Korinek László[1]: A kriminológia fogalma, feladata, helye a társadalomban és a bűnügyi tudományokban (JURA, 2002/2., 59-67. o.)

1. A kriminológia helye és szerepe a társadalomban

A bűnözés virtuálisan mindig jelen van a lakosság hétköznapi életében - és szerencsére ritkábban -, még a napi gondjaiban is. A téma különleges, izgalmas volta miatt az emberek fantáziájában, szórakozásában, olvasmányaiban, szorongásaiban, érdeklődésében úgyszintén. Emiatt írók, újságírók, tömegtájékoztatási szakemberek, érzékelve a nagyfokú érdeklődést, ugyancsak jelentős figyelmet szentelnek a bűnözésnek. Mivel ezek a szakemberek nem kriminológusok, a témafeldolgozásuk szükségképpen nem tudományos. Stílusuk, bemutatási módjuk érzelmi megközelítésű, féligazságokkal teli, ennél fogva jelentősen hozzájárulnak, hogy befogadóik, a lakosság félreinformált legyen.

Mivel a bűnözés mint téma kétségkívül hordoz valami mágikus vonzerőt, melyet a szenzációkereső tálalás alaposan ki is használ, ezzel szoros kölcsönhatásban az általános életfélelmek részeként a lakosság egy részében kialakuló szorongás (Korinek, 1995, 78. és köv. o.) egy olyan veszélyt is jelent, hogy szélsőséges, meggondolatlan, vagy csak egyszerűen utópista politikusok a bűnözőkben és a bűnözésben mutassanak rá arra a veszélyre, ami szerintük a lakosságot fenyegeti, és amelynek elhárításával, többnyire radikális fellépések ígérésével biztos szavazótábort lehet nyerni.

Mindezek után van egy diszkreditált tudományág, a kriminológia, mely örökké többfrontos harcban áll a tömegtájékoztatás szenzációkeresésével, a meghaladott kriminálpolitikai elveket valló és gyakran előítéletes lakossággal és a demagóg politikusokkal, akiknek a bűnözés még valahol kapóra is jön a választások megnyeréséhez.

A kriminológia tehát valami olyasmivel foglalkozik, amiről szinte mindenkinek van véleménye, de tételeit, állításait rendre diffamálják, hatékonyságát megkérdőjelezik, vagyis némi túlzással egy alaposan félreértett tudomány.

A vázolt, nem túl rózsás helyzet legfeljebb a problémakör nehéz voltát jelzi, de más, derűlátóbb megközelítésben úgy is felfogható, hogy a kriminológia egy közérdeklődésre joggal számot tartó kutatási területen igyekszik feladatát teljesíteni, azt hogy közvetítenie kell tudományos ismereteket, tanácsokat, ajánlásokat adni a társadalomnak a bűnözés kérdéseiben.

Első megközelítésben a kriminológia emberekkel és a köztük fennálló kapcsolatokkal foglalkozó tudomány, közelebbről "ember-tudomány", mely vizsgálja a bűnelkövetőt, mint individuumot (például testi és lelki tulajdonságait), másrészt viszont társadalomtudomány, mert megpróbálja a társadalom, illetve annak csoportjainak, reprezentánsainak a bűnelkövető viselkedésére gyakorolt befolyását áttekinteni. Ennélfogva a kriminológiát mindenekelőtt szociálpszichológiai megközelítésű tudományként (is) lehet felfogni, mely a bűnözés kialakulását, annak kezelését mint lelki és társadalmi folyamatokat együtt értelmezi.

Ez a meghatározásmód persze már a priori veszélyes. Feltételezi, hogy a társadalom kikéri a kriminológia véleményét és kellő kritika után hallgat is a tanácsaira. Az ellenirányú folyamat ugyancsak veszélyes, hogy a társadalom is megpróbál hatást gyakorolni a kriminológusokra. Elő szeretné írni azok kutatási tárgyait, módszereit, netán még azt is, hogy olyan eredményekre jussanak, amelyek a mindenkori társadalmi értékképzetektől nem térnek el jelentősen. A tömegtájékoztatás például egyáltalán nem hagy időt a kriminológus számára kérdései megválaszolásánál. Az érdeklődés önmagában üdvözlendő, mert a népesség nagyrészt a tegnap kriminológiájának popularizált és ideologikusan megfogalmazott tételeinek rabja, de a tömegtájékoztatás által felvetett problémák meglehetősen esetlegesek, és arra egyáltalán nem alkalmasak, hogy a kriminológus konzisztens formában kife'thesse ismereteit, melyek a társadalom számára nem mindig hangzanak hízelgésként, és tudományos formában előadva ráadásul még unalmasak is.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kriminológia - épp azért, mert megközelítése egyidejűleg "ember"- és társadalomtudományi - nem képes olyan egzaktságú törvényszerűségeket kimondani, mint az a természettudományokban elvárható. Tételei valószínűségi állítások, melyek ezen túlmenően helytől és időtől függően is változnak, vagyis nagyon gyakran csak feltételezések, olyan elképzelések, melyekről esetleg a jövőben kiderül, hogy nem (vagy nem úgy) következnek be.

Összességében tehát a kriminológia olyan nem tökéletes tudomány, amelytől sokat vár el a társadalom. Az elvárásokra adott feltételes válaszai nem mindig bizonyulnak igaznak. De még ha igazak is a tanácsok, azokat a társadalom és reprezentásai nem

- 59/60 -

mindig fogadják meg, mert a társadalom elé tartott tükörbe való belepillantás nem mindig örömteljes. Vagyis a kriminológia társadalomban betöltött szerepe meglehetősen ellentmondásos és bonyolult, s hogy ezt valamennyire világosabban lássuk, arra próbál eligazítást adni a következő eszmefuttatás.

