1. A 21. század első évtizedének utolsó harmadát egy társadalmi és egy természeti jelenség tette emlékezetessé: egyfelől a 2008-2009-es "globális" pénzügyi és annak nyomán kibontakozó gazdasági válsághullám, másfelől az ugyancsak globális klímaváltozással összefüggő természeti katasztrófa-sorozat. E két jelenség együttes hatásaként egyre szorongatóbb a felismerés és egyúttal a kérdés, hogy mindaz, amit eddig fejlődésnek neveztünk, az fenntarthatatlanná vált, de vajon hol van és merre vezet a fenntartható fejlődés útja. Autós hasonlattal élve, ha az ember egy zsákutcába kanyarodott be, abban nem célszerű tovább menni, pláne másokkal versenyezve gyorsítani, hanem lassítani kell, megállni, hátramenetbe kapcsolni és óvatos körültekintéssel kihátrálva a zsákutcából egy járható útvonalat keresni. Ha a fenntarthatóság-fenntarthatatlanság kérdéseiben is érdekharc, vagy más szóval verseny folyik, úgy ennek az az abszurditása, hogy az lesz a győztes, aki a belátás erényét gyakorolva előbb meghátrál. Eddig értéknek és ezáltal fejlődésnek, fejlettnek mondott kategóriákat (jövedelem, profit, haszon, fogyasztás) át kell értékelni, csakúgy, mint az eddig értékként nem tételezett fogalmakat (természet, környezet, létezés, egészség, túlélés, jövő generációk esélyei). Az egész emberiség jelenlegi értékrendszerének átértékelése, új prioritások megfogalmazása, rangsorok felállítása, mindez óriási feladat, hiszen az életünk függ tőle: minimum az életminőségünk, de az is lehet, hogy az életbenmaradásunk.[1]
Az alig két évtizede társadalmi-gazdasági "rendszert" váltó posztkommunista országoknak még nehezebb a helyzete: kiábrándító gyorsasággal szétfoszlott illúzióik romjain most újra rendszert, "értékrendszert" kellene váltaniuk. Bár az eddig példaképnek tekintett gazdagabb országoknak anyagi erejük folytán a túlélőképessége is nagyobb, az azonban csak a fenntarthatatlanság hosszabb agóniájához elég, ami már nem fejlődés, csak a fejlődés látszatának fenntartása. Aki - a kipukkadt lufi befoltozása és újrafújása helyett - a véges materiális javak végtelen bőségének és élvezetének az illúzióját hamarabb feladja és a megújuló természeti és az immateriális (eszmei) társadalmi javak valóban kimeríthetetlen értékeinek bővítésére és fogyasztására (élvezetére) tér át, az most a fenntartható fejlődés éllovasa, győztese, más országok példaképe lehet. Már ha megvan ehhez az új érték- és világszemléleten alapuló kellő súlyú egyéni és közösségi, azaz társadalmi eltökéltség. Tudom jól, még nincs meg, sőt még alig körvonalazódik. Holott nálunk, itt és most, legalább a fenntarthatóság sarokpontjainak, tág kereteinek kijelölésére kínálkozna az alkalom. Egyidejűleg folyik ugyanis az állam és a polgár életét alapvetően meghatározó két kiemelkedően nagy horderejű - közjogi és magánjogi - norma, az Alkotmány és a Polgári Törvénykönyv megalkotása. Az államélet és a magánélet terén milyen értékrendszert tükröz, illetve tartalmaz majd ez a két jogi dokumentum? A régit, az újat, vagy a kettő sajátos (magyaros? átmeneti?) elegyét? Be kell vallanom nem irigylem sem az alkotmányozókat, sem a kodifikátorokat, tekintve hogy ahogyan ma még senkinek, úgy nekem sincs kész új receptem. Van viszont régi tapasztalati tudásom, vannak új ismereteim, szerény kreatív hajlamom, így lehet mindezekből olyan egyéni elképzelésem, ami továbbgondolásra érdemes és ebből a célból másokkal megosztható.
2. "A járt utat a járatlanért el ne hagyd!" - ezt a népi bölcsességet, ami az eltéve(lye)déstől, a "zsákutcás haladástól" kíván megóvni, rávetíthetjük a fenntarthatóság-fenntarthatatlanság mai dilemmájára is. Semmit, ami a történelem eddig járt útján kiállta a fenntarthatóság próbáját, elhagyni nem kell, a folytatás, az új irány pedig csak olyan lehet, ami illeszkedik a régihez, azaz a fenntarthatósághoz. Amilyen jól hangzik ez így általánosságban, olyan nehéz megvalósítani egy-egy konkrét területen. Nézzük ezt meg először az új Ptk. kodifikációja körében. Az új Ptk. koncepciója már bevezetőjében hangsúlyozta, hogy "Nem érinti a Ptk.-nak azokat a rendelkezéseit, amelyek - a Kodifikációs Főbizottság megítélése szerint - nem szorulnak változtatásra, mert megfelelnek átalakult viszonyainknak."[2] Ez az eddig járt út fenntarthatóságára utalás és egyúttal fenntartásának a szándéka, kiegészítve a Ptk. négy évtizedes bírói gyakorlatának kodifikációra érett eredményeivel, a nemzetközi jogalkotásból, az Európai Unióhoz való csatlakozásból és egyes új jogterületi fejleményekből (pl. fogyasztóvédelem) adódó követelményekkel. A készülő új Polgári Törvénykönyvnek tehát úgy kell megőriznie és átmentenie a jövő számára a magánjog által kétezer év alatt kihordott, kiforrott, maradandónak, tehát fenntartandónak bizonyult értékeket, hogy ne merevítse be, ne konzerválja azt a fenntarthatatlan társadalmi-gazdasági rendet, ami most éppen körülvesz minket, közben képes maradjon minden olyan új érték befogadására, ami a régiekkel együtt tovább javítja az embert és az emberek közösségeit, végső fokon a társadalmat.
