A közjegyzők kártérítési felelősségével sem az elmélet, sem a gyakorlat nem foglalkozott az elmúlt években, melynek az lehet a magyarázata, hogy a megújult közjegyzői szervezet jól teljesíti a feladatát, és a közjegyzők ellen kártérítési per is alig indult. Az időközben bekövetkezett jogszabályváltozások, valamint a szórványos perek tapasztalatai miatt azonban célszerű áttekinteni azokat a kérdéseket, amelyek a közjegyzők kártérítési felelősségét érintik.
A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. tv. (a továbbiakban: Ktv.) több módosítása közül a felelősség szempontjából a 2008. évi VIII. tv. szervezetet érintő módosításainak van jelentősége, ebből is két szakasznak. A Ktv. 31/A. § (1) bek. kimondja, hogy a közjegyző egyénileg vagy közjegyzői iroda keretében folytathatja tevékenységét. A közjegyzői iroda a közjegyzői tevékenység végzésének elősegítésére határozatlan időre alapított, jogi személyiséggel rendelkező szervezet, és a közjegyzői iroda alapítására, nyilvántartására, működésére, ellenőrzésére, megszűnésére és tagjainak felelősségére - e törvényben foglalt eltérésekkel - a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvénynek a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A közjegyzői iroda a cégjegyzékben történő nyilvántartása miatt cégnek minősül.
A 31/E. § (1) bekezdése értelmében a közjegyzői iroda alapítása és működése nem érinti a közjegyző (a közjegyzőhelyettes és a közjegyzőjelölt) e törvény szerinti jogállását, így a hivatás személyes gyakorlására vonatkozó kötelezettségét, valamint fegyelmi és anyagi felelősségét sem. A jogszabályi rendelkezés ellenére ellentét érezhető az önálló jogi személyiséggel rendelkező iroda és a közjegyző mint állami funkciót betöltő személy státusza között.
Az irodára vonatkozó fenti előírások következményei: a felelősség esetleges telepítése és a felszámolás lehetősége. A felelősség telepítésének kérdésével később részletesen foglalkozom, a felszámolás lehetősége azonban jelentősen érinti a közjegyzői iroda létét, különösen akkor, ha egy nagyobb kártérítési per elvesztése esetén a tartozását nem tudja kiegyenlíteni.
A közjegyzők tevékenysége nagyon sokrétű, a törvényi felsorolást is csak azért idézem, mert ebből kitűnik, hogy a közjegyzőknek milyen fontos szerepe van az állam igazságszolgáltatása rendszerében.
Eszerint a közjegyző
- a jogügyletekről és jogi jelentőségű tényekről közokiratot állít ki, okiratokat őriz meg,
- a felek megbízásából pénzt, értéktárgyat és értékpapírt vesz át a jogosult részére történő átadás végett,
- a feleket a hatáskörébe utalt eljárásokkal kapcsolatban - a felek esélyegyenlőségének biztosításával - kioktatással segíti jogaik gyakorlásában és kötelességeik teljesítésében,
- a közjegyző folytatja le a hatáskörébe utalt hagyatéki eljárást és egyéb nemperes eljárásokat, (ezek közül az egyik legfontosabb a fizetési meghagyásos eljárás) és végül
- a közjegyző a gazdasági társaságokról szóló törvény szerinti részvénykönyv-vezetést is végezhet a 2011. évi CII. tv. rendelkezése szerint.
Ezeknek a tevékenységeknek a vázlatos áttekintése is jelzi, hogy a közjegyzők kártérítési felelősségét is a tevékenységek szempontjából kell megközelíteni, és legalább két nagy csoport különíthető el.
a) Azokban az eljárásokban, amikor a közjegyző igazságszolgáltatási hatósági tevékenységet végez (hagyatéki eljárás, fizetési meghagyásos eljárás, értékpapírok megsemmisítése stb.) a felelőssége is ezekhez az eljárásokhoz igazodik, és háttérszabályul a bírák, végrehajtók felelősségével kapcsolatos gyakorlat - mutatis mutandis - alkalmazható.
b) Az egyéb tevékenységek során - és ide sorolható az okiratszerkesztés, végrendelet készítés - a közjegyzői eljárás speciális jellegét is figyelembe véve - inkább a megbízási szerződések, az ügyvédi tevékenység során okozott károk miatti felelősség kapcsán kialakult gyakorlat adhat támpontot azzal, hogy a felelősséget ilyen esetben is a Ptk. 349. § alapozza meg.
Az új közjegyzői szervezet kialakítása után hamarosan vita keletkezett a gyakorlatban a közjegyzők közhatalmi tevékenységével kapcsolatban, konkrétan annak megítéléséről, hogy az okiratszerkesztés a közjegyző közhatalmi tevékenységének része vagy sem. A vitát a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. sz. Polgári jogegységi határozata döntötte el, amelyben kimondta, hogy a közjegyző közhatalmi tevékenységet gyakorol akkor, amikor közokiratot készít, így az e tevékenysége során okozott károkért a Ptk. 349. §-a alapján tartozik felelősséggel. Ebből következően az ilyen kártérítési perek elsőfokú elbírálása a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. Az indokolásban a Legfelsőbb Bíróság az alábbiakat hangsúlyozta:
»Ami a közokiratot kiállító közjegyző és az ügyfél viszonyának jogi megítélését illeti, a közokiratot a közjegyző ugyan az ügyfél kérelmére, az ügyfél "megbízásából" állítja ki, ez azonban nem jelenti azt, hogy itt magánjogi értelemben vett "megbízási szerződésről", az ügyfél és a közjegyző közötti magánjogi jogviszonyról lenne szó. A közjegyző és az ügyfél között nem a Ptk. szerinti megbízási szerződés jön létre, hanem közöttük közjogi jellegű jogviszony keletkezik. Az ügyfél a közjegyzőt nem "megbízza" a közokirat kiállításával, hanem igénybe veszi a közjegyző közreműködési kötelezettségét. A közjegyző ugyanis nem szabad belátása szerint "elfogadja" vagy "visszautasítja" az ügyfél felkérését, hanem eleget kell, hogy tegyen a Ktv. 5. §-ban írt közreműködési (szolgáltatási) kötelezettségének. A visszautasítás joga saját mérlegelése alapján nem, hanem csak a törvényben (Ktv. 3. §, 4. §) meghatározott szűk körben illeti meg.«
A nagyon röviden idézett indokolás tehát eldöntötte, hogy a közjegyző okiratszerkesztési tevékenysége során elkövetett hibák miatt nem a megbízási szerződés megszegésének szabályai szerint felel, hanem a deliktuális felelősség, és annak is egy speciális alakzata, a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének szabályai szerint.