2. A bűncselekmény-fogalom különböző értelmezései

Joghallgatók, rendőrtiszti főiskolai hallgatók a kriminológiával való első találkozásuk alkalmából pozitív érdeklődéssel várják kérdéseikre a választ, hogy "Miért lesz valaki bűnöző?", "Miért követ el erőszakot az ember?". Ha a tanár visszakérdez, és azt firtatja, hogy aki még nem tanult kriminológiát vagy büntetőjogot, mit ért a "bűncselekmény" alatt, általában olyan válaszokat kap, hogy "valami, ami rossz, helytelen cselekedet", vagy "amit büntetni szoktak".

Az olvasónak fel kell tehát ismerni, hogy van egy fogalom, aminek tartalmáról mindenkinek vannak homályos elképzelései. A kriminológia maga is legalább hármat használ.

a) A büntetőjogi (formális) bűncselekmény-fogalom meglehetősen egyszerűen közelít a kérdéshez. A büntető törvénykönyv 10. § (1) bekezdés szerint "bűncselekmény az a szándékosan vagy - ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti - gondatlanul elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli". A kriminológusok ezt a bűncselekmény-fogalmat (melyet normatív, legalisztikus bűncselekményfogalomnak is neveznek), akkor használják, ha a bűnözés egészéről, összetételéről, változásairól úgy beszélnek, mint jogi entitásról, a büntetőjogilag releváns emberi magatartások összességéről. Ebben az értelemben vonja meg a határait például a rendőrségi-ügyészségi statisztika, tehát a kifejezésnek mindenekelőtt funkcionális értelme van. Aligha kell azonban bizonygatni, hogy ez a normatív megközelítésű fogalom meglehetősen szűk. Nem tartalmazza például a rejtett vagy latens bűnözést, nem tartalmazza a szabálysértéseket, tehát korántsem felel meg annak a fenti köznapi vélekedésnek, hogy bűncselekmény az, ami rossz.

b) A "természetes" bűncselekmény-fogalom a következő kategória, amit a kriminológia a tárgya meghatározásánál használni szokott, és ami bár fikció, de segítségével meg lehet szabadulni "a törvényhozó önkényétől" (Kürzinger, 1982, 14. o.). A kifejezésben szereplő "természetes" jelző nem fejez ki semmiféle morális viszonyulást, itt értékmentesen mindössze azt jelenti, hogy (feltételezve, de meg nem engedve) a kortól, kultúrától függetlenül létezhet az emberi magatartásoknak egy olyan szűk köre, melyet minden civilizáció elvet. Eredetileg Garofalo használta és a "delicta mala per se", az önmaguktól való rossz cselekedeteket értette ez alatt, amelyek konszenzuálisan anélkül is helytelenítettek, hogy a törvényhozó ezt kimondaná róluk. Ilyenek lehetnek például az emberölés, rablás stb.

Az eltérő kultúrák, eltérő törvényi szabályozások, eltérő felfogások miatt például a különböző országok bűnözési statisztikai adatainak összehasonlítása úgyszólván lehetetlen. Egyebeken túl ezért használnak az Egyesült Államokban egy szűkebb, a minden szövetséges államban egyként üldözött bűncselekményeket tartalmazó statisztikai beszámoló rendszert, az úgynevezett Index-bűncselekményeket (Adler és mtsai., 2000, 57. o.).

c) A kriminológiai vagy materiális bűncselekményfogalom már meglehetősen korán megszületett, éspedig abból a felfogásból, hogy a büntetőjogi normatív határmegvonás ugyan átmenetileg létrehoz egy dinamikus egyensúlyt, amikor megalkot egy új büntető törvénykönyvet, azonban egy következő, ennél még újabb, elképzelhetően kihagy a régiből korábban szankcionált emberi magatartásmódokat (dekriminalizál) és bevezet újakat, amiket még korábban nem rendelt büntetni (kriminalizál). Részben a büntetőjogi bűncselekmény-fogalom relatív önmozgása, részben pedig annak felismerése, hogy a bűncselekménynek (még vagy már) nem minősülő emberi magatartások (úgynevezett negatív deviáns magatartásformák) képezik a bűnözés előterét, melyek egy változó törvényhozói felfogással, vagy más okból lehetnek idővel bűncselekmények is. Ilyenek az alkoholizmus, prostitúció, öngyilkosság, hajléktalanság. Tehát matematikailag ez a materiális bűncselekmény-fogalom a büntetőjogi bűncselekmény-fogalom és az egyéb negatív devianciák összessége.

A másik ok, ami miatt a tágabb kriminológiai bűncselekmény-fogalom bevezetésre került, a feltartóztathatatlan műszaki, politikai, gazdasági és társadalmi változások tudomásulvétele. Könnyű belátni, hogy a Csemegi kódexben (az első magyar büntetőjogi törvény) nem volt szükség az elektromos áram lopásának szankcionálására, viszont tilalmazták a házasságtörést. Ugyancsak nem kell különösebben bizonyítani, hogy a rendszerváltással a büntető jogszabályok közül kikerülő "igazgatás" tényállása miért csak szocialista viszonyok között bírt realitással, de ugyanakkor könnyen feltételezhető, hogy EU-tagságunk új közgazdasági összefüggésrendszert is teremt, melynek védelme a büntetőjogi joganyagban nagy valószínűséggel meg fog jelenni.

A kriminológiai gondolkodás tehát igény-

- 60/61 -

li a kutatás tárgyának funkcionális relatív önállóságát, és ezért vezette be az előző két kategóriánál szélesebb kört, a kriminológiai, vagy materiális bűncselekményfogalmat, mely az emberi magatartások általában vett társadalmi veszélyességét tekinti vizsgálati tárgyának függetlenül attól, hogy azt a törvényhozó bűncselekménynek nyilvánította-e vagy sem.

Mivel az emberi viselkedés értékvezérelt, eltérő társadalmi meggyőződéseket tartalmaz és az emberi életvezetés gyakorta a társadalmi normalitásról vallott többségi nézettől jelentősen eltér, a kriminológia csak ennek a materiális bűncselekmény-fogalomnak a segítségével tudja értelmezni a büntetőjogi normák időbeli és fejlődéstörténeti különbségeit, csak ennek segítségével lehet a már létező jogi fogalom egyúttal kutatási tárgy is.