A Ptk. példáját követve a régi, de bevált értékek átmentése és a nyitottság az új értékek befogadására kell hogy jellemezze az 1989-es "rendszerváltó" és a most születő új alkotmányunk viszonyát is.
Ezzel együtt is tudnunk kell, hogy sem a Ptk., sem az Alkotmány nem lesz egyszer s mindenkorra adott, tökéletes mű. Tökéletessé tenni, vagy - szerényebben szólva - folyton tökéletesíteni, azaz a fenntarthatóság követelményeinek (kényszereinek) megfelelő tartalommal folyamatosan kitölteni nekünk és utódainknak, a jövő generációknak kell majd. Hiszen ahogyan Meszlény Artúr írta az első Magyar Magánjogi Törvényjavaslathoz: "A törvény betűje holt jog; élő jog az, amit a betűből az élet megvalósít."[3] Az alkotmányos és a magánjogi keretnormákat is a polgárok, az emberek töltik ki - érdekeik és igényeik szerint változó és változtatható - tartalommal. Az emberek "emberi" minőségén, értékrendjén, életvitelén, azaz életviszonyaik (úgyis mint jogviszonyok) alakításán múlik tehát, hogy milyen emberek milyen társadalmat alkotnak. Éppen ezért sok függ attól, hogy a kodifikált normáknak, megelőzőleg az alkotmányozóknak és a Ptk. kodifikátorainak - a múltból a jelenen át a jövőbe tekintve - milyen (fenntartható vagy fenntarthatatlan?) az ember- és társadalomképe.
3. Az, aki - miként én is - világra eszmélő kamaszkorát és felnőtt éveinek több mint felét a szocializmus építésének nevezett kommunista diktatúrában élte, még értette (vagy méginkább érezte) az első szabad választás kampányában (1990 tavaszán) az egyik rendszerváltó párt plakátján szereplő két szó súlyát: "szabadság és tulajdon." Alatta zárójelben ott volt a szerző is: Kölcsey. De mit is jelentett ez a két szó eredetileg? A polgárosodó társadalmak két legfőbb értékét, az egyes embert (a polgárt) motiváló két legfőbb hajtóerőt. Társadalmi alapérték szerepükben egyúttal a társadalmi béke, a kiegyensúlyozott fejlődés, a "haladás" feltételei. Mert mivel lehet ezeket előmozdítani? Kölcsey szerint[4] "Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társadalom tagjait egyformán kösse a hazához. S ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon." Deák Ferenc ugyanígy értette, és az embert motiváló hajtóerőként értelmezte mindkettőt (1840-ben): "A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon."[5] A szülőktől és nagyszülőktől megtapasztalt, szorgalmas munkára nevelt gyerekek lelkében a mindennapi küzdelmes életre rezonáltak e fenséges szavak. A saját tulajdonban, saját munkával teremtett létbiztonságban, a család oltalmazó közegében nem éreztünk szegénységet és túlélhető volt a politikai diktatúra is. A "kisbirtokos" szabadságának, függetlenségének érzése volt ez, amit Veres Péter fogalmazott meg a legérzékletesebben: "A kisbirtokos földje tehát nem mozgatható tőkevagyon, hanem csak megélhetési alap. Egyetlen előnye csak az (…): saját földjén talál munkát és saját maga termeli a kenyerét. Ez nagy dolog, a legnagyobb dolog a földön, mert a legnagyobb egyéni szabadságot biztosítja az embernek, ezért ragaszkodik a paraszt olyannyira, életre-halálra a földjéhez. Igaza van: a legmagasabbrendű élet a szabad kisbirtokos élet."[6] A saját tulajdonban végzett saját munkán alapuló létbiztonságnak, szabadság-érzésnek azonban komoly ára is volt: a mindennapi fáradság, küszködés, kockázatok és veszteségek. Ezek azonban nem csökkentették, sőt inkább növelték a munka, a saját tulajdon, a szabadság értékét, becsületét és megbecsülését. Ez a létforma a közösség minden egyes tagjának nem csupán önbecsülést adott, de biztosította az ember (a személyiség) mások általi elismerését, megbecsülését is. A szorgalmas munkánál, a "munkás" embernél ugyanis nincs értékesebb, ő az, aki (ismét Kölcsey szavaival) "hat, alkot és gyarapít", és ha ilyenek kellően sokan vannak, a nemzet is gazdagszik, s a haza fényre derül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