A közjegyzői felelősség elemzése során a Ktv. 10. § (1) bek. és 31/E. § rendelkezéseinek van jelentősége.
Főszabályként a Ktv. 10. § (1) bekezdése kimondja, hogy a közjegyző - a közjegyzői működése körében - okozott kár megtérítéséért a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint felel. A Ktv. - már idézett - 31/E. § (1) bek. értelmében a közjegyzői iroda alapítása és működése nem érinti a közjegyző e törvény szerinti jogállását, így a hivatás személyes gyakorlására vonatkozó kötelezettségét, valamint a fegyelmi és anyagi felelősségét sem. A 2008. évi VIII. tv. 5. § (5) bekezdése tartalmazza, hogy a közjegyző az egyénileg folytatott tevékenysége helyett a közjegyzői iroda alapító okiratának elfogadásával - az átalakulási eljárás lefolytatása nélkül - egyszemélyes vagy többtagú közjegyzői irodát alapíthat, azaz a törvényalkotó úgy tűnik egy kettősséget vitt a szervezetbe.
A fenti rendelkezésekből első olvasatban az következik, hogy a közjegyző az általa okozott károkért saját személyében felel, és a közjegyzői irodára vonatkozó - és később keletkezett - előírások ezt a felelősséget nem érintik, azaz a közjegyzői iroda közvetlenül a közjegyző által okozott károkért felelősségre nem vonható. Erre utal a 31/E. § azon előírása, miszerint a közjegyzői iroda alapítása és működése nem érinti a közjegyző anyagi felelősségét. Hasonló megoldást alkalamaz a végrehajtók felelősségével kapcsolatban a Vht. 236. § (1) bekezdése és a 254/A. §. Míg a közjegyzői felelőséggel kapcsolatban nem születtek a közjegyzői irodát marasztaló döntések, a végrehajtói irodával kapcsolatban két közzétett döntés is található.
A Fővárosi Ítélőtábla a BDT 2008. 1746. sz. alatt közzétett döntésében kimondta, hogy a végrehajtói iroda tagjaként eljáró önálló bírósági végrehajtó magatartásáért - a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályok szerint - a végrehajtói iroda köteles helytállni.
Ez a döntés áttörést hozott a végrehajtói felelősség szempontjából. A határozat indokolásában a Fővárosi Ítélőtábla hangsúlyozta, hogy a károkozás időpontjában a jogi személyiséggel rendelkező I. rendű alperesi végrehajtói iroda már létezett. A Vht. 254/A. § (2) bekezdése folytán pedig a végrehajtó iroda tagjainak a felelősségére e törvényben foglalt eltérésekkel a Gt.-nek a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A fent hivatkozott jogszabály a Gt. 121. § (1) bekezdése, melyre figyelemmel a tevékenységet kifejtő végrehajtói iroda kötelezettségeiért a tag nem felel. Mindebből az következik, hogy adott esetben eleve csak az I. rendű alperes végrehajtói iroda felelőssége jöhet szóba, a II. rendű alperes mint tag felelőssége nem. (Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21 635/2006/3.)
A Szegedi Ítélőtábla a BDT 2011. 2430. szám alatt közzétett döntésében a végrehajtó és a végrehajtói iroda egyetemleges felelősségének nem látta az akadályát, és kimondta, hogy a jogi személyiséggel rendelkező végrehajtó iroda és a végrehajtó mint az iroda tagja kártérítési felelőssége egyetemleges, ha a végrehajtó szándékosan és súlyosan visszaél a tagsági pozíciójával, mert a behajtott összegeket nem fizeti ki a jogerős felosztási terv alapján, hanem azokat a végrehajtói letéti számláról a saját javára vonja el.
Felmerül a kérdés, hogy a hasonló jogi szabályozás mellett elképzelhető-e, hogy a közjegyzői jogkörben okozott kárért elsődlegesen a közjegyzői iroda feleljen és nem a közjegyző személyesen. A kérdésre akkor kapunk választ, ha egy károsult a kártérítési pert a közjegyzői iroda ellen indítja meg, addig ez csak elméleti a felvetés.
A közjegyzői felelősség speciális kérdéseivel eseti döntéseken keresztül lehet foglalkozni. A későbbiekben ismertetett döntések mutatják azokat a területeket, ahol leggyakrabban felmerül a közjegyző munkájával kapcsolatos olyan hiányosság, amely megalapozza a kártérítési felelősségét is. Miután viszonylag kevés döntés született ebben a kérdésben, célszerűnek láttam a döntések kicsit részletesebb, adott esetben a tényállásra is kiterjedő ismertetését. Az ismertetést a közjegyzői tevékenységhez igazítva két nagy csoportban tárgyalom, első csoportba az igazságszolgáltatási tevékenységhez kapcsolódó eseteket, majd az okiratszerkesztési, végrendelet készítési és tájékoztatási kötelezettség megszegésével kapcsolatos döntéseket ismertetem.
A Ptk. 349. §-a a munkáltatói kártérítési felelősség egy speciális esetét az államigazgatási jogkörben - illetve a bírósági és ügyészségi jogkörben - okozott kárért való felelősséget szabályozza. A bírósági gyakorlat dolgozta ki azt az elvet, hogy nem csak a Ptk.-ban tételesen felsorolt esetekben, azaz államigazgatási, ügyészségi, bírósági jogkör gyakorlása során kell alkalmazni a Ptk. 349. § rendelkezéseit, hanem minden olyan esetben, amikor a kárt közhatalom gyakorlása során, vagy azt elmulasztva okozták. Ez alapozza meg a közjegyzők és a bírósági végrehajtók kárfelelősségét. Ezért van jelentősége a Ktv. azon rendelkezéseinek, amelyek a közjegyzők státuszával foglalkoznak. A kártérítési felelősséget ez esetben is aktív és passzív magatartás, vagyis mulasztás is megalapozhatja. A közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének feltételei: a jogellenes magatartás; a kár (államigazgatási tevékenységgel összefüggő), az okozati összefüggés, a vétkesség, továbbá az, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetve a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket a károsult igénybe vette.
A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy miként jelentkeznek ezek a feltételek a közjegyzői felelősséggel kapcsolatos bírói döntésekben.