A különböző bűncselekmény-fogalmak összefoglalása

A vázolt három megközelítés jól tükrözi azt a különbséget, amit a büntetőjog és a kriminológia a kutatási tárgyáról vall. A formalizált bűnügyi statisztikai beszámolórendszer értelemszerűen igényli a büntetőjog precíz tényállás-meghatározásait vagy a büntetőeljárási törvényben rögzített kategóriáit, tehát lényegében a büntetőjogi bűncselekmény-fogalmat. A kriminalitás időbeli, térbeli összehasonlítása (bár világos, hogy nincs időtől és tértől független, önmagában létező "bűnözés") feltételezi a "természetes" bűncselekmény-fogalmat. A kriminológiai kutatások pedig nem állhatnak meg a normatív büntetőjogi bűncselekmény-fogalomnál, amikor például a lakosság latens bűnözéssel kapcsolatos tapasztalatainak vizsgálatával egy jövendő kriminálpolitikáját, s vele együtt új büntető törvénykönyvét formálják. Vagyis nem nélkülözhetik a kriminológiai bűncselekményfogalmat.

3. A kriminológia fogalma

Ha valaki manapság a kriminológia tudományterületén egységesen vallott fogalommeghatározást keres, alaposan csalódni fog. A kriminológiának egyszerűen nem létezik "uralkodó", vagy akár egységes fogalma. A XX. század hatvanas éveiig a tudományos és gyakorlati szakemberek kriminológia alatt a bűnözés okainak, megjelenési formáinak preventív és represszív visszaszorításának tudományát értették.

A nagyszámú definíció mindegyike magán viseli megalkotójának, a tudományos szakembernek alapvető orientáltságát, hagyományait, a kor szellemét és egyebeket. (Jellemző módon az első magyar nyelven írt kriminológia tankönyv is Kriminológia I. Krimináletiológia [Irk Albert, 1912] vagyis oktan címen jelent meg és lényegében a bűnözés okait vizsgálta.)

A tárgyuk szerint eltérő nagyságú két meghatározáscsoportot azért mégis elég világosan el lehet különíteni egymástól a következőképpen:

- a szűkebb értelemben vett kriminológia, és

- a tágabb értelemben vett kriminológia.

A szűkebb értelemben vett kriminológia látómezejébe a bűn és a bűnözés tapasztalati kutatása, továbbá az elkövető személye áll. Módszere az összbűnözés, valamint az egyes bűncselekmények struktúrájának és dinamikájának leírása, valamint különböző bűnesetek tudományos bemutatása.

A kriminológiának ez a tradicionális felfogása lényegében a büntetőjogi bűncselekmény-fogalomra építve a "valós", ismertté vált bűnözés elemzését tekinti feladatának.

Látni kell, hogy ez a fajta megközelítés nem szükségképpen maradi, tudománytalan vagy konzervatív. Nyilvánvalóan erre a szemléletre van szükség például a szakembereknek kiképzésénél, akiknek a későbbi gyakorlati munkájukhoz ismerniük kell a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás napi gyakorlatán túl annak összefüggéseit, ami e szerveknek a teendője, de nem szükségképpen azokat a kriminológiai, kriminálpolitikai törekvéseket, amelyek például a jövőbeli áldozati jóvátételről polemizálnak.

A második, tágabb értelemben vett kriminológia az előzőeken túlmenően a kriminológiai bűncselekményfogalom által kiterjesztett tudományterületen is tevékenykedik, és központi feladatának lényegében azt tekinti, hogy ismereteket gyűjtsön a bűnözésről, a bűnelkövetőről, az áldozatról, valamint az összes állami és társadalmi reakcióról, mely a bűnözés visszaszorítását célozza.

A magunk részéről ezt a feladatkört legjobban leíró G. Kaiser definícióját tartjuk a legplauzibilisebbnek, mely szerint:

"A kriminológia a bűnözésről, a bűnelkövetőről és a negatív deviáns viselkedésről, valamint ezek ellenőrzéséről létező tapasztalati tudás rendszerezett összessége. A tudományterület olyan alapfogalmakkal dolgozik, mint a bűnözés, bűnelkövető és bűnözési kontroll, de hozzátartozik az áldozattan és a bűnmegelőzés is." (Kaiser, 1993, 1. o.)

4. A kriminológiai szemlélet és a kriminológia feladatai

A kriminológiai gondolkodás kialakulásának kezdetei óta az empíria, a bűnözés valóságának megisme-

- 61/62 -

rése állt a középpontban. Két nagy szemléleti megközelítési rendszer volt jellemző a kriminológiára. Az első - nevezhetnénk etiológiai, okkutatási paradigmának - azt tekintette feladatának, hogy a bűnözés okait és feltételeit kutassa, annak biológiai, pszichológiai, pszichiátriai, pedagógiai és szociológiai defektusait, deficitjeit, mely összefüggések megismerésével a bűnözés elleni harc sikeresebben vívható meg. Mivel az eredmények időnként ellentmondóak voltak, ez a szemlélet a multifaktorális megközelítésbe torkollott, mely szerint minden ok relevánsan kutatható, s hogy végül melyik hatása milyen eredőkben, milyen fokban érvényesül, az előre nem tudható, de foglalkozni kell vele.

A másik, a XX. század második felétől jelentkező megközelítés az interakcionista paradigma, mely ugyan nem szorította ki elődjét, de jelentősen bővítette azt a horizontot, amelynek határain belül a normasértő emberi magatartás értelmezhető. Bevonta a vizsgálati szempontjai közé már a büntetőjogi norma keletkezését (tekintve, hogy a társadalom definíciós hatalma segítségével válogat a normasértő cselekedetek között), a hatósági szelekciót (amivel a büntetőjogi norma alkalmazása, a bűnüldözés definíciós hatalma érthető meg), vagy a stigmatizációt (mellyel a társadalom bélyegzi meg a büntetett előéletű személyeket). Vagyis a kriminológia a bűnözést egy olyan össztársadalmi terméknek tételezte, mely a társadalom különböző részeinek kölcsönhatásából keletkezik.

