alapú kiskereskedelmi tranzakciók elnevezésére használatos. Gyakorlatilag kész ténynek tekinthető, hogy az új technológia révén új stílus, új kereskedelmi módszer, s persze vele együtt számos olyan új probléma keletkezett, melyek a jogásztól is odafigyelést, a jogrendszertől orvoslást kívánnak.
Ki kell dolgozni többek között a fogyasztóvédelem olyan új rendszerét, amely az elektronikus kereskedelem körülményei között is képes lesz garantálni sérelem esetén a tényleges reparációt. Hamarosan Magyarországon is szabályozni kell az internetes reklám-és marketing-tevékenység kereteit. Ennek egyik fő nehézségét az jelenti, hogy a kereskedelmi szempontok mellett tekintettel kell lenni olyan alkotmányos kérdésekre is, mint a személyiségi jogok védelme vagy a szólásszabadság. Végül pedig ugyancsak megoldásra vár az elektronikus üzenetek okiratiságának, illetve ezzel szoros összefüggésben az elektronikus üzleti kommunikáció biztonsága érdekében a kriptográfiai módszerek alkalmazásának kérdése.
Elektronikus környezetben, hálózat közvetítésével létrejött visszterhes jogügyletek esetén külön figyelmet érdemel az ellenszolgáltatás nyújtásának, azaz a fizetésnek a problémája. A dolog egyszerűnek tűnik, azonban mégsem az. Az elektronikus kereskedelem ezen a téren is megköveteli a gyorsaságot, egyszerű alkalmazhatóságot és a megbízhatóságot, s ezeknek az elvárásoknak nem könnyű megfelelni. A gyakorlatban az alábbi fő megoldási típusokkal találkozhatunk:
Ez a módszer teljesen megbízhatónak számít, de az elektronikus kereskedelem fogalmai szerint igen lassú. Jelentősége hosszabb távon - ahogy az elektronikus pénzhelyettesítő technikák egyre biztonságosabbá válnak - valószínűleg csökkenni fog.
Kellően gyors, ám e módszer biztonságosságával kapcsolatban - a hálózati kalózkodás miatt - sok a fenntartás. E sorok írója sem biztatna arra senkit, hogy bátran adja meg hitelkártyája számát, ha elektronikus "áruházban" vásárol árut vagy szolgáltatást. El kell ismerni, hogy a nagy kártyakibocsátó cégek - a Visa, a Mastercard stb... - komoly gondot fordítanak arra, hogy rendszereik biztonságosak legyenek, ugyanakkor nem lehet kizárni - s a számítógépes bűnözésről szóló statisztikák is ezt látszanak alátámasztani -, hogy egy tranzakció során könnyen juthatnak a számla biztonságát szavatoló adataink - kártyaszám, PIN-kód - illetéktelen kezekbe.
A kártyával történő fizetés sokféle módon megvalósulhat. A hitelkártyával - credit card - rendelkező ügyfél fizetési kötelezettségének olyan módon is eleget tehet, hogy az üzletben egyszerűen megadja hitelkártyája azonosító számát, s esetleg az érvényesség idejét is. Ez az adatközlés történhet szóban - ha valódi üzletben vásárol -, de elektronikus jogügylet ese-
- 62/63 -
tén az adatok hálózaton keresztül is továbbíthatók. Ez a mozzanat hordozza a legnagyobb kockázatot.
A kártya felhasználásának sokkal biztonságosabb módja, ha készpénzkiadó automatát, ún. CD-t, vagyis Cash Dispenser-t, vagy a Magyarországon is jól ismert és elterjedt ATM - Automated Teller Machine-készüléket veszünk igénybe. A CD valóban csak készpénz kiadására alkalmas, míg az ATM intelligensebb eszköz, és a bankjegy kiadásán kívül - programozásától függően - egyéb tranzakcióra is igénybe vehető.
Ezek a berendezések off-line és on-line módon működtethetők. Előbbi esetben a készülék maga tárolja - kódolt formában - a forgalomban lévő kártyák azonosító számait és a hozzájuk tartozó PIN-kódokat. A tranzakció megkezdése előtt a készülék összehasonlítja a felhasználó által megadott azonosító adatokat, és ha érvényesnek találja azokat, sor kerülhet a tényleges tranzakcióra. Kezdetben az off-line-használat volt az általános, ám mivel ez számos támadási pontot kínál a visszaélésekkel próbálkozók számára, így ma már ahol csak lehet, mellőzik ezt a formát.
Biztonsági és kényelmi okokból fokozatosan uralkodóvá vált az on-line-üzemeltetés, amikor a készülék folyamatosan kapcsolatban áll a bank központi számítógépével, s annak támogatásával szolgálja ki az ügyfeleket. Ez utóbbi a biztonságosabb mód, mert a kártyabirtokos azonosítását - az azonosító adatok egybevetését - a kihelyezett készüléknél sokkal jobban védett központi számítógép végzi el. Nincs szükség a kódoló-dekódoló algoritmus és a szükséges adatok sokszoros redundáns tárolására, hiszen ezeket nem kell minden egyes kihelyezett terminálon újra és újra elhelyezni és frissíteni; minden adat a központban tárolódik, aminek további pozitív következménye, hogy az adatbázis - lényegében késedelem nélkül - a mindenkori pontos helyzetet tükrözi.
