A jogi személy és képviselője közötti érdekellentétre vonatkozó polgári anyagi jogi szabályok egy része a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) Harmadik Könyvében, más része a Ptk. Hatodik Könyvében helyezkedik el.
A jogi személy és képviselője közötti ténylegesen vagy látszólagosan fennálló érdekellentét problémakörét indokoltnak tűnik szélesebb összefüggésben megvizsgálnunk, és nem csak önmagukban elemezni a Ptk. 6:13. §-ában szereplő szabályokat. Ennek egyik oka az, hogy a jogi személy képviselete egy összetett jogi jelenség: a jogi személy szükségszerűen rendelkezik törvényes képviselővel, eshetőlegesen pedig rendelkezhet szervezeti és ügyleti képviselővel (meghatalmazottal) is. A másik ok az, hogy a jogi személy működése során nemcsak az árucsere forgalmat biztosító szinallagmatikus szerződéseket köt, módosít, szüntet meg, hanem további jogi személyt alapító (létrehozó), módosító, jogutóddal megszüntető, kifelé irányított és közös vagyonra modellezett, érdekazonosság dominálásán nyugvó kooperációs-szervező (organizatorikus) szerződéseket (létesítő okiratokat) is megköt.
A jogi személy törvényes képviselője a vezető tisztségviselő. A Ptk. 3:21. § (2) bekezdésében írt szabály értelmében a vezető tisztségviselő ügyvezetési tevékenységét a jogi személy érdekének megfelelően köteles ellátni. Ez a szabály végső soron a szigorú elválasztás strukturális alapelvéből fakad. A hivatkozott törvényi szabály abból az előfeltevésből indul ki, hogy a jogi személy ténylegesen rendelkezik önálló, az alapítóitól, a tagjaitól egyértelműen elkülönülő vagyoni érdekkel. A jogi személy önálló vagyonnal rendelkezése alapozza meg a jogi személy önállósult, az alapítóktól, a tagoktól elkülönülő vagyoni érdekét; a profitorientált jogi személy típusoknál ez a szervezeti különvagyon gyarapodása iránti érdekben nyilvánul meg, vagyis az elért pozitív eredmény maradjon a profitorientált jogi személy vagyonában, az ne kerüljön felosztásra a tagok között. Ez nyilvánvalóan ellentétben áll a profitorientált jogi személy tagjainak azon vagyoni érdekével, hogy az elért pozitív eredmény osztalékként kifizetésre kerüljön részükre, s ezáltal a tagok különvagyona gyarapodjon. A jogi személy tehát egy olyan vagyonorganizáció, amelynek hatályos polgári jogunk önállósult vagyoni érdeket tulajdonít.
Az igaz, hogy a Ptk. 3:21. § (2) bekezdésében írt tételes jogi szabály kifejezetten csak azt követeli meg, hogy a vezető tisztségviselő "ügyvezetési tevékenységét" lássa el a jogi személy érdekének megfelelően, és arról hallgat, hogy a "képviseleti tevékenységét" is a jogi személy érdekének megfelelően kell-e ellátnia. A magam részéről ennek okát mindössze abban látom, hogy a jogalkotó ezt evidensnek tekinti, ezért ezt szükségtelennek tartotta kifejezetten előírni. Aligha képzelhető el olyan gazdasági tranzakció létrehozatala (magánjogi kifejezéssel: szerződés megkötése), amely során a vezető tisztségviselő a befele irányuló tevékenységét, vagyis az ügyvezetési döntést a jogi személy érdekének megfelelően ellátja, miközben a kifelé irányuló tevékenységet, vagyis a képviseletet nem a jogi személy érdekének megfelelően látja el.
Amennyiben további gondolkodásunk kiinduló pontjaként elfogadjuk azt, hogy a vezető tisztségviselő (törvényes képviselő) a jogi személy érdekének megfelelően köteles kifejteni képviseleti tevékenységét, úgy alappal tehető fel az a kérdés, hogy a Ptk. 6:13. § (2) bekezdésében szereplő szabály vajon miért vélelmezi az érdekellentét fennállását a jogi személy és törvényes képviselője között is. Az ilyen vélelmezett érdekellentét fennállása esetén pedig miért engedi meg a Ptk. 6:13. § (1) bekezdésében írt szabály általános jelleggel azt, hogy a jogi személy megtámadhassa a törvényes képviselője által tett jognyilatkozatot.
A probléma vizsgálata során a jogi személy és vezető tisztségviselője (törvényes képviselője) viszonylatában két esetkört kell megkülönböztetnünk. Az első esetkör az, amikor a jogi személy köt szerződést saját vezető tisztségviselőjével. Ennek legáltalánosabb esete a gyakorlatban az, amikor a jogi személy és vezető tisztségviselője éppen a vezető tisztségviselői feladat ellátása tárgyában köt egymással szerződést (megbízási szerződést vagy munkaszerződést). A második esetkör az, amikor két vagy több jogi személy köt egymással szerződést, és valamennyi jogi személyt ugyanaz a vezető tisztségviselő (törvényes képviselő) képviseli a szerződéskötés során. Ennek egyik tipikus esete a gyakorlatban az, amikor ugyanazon vállalatcsoporton belüli gazdasági társaságok között jön létre a szerződés. Az első esetkörben valódi érdekellentét áll fenn a jogi személy és törvényes képviselője között, míg a második esetkörben az érdekellentét csak eshetőleges jelleggel fordulhat elő. Az általam hivatkozott példa esetén (vállalatcsoporton belüli szerződés) aligha képzelhető el valódi érdekellentét fennállása.
Meglátásom szerint jogszabályi inkonzisztencia áll fenn a Ptk. 3:21. § (2) bekezdésében írt szabály és a Ptk. 6:13. §-ában írt szabályok között a jogi személy és törvényes képviselője viszonylatában, amely csak jogszabály módosítással oldható fel. A hatályos jogszabályi rendelkezések összhangjának hiánya két komoly prob-
- 1/2 -
lémát vet fel: az egyik egy alkotmányjogi kérdés, a másik pedig a magánjogi forgalombiztonság követelményének való megfelelés kérdése. A továbbiakban e két problémakört vizsgáljuk meg részletesebben.
A magánautonómia elve alapján a jogi személyek alapítói, tagjai általában maguk dönthetik el azt, hogy az általuk alapított, működtetett jogi személy egy vagy több vezető tisztségviselőt (törvényes képviselőt) intézményesít, továbbá maguk dönthetik el azt is, hogy több vezető tisztségviselő intézményesítésekor a képviseleti jog önálló vagy együttes legyen. A jogi személyek szűk körét érintő lényeges kivételszabályok vonatkoznak a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) szerinti hitelintézetre, valamint a biztosítási tevékenységről szóló 2014. évi LXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Bit.) szerinti biztosítóra és viszontbiztosítóra, amely speciális jogi személyek esetén a törvény kötelezővé teszi több vezető tisztségviselő intézményesítését és az együttes képviseleti jog alkalmazását.
Tény az, hogy a magyarországi profitorientált jogi személyek többségénél kizárólag egy vezető tisztségviselő (törvényes képviselő) működik (a mikro-, kis- és középvállalatoknak minősülő kft.-k, bt.-k többsége ilyen). Amikor az egyetlen vezető tisztségviselővel (törvényes képviselővel) működő jogi személy és törvényes képviselője között valódi érdekellentét keletkezik, a törvényi szabályozásból fakadóan indokolatlanul hátrányos helyzetbe kerül a több vezető tisztségviselővel működő jogi személyhez képest.