A kriminológia ezek után nagyjából három feladatkört művel:

a) Ismeretek bővítése, vagyis függetlenül attól, hogy az előbb vázolt melyik paradigma mentén, de olyan tapasztalati kutatások folytatása, melyek általában szaporítják a kriminológia kollektív tudásanyagát a bűnözői emberi magatartásról, az illető személy individuálpszichológiai jellegzetességeiről, a bűnözés társadalmi kontrolljáról stb. Célja, hogy alapkutatásokkal gyarapítsa a kriminológia ismereteit az összefüggések, struktúrák feltárásával, s ezzel orientálja a kriminológiai gondolkodás önfejlődését, végül is indirekt módon a kriminálpolitikát.

b) Adatok gyűjtése és szolgáltatása, mely (ugyan hazánkban intézményesen még nem ismert) azt jelenti, hogy megbízható adattárak, dokumentációs bázisok létesüljenek, melyekből releváns információk kikereshetők, lehívhatók. Tehát egyfajta kriminológiai "kliring-központ" felállítása és működtetése. Ilyen az egyesült államokbeli NIBRS-rendszer (Adler és mtsai., 2000, 60. o.), vagy még inkább a német Kriminologische Zentralstelle (Jehle - Egg, 1986, 5. és köv. o.), mely utóbbi kriminológiai gyakorlati adatszolgáltató intézmény.

c) Gyakorlati kutatások folytatása, amely feladatkör ugyan sokban hasonlít az első pontban említett "ismeretek bővítése" területhez, ám annál konkrétabb, a bűnüldözés és büntető igazságszolgáltatás egyes meghatározott összefüggéseire keres tapasztalati ismereten nyugvó választ. Tekintettel arra, hogy bizonyos értelemben a kriminológia lényegében a büntetőjog jogszociológiája, annak egyes jogintézményeit (mint például a tettes-áldozat kiegyezés) segít kifejleszteni, vagy a nyomozó szervek praxisának egyfajta "ellenőre", ahogy Kaiser (1993, 10. o.) fogalmaz.

A kriminológiai tudás értelme

A büntetőjogi gondolkodás tehát igényelte, kiváltotta a kriminológia kialakulását. Ennek a körülménynek nem pusztán ismeretelméleti, de gyakorlati relevanciája is van. Álláspontunk szerint a kriminológiai tudásanyag nem csupán a büntetőjog fejlődéséhez járult hozzá termékeny módon, de praktikusan akár az egyes büntetőeljárások lefolytatásánál is szerepet kap.

Mindenkinek, aki a büntetőeljárásban részt vesz, bírónak, ügyésznek, szakértőnek, védelemnek szükséges a kriminológiai tudás ahhoz, hogy állást tudjon foglalni a bizonyítékértékelés és a büntetéskiszabás kérdéseiben. A vádlottnak indifferens, hogy lopás vagy betöréses lopás miatt ítélik el, ha egyébként ugyanolyan tartalmú ítéletre számíthat. Viszont nagyon fontos számára, hogy a vádhatóság bizonyítani tud-

- 62/63 -

ja-e az ellene felhozott vádat (bizonyítékértékelés), s ha igen, erre a bíróság milyen reakciókat tart szükségesnek (például személyiségértékelés). A vádlottnak ismét nem mindegy, hogy felfüggesztett vagy végrehajtható szabadságvesztés büntetést szab ki rá a bíróság, továbbá az sem, hogy milyen mértékűt. Mindehhez a büntetőeljárásban részt vevő valamennyi személynek kriminológiai tudásanyaggal kell(ene) rendelkeznie. (Bár szigorúan elméletileg közömbös a vádlott számára, hogy ki ítéli el, de meglehetősen keveset tudunk arról, hogy a büntetőbíró személyiségi faktorai [kora, neme, meggyőződései, hozzáállása a vádlotthoz] milyen szerepet játszanak a büntetéskiszabásban.) Az a tény tehát, hogy a bizonyítékértékelés és a büntetéskiszabás tényleges kriminológiai kérdései (például az enyhítő és súlyosbító körülmények, előélet stb. figyelembevétele), a jogi, pszichológiai, szociológiai felsőoktatásban szépen fogalmazva elhanyagolt szerepet játszanak, és az, hogy a bizonyítékértékelés és büntetéskiszabás kriminológiai kérdéseit még messze nem olyan differenciáltan kutatják, mint szükséges lenne, a kriminológia alulreprezentációjának végzetes következménye.

5. A büntetőjog önfejlődése és a kriminológia

a) A klasszikus büntetőjogi iskola

A felvilágosodás korának egyik nagy közjogi vívmánya épp az volt, hogy megszűnt a feudális jogi önkény, és immár minden polgár azonos szabadsággal és jogokkal bírt.

Az ebben a korban kialakuló klasszikus büntetőjog alapvetően retrospektív szemléletű volt, a megtörtént bűntettre, a bűncselekmény súlyára összpontosított. A hangsúlyozottan jogállami megközelítés (törvények előtti egyenlőség) a büntetéssel (a benne rejlő rossz okozásával) azt a társadalmi egyenlőtlenséget akarta reparálni, melyet a bűncselekmény kiváltott. Mivel a bűncselekményt a szabad akaratából cselekvő egyenlő polgár követte el, a büntetésnek még nem a reszocializálás volt a célja, hanem sokkal inkább az elrettentés és a megtorlás.