A pénzhelyettesítő bankkártyákkal való fizetés robbanásszerűen terjed világszerte. Magyarországon az elmúlt évtized során ismerkedhettünk meg vele a gyakorlatban, s néhány év alatt pénzügyi alapszolgáltatássá vált. A hazai kereskedelmi bankok jelentős erőfeszítéseket tettek a kártyás fizetési rendszerek elterjesztéséért annak ellenére, hogy bizonyos kockázati tényezők láthatóan együttjárnak ezzel a technológiával. A pénzügyi szféra szerint azonban az okozott károk mértéke elviselhető a kártyahasználatból fakadó előnyökhöz képest.
A Magyar Nemzeti Bank összegzése szerint 1999. június 30-án összesen 3,5 millió bankkártyát használtak Magyarországon. Az első félévben mintegy 5500 visszaélés-gyanús tranzakciót regisztráltak a bankok, összesen 307 millió forint értékben. A ténylegesen elszámolt kár - 245 millió forint - a kibocsátói forgalomnak mindössze 0,03%-a. 1999 első félévében 1 millióval (42%) nőtt a Magyarországon kibocsátott bankkártyák száma[16].
A megoldás lényege, hogy a fogyasztó, aki az "Internet-bazárban" akar vásárolni, valódi fizetőeszközeit - illetve annak tetszőleges hányadát - a vásárlást megelőzően virtuális pénzre váltja, majd az igénybe vett hálózati szolgáltatásért, illetve a megrendelt áruért a virtuális pénzzel fizet. A szolgáltató ezt követően az áruért, szolgáltatásért kapott ellenértéket visszaválthatja valódi pénzre. Az elektronikus pénzzel történő fizetésnél kulcsszereplő az az intézmény, aki a vásárló és az eladó között közvetít, s aki mindkettejükkel szerződéses kapcsolatban áll. Az Internet árupiacán a legismertebb ilyen szereplő a First Virtual Holdings[17].
A virtuális pénz használatára épülő megoldás jól automatizálható, kellően gyors és megnyugtatóan biztonságos is, mindeddig azonban csupán néhány kísérleti rendszert állítottak fel és működtettek ilyen céllal - hosszabb-rövidebb ideig. Az amerikai Mark Twain Bank[18], amely 1995-ben kipróbálás céljára bevezette a DigiCash fizetési rendszert, néhány év után felfüggesztette annak működtetését.
A kereskedelmi tevékenység hagyományos formái igen szerteágazó viszonyrendszert ölelnek fel. Nincs ez másként az elektronikus kereskedelem esetében sem. Általános felfogás szerint az elektronikus kereskedelem joga a következő életviszonyokra vonatkozó szabályokat jelenti:
- kereskedelmi szolgáltatás távközlési hálózatok igénybevételével történő biztosítása;
- a szerződések megkötése távollévő partnerek között;
- az elektronikus dokumentumokkal kapcsolatos titkosítási és hitelesítési szabályok (kriptográfia);
- az elektronikus fizetés szabályai (virtuális pénz);
- speciális fogyasztóvédelmi szabályok;
- az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatos adózási, egyéb közteherviselési, számviteli és nyilvántartási szabályok;
- a szerződő partnerek adatvédelme, tágabban véve személyiségvédelme;
- határokon átlépő ügyletek esetén a nemzetközi magánjogi szabályok.
Fenti kérdésköröket az általánosítás igényével áttekintve azt találjuk, hogy az elektronikus kereske-
- 63/64 -
delemre vonatkozó jogi szabályozásnak kettős célja van: egyrészt be kell betöltenie a forgalombiztonság garantálásának elsőrendűen fontos feladatát, másrészt pedig biztosítania kell a fogyasztóvédelem szabályainak érvényesülését.
Bár a szabályozandó témakörök tekintetében úgy tűnik kialakulóban van a szakmai egyetértés, a szabályozás módszeréről azonban még zajlanak a viták. A vélemények lassanként polarizálódnak; egyesek szerint az önszabályozás, az elektronikus kereskedelem szereplői által kialakított és közösen elfogadott helyes gyakorlat - az ún. good practice - a megfelelő szabályozási technika, míg a másik nézet szerint szükség van a hagyományos jogalkotásra is, azaz írott jogszabályokra és a jogalkalmazás értelmező, pontosító, fejlesztő munkájára. Nem ritka az olyan vélemény sem, amely szerint önálló Internet-jog megalkotására van szükség, sőt egyesek szerint ez már meg is született. Verebics János számos ilyen nézetet gyűjtött össze és elemzett az Interneten közzétett tanulmányaiban[19].
Valószínűleg az a legjobb megoldás, ha mindkét szabályozási technika érvényesülhet, mégpedig egymásra figyelve, s közösen kimunkálva a lehető legoptimálisabb intézményeket. Az elektronikus kereskedelem résztvevői a meglévő tételes jog fő elveihez igazodjanak, amikor tevékenységük kereteit alakítják. A jogalkotás pedig kísérje figyelemmel az önszabályozás folyamatát és a kikristályosodó eredményeket a szükséges mértékben erősítse meg a tételes jog szabályaival.