A társasági jogi praxisban álmegoldások, látszatmegoldások, kényszermegoldások születtek a probléma kezelésére. Az egyik ilyen, amikor a jogi személy egy újabb vezető tisztségviselőt választ, nevez ki, avagy cégvezető kinevezésére vagy két munkavállaló képviseleti joggal való felruházása történik. Ezek gazdasági szempontból általában irracionális, nem költséghatékony megoldások. Látszatmegoldás az is, ha az egyedüli vezető tisztségviselő meghatalmazást ad a szerződés megkötésére. Jogdogmatikai szempontból egyértelmű, hogy ez a valódi érdekellentétet nem szünteti meg. További megoldási kísérlet, hogy a vezető tisztségviselő a szerződés megkötése előtt vagy a szerződés megkötése után kéri, hogy a jogi személy döntéshozó szerve a szerződést előzetesen vagy utólagosan hagyja jóvá. Világosan kell látnunk azt, hogy a több vezető tisztségviselővel rendelkező jogi személyek a fenti problémákkal bizonyosan nem szembesülnek szerződéseik megkötése során.
Hatályos polgári jogunkból tényszerűen hiányoznak az egyetlen vezető tisztségviselővel (törvényes képviselővel) működő jogi személyekre vonatkozó speciális szabályok. Ennek következménye az, hogy a jogi személyek között a vezető tisztségviselők (törvényes képviselők) számán alapuló különbségtétel áll fenn, amely sérti az Alaptörvény XV. Cikkében deklarált jogegyenlőség alkotmányos alapelvét.
Meglátásom szerint ezt a kérdést törvényi szinten, jelesül a Ptk. Hatodik Könyvének általános kötelmi jogi szabályai közé beültetendő szabályokkal kellene rendezni. Főszabály továbbra is az lehetne, hogy ha a képviselő és a képviselt között érdekellentét van, a képviselő által tett jognyilatkozatot a képviselt megtámadhatja, ezt azonban ki kellene egészíteni azzal a rendelkezéssel, hogy nem érvényesül a főszabály, ha törvény másként rendelkezik.
A Ptk.-ba több kivételes szabályt kellene beültetni. Az első kivételes törvényi szabály az lehetne, hogy a jogi személy döntéshozó szervének kizárólagos hatáskörébe tartozna minden olyan egyoldalú jognyilatkozat megtétele/elfogadása, szerződés megkötése, amely jogügyletben a másik fél a saját egyedüli vezető tisztségviselője vagy a saját egyedüli vezető tisztségviselője által képviselt másik személy. A második kivételes törvényi szabály az lehetne, hogy az ügydöntő felügyelőbizottságot intézményesítő gazdasági társaság esetén az ügydöntő felügyelőbizottság kapná meg ezt a kizárólagos hatáskört a legfőbb szerv helyett. A harmadik kivételes törvényi szabály az lehetne, hogy vélelmezni kellene az érdekazonosság fennállását azoknál az egyoldalú jognyilatkozatoknál, szerződéseknél, amelyeket ugyanazon vállalatcsoportba tartozó jogi személyek ugyanazon vezető tisztségviselője tesz meg, fogad el, köt meg a jogi személyek képviseletében. A negyedik kivételes törvényi szabály az lehetne, hogy vélelmezni kellene az érdekazonosság fennállását a jogi személyt létrehozó, módosító és jogutóddal megszüntető szerződések (létesítő okiratok) megkötése során. A Ptk. 6:13. § (2) bekezdésében írt vélelem (vélelmezni kell az érdekellentétet, ha a képviselő az ellenérdekű fél vagy annak képviselője) hatókörét le kellene szűkíteni olyképpen, hogy az ne terjedjen ki a fenti négy kivételszabály által rendezett tényállásokra.
Magánjogi jogpolitikai szempontból a forgalombiztonság védelme általában a jóhiszemű személy jogos vagyoni érdekeinek jogi eszközökkel történő védelmét biztosítja. A Ptk. 6:13. §-ában írt jogszabályi rendelkezések kapcsán megvizsgálandó, hogy a szabályozás valóban biztosítja-e a jóhiszemű harmadik személyek jogvédelmét. E kérdés vizsgálata során a jogi személy és képviselője viszonylatában először azt kell világosan látnunk, hogy a jóhiszemű harmadik személy védelme fogalmilag csak akkor értelmezhető, ha a jogi személy nem a saját képviselőjével köt szerződést, hanem egy olyan másik jogalannyal, akit ugyancsak a jogi személy képviselője képvisel. Az első esetben ugyanis tényszerűen nincs olyan kívülálló harmadik személy, akit méltányolható jogvédelem illethetne meg. A Ptk. 6:13. § (1) bekezdésében írt szabály értelmében kizárólag a képviselt támadhatja meg a képviselője által megtett jognyilatkozatot (megkötött szerződést), ha a képviselő és a képviselt között érdekellentét van. Következésképpen a harmadik személy (tipikusan a másik szerződő fél) nem rendelkezik sem megtámadási joggal, sem a
- 2/3 -
megtámadás elhárítására jogosultsággal, miközben tényszerűen neki kell viselnie az eredményes megtámadás, vagyis a jognyilatkozat (szerződés) érvénytelenségének kockázatát.
Vékás Lajos álláspontja szerint: "Akaratnyilvánítási hibának tekinthető az az eset, amikor a képviselő és a képviselt között érdekellentét van, és e miatt a képviselt megtámadhatja a képviselő által tett jognyilatkozatot. Ilyenkor ugyanis a képviselő jognyilatkozata nem juttatja hitelesen kifejezésre a képviselt szerződési akaratát a szerződéskötő partner felé." (Vékás Lajos: Szerződési jog. Általános rész. Eötvös, Budapest, 2016. 294.)
Ez tehát a jogi személy és valamennyi képviselője viszonylatában azt jelentené, hogy tényleges eltérés áll fenn a jogi személy szerződési akarata és képviselőjének harmadik személy irányában kifejezésre juttatott nyilatkozata között. Ez azonban fogalmilag általában kizárt a jogi személy és törvényes képviselője viszonyában, ugyanis a jogi személy, mint olyan cselekvőképtelenségéből fakadóan önálló akarattal (pl. szerződési akarattal) egyáltalán nem rendelkezik. A jogi személy "szerződési akarata" tipikusan megegyezik tartalmát tekintve a vezető tisztségviselőjének (törvényes képviselőjének) szerződési akaratával, kivéve, ha a jogi személy "szerződési akaratát" a döntéshozó szervének, illetve ügydöntő felügyelőbizottságának határozata tartalmazza. Kizárólag ez utóbbi kivételes esetekben fordulhat elő az, hogy a jogi személy "szerződési akaratát" törvényes képviselője nem juttatja hitelesen kifejezésre harmadik személy felé (pl. az ügyvezető gondatlanságból helytelenül értelmezi a taggyűlés határozatát, amely a jogi személy szerződési akaratát tartalmazza, és a határozat tartalmától eltérő jognyilatkozatot tesz a szerződéskötő partner részére). A jogi személy - szervezeti képviselő viszonylatában, valamint a jogi személy - ügyleti képviselő (meghatalmazott) viszonylatában ugyancsak tényleges eltérés állhat fenn (pl. a cégvezető vagy az eseti meghatalmazott gondatlanságból helytelenül értelmezi a jogi személy szerződési akaratát tartalmazó ügyvezetői döntést, és az ügyvezetői döntés tartalmától eltérő jognyilatkozatot tesz a szerződéskötő partner részére).