Sajátos, és részleteiben szintén a bírósági gyakorlatban kidolgozott esete az államigazgatási jogkörben okozott kárnak az, amikor a kár téves jogalkalmazásból fakad. A Legfelsőbb Bíróság és az ítélőtáblák által kimunkált joggyakorlat értelmében a jogalkalmazó szerv felelősségét csak a kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési tévedés alapozza meg. A jogalkalmazó szerv felelősség alóli mentesülését eredményezi, ha az ügyben megállapított tényállás az alkalmazandó jogszabály többféle értelmezését veti fel. A bírósági gyakorlat szerint nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső téves jogalkalmazásról, ha a jogszabály teljesen nyilvánvaló és egyértelmű; vagy ha a hatóság ismételt eljárásában a hatályon kívül helyező ítéletben megfogalmazott egyértelmű utasításokat mellőzve hozta meg újabb határozatát; és nem jelent kimentési okot az sem, ha a módosult jogszabály alkalmazására rendelkezésre álló rövid felkészülési idő alatt nem volt elég idő egységes joggyakorlat kialakítására, vagy akár a megváltozott jogszabályt nem ismerték.
A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. 22.184/2003/9. sz. döntésében bírálta felül a Pécsi Ítélőtábla egyik határozatát. A perbeli esetben a közjegyző olyan zálogjogot alapító okiratot szerkesztett, amelyben egy kiskorú személy vállalt kötelezettséget ellenérték nélkül, és ehhez a gyámhatóság a hozzájárulást megadta. A Legfelsőbb Bíróság a döntésében elvi éllel mutatott rá, hogy a közjegyzőt nem kötötte a gyámhatóság nyilatkozata, azt köteles lett volna figyelmen kívül hagyni, így eljárása során megsértette a Ptk. 13/A. § (1) bekezdésében írtakat. "A fentiekből következően a jogszabályi rendelkezés az alperes (közjegyző) számára egyértelmű volt, ellenérték hiányában mérlegelést sem szükségessé, sem lehetővé nem tett. Nem lehet tehát a felróhatóság körén kívüli téves jogalkalmazásról szó. (BH 2001/423.) A tényállás egyértelmű volt, a kiskorú semmiféle ellenértéket nem kapott a felelősségvállalásért, következésképpen teljesen és nyilvánvalóan fennállott a törvényi tilalom; az alperesnek a közokirat készítésére irányuló kérelmet meg kellett volna tagadnia. Miután ezt nem tette, magatartása olyan súlyú, amely a kárfelelősséget megalapozza."
A Fővárosi Ítélőtábla a 9. Pf. 21.118/2007/7. sz. ítéletében elvi éllel mondta ki, hogy a közjegyzőt kártérítési felelősség terheli a hagyatéki eljárásban jogszabálysértően elrendelt biztosítási intézkedéssel okozati összefüggésben felmerült károkért. Az ügy tényállása szerint az alperes a közjegyzőként lefolytatott hagyatéki eljárás során a 2002. szeptember 25. napján meghozott végzésével elrendelte a felperesnek még az örökhagyóval megkötött adásvételi szerződés tárgyát képező és a felperes által birtokba vett lakásban lévő ingóságok leltározását és a lakás lezárását úgy, hogy a végzést a felperesnek nem kézbesítette és a fellebbezés jogorvoslati lehetőségéről nem adott tájékoztatást. A felperes a tudomásszerzést követően fellebbezéssel élt, melynek eredményeként a Fővárosi Bíróság az alperes határozatát megváltoztatta, és a törvényes örökösök biztosítási intézkedés iránti kérelmét elutasította megállapítva, hogy az alperes intézkedése megalapozatlan és jogszabálysértő volt.
Ezt követően indult a közjegyző ellen kártérítési per, mely perben az elsőfokú bíróság a felperes keresetét a Ptk. 339. § (1) és (2), 349. § (1), 355. § (1) és 195. § (2) bekezdésében szabályozottak alapján vizsgálta. A jogellenesség körében kifejtette, hogy a közjegyző a hagyatéki eljárás során közigazgatási jogkört gyakorol, az eljárásban szervező-intézkedő tevékenységével összefüggésben esetlegesen keletkező károkért a Ptk. 349. §-a alapján felel. A közjegyző felelősségét a tevékenységére irányadó szabályok megszegése alapozhatja meg. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes nem csupán jogértelmezési kérdésben foglalt el a bíróságétól eltérő álláspontot. Az alperes az ingatlant a hagyaték részének tekintette, holott azzal az örökhagyó még életében rendelkezett. A közjegyzői döntés olyan erőteljesen érinti a dologhoz fűződő jogokat és érdekeket, hogy még a hagyatéki eljárásról szóló jogszabály megengedő rendelkezése ellenére sem lett volna mellőzhető a felperes meghallgatása, részére a végzés kézbesítése és azzal szemben a jogorvoslat biztosítása. Az elsőfokú bíróság tehát az alperes magatartását kárfelelősséget megalapozó jogellenes magatartásnak minősítette.
A másodfokú bíróság a jogalapot tekintve helybenhagyó határozatában kiemelte, hogy az alperes a biztosítási intézkedés elrendelése során lényegében egészében mellőzte az eljárására irányadó He. vonatkozó előírásait. A másodfokú bíróság megjegyezte, "hogy az alperes azon magatartása, hogy a felperest a mai napig konzekvensen nem tekinti jóhiszemű birtokosnak - jóllehet a törvényes örökösök által kezdeményezett szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti per jogerősen a felperesre nézve kedvezően zárult le - azt támasztja alá, hogy részéről nem jogszabály-értelmezési tévedés történt, hanem a jogszabályi rendelkezéssel konzekvensen szembe helyezkedik, minthogy az alperest egyetlen jogszabály sem jogosítja fel annak megítélésére, hogy a felperes birtoklása jóhiszemű-e vagy sem. Az elsőfokú bíróság tehát helyesen állapította meg, hogy az alperes a Ptk. 349. § (1) bekezdése esetén is alkalmazandó Ptk. 339. § (1) bekezdése szerinti jogellenes és felróható magatartást tanúsított, és ez okozati összefüggésben áll minden olyan a felperest ért kárral, ami abból eredt, hogy a lakás egészének birtoklásától megfosztották." (A döntés megjelent az ÍH 2011. évi márciusi számában 27. sz. alatt.)
Nincs helye a kártérítési felelősség megállapításának, ha a kár elhárítására még rendelkezésre állna - a kár elhárítására alkalmas - közigazgatási jogorvoslati eljárás (a bírósági felülvizsgálat abban az esetben sem tartozik ebbe a körbe, ha a határozat ellen közigazgatási úton nincs helye jogorvoslatnak). A bírósági gyakorlatban alakult ki az a feltétel, hogy nem tekinthető a rendes jogorvoslat elmulasztásának, ha a károsult nem fellebbezett a rá rendelkezést nem tartalmazó és ezért látszólag nem sérelmes határozat ellen, úgyszintén az sem, ha a fellebbezést azért mulasztotta el, mert e jogával a közigazgatási szerv eljárási hibájából fakadóan nem élhetett.