Az elektronikus kereskedelem - erre számos jel utal -az üzleti világ figyelmének középpontjába került. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy már az Egyesült Nemzetek Szervezete is komolyan foglalkozott a globális információs hálózaton zajló kereskedelmi tevékenység szabályozásának kérdéseivel. Az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága, az UNCITRAL[20] dolgozta ki, s a Közgyűlés 85. ülésszaka 51/162 számú, 1996. december 16-án kelt határozatával el is fogadta azt a szabályozási modellt, ami azóta is az elektronikus kereskedelem szabályozásának leglényegesebb nemzetközi dokumentuma.
Az UNCITRAL Model Law on Electronic Commerce with Guide to Enactment - röviden az UNCITRAL Model Law - két fő részből áll. Az első az elektronikus kereskedelem általános kérdéseit tárgyalja, a második pedig a - mindeddig lezáratlan - különös rész. Az általános rész három fejezete a dokumentum hatályáról és az alkalmazott definíciókról szóló kérdések után az ún. adatüzenetek (data message) egyes kérdéseit tárgyalja. Meghatározza a jogi követelményeknek az adatüzenetekre való alkalmazhatóságát, valamint az adatüzenetek továbbításának kérdéseit. A különös rész ma még csak egyetlen fejezetből áll, amely a megrendelt áruk leszállításáról szól.
A dokumentum egyik kulcsfogalma az adatüzenet, amely olyan információt jelent, amit elektronikus, optikai vagy egyéb hasonló módon állítottak elő, továbbítottak, fogadtak vagy tároltak. A definíció azt is leszögezi, hogy az ilyen irat fogalma nem korlátozódik az elektronikus levélre, az EDI-üzenetre, a táviratra vagy a távmásolatra. A legfontosabb alapelvi értékű szabály szerint - 5. cikk - egy információtól nem tagadható meg a joghatás csak azért, mert az "adatüzenet" formájában jelenik meg. Ezt pontosítja az a két ugyancsak lényeges szabály, mely az adatüzeneteket a hagyományos okiratokkal, az elektronikus aláírásokat pedig a hagyományos aláírásokkal azonos erejűnek nyilvánítja. (6-7. cikkek)
A Model Law indoklása számos ponton kiegészíti és magyarázza a fődokumentumot. Többek között rávilágít a szabályozás céljára is. Az UNCITRAL az előkészítő munkálatok során észlelte azt a bizonytalanságot, ami a tagállamokban az elektronikus tranzakciókhoz kapcsolódó fogalmak és cselekmények körül kialakult. Fő céljának tekintette ennek a határozatlanságnak az eloszlatását, s egyúttal a nemzeti jogalkotások számára kívánta felmutatni a nemzetközi szinten elfogadhatónak tartott legfontosabb szabályokat. A dokumentumnak nem titkolt célja, hogy alapelveit a nemzetközi szinten harmonizált szabályozás alapjává tegye. Ezektől az erőfeszítésektől - mint az indoklás rámutat - a nemzetközi elektronikus kereskedelem fejlődését gátló jogi akadályok elhárítása remélhető.
A tengerentúlon egyazon napon, 1997. július 1-jén két olyan dokumentum is napvilágot látott, amely az elektronikus kereskedelemmel foglalkozik. Clinton elnök direktívája[21] a kormányzati szervek vezetőihez szól, s az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatban megfogalmazódó legfontosabb tételeket mondja ki:
- a kormányzatnak piaci elvek szerint kell közelíteni a kérdéshez;
- szilárd és kiszámítható környezetet kell teremteni az ágazat fejlődésének támogatására;
- az államnak tudomásul kell vennie a digitális piac sajátosságait.
A másik irat, a Framework for Global Electronic Commerce - röviden Framework - még nagyobb igénnyel lép fel. Globális méretekben kívánja befolyásolni az új gazdaság alakulásának tendenciáit. Öt
- 64/65 -
alapelvet határoz meg:
1. Az elektronikus kereskedelemben a magánszektornak jut a vezető szerep;
2. A kormányok kerüljék az elektronikus kereskedelmet sújtó indokolatlan korlátozásokat;
3. Ahol a kormányzati beavatkozás elkerülhetetlen, ott sem lehet más a célja mint a kiszámítható, minimalista, áttekinthető és egyszerű jogi környezet létrehozása a kereskedelem számára;
4. A kormányoknak el kell ismerniük az Internet egyedülálló jellegét; az új elektronikus korszak követelményeinek megfelelően felül kell vizsgálniuk azokat a létező szabályokat, amelyek hátráltatják az elektronikus kereskedelmet;
5. Az Interneten zajló elektronikus kereskedelmet csak globális alapon lehet kezelni.
Az Európai Unió jogalkotását az 1990-es évek eleje óta mindinkább áthatja a törekvés, hogy a tagállamok gazdaságát és társadalmait felkészítsék az információs társadalom követelményeinek megfelelő működésre. Az Unió vezető politikusai és döntéshozói ennek megvalósulásában látják ugyanis annak lehetőségét, hogy az öreg kontinens képes lesz továbbra is helyet biztosítani magának a világ vezető gazdasági régióinak elit klubjában.