Ebbe a felfogásba csak az a jogfilozófiai megoldás illett, amely minden bűnelkövetőben az "egyenlő" embert látta, s emiatt a büntetőjog nem igényelt differenciáltabb "kriminológiai" szemléletmódot.

b) A cél-racionális büntetőjogi iskola

Amikor a XIX. század végére már a törvény előtti egyenlőséget senki sem akarta kétségbe vonni, az már természetes értékké vált, ugyanakkor ez emelkedő bűnözés a korábbi klasszikus büntetőjogi iskolát is folyamatos új kihívás elé állította, megváltozott az államról vallott felfogás. Ebben a korban már az állam aktív szerepet kellett, hogy vállaljon a társadalmi reprodukció zavartalan biztosításában, így a népoktatással a kívánatosnak tartott szocializációban, a megszerveződő rendőrségekkel, vagy hatékonyabb büntetőjogi fellépéssel a társadalmi kontrollban. A visszafogott, liberális jogállam (az "éjjeliőr-állam") helyét átvette a beavatkozó, mindenható állam.

A beavatkozó állam modellje azonban szükségképp másfajta büntetőjogi szemléletet és eszköztárat igényelt. A Franz von Liszt-féle "összbüntetőjogi" felfogás célszerűség által vezérelt, racionális irányultságú, ezen túlmenően prospektív szemléletű, már arra is figyel, hogy a megbüntetett bűnelkövető a jövőben a társadalomra nézve milyen veszélyt hordoz.

Csak azt kívánja büntetni, akit nem lehet megavítani. Ennek az új paradigmának pedig már tapasztalati ismeretekre volt szüksége arról, hogy kiket, mivel és hogyan célszerű büntetni azért, hogy a mindenható(nak hitt) állam ezen a téren is betölthesse szerepét. És ez az információs forrás a kriminológia lett.

c) A megelőzés-orientált büntetőjog

Mivel a mai gondoskodó-szociális állam felfogásába a büntetőjog úgy illik bele, mint amelynek meg kellene óvnia a polgárok személyét és javait a bűnözéstől, ennélfogva a büntetőjog bűnmegelőző jellege különös hangsúlyt kap. (Lásd a problémakör büntetőjogi megközelítésű összefoglalását. Nagy Ferenc, 1993, 194-199. o.) A kriminológia már a "büntetőjog alapjait kutató tudománnyá" kezd válni (Hassemer, 1993, 34. o.). Mindenesetre az, hogy a büntetőjog instrumentáriuma újabb eszközökkel bővül (otthoni őrizet, mediáció, tettes-áldozat kiegyezés), így szemlélete egyre inkább figyelembe veszi a megbüntetett tettes személyiségváltozását, vagyis egyre inkább a jövőbe tekintő, értelemszerűen egyre inkább feltételezi és igényli a kriminológia empíriáján nyugvó visszacsatolásait.

6. A bűnügyi tudományok rendszere

A bűnöző emberi magatartást számtalan tudományág vizsgálja. Kezdetben a klasszikus büntetőjogi szemlélet a bűnözéssel kizárólag mint jogi jelenséggel foglalkozott, s ennek folyományaként minden más bűnügyi tudományág ehhez a szerephez igazodott és csak mint mellék-, vagy segédtudomány jöhetett szóba. Mára ez a megközelítés jelentősen változott, és általánosan elfogadott nézet szerint a bűnügyi tudományok egész rendszere együttesen törekszik a

- 63/64 -

bűnözés visszaszorítására, s ennyiben valamennyinek közös a tárgya és a célja, a különbség csak abban ragadható meg, hogy nézőpontjaik és módszereik karakterisztikusan eltérnek egymástól.

Ha a rendszeren belül a kriminológia helyét keressük, akkor célszerű a bűnügyi tudományokat annak a distinkciónak mentén megkülönböztetni, hogy mennyiben normatív alapú a szemléletük. Eszerint:

a) A kriminológia és a jogi bűnügyi tudományok

A két diszciplína alapvető különbsége abban mutatkozik, hogy a büntetőjog normatív tudomány. Kutatási tárgyára úgy tekint, hogy az nem foglalja magába az összes társadalomellenes magatartást, abból csupán annyit, amennyit a törvényhozó bűncselekménynek nyilvánít.

A kriminológia ezzel szemben a kriminológiai bűncselekmény-fogalom értelmében - lényegében relatíve határozatlanul - a büntetőjogi bűncselekményfogalmon túl még kutatási területéhez számítja az összes negatív devianciát, mindent, ami kapcsolatba hozható a bűnözéssel.

Módszereikben abban fedezhető fel különbség, hogy míg a büntetőjog tudomány dogmatikai, történeti, filozófiai, jogszociológiai eszköztárral dolgozik, addig a kriminológia nagy általánosságban empirikus adatgyűjtési módszerekkel, melyeken belül megtalálhatók a szociológiai, pszichológiai és egyéb megközelítések.

A büntetőjog emberi magatartásokat értékel, normákat alkot. A büntetőjogász jó értelemben vett, rendszerben gondolkodó dogmatikus. Legfőbb feladata a jogállamiság: a társadalom védelme a bűnözőktől, de egyúttal a bűnözők védelme is az állam büntetőjogi definíciós hatalmától az anyagi és az eljárási jog szabályaival.

A büntetőjogász rendszeralkotó, de rendszere, amennyiben van hatályos büntetőjogszabály, mindig relatíve zárt és kész. Ezzel szemben a kriminológus nyitott rendszerrel dolgozik. Nincsenek még csak időlegesen lezárt problémái sem, hisz mind az emberi magatartások, mind pedig az ezekről szerzett ismeretek folyamatosan változnak, gyarapodnak. Hivatásos kételkedő, problémákon töprengő. Feladata a bűnözés megismerésén túl épp a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának kontrollja. Számára a büntetőjog csak ultima ratio. Sokkal inkább szeretné, ha erre egyre ritkábban kerülne sor, inkább kedvelné az informális kontrollt, a jól működő családokat, szomszédságot. (Azzal együtt, hogy tisztában van ezen informális kontroll jogállami fogyatékosságaival is, hogy például akár lincsbíráskodáshoz is vezethet.)