Ugyancsak az állandó bírói gyakorlat része (Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 20.705/2006/3.sz.) az, mely szerint a rendes jogorvoslat igénybevételének elmulasztása, mint a hatóság kártérítési felelősségét kizáró károsulti önhiba nem jöhet szóba, ha a rendes jogorvoslat igénybevételével a kár elhárításának lehetősége nincs meg. (BH 2004/12.).
Közjegyző ellen folyó kártérítési perben is felmerülhet ez a kérdés, azonban csak a hatósági jellegű tevékenysége során. Amennyiben a közjegyző a hagyaték átadása során téves döntést hoz, elvárható a károsulttól, hogy fellebbezzen a közjegyző határozata ellen.
Egy okiratszerkesztéssel kapcsolatos kártérítési perben (Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20.441/2011/6. sz.) viszont hivatkozott a közjegyző a jogorvoslat hiányára. A Fővárosi Ítélőtábla indokolása plasztikusan mutatja a hivatkozás téves voltát amikor hangsúlyozta: vitán felül állt, hogy a közjegyző felelősségére a Ptk. 349. §-a az irányadó, az alperes (közjegyző) és a beavatkozó (biztosító) nem határozták meg, hogy az alperes eljárása, tevékenysége kapcsán milyen rendes jogorvoslat állt volna a felperes rendelkezésére. "Ezt értelemszerűen nem tehették meg, minthogy ilyen nem létezik." Ezzel a megállapítással teljes egészében egyetértek.
Egy másik ügyben a Fővárosi Ítélőtábla - ugyancsak helytállóan - jegyezte meg, hogy miután "a közjegyző nem határozatot hozott, ebből következően a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárító, ezért a Ptk. 349. § (1) bekezdésében írt feltétel teljesült, tehát a felperes kártérítési igénye érvényesítésének nem volt akadálya." (Fővárosi Ítélőtábla 1. Pf. 20.777/2009/7.)
A fentiekből következik, hogy a rendes jogorvoslat igénybevétele az okiratszerkesztési tevékenység kapcsán fogalmilag kizárt, a hatósági, igazságszolgáltatási, jellemzően a hagyatéki és a fizetési meghagyásos eljárásban, ahol a közjegyző fellebbezhető határozatot hoz, viszont vizsgálandó a fent ismertetett elveknek megfelelően.
A bírósági gyakorlat már következetesnek tekinthető abban a kérdésben, hogy amennyiben szerződésen alapuló igényhez kapcsolódik valamely közigazgatási szerv károkozó magatartása, a károsultnak elsősorban a szerződő partnerrel szemben kell fellépnie, és a szerződésen kívüli károkozónak tekinthető közigazgatási szervvel szemben csak azt az igényét érvényesítheti kártérítésként, amelyet nem tudott a szerződéses partnerével szemben érvényesíteni vagy behajtani. Ezt az elvet legplasztikusabban a Legfelsőbb Bíróság a BH 2002/185. sz. alatt közzétett döntésben fejtette ki:
"A II. r. alperes alkalmazottja a hatósági államigazgatási tevékenység körébe tartozó kötelezettségét sértette meg, amikor a széljegyzést elmulasztotta. Ez olyan súlyú mulasztásnak minősül, amely a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján megalapozza a II. r. alperes kártérítési felelősségét. Helyesen hivatkozik a II. r. alperes arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a szerződéses jogviszonyból eredő igény érvényesítése előfeltétele az ahhoz kapcsolódó szerződésen kívüli károkozó magatartásért való felelősség megállapításának: a szerződéses jogviszony rendezése, illetőleg érvényesítése során kielégítést nem nyert igény tekinthető ugyanis kárnak (Legf. Bír. Pfv. X. 21.621/1998.). Következetes azonban az ítélkezési gyakorlat abban is, hogy ha valamely okból nincs lehetőség arra, hogy a károsult az igényét a szerződéses jogviszony rendezése érdekében kezdeményezett eljárásban érvényesítse, nem zárható el attól, hogy a szerződésen kívüli károkozó magatartásra alapított keresetet terjesszen elő. Miután az I. r. alperes hosszú ideje ismeretlen helyen tartózkodik, az elsőfokú bíróság megalapozottan jutott arra az álláspontra, hogy a II. r. alperessel szemben előterjesztett kereset érdemben elbírálható. Az elsőfokú bíróság ítélete a kár összegszerűségét illetően is kellően indokolt és megalapozott."
A Szegedi Ítélőtábla a BDT 2006/1305. sz. alatt közzétett döntése túlmutat a fenti indokoláson, amikor az egyetemlegesség kérdésével is foglalkozik.
"A fellebbezés kapcsán utalni kíván arra, hogy az alperes mint közigazgatási szerv és a bűncselekményt elkövető Sz. J. a Ptk. 344. § (1) bekezdése értelmében közös károkozóknak minősülnek, ezért felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges. Az egyetemlegesség polgári jogi szabályaiból következik, hogy a károsult bármelyik károkozótól követelheti a teljes kára megtérítését, bármelyikük ellen pert indíthat ha felelősségük egyébként fennáll (BH 2000/399.). A felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy vételár visszafizetés iránti igényét a vele szerződéses kapcsolatban álló kötelezettel szemben (eladó) már érvényesítette, ez eredményre nem vezetett, így a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényét alappal érvényesítheti az alperessel mint egyetemleges kötelezettel szemben. (Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20 273/2004.)"
A Debreceni Ítélőtábla a BDT 2010. 2276. sz. alatt közzétett döntésében ugyanezt az elvet fejtette ki. "A szerződésen kívül közreható károkozó államigazgatási szerv kártérítési felelőssége megállapítható, ha a szerződéses károkozóval szemben a végrehajtási eljárás azért szünetel, mert az adósnak végrehajtható jövedelme, vagyona nincsen, a lefoglalt ingatlana árverési értékesítését pedig két ízben sikertelenül kísérelte meg a végrehajtó."
A közjegyzők kártérítési felelőssége kapcsán ugyanez a helyzet, amikor valamely okiratszerkesztés kapcsán károsodik a fél. A Fővárosi Ítélőtábla előtt 9. Pf. 20.176/2010/4. sz. alatti perben a közjegyző kifejezetten hivatkozott arra, hogy felelőssége "mögöttes", "fizetési kötelezettsége csak akkor áll fenn, ha az ügyleti adóssal szemben a jogosult a kártérítési igényét érvényesítette és az nem hajtható be." A bíróság vizsgálta is ezt a kérdést, és döntését ennek megfelelően hozta meg. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben nem mögöttes felelősségről van szó, a szerződésből fakadó igények érvényesítését azonban meg kell követelni.