A határozott törekvések ellenére azonban - mint az OECD egy 1997. évi jelentése rámutat - Európa csak 20%-kal részesül az elektronikus kereskedelem összesített forgalmából[22]. Az elmaradás okaként a tanulmány a magas távközlési tarifákat, a kereskedést nehezítő szétaprózott valutarendszert, a magas adókat, a nyelvi korlátokat említi és az európai politikusok hagyományosan erős hajlamát arra, hogy az új gazdasági ágazatok működését szabályozzák, leginkább azért, hogy az ott realizált nyereséget megadóztassák.
Az Európai Unió az 1994-es Bangeman-jelentés[23] óta nyíltan meghirdetett politikai célként kezeli az információs társadalom és az információ alapú gazdasági szerkezet kialakításának ügyét. Azóta számos olyan európai dokumentum született, amely már ennek a célnak a szem előtt tartásával szabályoz egyes gazdasági szektorokat.
Az elektronikus kereskedelemről szóló kezdeményezés, amely középtávra, 2000-ig fogalmaz meg célokat és követelményeket, 1997 áprilisában került elfogadásra[24]. Ez még nem konkrét akcióterv vagy jogi norma, csak a cselekvési program fő kereteit jelöli ki. Az elektronikus kereskedelem forradalmáról szólva a továbblépés feltételeként az egységes belső - európai - piaci környezet megteremtését irányozza elő. Alapvető feltételként jelöli meg, hogy technológiai, infrastrukturális és szolgáltatási téren elő kell segíteni az európai cégek kijutását a globális piacra. Az amerikai Clinton-direktíva követelményeivel is találkozik az az elvárás, amely szerint átlátható, szilárd jogi kereteket kell teremteni az elektronikus kereskedelem számára. Valójában globális egyetértésre és egységes alapelvek elfogadására volna szükség, hiszen az elektronikus kereskedelem természeténél fogva nemzetközi jelenség.
Ugyancsak fontos európai dokumentum az elektronikus kereskedelem egyes jogi aspektusairól szóló parlamenti és tanácsi direktíva, amely már a szabályozás alapelveit fekteti le[25]. Ez ma még csak előkészítés alatt álló tervezet, ám elfogadása esetén kötelező érvényű lesz az Unió tagállamai számára. A tervezet más címen is ismert, mint az EU-nak az elektronikus kereskedelem fejlesztéséről szóló keretprogramja: Legal Framework for the Development of Electronic Commerce - röviden EU Legal Framework. A Framework szabályozni javasolja az alábbi témaköröket:
- Az információs rendszerek szolgáltatóinak (service providers) jogi helyzete.
- A kereskedelmi célú kommunikáció - azaz a reklám és marketing - keretei.
- Az on-line megkötött szerződés jogi jellege és hatálya.
- Az elektronikus szolgáltatásokért, jogügyletekért és tranzakciókért viselt felelősség.
A Framework egyelőre csak az európai belső piac - internal market - szabályozására koncentrál, mert az előkészítők szerint a globális szintű nemzetközi szabályozás megalkotásához még nem érett a helyzet, hiányzik a szabályozási keret.
A telematikus úton megkötött jogügyletekre - egyes speciális feltételek mellett - a hagyományos szerződési dogmatika követelményeit is érvényesíteni kell. A legfontosabb kérdések a felek jogalanyiságára, az ajánlattételre, a szerződés létrejöttének helyére és időpontjára, alakiságaira, a megszűnés módjára vonatkoznak. Az alapkérdéseket a polgári jog és a kereskedelmi jog szabályai rendezik.
Az alanyiság a szerződések esetében jogi lényegét tekintve a jogképesség és cselekvőképesség problémá-
- 65/66 -
ját veti fel. Az általános szabályok szerint a kötelem alanya csak jogképes személy lehet, ilyen kötelem létesítéséhez pedig cselekvőképességgel is rendelkezni kell. Ennek hiányában a szerződni kívánó fél nem tehet olyan hatályos akaratnyilatkozatot, amely rá nézve jogot, illetve kötelezettséget keletkeztet.
A telematikus szolgáltatások eladói, szolgáltatói nem lehetnek biztosak abban, sőt még csak nem is valószínűsíthetik, hogy a szerződő partner cselekvőképes, hiszen személyesen nem találkoznak vele. A cselekvőképesség minden esetre kiterjedő körültekintő vizsgálata súlyos késedelmet okozna, s az elektronikus kereskedelmet éppen egyik legfőbb vonzerejétől, lényeges mozzanatától, a gyorsaságtól fosztaná meg. A gyakorlatban azonban problémákat okozhat, ha az ügyféllel csak hálózaton keresztül létesített virtuális kapcsolatban vagyunk. Esetenként kiskorúak használják fel szüleik hálózati hozzáférési jogait s vásárolnak vele árukat, szolgáltatásokat. Érvényes és kikényszeríthető-e egy ilyen hibában szenvedő szerződés?