Ugyanakkor, ha elfogadjuk is a jogi személy és képviselője viszonylatában az akaratnyilvánítási hiba fennforgásának tényleges lehetőségét, akkor sem jutunk közelebb a probléma lényegéhez, gyökeréhez, vagyis a szerződéskötő harmadik személy jogvédelme meglétének vagy hiányának a vizsgálatához. Kisfaludi András sokkal inkább rátapint a lényegre, amikor rámutat arra, hogy "[a]z új szabályozás nem tűnik problémamentesnek abból a szempontból, hogy a megtámadás alapjául kizárólag a képviselő és a képviselt közötti belső viszonyban megjelenő érdekellentétet teszi, ami nem feltétlenül felismerhető a képviselővel kapcsolatba kerülő harmadik személyek számára, mégis viselniük kell annak kockázatát, hogy a képviselt és képviselő közötti konfliktus kihat majd a képviselő nyilatkozatán alapuló jogviszonyra. Mivel a sikeres megtámadás nem a képviseleti jogot magát kérdőjelezi meg, hanem a képviselő által tett nyilatkozat érvényességét, ezért az álképviselet szabályai [Ptk. 6:14. §] szerint sem kereshet kárpótlást az érvénytelenség miatt sérelmet szenvedő harmadik személy". (Kisfaludi András: A képviselet. In: Petrik Ferenc (főszerk.): Polgári jog - Kötelmi jog - Kötelmi jog első és második rész. HVG-ORAC, Budapest, 2013. 50.)
A probléma szubsztanciája tehát az, hogy a jogi személlyel szerződéses kapcsolatba kerülő harmadik személy általában nem képes felismerni a jogi személy és képviselője között fennálló tényleges érdekellentétet. Ezért - egyetértve Kisfaludi álláspontjával - kijelenthető, hogy a Ptk. 6:13. §-ában írt szabályozás nem nyújt megfelelő védelmet a jóhiszemű harmadik személy számára arra az esetre nézve, ha a megtámadás eredményes, vagyis a bíróság megállapítja a jognyilatkozat (szerződés) érvénytelenségét.
Olyan szabályozásra lenne tehát szükség, amely kellőképpen biztosítja erre az esetre nézve a jóhiszemű harmadik személy jogvédelmét. A jogvédelem tehát kizárólag a jóhiszemű harmadik személyt illetné meg, vagyis azt a személyt, aki a szerződéskötés időpontjában nem tudott a képviselő és a képviselt közötti érdekellentét fennállásáról. A rosszhiszemű harmadik személyt, aki a szerződéskötés időpontjában tudott a képviselő és képviselt közötti érdekellentét fennállásáról, egyáltalán nem illetné meg jogvédelem. A jogvédelmet speciális felelősségi szabály biztosíthatná. Az érdekellentét fennállásának kockázatát a képviseltre és a képviselőre kellene telepíteni, ezért a képviselt és a képviselő egyetemleges felelősségét kellene előírni a jóhiszemű harmadik személy irányában. A képviselt és képviselő felelőssége aszerint alakulhatna, hogy a szerződéskötés időpontjában tudtak-e vagy sem a közöttük lévő érdekellentét fennállásáról, vagyis a jó- vagy rosszhiszeműségüktől függően felelnének. A jóhiszemű képviselt és képviselő a jóhiszemű harmadik személynek a jognyilatkozat megtételéből eredő kárát (negatív interessz), míg a rosszhiszemű képviselt és képviselő a jóhiszemű harmadik személy teljes kárát (pozitív interessz) lenne köteles megtéríteni.
A jogi személy képviseletének különös szabályai között tárgyalom a jogi személy álképviseletét, vélelmezett képviseletét és látszaton alapuló képviseletét. Míg a jogi személy álképviselete - amikor valódi képviseletté fordul át - valójában magánjogi aktuson, mégpedig az álképviselt utólagos jóváhagyásán alapuló képviselettípus, addig a vélelmezett és a látszaton alapuló képviselet nem magánjogi aktuson, hanem egyéb jogi tényen (tényeken) alapuló képviselettípus. Jóllehet mindhárom képviselettípus elvileg nem csak a jogi személyhez kapcsolódhat, a bírósági eseti döntések átvizsgálása alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a gyakorlatban a jogi személyek viszonyaival összefüggésben keletkeztek jogviták mindezek kapcsán, így a képviselet különös szabályai a jogi személyekhez kötődnek a legszorosabban.
- 3/4 -
A Ptk. az álképviselet szabályait egyetlen paragrafusba sűrítve tárgyalja. A Ptk. 6:14. §-a két bekezdésbe tagolva, mindösszesen két szabályt tartalmaz: az (1) bekezdésben írt rendelkezés az álképviselet fogalmát, a (2) bekezdésben foglalt szabály az álképviselet utólagos jóváhagyásának hiánya esetére az álképviselő (falsus procurator) harmadik személlyel szembeni felelősségét rendezi.
A hatályos szabályozás valójában a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 221. § (1)-(2) bekezdéseiben foglalt szabályozást veszi át koncepcionális szintű változtatás nélkül. A jogalkotó csak két ponton tartotta szükségesnek a korrekciót. Az egyik szabályozásbeli eltérés az, hogy míg az 1959-es Ptk. 221. § (1) bekezdés első mondata az álképviselő "eljárásáról" szól, addig a hatályos Ptk. 6:14. § (1) bekezdés az álképviselő "nyilatkozatát" említi, amely érdemi módosításnak nem tekinthető. A másik szabályozásbeli eltérés már érdemi módosítást jelent, ugyanis az 1959-es Ptk. 221. § (1) bekezdés második mondatában írt szabály alapján a bíróság kivételesen mentesíthette a jóhiszemű álképviselőt még a harmadik személy negatív interessze megtérítése alól is. Azonban a hatályos szabályozás már szigorúbb: a bíróság már nem mentesítheti méltányosságból a jóhiszemű álképviselőt a negatív interessz megtérítése alól. Ez azt jelenti, hogy a deliktuális kártérítési felelősség általános szabályai között elhelyezett Ptk. 6:522. § (4) bekezdésében található méltányossági szabály az álképviselő speciális deliktuális felelősségére nem vonatkozik.
A tételes jog szintjén tehát minimális változás következett be a Ptk. hatálybalépésével. Ez mindenképpen meglepő. Ugyanis az álképviselettel összefüggő jogirodalmat és bírói gyakorlatot áttekintve igencsak nagyszámú és lényeges problémakörök maradtak továbbra is szabályozatlanul.
A hatályos tételes jog legfontosabb szabályozásbeli hiátusai a következők: kinek az érdekét védi az álképviselet szabályozása; miként kell minősíteni jóváhagyás hiányában az álképviselő jognyilatkozatát; illetve, hogy az álképviselt a jóváhagyását milyen módon és határidőn belül teheti meg joghatályosan. Mielőtt azonban a szabályozásbeli hézagok vizsgálatára rátérnénk, meg kell határoznunk az álképviselet fogalmát és esetköreit.
Az álképviselet fogalmának elemzése során abból az evidensnek látszó tételből kell kiindulnunk, hogy az álképviselet nem minősül valódi képviseletnek. A valódi képviselet lényege emberi magatartás (cselekvés) kifejtése egy másik, önálló jogalany (személy) javára. Az álképviselet során éppen a "más javára történő magatartás kifejtése" követelménye nem valósul meg, valamilyen - a későbbiekben kifejtésre kerülő - jogi hiba (fogyatékosság) miatt. Az álképviselő a Ptk. 6:14. § (1) bekezdése szerinti nyilatkozatából fakadó célzott joghatás(ok) nem idéz(nek) elő jogváltozást egy másik, önálló jogalany jogi helyzetében (vagyoni és személyi viszonyaiban) valamely jogi hiba miatt. Ez a jogi fogyatékosság a képviseleti hatalom (jogkör) teljes hiányában vagy korlátozott voltában rejlik, feltéve, hogy a harmadik személy jóhiszemű.