A büntetőeljárás-jog határozza meg azokat a feladatokat, de egyúttal korlátokat is, amelyeknek feltételében lefolytatható a bűncselekmények felderítése és az elkövető felelősségre vonása.

A büntetőeljárás-joggal való kapcsolata sokkal konkrétabb. A kriminológia vizsgálja a büntetőeljárásjogi jogszabályok hatékonyságát, az egyes jogintézmények célszerűségét, és ebbéli minőségében a jogalkotás és a jogalkalmazás fejlődésének adatszolgáltatója.

b) A kriminológia és a kriminalisztika

"A kriminalisztika lényegét tekintve bűnügyi nyomozástan, azaz a bűnügyi tudományoknak az az ága, amely a bűncselekmények felderítésének és bizonyításának eszközeit és módszereit tárja fel és rendszerezi elvi és gyakorlati szempontból egyaránt." (Tremmel - Fenyvesi, 1998, 19. o.)

A két nem jogi bűnügyi tudományágban számtalan közös vonás fedezhető fel. Mindkettő ténytudomány abban az értelemben, hogy a bűnözés valóságjelenségeit kutatja. Céljaik is közösek: a társadalomnak a bűnözéstől való védelme. Konkrét kutatási területük vonatkozásában azonban már mutatkoznak különbségek. Míg a kriminológia mozgástere a kriminológiai bűncselekmény-fogalom széles terrénuma, addig a kriminalisztikáé inkább a büntetőjogilag értékelhető emberi magatartás, tehát lényegében a büntetőjogi bűncselekmény-fogalom sokkal egzaktabb meghatározott köre.

Különbség fedezhető fel abban is, hogy míg a kriminológia egyebeken túl a bűnözés okait keresi, addig a kriminalisztika a bűncselekmények tényállási elemeinek felderítését és bizonyítását szolgáló legmegfelelőbb eszközöket és módszereket kutatja. A legmarkánsabban azonban mégis a módszertani apparátusukban térnek el.

A kriminálstratégiában vagy a krimináltaktikában kevésbé, de a kriminalisztika harmadik meghatározó területén, a krimináltechnikában - épp a bűncselekmények konkrétsága miatt - már markánsan jelen van az egzakt természettudományos eszköztár, mint például a genetika vagy a ballisztika.

Mint az a szemléltető 1. sz. ábrából is kitetszik, értelmezésünk szerint a különböző, mind a jogi, mind pedig a nem jogi bűnügyi tudományok közös célja a helyes kriminálpolitika kialakítása.

A kriminálpolitika optimális bűnözési kontroll segítségével egyidejűleg akarja megvédeni a polgárt a bűnözéstől, de a bűnelkövetőt is meg akarja óvni az állam túlhatalmától, vagy a társadalom önkényétől. Ennek érdekében alkotó módon befolyásolja a társadalmi állapotokat, a közgondolkodást, és végső soron a jogalkotást és - alkalmazást. Vagyis álláspontunk szerint a bűnügyi tudományok rendszerét mint egy állandóan mozgásban levő organizmust kell értelmezni. A folyamatos működés lényegében

- 64/65 -

egyúttal egy állandó visszacsatolás is, mely az optimális problémamegoldások alkalmazásával a permanens büntetőjogi reformot szolgálja. Ebben a folyamatban a kriminálpolitika meghatározó szerepet visz, melyben a kriminológia tapasztalati eredményeire támaszkodik. Ahogy Földvári fogalmaz: "A jövőre irányuló feladatmeghatározás elengedhetetlen feltétele megbízható, igazolt ismeretek birtoklása arról, mi van - ezt követően dönthető el, mi legyen. Az első megállapítás a kriminológia, a második a kriminálpolitika feladata." (Földvári, 1987, 26. o.)

7. A kriminológia részterületei

Mint az a jelen fejezet 3. címében található fogalmi meghatározásból is látszik, a kriminológia különböző feladatokat tölt be, aminek megfelelően eltérő részterületei alakultak ki.

a) A bűnözési oktan vagy krimináletiológia a kriminológia legrégebben kialakult ága, mely az egyes bűncselekmények, valamint a bűnözés mint tömegjelenség keletkezésének okait, lehetséges magyarázatát vizsgálja. Ebből következően keresi, hogy a bűnelkövető személyiségében és társadalmi körülményeiben mi vezetett a bűnös akaratelhatározásához. Milyen szubjektív és objektív okok hatottak az elkövetőre? Milyen módon, milyen fejlődési állomásokon keresztül alakul ki a deviáns személyiség, milyen feltételek között zajlik a kriminogenézis? Milyen kölcsönhatás figyelhető meg a bűnözés és a társadalmi, gazdasági változások között?

Összességében tehát szinte tematizálhatatlanul bonyolult az az okrendszer, ami a bűnelkövetéshez és a bűnözéshez vezet, ezek mindegyikének kutatását a kriminológiának ez az ága végzi. A bűnözési elméletek áttanulmányozásából hozzávetőleges képet alkothatunk arról a magyarázatmennyiségről, amit a kriminológusok mint kollektív tudásanyagot az idők során összegyűjtöttek.

b) A bűnözési alaktan vagy kriminálmorfológia lényegében arra ad választ, hogy milyen is a bűnözés. Az egyedi bűnesetek leírása értelemszerűen inkább a kriminalisztika, valamint a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek feladata. A kriminológiának ezen a területen sokkal inkább integráló, szintetizáló teendői adódnak (például amikor valamely bűnelkövetési mód megszaporodik). A bűnözés tömegjelenség formában való számbavétele pedig intézményesen a bűnügyi statisztika segítségével, illetve a rejtett bűnözési kutatásokkal valósul meg. A bűnügyi statisztika rendszeres formában végrehajtott adatgyűjtéséből állapítható meg a bűnözés állapota, összetétele, illetőleg ezek sorozatából az időbeli változás, a dinamika.