Egyes jogrendszerek sajátos megoldásokat dolgoztak ki az ilyen problémák kezelésére. A legjellegzetesebb példa talán Franciaország, ahol a joggyakorlat kifejlesztette az ún. látszatelméletet[26]. Ennek lényege, hogy a szülőket akkor is kötelezi a gyermekük által kötött telematikus szerződés, ha a kiskorú visszaélt a hitelkártyával vagy más elektronikus fizetési eszközzel. Az érvelés szerint a szolgáltató számára a kiskorú a kártya tulajdonosának, cselekvőképes személynek tűnt.
Hasonló érveket a magyar jogirodalomban is találunk - bár nem kifejezetten az elektronikus kereskedelem problémái számára fogalmazódtak meg. Szladits magánjogi vázlatában például ez áll:
"A kiskorúságra általában azzal szemben is lehet hivatkozni, aki nem tudott róla. Az a kiskorú azonban, aki a másik felet kora tekintetében tévedésbe ejtette vagy tévedésben tartotta, vagyis magát teljeskorúnak színlelte: elvállalt szerződési kötelezettsége alól kiskorúsága ellenére sem mentesül. Ebben az esetben a kiskorú voltakép nem a szerződésből, hanem tiltott cselekményből felel."[27]
A elállási jog biztosítása - holott ez voltaképpen egy fogyasztóvédelmi intézmény - sok esetben megoldhatja az ilyen problémákat. A szülő - szerencsés esetben időben észlelve a "gyermeki csínytevést" - még visszaléphet a szerződéstől. Az Európai Unió joga[28] - és ennek nyomán a magyar jogi szabályozás[29] is - ezt a megoldást követi.
"A szerződéskötés alapja minden esetben az egyik fél részéről a másikhoz intézett ajánlat."[30] Ezt az elvet az elektronikus szerződések esetében sem volna célszerű feladni. Az ajánlattétel szerződés kötésére szóló egyoldalú nyilatkozat, amely megtehető szóban vagy írásban. Az ajánlat akkor válik hatályossá, amikor a címzett tudomást szerez róla. A szóbeli ajánlat, mely az együttesen jelen volt felek között hangzik el, azonnal hatályos, az írásbeli ajánlat hatályosságához azonban az szükséges, hogy a címzetthez megérkezzék.
A hatályos ajánlatra a címzett az ajánlati kötöttségre meghatározott időn belül válaszolhat. Az ajánlattevő kinyilváníthatja, hogy ajánlata visszavonásig szól. Ekkor bármikor visszaléphet, ha pedig határidőt tűzött az elfogadásra, akkor csak ennek elteltével szabadul. Távollevők között tett ajánlat esetében az ajánlati kötöttség annak az időnek elteltével szűnik meg, amelyen belül az ajánlattevő a válasz megérkezését rendes körülmények között várhatta.[31]
Az elektronikus kereskedelem esetében gyakorlatilag csak távollevők közötti írásbeli ajánlattétel fordul elő. Ilyen ajánlatnak tekinthető többek között az email üzenet, mely meghatározott címzetthez, vagy "körlevél" esetén címzettek bizonyos csoportjához szól, s úgyszintén ajánlattétel a WEB-lapon nyilvánosságra hozott üzleti felhívás.
Ez utóbbi esetben azonban az ajánlati kötöttséggel kapcsolatban különleges megfontolások is szerephez juthatnak. Igen gyakorlatiasnak tűnik Szladits Károly felfogása, mely szerint "általában nem kötelez az olyan ajánlat, amely felismerhetően általánosságban, a nagyközönség és nem határozott személyek irányában történt (pl. árjegyzékek)."[32] A WEB-lapon tett ajánlat nem más mint egyfajta árjegyzék, mely a közönségnek szól, s így a fenti felfogás szerint lehetne az ezzel kapcsolatos ajánlati kötöttséget szabályozni.
Sajnálatos módon azonban a hatályos magyar Ptk jelenleg nem ismeri ezt a finomítást. Erre tekintettel a gyakorlatban az tűnik helyes eljárásnak, ha a WEB-oldal üzemeltetője maga nyilatkozik ajánlati kötöttségének időtartamáról. Ennek hiányában úgy gondolom, hogy az ilyen ajánlatot a visszavonásig hatályosnak kell tekinteni. A visszavonás megvalósulhat ennek kifejezett közlésével, vagy ráutaló módon, azaz a kínált termék vagy szolgáltatás nevének - esetleges képi ábrázolásának - a WEB-lapról való eltüntetésével.
Az ajánlat elfogadásával, a címzett részéről tett elfogadó nyilatkozattal létrejön a szerződés. Az elfogadó nyilatkozat akkor hatályos, ha az ajánlattevő annak létezéséről és tartalmáról tudomást szerzett vagy leg-
- 66/67 -
alább szerezhetett volna. A kontinentális jogrendszerek dogmatikája szerint Európa országaiban e tekintetben lényegében teljes a konszenzus. Az angolszász common law - s az elektronikus kereskedelem nemzetközi jellegére tekintettel ez a jogterület nem hagyható figyelmen kívül - a szerződés létrejöttéhez még egy lényeges elemet megkíván. A szerződésnek a visszterhesség elvén kell nyugodnia, s az ellenszolgáltatásnak már a szerződés megkötésekor léteznie kell[33].