Az okirat és végrendelet szerkesztésével kapcsolatban sokkal több kártérítési per indult, mint a közjegyzők egyéb hatósági tevékenysége kapcsán. Ezek a perek jelzik, hogy a közjegyzőknek mennyire figyelniük kell az adott okirat készítésénél figyelembe vehető anyagi jogi szabályokat. Itt nem csak a Ktv. közjegyzői okiratokra vonatkozó (111. §-132. §), illetve a végrendelet készítésénél irányadó (33-135. §), illetve a tanúsítvánnyal kapcsolatos (36-147. §) előírásai a fontosak, hanem a Ptk., adott esetben a Pp. előírásai is. Ezeket természetesen nem lehet egy rövid tanulmányban részleteiben elemezni, ezért főszabályként azt kell hangsúlyozni, - melyet a Legfelsőbb Bíróság az EBH 2009.1958. sz. elvi határozatban kimondott - miszerint a közjegyzőnek fennáll a kárfelelőssége, ha az általa készített közokirat nem alkalmas a kívánt joghatás elérésére.
Több döntés foglalkozik a nevének olvasható aláírására, illetve csökkent látóképességű személyek okiratainak készítésére vonatkozó kérdésekkel. A téma önmagában is hosszabb tanulmányt érdemel, ugyanis nem csak a közjegyzők által szerkesztett okiratok esetében okoz ez problémát. (Ezzel a kérdéssel foglalkozik Tamáné Nagy Erzsébet tanulmánya: Az olvasni nem tudó személy által kötött ingatlan-adásvételi szerződések érvényességének kérdése Gazdaság és Jog 2009/11. 13-15. old.)
Az EBH 1999/97 sz. elvi határozat tényállása szerint egy eltartási szerződés megkötése során a közjegyző kereste fel az eltartottat a lakásán, aki azt állapította meg, hogy az eltartott tudata tiszta, de látásromlása miatt nevének aláírására és olvasásra képtelen, ezért a tartási szerződést írásba foglalása után az eltartott előtt felolvasta, majd az eltartott kinyilvánított egyetértése után azt két tanú jelenlétében aláírta.
A közjegyzőt a törvényes örökös perelte be, állította többek között, hogy a szerződés nem felelt meg a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 117. §-ában írt, a közjegyzői okiratra meghatározott feltételeknek, mert az eltartott látásromlása nem nyert bizonyítást, így a közjegyző aláírása az eltartott aláírását nem pótolhatta, tehát a szerződés a kötelező alakiság megsértésével jött létre.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, alaptalannak minősítette a felperesnek azt a kereseti kérelmét, hogy a szerződés megkötése a kötelező alakiság megsértésével történt, mert a Ptké. 38. §-ának (3) bekezdése szerint a közokirat minden más alapszerűséget pótol, így a tartási szerződés közokiratba foglalása a szerződés érvényességéhez szükséges alakisághoz képest többletgaranciát tartalmaz. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a jogerős döntést hatályában fenntartotta, és indokolásában az alábbiakat emelte ki:
"A Ptk. 586. §-ának (2) bekezdése a tartási szerződés érvényességét írásbeli alakhoz köti. A másodfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy a közokirat a Ptké. 38. §-ának (3) bekezdése szerint minden más alapszerűséget pótol, a közjegyző által a törvény által megszabott alakban készített és aláírt szerződés érvényessége pedig az 1991. évi XLI. tv. 117. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással azért nem támadható, mert az eltartott az aggálytalan tanúvallomások szerint, de az iratokhoz csatolt és az eltartott által 1994 októberében aláírt nyugdíjszelvényből is megállapíthatóan a szerződés megkötésekor a nevének olvasható aláírására nem volt képes."
A Fővárosi Ítélőtábla a P. Pf. 20.135/2008/4. sz. döntésében foglalkozott az aláírásra képtelenség megállapításának kérdésével. Ebben az ügyben az volt az eldöntendő kérdés, hogy a közjegyző helyesen ítélte-e meg a végrendelkező aláírásra való képességének kérdését. Az elsőfokú bíróság a kártérítés megállapítása iránti keresetet elutasította, Az alperes magatartását vizsgálva leszögezte, hogy a perbeli közjegyzői okirat elkészítésekor az alperes a Ktv. 117. § (3) bekezdésében leírtakat követte, amely szerint ha a fél az okirat aláírására nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. Az idézett törvény szabályai ugyanakkor sem az előbbi bekezdéshez kapcsolódóan, sem más helyütt nem tesznek említést arról, hogy az aláírásra képtelenséget milyen feltételek fennállásakor lehet adottnak tekinteni. A törvény 120-128. §-aihoz fűzött indokolás is csupán annyit említ meg, hogy az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat azonban nem követelmény. Vizsgálta azonban azt is, hogy az alperes az adott helyzetben és körülmények között úgy járt-e el, ahogyan általában elvárható volt. Az írásra alkalmasságot fizikai erőnlét és szellemi képesség befolyásolja. Az orvosi igazolással alátámasztottan a néhai birtokában volt az aláíráshoz szükséges szellemi képességeknek. Elgyengülése következtében azonban hiányzott az aláírás kivitelezéséhez elengedhetetlen fizikai erőnléte. A néhai elesett állapotából, elbóbiskolásából és a feltett kérdésekre lassan adott válaszaiból - az elsőfokú bíróság jogi megítélése szerint - az alperes a lehetőség határain belül meg tudott győződni arról, hogy a néhai nem képes az aláírásra. Mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy az alperes az adott helyzetben tőle elvárható gondosságot tanúsítva járt el, amikor a konkrét körülmények között a néhai akaratának kifejezésére egyedül alkalmas okiratot megszerkesztette. Az alperes magatartásának jogellenessége tehát nem volt megállapítható, mint ahogyan felróhatósága is kizárt. Ezért a felperesek keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi döntésével és annak jogi indokolásával is maradéktalanul egyetértett, ezért a Pp. 253. § (2) bekezdésének alkalmazásával helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A Fővárosi Ítélőtábla az 1. Pf. 20.777/2009./7. sz. ítéletében részletezte, hogy a közjegyzőtől milyen magatartás várható el abban az esetben, ha felmerül annak a gyanúja, hogy az örökhagyó látásával gondok vannak. A perbeli esetben a közjegyző alperes 2001. október 12. napján irodájában közokiratba foglalta az örökhagyó végrendeletét, melyben minden vagyonának örököséül a felperest jelölte meg. Az örökhagyó 2002. szeptember 28. napján elhunyt. A törvényes örökös a Fővárosi Bíróságon jelen per felperese ellen a végrendelet érvénytelenségének megállapítására pert indított. Az ügyben másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla részítéletével az örökhagyó 2001. október 12. napján kelt közvégrendeletét a felek egymás közti viszonyában érvénytelenné nyilvánította. A jogerős részítélet indokolásában tényként került megállapításra, hogy az örökhagyó a közvégrendelet készítésekor vak volt, ezért a Ktv. 126. § (3) bekezdése értelmében érvényes végintézkedést az okirat készítésének teljes ideje alatt jelenlévő két ügyleti tanú közreműködésével tehetett volna. Miután az okirat készítés során tanúk alkalmazására nem került sor, a végrendelet érvénytelen. A felperes emiatt a keresetében a Ptk. 339. § (1) bekezdésére alapítva, kártérítést követelt a közjegyzőtől, követelése ténybeli alapjaként utalt arra, hogy a törvényes örökös által ellene indított perben a bíróság a végrendelet érvénytelenségét megállapította.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kártérítésre kötelezte az alperest, ítéletét a másodfokú bíróság az alábbi indokolással hagyta helyben: a közjegyző a Ktv. 1. § (4) bekezdése szerint a jogszabály által meghatározott hatáskörében az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként jogszolgáltató tevékenységet végez, ezért kártérítési felelőssége a Ptk. 349. §-án alapul. Erre tekintettel a bíróságnak a közjegyző kártérítési felelősségének megítélésénél azt kellett vizsgálnia, hogy a Pp. 339. § (1) bekezdésében, továbbá a Ptk. 349. § (1) bekezdésében írt feltételek fennállnak-e. Miután a közjegyző nem határozatot hozott, ebből következően a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, ezért a Ptk. 349. § (1) bekezdésében írt feltétel teljesült, tehát a felperes kártérítési igénye érvényesítésének nem volt akadálya.
A Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint a kártérítési felelősség négy különböző feltétel együttes fennállása esetén állapítható meg, e feltételek: a jogellenes magatartás, a felróhatóság, a kár bekövetkezése, továbbá okozati összefüggés a kár és jogellenes magatartás között. A jogellenes magatartás és a felróhatóság nem azonosak, mert a felróhatóság a jogellenes magatartás minősítése abból a szempontból, hogy a károkozó magatartása hogyan viszonyul a polgári jogi alapelvként megfogalmazott általános elvárhatósághoz, ezáltal az terhére róható-e. A jogellenes magatartást, a kárt és az okozati összefüggést a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a felperesnek kell bizonyítani. A Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint a károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, miszerint úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ebből egyértelműen következik, hogy a kimentés, tehát annak bizonyítása miszerint jogellenes magatartása nem felróható, az alperest terheli.
A perbeli bizonyítékok alapján a felperes bizonyítási kötelezettségének eleget tett. A Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítélete alapján megállapítható, hogy az alperes jogellenes magatartása azáltal valósult meg, hogy a súlyosan látássérült, vaknak minősülő örökhagyó végrendeletének okiratba foglalása során megsértette a közokirat készítésére vonatkozó szabályokat [Ktv. 124. § a) és c) pont, 126. § (3) bekezdés], mert nem alkalmazott tanúkat. Ezért az alperes által készített okirat a Ktv. 131. § (1) bekezdése értelmében nem tekinthető közokiratnak. Miután az örökhagyó vaksága miatt érvényesen csak közvégrendeletet tehetett, az okiratba foglalt végrendelete érvénytelen.
Az előzőekben kifejtettek alapján az alperest terhelte kártérítési felelőssége alóli kimentéseként annak bizonyítása, miszerint úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt. Az alperes közjegyző, a közjegyzői tevékenység törvényi szabályozására figyelemmel az, hogy az alperes a részéről általában elvárható magatartást tanúsított-e, az általa gyakorolt szakmai tevékenységére vonatkozó törvényi rendelkezések alapján ítélhető meg. A törvény közhitelességgel ruházza fel a közjegyzőket. Az okiratok közül a közjegyzői okirat a legmagasabb rendű különleges bizonyító erővel bíró közokirat, ami a Pp. 195. § (1) bekezdése értelmében közhitelesen bizonyítja az abba foglalt tények, nyilatkozatok valóságát. Ennek alapja az, hogy a Ktv. kógens rendelkezésekkel határozza meg a közjegyzői okirat kötelező tartalmi elemeit és alaki kellékeit, valamint a közjegyző ezzel kapcsolatos kötelezettségeit, amelyek együttesen szolgálnak biztosítékul a közhitelességhez. A Ktv. különleges körülmények fennállása esetén az általánoshoz képest további követelmények teljesítését írja elő. Ilyen különleges körülmény, ha fél írástudatlan, illetőleg olvasásra vagy nevének aláírására képtelen, továbbá ha vak, süket, vagy süketnéma, amelyek bármelyikének fennállása esetén további követelmény a tanúk alkalmazása. Az okiratkészítéssel kapcsolatban a Ktv. a közjegyző általános kötelezettségeit írja elő (Ktv. 120. §), a különleges körülmények vizsgálatáról azonban nem rendelkezik, ezért az ítélőtábla megítélése szerint a közjegyző ezek vizsgálatával kapcsolatban elvárható magatartása az okiratkészítésre vonatkozó valamennyi rendelkezés együttes mérlegelése alapján ítélhető meg.
Az alperes jogszabályi kötelezettsége, hogy az általa készített okirat megfeleljen a törvényi rendelkezéseknek. Ehhez a közjegyzői okiratra vonatkozó törvényi előírások ismeretében általában, alapvetően elvárható, hogy a közjegyző előzetesen tudakozódjon minden olyan körülményről, amelyek alapján eldönthető, szükséges-e különleges feltételek teljesítése, tanúk alkalmazása. Ez nem jelenti azt, hogy kötelezően olvasó- vagy íráspróbával kell meggyőződnie a fél ezzel kapcsolatos képességeiről, hanem általában elegendő ezekre a felet megnyilatkoztatni, ami különösen indokolt idős, előrehaladott korú személy esetén. Ha az adott válasz valósága az észlelt körülmények alapján kétséges, szükség esetén az is elvárható, hogy a közjegyző akár írás- vagy olvasópróbával győződjön meg tényszerűen az adott képességek fennállásáról.
EBH 2009/1958. sz. alatt közzétett döntésében a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy a kölcsönszerződés biztosítására jelzálogjogot létesítő megállapodás közokiratba foglalása esetén nem elégséges, ha a közjegyző a feleknek csak a személyazonosító igazolványban szereplő adatait ellenőrzi. A közokirat teljes bizonyító erejéből következően a közjegyző a személyi azonosító valóságáról is köteles - az ezt tartalmazó okirat alapján - meggyőződni. Ha ez nem áll rendelkezésre, a közreműködést meg kell tagadnia.