A kriminálmorfológia jellegzetes megközelítésmódjai szerint lehet a bűnözést leírni elkövetők szerint. Így nem, kor, családi állapot, társadalmi-gazdasági helyzet (például fehérgalléros bűnözés) stb., vagy a védett jogtárgy szerint: vagyon elleni bűnözés, közlekedési bűnözés stb., vagy az elkövetés módja szerint: erőszakos bűnözés, szervezett bűnözés, esetleg a földrajzi elhelyezkedés szerint: városi bűnözés, falusi bűnözés.

c) Az áldozattan vagy viktimológia a kriminológiának viszonylag új kutatási területe, s egyben jó példája annak is, hogy a kriminológia itt a büntetőjog hagyományos mozgásterén túlterjeszkedik. A büntetőjog csak értékelő, normatív oldaláról szemléli a bűntetteket, számára e vizsgálatban az elkövető a releváns személy, akivel szemben a társadalmat képviseli. A kriminológia túllép e kötöttségen, és a konfliktus másik szereplőjének, az áldozatnak a szempontjai is érdeklik. Miért lesz valaki áldozat? Milyen áldozati típusok különíthetők el? Milyen közrehatása van az áldozatnak a bűncselekmény létrejöttében? Hogyan alakul ki a viktimogenézis?

d) Pönológia (büntetéstan) és az intézménykutatás. A már említett interakcionista paradigma mint gondolati megközelítési modell kitágította a kriminológia értelmezési kereteit. Ennek következtében intenzív kutatás indult a bűnözés és az erre adott társadalmi válasz kölcsönhatásáról. Vizsgálják a kutatók, hogy milyen a társadalom úgynevezett büntetőigénye, ez mitől motivált? Milyen büntető szankciókat, -nemeket, milyen szigorral alkalmaznak? Van-e összefüggés a szigor és a bűnözés között (és fordítva)?

Mindez átvezet egy ezzel szoros kapcsolatban álló másik területre, a büntetőjogi intézmények kutatására. Ez alatt részben jogintézményt (például felfüggesztett szabadságvesztést) vagy a bűnüldöző, illetve igazságszolgáltatási szervet (például nyomozóhatóságot) kell érteni. A kriminológia feladatának tekinti ezek helyzetét, munkamódszereit, hatékonyságát stb. kutatni, melyhez igénybe veszi a szociológia, pszichológia, szervezéstan, pedagógia módszertani bázisát.

e) Bűnmegelőzés vagy profilaxis. Végső soron minden tudomány törekszik valamilyen közvetlen hasznosságra, így érthető módon a kriminológia sem éri be a pusztán leíró, regisztráló, okfeltáró tevékenységgel, hanem igyekszik a társadalom számára fontos tanulságokat a jövőre nézve megfogalmazni.

A büntetőjog generális és speciális prevenciójához képest a kriminológia megelőzés alatt jóval szélesebb területet ért. Tekintettel arra, hogy a kriminológia az oktani vizsgálataival a bűnözés létrejöttének eredetét, feltételeit keresi, ezen tapasztalatok értelemszerűen egyúttal megelőzési tanulságok is. Ugyanez áll a viktimológia vagy az intézményku-

- 65/66 -

tatás területére.

Tapasztalatai szolgálhatnak közvetlen hasznosításként (például bizonyos társadalmi-szubkulturális összefüggések felismerése a bűnmegelőző városépítészet becses adalékai), de áttételes formában a kriminálpolitika összegzi az elméleti és gyakorlati mondanivalóját, és transzformálja, mint ismeretanyagot a hatékonyabb bűnözés elleni harchoz.

8. A kriminológia mint interdiszciplináris és autonóm tudomány

A legtöbb új tudományos eredmény mára egymást támogató tudományterületek találkozási felületén születik. A humánbiológia (mely önmaga is egy ilyen határtudomány) például nagy lendületet akkor kapott, mikor a fizika méréstechnológiai fejlődése molekuláris pontosságú szintre jutott el. Hasonló fejlődés tapasztalható a kriminológia esetében is. Termékenyítő hatással volt rá a pszichológia, a szociológia vagy a viselkedéstudomány. Ez a kölcsönösen hasznos együttműködés azt jelenti, hogy a kriminológia a valóságmegismerő törekvéseinél támaszkodik különféle tudományágak képviselőinek bűnözéssel kapcsolatos eredményeire, közös kutatásoknál pedig közvetlen részvételére, ahol a kutatók tudásanyagukat a saját perspektívájukból szemlélve közreadják. Ebben a módszertani értelemben (a több tudomány együttes részvétele értelmében) a kriminológia multidiszciplináris tudomány.

(Jó példa erre az úgynevezett "erőszakkutatási projektek" gyakorlata, ahol az erőszakot egyidejűleg szemléli a pszichológus, mint lélektani, a büntetőjogász, mint normasértő viselkedést, míg a pedagógus, mint nevelési deficitet.)

A különböző tudományágak ismereteiből a valóság sajátos metszeteként létrejövő integrált tudományos eredmény azonban már egy új tudományos entitás, amit a kriminológia szintetizált. Ebben az értelemben használva - tehát eredményeit tekintve - a kriminológia mint tudomány viszont interdiszciplináris.

(Az előbbi példánál maradva, az a felismerés, hogy a széteső családokból, marginalizált rétegekből származó, iskolai kudarcokkal kísért szocializációjú fiatal férfiak gyakrabban hajlanak erőszakos érdekérvényesítésre, már egy integrált kriminológiai tétel.)

- 66/67 -

Pinatel (1968, 142. o.) szerint a különböző tudományágak területére tartozó tényezők eltérő módszerekkel történő megállapítása után a kriminológiai szintézissel lehetséges a bűnözésben realizálódó összmozgásokat megvilágítani (Vermes, 1971, 153. o.).

Ez persze azt az optimális helyzetet felételezi, amikor egy konkrét téma irányzott kutatása valósul meg. A bűnözés okaira felállított elméletek mutatják, hogy valójában milyen heterogén is az a számtalan megközelítés, érvrendszer, terminológia, ami a látszólag közös halmazra, a bűnözésre kísérel meg magyarázatot adni.