A szerződés keletkezésének helye és ideje általában meghatározza a tulajdonjog és a veszélyviselés átszállásának idejét s az esetleges jogviták eldöntésére alkalmazandó jogot, a bírósági joghatóságot, illetékességet is. A kérdésnek emiatt van nagy gyakorlati jelentősége - s nemcsak az elektronikus kereskedelem esetében. Továbbra is azt a helyzetet tételezzük fel, hogy távollevők kötnek elektronikus úton jogügyletet. Tehát mikor tekintendő létrejöttnek egy ilyen szerződés?
A megfogalmazási elmélet[34] szerint a szerződés akkor keletkezik, amikor az ajánlat címzettje az elfogadó nyilatkozatot megfogalmazza. A dolog nyilvánvaló képtelenség, hiszen az ajánlattevő természetesen még nem szerezhetett tudomást az elfogadásról, és nem vehető biztosra, hogy erre valaha is módja lesz, hiszen a megfogalmazás még semmiféle garanciát nem tartalmaz arra nézve, hogy a nyilatkozat továbbítását egyáltalán megkísérlik.
Az ún. elküldési elmélet[35] a szerződés létrejöttét ahhoz a pillanathoz köti, amikor az ajánlat címzettje az elfogadó nyilatkozatot az ajánlattevőnek elküldi. Ez sokféle módon megtörténhet, így az email-üzenet elindításával, vagy WEB-katalógus esetén a rendelés igazolásával, s a hozzá tartozó adatok elküldésével. Ez a megoldás már gyakorlatiasabb, ám még mindig túlságosan nagy benne a kockázati elem. Címzési hiba, hálózati üzemzavar vagy bármely egyéb ok miatt előfordulhat, hogy az elfogadó nyilatkozat nem ér célba, s az ajánlattevő ismét csak elesik attól a lehetőségtől, hogy a kötelezettség létezéséről tudomást szerezzen.
A megérkezési elmélet[36] a szerződés keletkezési időpontjaként azt a mozzanatot jelöli meg, amikor az ajánlattevőhöz az elfogadó nyilatkozat megérkezik. Email esetén ez az ajánlattevő személyi elektronikus postafiókjába való megérkezést jelenti, tehát azt a pillanatot, amikortól az ajánlattevőnek módjában áll az üzenet tartalmát megismerni. Ez a szabály a szerződés keletkezése körüli kockázatok megosztása tekintetében kellően kiegyensúlyozott helyzetet teremt a felek között.
A tudomásszerzési elmélet[37] szerint a szerződés akkor jön létre, amikor az ajánlattevő az elfogadás tényéről tudomást szerez, azaz elolvassa az elfogadó nyilatkozatot tartalmazó elektronikus üzenetet. Ez az elmélet indokolatlanul kedvez az ajánlattevőnek, s ezáltal az ajánlat címzettjét túlságosan hátrányos helyzetbe hozza. A címzett az elküldésen túl már semmit sem tehet annak érdekében, hogy az ajánlattevő valóban tudomást szerezzen az elfogadó nyilatkozat létéről és tartalmáról. Vita esetén igen nehezen tudná bizonyítani, hogy az ajánlattevő "tudomást szerzett" az elfogadásról.
Bár a magyar polgári törvénykönyvnek a szerződések keletkezési feltételeiről szóló rendelkezéseit nem kifejezetten az elektronikus kereskedelem igényeinek kiszolgálására konstruálták, az absztrakció megfelelő foka elősegítheti, hogy találjunk olyan szabályt, amely erre az esetre alkalmazható.
213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.
(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).
A Ptk tehát a megérkezési elmélet elvei szerint rendezi a távollévők közötti kötött szerződések keletkezésének problémáját. Ez lényegében változtatás nélkül alkalmazható az elektronikus szerződések esetére is. E megoldás nem hagyomány nélküli a magyar magánjogban. Szladits szerint is a "távollevők közt elfogadó nyilatkozattal kötött szerződés tényállása csak akkor válik ... teljessé, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik."[38] Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a szerződés visszahat az elfogadó nyilatkozat elküldésének időpontjára, tehát a szerződés joghatásai ettől kezdve állnak be.
Bizonyára nem érdektelen megjegyezni, hogy hazai jogunk is ismert a megérkezési elmélettől különböző megoldást. Régi kereskedelmi kódexünk az elküldési elmélet alapján rendezte a távollévők szerződéseinek keletkezési kérdését.
318. § Oly szerződésnél, mely távollevők közt keletkezett, a megkötés idejéül azon időpont tekintetik, melyben az elfogadási nyilatkozat elküldetett, vagy elküldés végett feladatott.[39]
A magyar belső jognak is része a nemzetközi kereskedelmi forgalom egyik legfontosabb dokumentuma, az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt 1980. április 11-én Bécsben aláírt egyezmény, az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről. Az egyezmény, amelyet hazánkban az 1987. évi 20. tvr hirdetett ki 1988. január 1. óta hatályos, miután az államok a kellő számú megerősítő okiratot letétbe helyezték.