A Ptk. normaszövege a "célzott joghatás" kifejezés helyett egyszerűen csak a "joghatás" kifejezést használja. Bodzási Balázs hívja fel a figyelmünket erre a pontatlanságra, amikor is kifejti: "Az álképviselő által tett jognyilatkozat ugyanis akkor is vált ki joghatást, ha azt utóbb az álképviselt nem hagyja jóvá. Deliktuális jogi hatásai ugyanis ennek a jognyilatkozatnak is lesznek. Precízebb lett volna, ha a törvény azt mondja ki, hogy az álképviselt jóváhagyásának hiányában az álképviselő által tett jognyilatkozat nem váltja ki a jognyilatkozat tartalma szerinti joghatásokat. A jognyilatkozat tartalma szerinti joghatások kiemelése azért lényeges, mivel nincs érvényesen létrejött szerződés, ezért a szerződés szerinti joghatásokról nem beszélhetünk." (Bodzási Balázs: Az álképviselet szabályozása a hatályos és az új Polgári Törvénykönyvben. Jogtudományi Közlöny, 2012/10. 403. 31. lj.)
A Ptk. 6:14. § (1) bekezdése értelmében az álképviseletnek két esetköre van. Az egyik, amikor az álképviselő képviseleti jogkör nélkül tesz jognyilatkozatot (pl. a BDT2008. 1744. szerint az ügyvezető a megbízatása lejártát követően a társaság nevében kötött ügyletek tekintetében álképviselőnek minősül), illetve a másik, amikor az álképviselő képviseleti jogkörét túllépve tesz jognyilatkozatot.
A jogi személy vonatkozásában a képviseleti jogkör túllépésének alesetei a következők: ba) együttes képviseleti jogkörrel rendelkező törvényes vagy szervezeti képviselő önálló képviselőként tesz jognyilatkozatot; bb) a képviseleti joggal felruházott munkavállalók az ügyvezetés által meghatározott ügycsoporton kívül eső ügyben tesznek jognyilatkozatot; bc) együttes képviseleti jog esetén az egyik képviseleti joggal felruházott munkavállaló az ügyvezetés által meghatározott ügycsoporton kívül eső ügyben tesz jognyilatkozatot, miközben a másik szervezeti képviselő ügykörén belül maradva jár el; illetve bd) önálló képviseleti jog esetén az ügyleti képviselő olyan tartalmú jognyilatkozatot tesz meg, amelyre nem terjed ki a meghatalmazása (pl. az EBH 2008.1930. szerint az eljárási képviseletre adott meghatalmazás nem jogosítja fel az ügyvédet arra, hogy opciós nyilatkozatot tehessen a vételi jog jogosultja helyett).
Nem állapítható meg képviseleti jogkör túllépése, vagyis nincs szó álképviseletről abban az esetben, amikor egy polgári jogi szerződés megkötése, egyoldalú jognyilatkozat megtétele a jogi személy döntéshozó szervének (a gazdasági társaság legfőbb szervének) hatáskörébe tartozik, s ezáltal jóváhagyására szorul. Ez a jogi személy belső ügye. Kívülálló harmadik személlyel szemben a jóváhagyás hiányára még akkor sem lehet alappal hivatkozni, ha a létesítő okiratban szerepel az, hogy az ilyen döntés a döntéshozó (legfőbb) szerv hatáskörébe tartozik. A jóváhagyás elmaradása miatt az ilyen jognyi-
- 4/5 -
latkozat nem tekinthető létre nem jött jognyilatkozatnak. A Legfelsőbb Bíróság ugyanígy foglalt állást több eseti döntésében (BH 2001.483., BH 2002.318.).
A képviseleti jogkör hiánya vagy túllépése az álképviselet objektív előfeltétele. Kihangsúlyozandó az, hogy az álképviselet mindkét esetkörében további objektivizált (tehát nem szubjektív) előfeltétel az, hogy a harmadik személy nem tud, vagy az adott helyzetben elvárható magatartás (eljárás) kifejtése mellett (Ptk. 1:4. §) nem is kell tudnia a képviseleti jogkör hiányáról vagy korlátozott voltáról. A ba) alesettel összefüggésben kihangsúlyozandó, hogy a harmadik személynek az adott helyzetben elvárható magatartás kifejtése mellett tudnia kell a képviseleti jog megosztásának tényéről, amennyiben az a jogi személy nyilvántartásából (pl. a kft. együttes képviselete ténye szerepel a cégnyilvántartásban) a szerződéskötés időpontjában vagy magából a jogszabályi rendelkezésből (pl. a Hpt. 141. § a hitelintézet vonatkozásában, míg a Bit. 51. § a biztosító és a viszontbiztosító vonatkozásában írja elő az együttes képviseletet) megállapítható.
A harmadik személy tudati állapotának vizsgálata és értékelése vezet el minket az első lényeges szabályozásbeli hézaghoz.
Az álképviselet szabályozása során hárompólusú jogviszonyrendszer áll fenn, amelyben legalább három szereplő (az álképviselt, az álképviselő és a harmadik személy) érdekeinek méltányos rendezése szükséges. Az álképviselői pozícióban valójában nemcsak egy, hanem több személy is állhat. A hatályos törvényi szabályozás ezt az alapvető jogpolitikai dilemmát hagyja megválaszolatlanul. Világosan kell látnunk azt, hogy a polgári anyagi jognak az álképviselet szabályozásának kialakításakor - akárcsak a valódi képviselet szabályainak megalkotása során - legalább három jogalany érdekét kell figyelembe vennie és egymáshoz mérnie. A képviseleti jogkör túllépésének bb) aleseténél nem egy, hanem (legalább) két álképviselő van. Kötelmi jogi szempontból a két vagy több álképviselő azonos póluson (érdekálláson) helyezkedik el, ugyanis a három vagy több személy között állnak (állhatnak) fenn kétoldalú kötelmi jogviszonyok, amelyek között szoros összefüggés mutatható ki. Az igaz ugyan, hogy a kötelmi jogi szabályozás általában kétoldalú jogviszonyokat modellez, ezért nehezebb három vagy több személy érdekét mérlegelni.
A valódi képviselet szabályozása során a meghatározó magánjogi jogpolitikai szempont a forgalombiztonság védelme. Meglátásom szerint az álképviselet szabályozása kapcsán ugyancsak a forgalom biztonságának védelmét kellene előtérbe helyezni, ami pedig nem jelent mást, mint a jóhiszemű harmadik személy jogos vagyoni érdekeinek jogi eszközökkel történő védelmét. A forgalombiztonság védelme mellett az álképviselet szabályozása továbbra is szolgálhatja más jogpolitika érdek védelmét is, például prevenciós célt is szolgálhat.
Az álképviselet szabályozása során tehát a három vagy több szereplő közül a polgári jogi szabályozásnak a jóhiszemű harmadik személy védelmét kell középpontba állítania. A Ptk. álképviseletre vonatkozó rendelkezései közé elhelyezendő tételes jogi szabálynak kellene tehát kimondani azt, hogy az álképviselő(k) felelőssége a jóhiszemű harmadik személlyel szemben áll fenn. Ha ugyanis a harmadik személy rosszhiszemű, vagyis az adott helyzetben elvárható magatartás kifejtése mellett tudnia kell a képviseleti jog hiányáról, vagy a képviseleti jogkör túllépéséről, akkor álképviselet tényleges fennállásáról egyáltalán nem beszélhetünk. Következésképpen a nyilatkozatot tevő(k) egyáltalán nem tartozik (tartoznak) felelősséggel a harmadik személlyel szemben.