Mindez jelzi továbbá, hogy nem is alap nélküli a felvetés: létezik-e a kriminológia, mint önálló tudomány, vagy igazából a valós világnak egy virtuális területe, amit lefednek különböző más tudományok, mint a lélektan, szociológia, közgazdaságtan, etológia. Vagyis a kriminológusok nem csak "királyok királyság nélkül?" (Mannheim, 1972, 1. o.).

Álláspontunk szerint az önállóságnak a tényét épp az a körülmény alapozza meg, hogy noha a kriminológiai kutatások során a különféle tudományok megközelítéséből vizsgált jelenségek "a bűnözésben realizálódó összefüggéseik alapján kerülnek megvizsgálásra" (Vermes, 1971, 154. o.), de épp a kriminológia integráló, homogenizáló látásmódja az, ami ezt a komplex jelenséget szintetizálja, és ad olyan egységes választ a bűnözés kérdéseire, amit az egyes részmegközelítések (kriminálpszichológia, kriminálszociológia stb.) csak a maguk sajátos perspektívájára redukálva, mint részmagyarázatot írnak le. Ez az ismeret-institucionalizálás teremti meg a kriminológia önállóságát.

Tehát amíg a szociológus a bűnelkövetési problémát csak mellékesen, mint az emberi kapcsolatoknak egyik szélsőséges megnyilvánulását, vagy a pszichológus, mint egy bonyolult lelki folyamat végtermékét szemléli, addig a kriminológus ezeket a tudományos eredményeket már abból a szempontból rendezi egybe, hogy magát a bűnözést lehet megismerni azzal a céllal, hogy ismereteivel egy hatékony preventív és elhárító rendszert - a bűnözési kontrollt - kívánja szolgálni.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy a kriminológia "idegen asztalokról azt eszi, amit éppen vendéglátója feltálal" (Bock, 2001, 16. o.) teremt relatív függetlenséget is, mert továbbvíve a metaforát, akár asztalt is válthat, és egyébként pedig mindig az ízlése szerint válogathat. Vagyis a kriminológia autonóm.

Az autonómia természetesen viszonylagos. A tudományt mindig olyan hídnak kell értelmezni, mely eredményeivel összeköti a kutatási területét, a valóságot a fejlődés szempontjából optimális cselekvéssel. A kriminológia esetében ez a képzeletbeli kapocs a bűnözés, mint társadalmilag káros jelenség és a társadalmi akaratot reprezentáló törvényhozók között jön létre.

A kriminológus csak abban az értelemben autonóm, hogy legobb tudása és lelkiismerete szerint figyel fel jelenségekre, észrevesz összefüggéseket, felhívja a társadalom és a közvélemény figyelmét a teendőkre. De nem autonóm abban a vonatkozásban, hogy tartalmilag köti a korábbi generációk ismeretanyaga, tudása, és formailag kötik szakmai, etikai normák.

Ha a végterméket, a jogszabályi formába öntött kollektív társadalmi akaratot szemléljük, az összkép nem egyértelműen pozitív. A politikusok gyakran "... azzal igyekeznek pozíciójukat megszilárdítani, hogy a bűnözésre vonatkozó közkeletű felfogásokat terjesztik, nem pedig annak valóságos viszonyaira hívják fel a figyelmet. Ezért olyan rendelkezéseket terjesztenek elő és foglalnak törvénybe, amelyek a közvélemény igényeire reagálnak és gyakran inkább szimbolikus értékűek, mint eredményre orientáltak" (Adler és mtsai., 2000, 44. o.). Ha például a magyar "Maffia-ellenes törvénycsomag" (1999. évi LXXV. törvény) egyes sohasem alkalmazott rendelkezéseire gondolunk, valóban a kriminológus korlátozott hatékonysággal képes csak tudományos eredményeit a gyakorlatba átvinni. Tudomásul kell venni, hogy a büntetőjog a hatalom egyik kommunikációs csatornája, és az azon futó üzenetek nem szükségképpen támaszkodnak a tudomány megállapításaira. Ez a sajnálatos körülmény persze demokratikus közállapotokat feltételezve még nem csorbítja a kriminológia független, önálló tudományos voltát.

A fejezet elején közölt kriminológia definíció a kriminológia feladatait írta körül. Most a fejezet zárásaként, miután körüljártuk a kriminológia mint tudomány sajátosságait, szükségesnek találjuk a tárgyalt specifikumokat összegezni, és a definíciót kiegészíteni.

A kriminológia autonóm tapasztalati tudomány. Interdiszciplináris tudásanyagát a bűnözésről, bűnelkövetőkről, áldozatokról és a büntető igazságszolgáltatási rendszerekről multidiszciplináris kutatásokkal gyűjti.

Irodalom

Adler, F.-Mueller, G. O. W.-Laufer, W. S. (2000): Kriminológia. Osiris, Budapest

Bock, M. (2001): Kriminologie. Weinheim-Basel

Földvári J. (1987): Kriminálpolitika. KJK, Budapest

Hassemer, W. (1993): Kriminologie und Strafrecht, in Kaiser, G; Kerner, H-J.-Sach, F.-Schellhoss, H. (szerk.): Kleines kriminologisches Wörterbuch, 3. kiad.

Irk Albert (1912): Kriminológia I. Krimináletológia. Budapest

Jehle, M.-Egg, R. (1986): Anwendungsbezogene Kriminologie zwischen Grundlageforschung und Praxis. Wiesbaden

Kaiser, G. (1993): Kriminologie. Aufl. 9., München

Korinek László (1995): Félelem a bűnözéstől. KJK, Budapest

Kürzinger, J. (1982): Kriminologie. Stuttgart, München

Mannheim, H. (1972): Pioneers in Criminologie. Montclair-New Jersey ■

JEGYZETEK

* Hasonló felfogást követ a magyar szakirodalomban például Vermes (1971, 146. o.), vagy a nemzetköziben Schwind (1997, 5. o.).