- 67/68 -
Az 1980 óta eltelt két évtized igen jelentős változásokat hozott a kereskedés technikájában, mindazonáltal a Bécsi Egyezmény elveinek és rendelkezéseinek legnagyobb része - a technológiasemleges szabályozásnak köszönhetően - ma is jól alkalmazható a nemzetközi kereskedelemben. Megoldásai tehát egyaránt vonatkoznak a régi és a modern telematikai berendezéseken megkötött nemzetközi adásvételi tranzakciókra.
Az egyszerű megoldásokra való törekvés jegyében fogalmazódott meg az egyezmény számos rendelkezése. Így például az adásvételi szerződés létesítéséhez nem kívánja meg az írásba foglalást és egyéb formai kellékek megléte sem kötelező. A szerződés fennállása akár tanúvallomással is bizonyítható[40]. Ez nem áll ellentétben a magyar magánjog felfogásával sem.
A 15., 18. és 23. cikkelyek az ajánlattétel és a szerződés létrejöttének feltételeit rendezik, mégpedig a megérkezési elmélet elvei szerint. Az ajánlat tehát akkor válik hatályossá, amikor a címzetthez megérkezik[41]. A meg nem érkezés kockázatát természetesen az ajánlattevő viseli.
Az ajánlat elfogadása abban az időpontban válik hatályossá, amikor az elfogadás közlése az ajánlattevőhöz megérkezik[42]. A szerződés pedig abban az időpontban jön létre, amikor az Egyezmény rendelkezései értelmében az ajánlat elfogadása hatályossá válik[43]. Mindezek láthatóan nincsenek ellentétben a magyar Ptk elveivel és szabályaival.
Az elektronikus kereskedelem, különösen az on-line-szerződéskötés körében az általános fogyasztóvédelmi jogszabályokon túl egyes speciális rendelkezések megalkotására is szükség van. A gyakoribb intézmények és megoldások a következők:
- a fogyasztó bizonyos időn belül élhet a "megbánás" (elállás) jogával;
- a teljesítést az eladó kötött (maximált) határidőn belül köteles megkezdeni;
- az eladó tájékoztatási kötelezettségének mértékét jogszabály részletesen megállapítja;
- a fogyasztó védett az egyértelműen hátrányos, egyoldalú kikötések ellen;
- a kétértelmű rendelkezéseket a fogyasztó javára kell értelmezni;
- a szerződés megkötésének helye a fogyasztó lakóhelye - így számára kedvezőbben alakul a bírósági illetékesség;
- jogvita esetén a bizonyítási teher az eladóra, szolgáltatóra hárul.
Magyarországon a távollevők között kötött szerződésekről szóló 17/1999. (II. 5.) Korm. rendelet tartalmazza azokat a fogyasztóvédelmi szabályokat, amelyek az elektronikus on-line-kereskedelem esetében alkalmazandók. A rendelet legnagyobb érdeme, hogy részletesen rendezi az elállási jog gyakorlásának és a fogyasztó tájékozatatásának kérdéseit. A rendelet kifejezetten hivatkozik az EU 97/7/EC számú direktívájára[44], melyhez hasonló szellemben rendezi az e-kereskedelem e lényeges alfejezetét.
Természetesen minden megoldáson lehet javítani. Manapság sokat hangoztatott érvek szólnak az egyes gazdasági ágazatok belső önszabályozó mechanizmusának kimunkálása mellett. Ebbe az irányba mutató megoldás volna a fogyasztói panaszok intézésére szolgáló újszerű fórumrendszer létrehozása. A magyar fogyasztóvédelmet - az elektronikus úton kötött szerződésekre tekintettel - célszerű volna egy tribunál-szerű választott-bíráskodási rendszerrel megerősíteni, ami a rendes bírósági útnál gyorsabb, rövidebb és olcsóbb eljárás keretében nyújtana reparációt a vitás ügyekben. Természetesen ezen szervezet határozatainak felülvizsgálatára nyitva kell hagyni a bírósághoz fordulás lehetőségét.
Az elektronikus szerződéskötések fogyasztóvédelmének elveihez hasonló szellemben rendelkezik egy speciális részterületen az elektronikus fizetési eszközök kibocsátására és használatára vonatkozó egyes szabályokról szóló 77/1999. (V. 28.) Korm. rendelet. A rendelet szerint a hazai kereskedelmi bankok üzletszabályzatát 1999. december 1-jéig kellett megfelelően módosítani. Az új szabályok az elektronikus fizetőeszközök kibocsátói - a bankok és más pénzintézetek - és a kártyabirtokosok között a felelősség viselésének - illetve átszállásának - elveit rendezik nagy részletességgel. Itt is a fogyasztó védelmének szempontja uralkodik. A birtokos, ha a kártya kikerül az őrzése alól, köteles a kibocsátónak ezt haladéktalanul bejelenteni. Ezen időponttól kezdve a kártyával elkövetett visszaélésekből eredő kárt a kibocsátó viseli.