Az álképviselt jóváhagyása a Ptk. 6:4. §-a szerinti jognyilatkozat. Az álképviselt jóváhagyó nyilatkozata tartalmát illetően kötelmi jogviszonyt létrehozó alakító jog (jogalapító hatalmasság), egyoldalú, címzett és utólagosan megtehető jognyilatkozat.
Az álképviselt jóváhagyása jogdogmatikai tartalmát illetően egy sajátos alanyi jogosultság: kötelmi jogviszonyt létrehozó alakító jog, ugyanis az álképviselőnek ténylegesen hatalmában áll, hogy egyoldalú nyilatkozatával jogváltozást idézzen elő saját magának és a harmadik személy jogi helyzetében. Valódi hatalmasságról van szó, mivel az álképviselt mindenfajta kötöttség nélkül dönthet arról, hogy megadja vagy megtagadja a jóváhagyást az adott jognyilatkozat vonatkozásában. Lábady Tamás hívja fel a figyelmet arra, hogy az alakító jog többnyire kifejezett és egyoldalú jognyilatkozattal történik. Kivételesen történhet azonban reálaktussal is. [Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 1998. 273.]
A Ptk. az álképviselt jóváhagyását nem köti alakszerűséghez. Ezért a Ptk. 6:4. § (2) bekezdés alapján az álképviselt jóváhagyó nyilatkozatát megteheti szóban, írásban vagy ráutaló magatartással, továbbá a Ptk. 6:4. § (4) bekezdése szerint még hallgatással is, feltéve, ha az álképviselt hallgatása a felek kifejezett rendelkezése alapján jóváhagyó jognyilatkozatnak minősül. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette, hogy a jóváhagyás történhet akár ráutaló magatartással is (BH 1994.148., BH 1994.501., BDT 2008.1744., BH 2014.303.).
A gyakorlatban tipikus ráutaló magatartás az, amikor az álképviselő által kötött szerződést a képviselt azzal a ráutaló magatartásával ismeri el magára nézve kötelezőnek, hogy teljesíti a szerződésből eredő kötelezettségeit a szerződő partnere (harmadik személy) irányában.
A hallgatással megtett jóváhagyás kapcsán kihangsúlyozandó, hogy a Ptk. 6:4. § (4) bekezdésében írt szabályból következően az álképviselt hallgatása csak és kizárólag akkor minősül jóváhagyó nyilatkozatnak, ha az álképviselt hallgatását a felek közösen és kifejezetten az álképviselt utólagos jognyilatkozatának minősítik. A feleken itt a harmadik személyt és az álképviselt személyt kell értenünk. E közös és kifejezett rendelkezés alkalmával az álképviselt jogi személyt már a valódi
- 5/6 -
képviselőnek kell eljárniuk. Amennyiben pedig a jogi személy képviselete együttes, úgy az együttesen eljáró valódi képviselőknek kell képviselniük. A jogi személy valódi képviselője lehet a törvényes képviselő, a szervezeti képviselő, és a jognyilatkozat megtételére jogosult érvényes meghatalmazással rendelkező ügyleti képviselő. Az álképviselt jogi személy valódi képviselőjének (képviselőinek) hosszú ideig tartó hallgatása önmagában véve nem minősíthető ráutaló magatartással megtett jognyilatkozatnak.
A hatályos tételes jogi szabályok szerint kétségtelen az, hogy az utólagos jóváhagyás nincs alakszerűséghez kötve. Jogpolitikai szempontból azonban megvizsgálandó, hogy helyes-e ez a megoldás. Az nem vitás, hogy a jóváhagyó nyilatkozat tartalmazza ténylegesen az álképviselt akaratnyilatkozatát. Nagyszámú polgári anyagi jogi rendelkezés írja elő különböző jogpolitikai szempontok miatt azt, hogy a jogalany meghatározott tartalmú akaratnyilatkozatát írásban köteles megtenni. Például a kezességi szerződést írásba kell foglalni [Ptk. 6:416. § (3) bek.], ahogy a garanciaszerződést és a garanciavállaló nyilatkozatot is [Ptk. 6:431. § (2) bek.], illetve a pénzügyi intézmény kockázatvállalással járó ügyletet is kizárólag csak írásban köthet [Hpt. 98. § (2) bek.].
Az álképviselet kapcsán tehát nem az álképviselő nyilatkozata alakiságának van jelentősége, hanem az álképviselt tényleges akaratnyilatkozatát tartalmazó utólagos jóváhagyás alakiságának. Amikor tehát az előző példák szerint álképviselő köti meg a kezességi szerződést, a garanciaszerződést, a kockázatvállalással járó szerződést, és azt az álképviselt utólag jóváhagyja, ezen utólagos jóváhagyásnál jogpolitikai szempontból az az indokolt, hogy a jóváhagyó nyilatkozatot kelljen írásba foglalni. Az igaz ugyan, hogy a Ptk. 6:94. § (1) bekezdés első mondata értelmében az alakiság megsértése miatt semmis szerződés a teljesítés elfogadásával a teljesített rész erejéig érvényessé válik. Azonban lényeges kivételszabályt tartalmaz a második mondatban szereplő norma: ha jogszabály közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalást ír elő, vagy a szerződés ingatlan tulajdonjogának átruházására irányul, a teljesítés a kötelező alakiság miatti érvénytelenséget nem orvosolja. A teljesítés azonban nem csodaszer. A minősített okirati forma hibája miatt még a teljesítés sem orvosság.
Jogpolitikai szempontból a fenti szabályt kellene kimondani az álképviselet kapcsán az utólagos jóváhagyás írásbeli alakisága elmaradása esetére, vagyis a főszabály itt is az lenne, hogy a teljesítés orvosolná az alakiság megsértésének hiányát. Azonban itt is érvényesülnie kellene a kivételszabálynak: ha tehát jogszabály minősített okirati formát ír elő, a teljesítés nem orvosol, az utólagos jóváhagyást csak minősített okirati formában lehetne joghatályosan megtenni.
Az álképviselt jóváhagyása egyoldalú jognyilatkozat, függetlenül attól, hogy az álképviselő eredetileg egyoldalú vagy többoldalú jognyilatkozat tett. Az álképviselt jóváhagyása címzett jognyilatkozat, amelynek címzettje az a harmadik személy, akihez az álképviselő az egyoldalú jognyilatkozatot intézte (aktív álképviselet), vagy az, aki az álképviselőhöz intézte jognyilatkozatát (passzív álképviselet), avagy az, aki az álképviselővel a szerződést megkötötte (aktív álképviselet). Az álképviselt jognyilatkozatának címzettje tehát soha nem az álképviselő.
A jóváhagyás minden esetben utólagos jognyilatkozat. Ennek okszerű magyarázata az, hogy időben korábban kerül megtételre az álképviselő nyilatkozata, és csak ezt követően, később kerülhet megtételre az álképviselt jognyilatkozata. Az álképviselt bárkitől, és bármilyen módon tudomást szerezhet az álképviselő jognyilatkozatáról, nem követelmény, hogy az álképviselőtől szerezzen arról tudomást. Az álképviselt jóváhagyásának tehát előfeltétele az, hogy az álképviselt tudomást szerezzen álképviselője nyilatkozatának pontos tartalmáról, hiszen csak annak ismeretében képes dönteni annak esetleges jóváhagyásáról. A bírói gyakorlat szerint az utólagos jóváhagyás a jognyilatkozat megtételének időpontjára visszamenő hatályú, ezért az álképviselő cselekményét úgy kell tekinteni, mintha már a nyilatkozat megtételekor is szabályszerű meghatalmazással rendelkezett volna (BH 1993.181., BH 1994.501.).