Az ügy rövid tényállása szerint a felperes a perben nem álló személlyel közokiratba foglalt kölcsönszerződést kötött az alperes mint közjegyző előtt. A kölcsön biztosítéka a kölcsönvevő által megjelölt ingatlan volt, amelyre az okirat szerint jelzálogjog bejegyzésére került volna sor. A közokirat készítése során a kölcsönvevő személyi igazolvánnyal igazolta magát, a személyi azonosítóját azonban az alperes szóbeli közlés alapján tüntette fel az okiratban. A kölcsön átadása a helyszínen megtörtént, az alperes a szerződést a jelzálogjog bejegyzése érdekében megküldte a földhivatalnak. Az ingatlan-nyilvántartási hatóság azonban a bejegyzés iránti kérelmet elutasította arra hivatkozva, hogy a személyi azonosító utolsó négy számjegye nem azonos a tulajdonosként bejegyzett személy nyilvántartott adataival. A később lefolytatott büntetőeljárás eredményeként hozott jogerős ítélet megállapította, hogy a kölcsönvevő nem tulajdonosa az ingatlannak, az általa felhasznált személyi igazolvány hamisított volt.
A Legfelsőbb Bíróság a marasztaló döntését az alábbiakkal indokolta: "Az Inytv. 15. §-a kimondja, hogy az ingatlanok nyilvántartása során személyi azonosítót kell használni. Az Inytv. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja pedig - egyértelműen és kötelezően - úgy rendelkezik, hogy az okiratnak - a felsorolt személyi adatokon túl - tartalmaznia kell az érdekelt magánszemély személyi azonosítóját. E rendelkezéseket a Pp. 195. §-ának (1) bekezdésével összevetve nem kétséges, hogy a közokiratnak teljesen bizonyítania kell a jogszabály által előírt személyi azonosító valóságát is. Ahhoz pedig, hogy ez a követelmény érvényesülhessen, a közjegyzőnek meg kell győződnie a személyi azonosító valóságáról.
A kifejtett indokokból következően a jogalkalmazó alperes mulasztása súlyosan felróható és jogszabálysértő, ezáltal a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdés szerinti kártérítési felelősséget megalapozó volt abban a tekintetben, hogy az ügyfél szóbeli közlése alapján tüntette fel a hamisnak bizonyult személyi azonosítót az általa készített közokiratban. Ez a magatartás okozati összefüggésben áll az I. r. felperest ért kárral, amelynek mértéke azonos az átadott kölcsön összegével. A jogszabálynak megfelelő eljárás esetén az alperes az adott körülmények között nem készíthette volna el a perbeli szerződést.
A Legfelsőbb Bíróság Pfv. E. 20.203/2005/2. sz. alatt elbírált felülvizsgálati ügyének tényállása szerint a felperes és az örökhagyó 1997. január 9-én egy kézzel írt öröklési szerződést szerkesztettek, melyet az alperes közjegyző irodájában az alperes előtt aláírták. Az alperes erről közjegyzői tanúsítványt állított ki. Az öröklési szerződést tanúk nem írták alá annak ellenére, hogy ők is megjelentek a közjegyzőnél. Az örökhagyó 1997. augusztus 30-án meghalt. Hagyatékát az eljáró közjegyző ideiglenes hatállyal a törvényes örökösöknek adta át, mert az öröklési szerződés tanúk aláírása hiányában alakilag hibás szerződésnek minősül.
A felperes keresetében emiatt kérte kártérítés megfizetésére kötelezni az alperest, álláspontja szerint az alperes mulasztása miatt nem került sor arra, hogy a tanúk a szerződést aláírják. Az alperes megsértette a Ktv. 136-146. §-aiban foglalt jogszabályi rendelkezéseket is, amely közrehatott a kár bekövetkezésében. Az alperes azzal kérte a kereset elutasítását, hogy a szerződő felek őt névaláírásuk hitelesítésére kérték fel, amelynek eleget tett. Nem adott olyan tájékoztatást, hogy nincs szükség a tanúk aláírására.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indokolása szerint lefolytatott bizonyítás eredményeként nem lehetett kétséget kizáróan megállapítani, hogy a felperes és az örökhagyó az aláírás hitelesítésén kívül más megbízást is adtak volna a közjegyző részére. A tanúsítvány kiállítása körében az alperes a törvény 136. §-ának (2) bekezdése szerint, a jogszabályi előírásoknak megfelelően járt el. Az alperes közokiratot nem készített, ezért a Ktv. 126. §-ában megjelölt kötelezettségei nem állottak fenn.
A másodfokú bíróság közbenső ítélettel az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes kártérítési felelőssége fennáll. Az indokolás legfontosabb megállapítása a következő: "A Ktv. alapelvi követelményének, a jogviták megelőzésének csak olyan tartalmú tájékoztatás felel meg, amelyből a fél tudomást szerez arról, hogy a hitelesítése aláírásának ténye igazolt ugyan, de önmagában ez a különleges alakiságokat igénylő jogügylet érvényességéhez nem elegendő. Mivel az aláírás az adott jogügylet alakiságai körébe tartozik, a közjegyző ennek körében köteles a feleket tanácsadással segíteni, felhívni figyelmüket az érvényességhez szükséges alaki feltételek betartására. Mindebből következik, hogy ha a felperes és az örökhagyó az alperestől kizárólag aláírásuk hitelesítését kérték volna, abban az esetben is kötelessége lett volna az alperesnek felhívnia a felek figyelmét arra, hogy az aláírással létrejött jogügylet érvényességéhez további alaki feltétel, a tanúk alkalmazása is szükséges. Az eljárás során az alperes maga sem állította, hogy ilyen tartalmú tájékoztatást adott volna a felperesnek, illetve az örökhagyónak, ez megítélése szerint sem tartozik a feladatkörébe. Erre tekintettel az adott jogügylet kapcsán tájékoztatási kötelezettségének elmulasztását az alperes maga igazolta."
Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20.441/2011/6. sz ítélettel elbírált ügyben a felperesek kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest a Ptk. 339. § (1) bekezdésére alapítva. Előadták, hogy az alperes közjegyzőként 2004. április 20. napján adásvételi szerződést készített, melynek során nem győződött meg arról, hogy az eladó tulajdonosa-e az ingatlannak, illetve hogy a tulajdonszerzésnek van-e törvényes akadálya, ennek következtében az ingatlan tulajdonjogát nem tudták megszerezni. Az alperes magatartása amiatt volt jogellenes, mert a felpereseket nem tájékoztatta az eladó be nem jegyzett tulajdonjogából eredő jogi következményekről, az ügyfél szóbeli tájékoztatása alapján foglalta közokiratba az ingatlan per-, teher- és igénymentességét.