A rendelet mint szabályozási mintára hivatkozik hivatkozik az EU-nak az elektronikus fizetőeszközökről és különösen a kibocsátó és a birtokos közötti viszonyokról szóló 97/489/EC számú ajánlására[45]. ■
JEGYZETEK
[1] HTTP: Hypertext Transmission Protocol
[2] WWW: Worldwide Web = Világméret Hálózat
[3] Az OECD egyik becslése szerint például a világkereskedelemben az elektronikus ügyletek volumene az 1997-es 26 milliárd dollárról 2005-re évi 1000 milliárd dollár körüli értékre fog emelkedni. (In: Számítástechnika, 1999. szeptember 7.) Egy másik adat; a US Department of Commerce szerint a hitelkártyás fizetések összege 2002-ben csak Európában meghaladja majd az 5,2 milliárd dollárt. (http://www.ecommerce.gov)
- 68/69 -
[4] Vö.: Nemetz Tibor - Vajda István: Algoritmusos adatvédelem. Akadémiai Kiadó Budapest 1991. 65. o.
[5] Abban az esetben, amikor egy állami szerv árut vagy szolgáltatást vásárol egy gazdálkodó szervezettől, akkor rendes körülmények között nem a közhatalom nevében jár el, s így természetesen "egyszerű fogyasztónak" tekintendő.
[6] A magyar kifejezés mellett megadjuk az angol nyelvűterminológiát és a "hálózati tolvajnyelvben" bevett rövidítést is.
[7] Lásd: Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 96. §.
[8] Benjamin Wright: The Law of Electronic Commerce. Little Brown and Company. Boston 1991. 10. o.
[9] Benjamin Wright: id. m . 26. o.
[10] Saxby, Stephen (ed): Encyclopedia of Information Technology Law. Sweet & Maxwell London 1990. 5012. o.
[11] Rostoker, M. D. és Rines, R. H.: Computer Jurisprudence, Legal Responses to the Information Revolution. Oceanal Publications Inc. 1986. 391. o.
[12] Society for Worldwide Interbank Financial Telecommunications
[13] Benjamin Wright: id. m . 26-27. o.
[14] HTTP: Hypertext Transmission Protocoll. Az Internet egyik szolgáltató protokollja.
[15] WWW: World Wide Web = kb. Világméretű Hálózat. A HTTP protokollt használó Internet-szolgáltatások gyűjtőneve.
[16] MTI. 1999. december 1.
[17] Olivier Hance: Üzlet és jog az Interneten. Panem - McGraw-Hill Budapest 1997. 144. o.
[18] Olivier Hance: id. m . 146. o.
[19] Verebics János: A tér, a szabadság és a normák. Vázlat az Internet jogának fogalmi megközelítéséhez. Internet és jog, 1998. november.
[20] United Nations Commission on International Trade Law
[21] Presidential Directive on Electronic Commerce, Memorandum for the Heads of Executive Departments and Agencies
[22] Csak semmi luxust, elég a pizza is! In.: Számítástechnika, 1999. szeptember 7.
[23] Bangemann M. (Ed.): Europe and the global information society. Recommendation to the European Council. Brüsszel. 1994.
[24] European Initiative in Electronic Commerce COM (97)157 Communication to the European Parliament, the Council, the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions
[25] Proposal for a European Parliament and Council Directive on Certain Legal Aspects of Electronic Commerce in the Internal Market
[26] Olivier Hance: Üzlet és jog az Interneten. Panem - McGraw-Hill Budapest 1997. 131. o.
[27] Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata. Budapest. 1933. Reprint: Ponte Press Kiadó Kft. Pécs. 1999. I. köt. 127. o.
[28] Directive 97/7/EC of the European Parliament and of the Council of 20 May 1997 on the protection of consumers in respect of distance contracts
[29] 17/1999. (II.5.) Korm. rendelet a távollévők között kötött szerződésekről
[30] Szladits Károly: id. m : I. köt. 133. o.
[31] V.ö: Ptk. 211. § (2) bek.
[32] Szladits Károly: id. m : I. köt. 133. o.
[33] Olivier Hance: id. m .: 124. o.
[34] Olivier Hance: id. m .: 127. o.
[35] Olivier Hance: id. m .: 128. o.
[36] Olivier Hance: id. m .: 128. o.
[37] Olivier Hance: id. m .: 128. o.
[38] Szladits Károly: id. m : I. köt. 135. o.
[39] 1875. évi XXXVII. törvénycikk. Kereskedelmi törvény
[40] Bécsi Egyezmény 11. cikkely
[41] Bécsi Egyezmény 15. cikkely
[42] Bécsi Egyezmény 18. cikkely (2) bekezdés
[43] Bécsi Egyezmény 23. cikkely
[44] Directive 97/7/EC of the European Parliament and of the Council of 20 May 1997 on the protection of consumers in respect of distance contracts
[45] Commission Recommendation of 30 July 1997 concerning transactions by electronic payment instruments and in particular the relationship between issuer and holder
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