A Ptk. nem tartalmaz tételes jogi rendelkezést arra nézve sem, hogy az álképviselt milyen határidőn belül teheti meg a jóváhagyó nyilatkozatát. Ez a szabályozásbeli hézag a jóhiszemű harmadik személy érdekeinek védelmével ellentétesnek látszik. Meglátásom szerint törvényi szabálynak kellene kimondania a jóhiszemű harmadik személy érdekében azt, hogy észszerű határidőt tűzhessen ki az álképviselt részére az utólagos jóváhagyó nyilatkozat megtételére. Ha az álképviselt ezt a határidőt elmulasztja, utóbb joghatályos jóváhagyó nyilatkozatot már nem tehet. [Ahogy szerepel ez az UNIDROIT Alapelvek 2.2.9. (2) bekezdésében, és a DCFR II-6:111 (3) bekezdésében.]
Tény az, hogy az álképviselt utólagos jóváhagyásának hiányában az álképviselő által megtett (elfogadott) egyoldalú jognyilatkozat, megkötött szerződés jogi minősítése tárgyában a Ptk. nem tartalmaz semmilyen jogszabályi rendelkezést. Az 1959-es Ptk. sem tartalmazott erre vonatkozó előírást. Éppen ezen ok miatt alakultak ki szignifikánsan eltérő álláspontok az ilyen jognyilatkozat (szerződés) jogi minősítésével összefüggésben mind a jogirodalomban, mind a bírói gyakorlatban.
Az első, időben korábbi álláspont szerint az ilyen jognyilatkozat (szerződés) érvénytelennek (semmisnek) minősül. Ezen álláspont alapvető érve az, hogy az álképviselő akaratnyilatkozata nem jogosíthatja vagy kötelezheti azt, akinek nevében az álképviselő eljárt, de nem jogosíthatja, illetve kötelezheti külön erre irányuló megegyezés nélkül közvetlenül az álképviselőt sem, hiszen ő nem a saját nevében járt el. Ezért az álképviselő nyilatkozata érvénytelen, az érvénytelenség pedig objektív, felróhatóságtól független jogkövetkezmény. (A jogirodalomban az első álláspontot képviseli Bíró György, Csanádi György, Eörsi Gyula, és Siklósi Iván. Az
- 6/7 -
ezt alátámasztó bírói gyakorlat pedig: BH 2004.181., BH 2004.286., BH 2009.183., EBH 2009.2038.)
A második, időben későbbi álláspont alapján az ilyen jognyilatkozat (szerződés) létre nem jöttnek (nem létezőnek) minősül. Ezen álláspont központi érve az, hogy a szerződés megkötése esetén az álképviselő nyilatkozata az álképviseltet nem köti, így az álképviselt és a harmadik személy között kölcsönös akaratnyilatkozat hiányában a szerződés nem jön létre. (A jogirodalomban a második álláspontot képviseli Bodzási Balázs, Fónagy Sándor, Kisfaludi András és Vékás Lajos. Az alapul fekvő bírói gyakorlat pedig: EBH 2004.1146., BH 2005.21., BDT 2008.1812., BDT 2010.2331., BDT 2011.2531., a Győri Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 1/2006. (XII. 1.) számú kollégiumi véleménye.)
Bodzási Balázs és Kisfaludi András egyaránt felhívja figyelmünket a 21. század első évtizedében a jogirodalomban és a bírói gyakorlatban a jogi minősítés körében végbement koncepcionális változásra. Meglátásom szerint a jogi minősítések közül a második álláspont tűnik jogdogmatikai szempontból helytállónak, ugyanis az álképviselő nyilatkozata az álképviseltet bizonyosan nem köti. Képviseleti jogkör hiánya, túllépése esetén az álképviselő nyilatkozatát nem szabad az álképviselt személy nyilatkozatának betudni, ezért az álképviselt személynek sem szerződő félként, sem egyoldalú jognyilatkozat tevő/elfogadó személyként egyáltalán nincs polgári jogilag értékelhető akaratnyilatkozata. Jogdogmatikai szempontból helytálló a jogi minősítés körében végbement koncepcionális változás. Éppen ezen ok miatt egyértelműen indokolt lenne a Ptk. álképviseletre vonatkozó rendelkezései közé beiktatni ezen helyes jogi minősítést tartalmazó szabályt. Ez biztosítaná az egységes joggyakorlat megszilárdulását.
A nemlétező és az érvénytelen jogügylet elhatárolásának - jogdogmatikai jelentőségén túl - nagyon komoly gyakorlati jelentősége van. Polgári jogunk szerint eltérő következmények fűződnek a nemlétező és az érvénytelen szerződéshez. Tekintve, hogy az előző pontban arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy az álképviselt jóváhagyásának hiánya esetén az álképviselő által kötött szerződés nemlétező jogügyletnek minősül, itt és most kizárólag a nemlétező szerződés eshetőleges következményeit mutatom be röviden.
A magyar polgári jogban a nemlétező szerződéshez semmilyen kontraktuális jogkövetkezmény nem fűződik. További tényállási elemek fennállása mellett a nemlétező szerződést létrehozó cselekmény(ek) deliktuális jogkövetkezményei kerülhetnek levonásra. Ilyen további tényállási elem lehet az, ha vagyonmozgás (vagyoneltolódás) következik be az érintett jogalanyok (témánk szempontjából az álképviselt és a harmadik személy) között, illetve ha vagyoni hátrány, vagyoncsökkenés következik be az érintett jogalany (témánk szempontjából a harmadik személy) oldalán.
A vagyonmozgás fogalmát tág értelemben használom. A vagyonmozgás ugyanis bármilyen típusú nem létező szerződéshez kapcsolódhat. A legszembetűnőbb vagyonmozgás a nemlétező dolog- és jogátruházó szerződésekhez fűződik (pl. nemlétező ingó adásvételi szerződés esetén "A" jogalany ingóságot ad "B" jogalany birtokába, míg "B" jogalany pénzösszeget ad "A" jogalanynak). Emellett azonban nemlétező tűrésre kötelező, tevőleges szolgáltatást nyújtó és helytállásra kötelező szerződések esetén is bekövetkezhet vagyonmozgás.
A polgári jog szempontjából nem indokolható vagyonmozgás(ok) kiegyenlítésére - az értékegyensúly megőrzése, fennmaradása érdekében - a megfelelő jogi eszközök a következők: a jogalap nélküli gazdagodás (Ptk. 6:579. §) és a jogalap nélküli birtoklás (Ptk. 5:9. §) szabályai. Ugyanígy foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság, amikor kimondta, hogy nemlétező szerződésből eredő elszámolásra a jogalap nélküli birtoklás és a jogalap nélküli gazdagodás szabályait kell megfelelően alkalmazni (BH 2005.21.). A magánjog szempontjából indokolatlan vagyonmozgás lehet egyirányú, de lehet kétirányú is. Álképviselet esetén adott tényállás mellett tehát nemcsak a harmadik személy támaszthatja a fenti igényeket az álképviselttel szemben, hanem az álképviselt is támaszthat ilyen követeléseket a harmadik személlyel szemben.