A Fővárosi Bíróság ítéletével kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest az alábbi indokolással: A közjegyző kártérítési felelőssége esetén a Ptk. 349. § (1) bekezdése alkalmazandó. A Ptk. 339. § (1) bekezdése körében azt kellett vizsgálni, hogy az alperes magatartása jogellenes volt-e, a felpereseket érte-e kár, és azt az alperes magatartása okozta-e. Az alperes azzal, hogy a szerződés megkötése előtt nem tanulmányozta át alaposan a rendelkezésre álló tulajdoni lapot, így nem vette figyelembe azt a feljegyzett tényt, hogy az eladó és az ő vonatkozásában eladóként eljáró személyek a tulajdonjog fenntartással kapcsolatos bejegyzés iránti kérelmüket visszavonták, és így kétséges az eladó tulajdonjog bejegyzés iránti várománya, gondatlanul járt el, jogellenes magatartást tanúsított. Az alperes tehát nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, és ezért a felelősség alól nem mentesülhet.
Az alperes fellebbezése folytán eljáró ítélőtábla ítéletének indokolásában hangsúlyozta, hogy az alperes valótlan tartalmú közokirat elkészítésében működött közre akkor, amikor a tulajdoni lap alapján számára egyértelműnek kellett hogy legyen, az ingatlanra jelzálogjog, emellett elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzése iránti kérelmet széljegyeztek, ennek ellenére rögzítette az eladó ezzel ellentétes nyilatkozatát. Az alperesnek csak olyan tulajdoni lap állt a rendelkezésére, amelyen tulajdonosként az eladótól eltérő személyek szerepeltek, emellett az eladó nevét feltüntető széljegy rövid tartalma egyrészt tulajdonjog fenntartással történt eladás iránti kérelem, másrészt a kérelem visszavonása iránti kérelem volt. További széljegy tartalmazta a korábbiakban már említett jelzálogjog, elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzése iránti kérelmet. A közjegyzői okiratból nem tűnik ki, hogy ezek tárgyában a feleket tájékoztatta, nem hívta fel a felperesek figyelmét, hogy e bejegyzés iránti kérelmeket megalapozó okiratok tartalmát a szerződéskötés előtt indokolt lenne tisztázni. E magatartásával megsértette a reá irányadó általános szabályt, amit a Ktv. 3. § (2) bekezdése tartalmaz. Ezért az elsőfokú bíróság az alperes jogellenes magatartását helyesen állapította meg.
Annak bizonyítása, hogy az adott helyzetben általában elvárható magatartást tanúsított, az alperest terhelte, de e bizonyítási kötelezettséget nem teljesítette. Valójában az adott helyzetben elvárható magatartás az lett volna, hogy a szerződés készítésében való közreműködést megtagadja, vagy a szerződő feleket kellő tájékoztatással látja el a szerződéskötés előtt még tisztázandó kérdésekről.
Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20.176/2010/4. sz. ügyében a felperes kártérítés megfizetésére kérte egyetemlegesen kötelezni az alpereseket kártérítés címén. 2005. május 13. napján a II. r. alperes közjegyző okiratba foglalt egy opciós szerződést a felperes és az I. r. alperes között. Az okirat szerint a felperes 2 300 000 Ft kölcsönt nyújtott az I. r. alperesnek, az I. r. alperes pedig vételi jogot alapított a felperes javára egy budapesti ingatlanra. Az I. r. alperes a kölcsönt nem fizette vissza az általa vállalt határidőben, melyre tekintettel a felperes megkereste a II. r. alperest, hogy a vételi jog gyakorlásához szükséges okiratot készítse el. A II. r. alperes elektronikus úton lekérte az ingatlan tulajdoni lapját, és ebből az volt megállapítható, hogy az I. r. alperes az ingatlant értékesítette. Így elesett attól a lehetőségtől, hogy a vételi jogot gyakorolja, amikor az I. r. alperes a kölcsönt nem fizette vissza. A szerződésben a II. r. alperes arról tájékoztatta a feleket, hogy azt hivatalból megküldi az illetékes földhivatalnak a vételi jog bejegyzése érdekében, azonban ezt nem tette meg. A felperes az I. r. alperessel szemben büntetőeljárást és eredménytelen végrehajtási eljárást is kezdeményezett.
A Fővárosi Bíróság ítéletével az I. és II. r. alperest egyetemlegesen kötelezte kártérítés megfizetésére, azzal az indokolással, hogy a II. r. alperes a vételi jogot alapító szerződést elmulasztotta megküldeni az ingatlan-nyilvántartási hatósághoz annak érdekében, hogy bejegyzésre kerüljön, és minthogy ez elmaradt, a II. r. alperes jogellenes és felróható magatartást valósított meg, mellyel okozati összefüggésben a felperest kár érte.
A II. r. alperes fellebbezése folytán eljáró ítélőtábla az alábbi indokolással hagyta helyben az elsőfokú határozatot: A II. r. alperesnek mint közokiratot készítő közjegyzőnek e tevékenységével okozott károkért való felelősségére a 3/2004. Polgári jogegységi határozat alapján a Ptk. 349. § (1) bekezdése és csak ezen keresztül a Ptk. 339. § (1) bekezdése irányadó. A másodfokú bíróság álláspontja szerint is jogellenes magatartást tanúsított a II. r. alperes, amikor a közokiratba foglalt kötelezettsége ellenére a vételi jogot alapító szerződést a földhivatalhoz bejegyzés érdekében nem küldte meg. E mulasztás vezetett ahhoz, hogy a felperes javára kikötött vételi jogot nem hogy nem jegyezték be az ingatlan-nyilvántartásba, de még csak nem is széljegyezték, és ez adott lehetőséget az I. r. alperesnek, hogy a szerződésben vállaltakkal szemben az ingatlant harmadik személynek elidegenítse, továbbá, hogy a felperes a vételi jogát többé nem gyakorolhatta elveszítve így a kölcsönszerződés biztosítékát. E helyen rögzíti a másodfokú bíróság, hogy a vételi jog ingatlan-nyilvántartási bejegyzése nem kötelező - ahogy ez az elsőfokú ítéletben szerepelt -, de a Ptk. 375. § (4) bekezdése folytán alkalmazandó 373. § (3) bekezdése szerint ezáltal válik mindenkivel szemben hatályossá, aki a bejegyzést követően az ingatlanon valamely jogot szerez. Vagyis bejegyzés esetén a felperes a későbbi jogszerzővel szemben is gyakorolhatta volna vételi jogát. ■
Visszaugrás