Az álképviselő jognyilatkozatának megtételéből, azzal okozati összefüggésben vagyoni hátrányt, vagyis károsodást elszenvedő harmadik személy egyfelől az álképviselővel szemben, másfelől az álképviselttel szemben támaszthat kártérítési igényt. Az álképviselő harmadik személlyel szembeni felelősségét a Ptk. 6:14. § (2) bekezdésében írt szabály világosan rendezi. Az álképviselő felelőssége felróhatóságtól független felelősségtípus, ugyanis a jogszabályi rendelkezés nem felróhatósághoz köti az álképviselő felelősségét, hanem a jó- vagy rosszhiszeműségéhez. Ez a törvényi megoldás egyértelműen helyeselhető, ugyanis az a harmadik személy védelmét szolgálja. A felelősségnek a felróhatóságtól való függetlenítése megnehezíti a kimentést, ezáltal erőteljesebben védi a harmadik személy jogos érdekeit. E körben is kihangsúlyozandó, hogy az álképviselő objektivizált (és nem szubjektív) jó- vagy rosszhiszeműségének fennállását kell vizsgálni. A jóhiszemű álképviselő csak a szerződéskötéssel kapcsolatos károkat köteles megtéríteni, vagyis a harmadik személy negatív interesszéért felel. A rosszhiszemű álképviselő felelőssége szigorúbb, ő már a harmadik személy teljes kárát, pozitív interesszét köteles megtéríteni. A bírói gyakorlat szerint rosszhiszemű álképviselőnek minősül a kft. ügyvezetőjévé választott személy, ha a körülményekből tudnia kell, hogy az üzletrészátruházási szerződés semmis, ezért az őt megválasztó személyek nem válhattak a gazdasági társaság tagjává. Ha eljárását a kft. nem hagyja jóvá, az elvállalt kötelezettség teljesítéséért magának kell helytállnia (BH 2006.333.). A második jogtétel aggályosnak tűnik, ugyanis az álképviselő által megkötött szerződéssel elvállalt kötelezettség teljesítésének az álképviselőtől való követelése általában nem felel meg a harmadik személy akaratának, jogos érdekének. Például az álképviselő magánszemély által megkötött vállalkozási szerződéssel elvállalt autópálya építési kötelezettségnek az álképviselő magánszemélytől való követelése bizonyosan nem felel meg a megrendelő akaratának, jogos érdekének.
- 7/8 -
Mivel a károsult harmadik személy és az álképviselő között nincs szerződéses jogviszony, a deliktuális kártérítési felelősség szabályainak alkalmazására kerülhet sor azzal, hogy a bíróság méltányosságból a kártérítést nem mérsékelheti.
Az álképviseltnek a harmadik személlyel szembeni felelősségét a Ptk. 3:24. § (2) bekezdése, a Ptk. 6:540. § (3) bekezdése és a Ptk. 6:542. § (1) bekezdése szabályai határozzák meg. Mindhárom hivatkozott jogszabály egyetemleges felelősséget ír elő, amely törvényi megoldás egyértelműen helyeselhető, ugyanis az a harmadik személy (károsult) érdekét szolgálja. Ha a jogi személy vezető tisztségviselője, szervezeti képviselője (alkalmazottja) vagy ügyleti képviselője (megbízottja) járt el álképviselőként, adott tényállás esetén előfordulhat, hogy mind az álképviselt jogi személyt, mind az álképviselő vezető tisztségviselőt, szervezeti képviselőt és ügyleti képviselőt felelősség terheli. Ebben az esetben az álképviselt és az álképviselő felelőssége egyetemleges a harmadik személlyel szemben.
A Ptk. 6:18. § (1) bekezdés első mondata értelmében üzlethelyiségben vagy az ügyfélforgalom számára fennálló egyéb helyiségben képviselőnek kell tekinteni azt a személyt, akiről okkal feltételezhető, hogy az ott szokásos nyilatkozatok megtételére jogosult. A Ptk. 6:18. § (1) bekezdés a vélelmezett képviselet jogintézményét tartalmilag megegyezően tartja fenn az 1959-es Ptk. vélelmezett képviseletre vonatkozó szabályaival. A jogalkotó csak a szabály szövegezésén pontosított. A jogintézmény célja, hogy egyértelmű helyzetet teremtsen a kereskedelmi forgalom lebonyolítására szolgáló üzletekben vagy az ügyfélforgalom számára nyitva álló más helyiségekben árut vásárló vagy szolgáltatást igénybe vevő személyek részére. Ugyanis az ilyen személyek általában nincsenek, nem lehetnek tisztában azzal, hogy pontosan kik azok, akik jogosultak képviselőként jognyilatkozatot tenni, és nem is várható el tőlük, hogy valamennyi ügyletkötés során ellenőrizzék azt, hogy az üzlethelyiségben velük kapcsolatba kerülő személy rendelkezik-e képviseleti jogosultsággal. Az ebből eredő bizonytalan helyzetet a Ptk. a harmadik személy (a vásárló, a szolgáltatást igénybe vevő) javára oldja fel.
A korábbi szabályozástól eltérően a Ptk. a vélelmezett képviselők körét nem szűkíti le az alkalmazottakra, a tagokra, vagyis vélelmezett képviselő bárki lehet. Ennek indoka az, hogy a tényállás szerinti helyzetben a harmadik személy a képviselői minőséget általában nem tudja ellenőrizni. E szabály valójában azt jelenti, hogy a polgári jog a kereskedelmi üzletet működtető személytől várja el annak az ellenőrzését, hogy csak olyan személyek tegyenek jognyilatkozatot az ő képviseletében, akiknek valóban az a feladata, hogy az ott szokásos ügyleteket megkössék. További eltérés a korábbi szabályozástól, hogy a Ptk. 6:18. § (1) bekezdés szerint a kereskedelmi üzlet működtetője természetes személy és jogi személy egyaránt lehet, míg a korábbi szabályozás szerint az csak jogi személy lehetett. A vélelmezett képviselet jogintézménye tehát egyértelműen a forgalom biztonságát szolgálja.
Jogdogmatikai szempontból eldöntendő kérdés, hogy a Ptk. 6:18. § (1) bekezdésében írt szabály fikció vagy vélelem. A fikció (jogképzelem) lényege, hogy a jog valamely nem való tényt valónak fogad el, valamely életszerű tényt azonosnak mond ki más életszerű ténnyel, noha a kettő bizonyosan nem azonos egymással. A nem való (fiktív) tényállás azonosítás indoka: ugyanazon joghatás elérése a nélkül, hogy a polgári jog a fiktív tényállást önálló normaszerkezeti tényállásként konstruálja meg. Ehhez képest a jogi vélelem (praesumtio juris) azt jelenti, hogy a jogalkotó a magánjogi jogszabály tényálláselemét - annak valószínűsége miatt - teljesen valónak fogadja el. A jogi vélelem tehát alapvetően abban különbözik a fikciós tényállástól, hogy ameddig a fikcióról a jogalkotó bizonyosan tudja, hogy az nem való, addig a jogi vélelem tekintetében a tényállás fennállásának nagy a valószínűsége. Lábady Tamás álláspontja szerint: "A vélelmezett képviselet tényállása esetén a jogalkotó a képviseletet nem vélelmezi, hisz bizonyosan tudja, hogy a jogi személy képviselője csak a jogi személy cégnyilvántartásában feltüntetett képviselője, és nem az »elárusító« vagy más »ügyintéző«. A szabály tehát fiktív." [Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 1998. 183.] Kisfaludi András véleménye szerint a Ptk. 6:18. § (1) bekezdésében írt szabály tartalmát tekintve megdönthetetlen vélelem. Hiába bizonyítja az üzlethelyiség üzemeltetője, hogy ő nem ruházta fel képviseleti joggal a bolti eladókat, ez nem vezethet a képviseleti jog hiányának megállapítására (Kisfaludi András: A képviselet. In: Petrik Ferenc (főszerk.): Polgári jog. Kötelmi jog. Első és második rész. HVG-ORAC, Budapest, 2013. 57.).
A magam részéről Lábady Tamás álláspontjával értek egyet. A Ptk. 6:18. § (1) bekezdés első mondatában írt szabályról egyértelműen kijelenthető az, hogy a jogalkotó bizonyosan tudja, hogy az üzlethelyiségben vagy az ügyfélforgalom számára nyitva álló egyéb helyiségben tevékenykedők ténylegesen nem az üzlethelyiséget üzemeltető személy képviselői, azonban a forgalombiztonság, a jóhiszemű harmadik személyek védelme miatt írja elő ezt a rendelkezést. A norma nyitott szerkezetű tényállás (generálklauzula), ugyanis azt, hogy kiről feltételezhető okkal az, hogy jogosult az ott szokásos jognyilatkozat megtételére (egyéb magánjogi tény), csak esetről-esetre, a körülmények gondos vizsgálatával lehet megállapítani. Ez pedig jogvita esetén végső soron a bíróság feladata. A vélelmezett képviselet tehát egy speciális, egyéb jogi tényen alapuló képviselettípus, nem magánjogi aktuson alapuló képviseletről van szó. A Ptk. 6:18. § (1) bekezdés második mondata egy további kivételes szabályt tartalmaz, miszerint a vélelmezett képviselő jogkörének korlátozása harmadik személlyel szemben hatálytalan, kivéve, ha a harmadik személy a korlátozásról tudott. A Ptk. csak a korlátozásról való tudomást említi, ezért kérdéses, hogy a bírói gyakorlat szerint elegendő lesz-e a korlátozáshoz a tudomásszerzés lehetősége is. Az 1959-es Ptk. 220. §-ára alapítottan a bíróság elegendőnek tartotta ezt, mikor úgy foglalt ál-
- 8/9 -
lást, hogy a korlátozásról megfelelő információ lehet az üzlethelyiségben feltűnő helyen elhelyezett, jól olvasható tájékoztatás (BH 1993.45.).
Ami a bírói gyakorlatot illeti, a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a hitelintézet képviselőjének kell tekinteni az ügyintézés helyén dolgozó alkalmazottat, és ezért az adós eleget tesz az óvadék kiegészítési kötelezettségének, ha a készpénzt, illetve az értékpapírok transzferálására vonatkozó megbízást az alkalmazottnak átadja (EBH 2006.1421.). A Legfelsőbb Bíróság mondta ki azt is, hogy a készfizető kezesség elvállalásával rendszeresen foglalkozó jogi személynek az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyén dolgozó alkalmazottjai által aláírt, és a kötelezettnek a jogosulthoz való továbbítás végett átadott készfizető kezesi kötelezvény alapján a jogi személy válik a kezesi szerződés kötelezettjévé (BH 2011.257.). A bíróság a szerződéskötés körülményei alapján nem állapította meg a vélelmezett képviseletet egy kávézó-szendvics bárban kötött felhasználói szerződéssel kapcsolatban (BDT 2014.3082.).
A Ptk. 6:18. § (2) bekezdése értelmében képviselőnek kell tekinteni azt a személyt, akiről eljárása és a képviselt személy magatartása alapján okkal feltételezhető, hogy jogosultsággal rendelkezik a képviselt személy nevében jognyilatkozatot tenni. A jogalkotó a bírói gyakorlat jogfejlesztő értelmezése által kialakított látszaton alapuló képviselet jogintézményét ültette be a tételes jogba, mint új, önálló képviselettípust. A bírói gyakorlat az 1980-as években az állami vállalat, azaz a jogi személy vonatkozásában a forgalombiztonság, vagyis a jóhiszemű harmadik személyek védelme érdekében kezdte meg kialakítani a látszaton alapuló képviselet szabályait. Csanádi György mutat rá arra, hogy: "[a] látszaton alapuló képviselet esetében a képviseleti jog alapja a vállalat szervezetében betöltött funkció; ennyiben a helyzet hasonló a szervezeti képviselethez. A különbség azonban nagy: a képviselő szervet megilleti a képviseleti jog, és pedig egy általános képviseleti jog. Ezzel szemben a látszatképviselőt ez a jog nem illeti meg, hanem csak a jóhiszemű harmadikkal szemben nem lehet annak hiányára hivatkozni; és ez is csak a szerződéseknek arra a körére áll, amely az adott funkcióval rendszerint együtt jár." (Csanádi György: Polgári jog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 195-196.)
A bírói gyakorlat szerint tehát vannak olyan releváns magánjogi tények (körülmények), amelyek a forgalom biztonságának védelme érdekében indokolttá teszik a képviseleti jog fennállásának megállapítását. Egyfelől nemcsak a jogi személy alkalmazottját vagy tagját, hanem minden olyan személyt is képviselőnek kell tekinteni, aki az ott szokásos szerződések megkötésénél, lebonyolításánál közreműködik (BH 2003.361.). Másfelől az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségen kívüli helyzetekben is megállapítható a látszaton alapuló képviseleti jog fennállása, például akkor, ha valaki beosztásánál fogva rendszeresen tárgyalásokat folytat, és a harmadik jóhiszemű személy a munkáltató vagy a szervezeti képviselő eljárásából alapos okkal következtethet arra, hogy az illető személynek képviseleti joga van (BH 1994.96.).
A releváns körülmények miatt állapította meg a bíróság a látszaton alapuló képviseleti jog keletkezését az alábbi ügyekben is. A jogi személyek közötti üzleti tárgyalásokról felvett naplóbejegyzés tanúsága szerint az összehívott tárgyaláson valamennyi érdekelt fél képviselője megjelent, azt pedig az állandó bírósági gyakorlatnak megfelelően vélelmezni kell, hogy erre a tárgyalásra a felek általuk meghatalmazott képviselőt küldtek el. Egyébként a meghatalmazottak ténykedéseit a felek tudomásul vették, az alperes is csak akkor közölte kifogásait, amikor a fizetés esedékessé vált (BH 1986.281.). Látszaton alapuló képviselet jön létre, ha a szerződéses üzemeltetésű üzlet vezetője a szerződés megkötésénél az üzemeltető gazdálkodó szervezet nevét és bankszámlaszámát feltüntető bélyegzőt használta, úgy - egyéb adat hiányában - azt kell megállapítani, hogy az üzlet vezetője nem a saját nevében, hanem a gazdálkodó szervezet nevében kötötte meg a szerződést (BH 1986.510.). Látszaton alapuló képviselet keletkezik akkor is, ha a munkáltató vagy a szervezeti képviselő maga küldi a tárgyalásra a dolgozóját, és annak eljárását már más alkalommal jóváhagyta (BDT 2007.1668.). A szerződéskötés (szerződésmódosítás) körülményei is megalapozhatják a látszaton alapuló képviseletet, ha azok a vállalkozót olyan következtetések levonására indítják, hogy a megrendelő tagja, illetve megbízottja a vállalkozási jogviszonyban jogosult a megrendelő képviseletében eljárni és jognyilatkozatokat tenni (BDT 2014.3061.).
A látszaton alapuló képviselet is fikciós tényállás, csakúgy, mint a vélelmezett képviselet. A látszaton alapuló képviselet speciális (különös) magánjogi tényeken: a látszatképviselő eljárásán és a látszat szerint képviselt személy magatartásán alapul. Amennyiben a látszat szerint jogi személy képviselete áll fenn, úgy a jogi személy törvényes képviselőjének, szervezeti képviselőjének (esetlegesen ügyleti képviselőjének) magatartása vizsgálandó. A tételes jogi szabály nyitott szerkezetű tényállás (generálklauzula), így jogvita esetén a bíróságnak kell esetről-esetre megállapítania a jövőben azt, hogy fennáll-e a látszaton alapuló képviselet. Meglátásom szerint a látszaton alapuló képviselet esetén is indokolt lett volna a látszatképviselő jogkörének korlátozására vonatkozó szabályt - a vélelmezett képviselő jogkörének korlátozására vonatkozó szabállyal [Ptk. 6:18. § (1) bekezdés második mondata] azonos tartalommal - kimondani. ■
Visszaugrás
