A választottbíróság eljárási jogosultságának alapja a felek közötti megállapodás arra nézve, hogy jogvitájukat választottbíróság elé terjesztik.[1] Ezért nevezik a választottbíráskodást helyenként a vitarendezés konszenzuális módjának.[2] A választottbírósági hatáskör és a felek közötti szerződés kapcsolata pozitív és negatív oldalról is megragadható. Minthogy a választottbíróság hatáskörét a választottbírósági megállapodásból meríti, ez utóbbi határozza meg a választottbírósági eljárás alanyi és tárgyi körét. Kizárólag azok a személyek kapcsolhatók be a választottbíróság eljárásába, akik választottbírósági szerződést kötöttek, s az eljárás csak arra az ügyre nézve folytatható, amelyet a felek választottbíróság elé utaltak. Vagyis nem lehet szó választottbíráskodásról akkor, ha a felek között nincs konszenzus arra nézve, hogy az adott jogvitájukat választottbíróság elé terjesztik.[3] Röviden: választottbírósági megállapodás nélkül nincs választottbírósági hatáskör.[4]
A számos jogrendszer által írásbeli alakhoz kötött választottbírósági szerződésekkel kapcsolatos jogi gondolkodást az utóbbi időben alapvetően meghatározza az írásbeliség követelményének való megfelelés változó megítélése. Ez a változás részben a folyamatosan megjelenő és egyre szélesebb körben elterjedő technikai újdonságok szerződési jogra gyakorolt hatásával magyarázható. Már a géptávíró, a telex és a telefax megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus szerződési jogi dogmatikával a szerződéskötések újabb és újabb módjai által felvetett kérdések nem, vagy legalábbis nem megnyugtatóan válaszolhatók meg. A gyakorlatban jelentkező problémák súlyát pedig csak növeli, hogy a technikai fejlődés a jogalkotási úton megvalósuló jogfejlesztést a legtöbbször "legyorsulja". Valljuk be, ma, az internet korában már egyáltalán nem a legfejlettebb módja a szerződéskötésnek a Polgári Törvénykönyv hatálybalépésekor még újdonságnak számító telexen vagy telefax útján történő üzenetváltás. Manapság számtalan szerződés jön létre internetes honlapokra feltöltött űrlapok elektronikus kitöltésével (az általánosan elterjedt szóhasználattal: klikkeléssel), egyszerű, elektronikus aláírás nélküli e-mail-váltással, sőt akár a sokak által használt, videó-hívásra és üzenetváltásra egyaránt alkalmas skype-on. Ezeken túlmenően a technikai fejlődés és a váratlan élethelyzetek különös összjátéka folytán sajátos szerződéskötési módként tekinthetünk például a légi közlekedésben az úgynevezett nem tervezett leszállással (kényszerleszállással) összefüggésben gyakran előforduló, a repülőgép kapitánya és a légi irányítótorony közötti rádióüzenet-váltásra is.
A jogalkotó persze - lehetőségeihez képest - próbál lépést tartani a modernizációs vívmányokkal. A Polgári Törvénykönyvet hatályba léptető 1960. évi 11. tvr. (Ptké.) módosított 38. § (2) bekezdése már az írásbeliség követelményének megfelelő okiratnak tekinti - többek között - a fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott okiratot. A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 5. § (3) bekezdése írásbelinek tekint valamennyi, a felek üzenetét tartósan rögzítő eszközön történt üzenetváltás útján létrejött megállapodást is. Az UNCITRAL által kidolgozott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó Mintatörvényt 2006. évi módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt változata[5] szerint pedig az akár elektronikus, mágneses, optikai, vagy más hasonló eszközzel - ideértve az elektronikus adatátvitelt, e-mailt, táviratot, telexet, és faxot is - tett elektronikus közlés is írásbelinek minősülhet.[6]
Ezek a példák jól érzékeltetik, hogy a technikai fejlődés szükségszerűen felveti az írásbeliség jogi fogalmának változását, tágítását. Sok jogász úgy gondolja azonban, hogy a szerződésekkel kapcsolatos alaki követelmények lazítása csupán a technikai fejlődés, vagyis a "külső" egyszerű jogi leképezése. Pedig ennél jóval többről van szó: a szerződésekkel szemben támasztott alaki követelmények oldódásának lényeges jogon belüli ("belső") okai is vannak, amelyeknek a gyökerei egészen a XIX. század második feléig nyúlnak vissza. Tévednek tehát azok, akik az írásbeliség követelményének fellazulását kizárólag technikai okokkal magyarázzák. A jogváltozás mögött ugyanis technikai és - nem kevésbé fontos - jogi jelenségek is állnak. A jelen tanulmányban az utóbbiakkal foglalkozunk, mégpedig az alá nem írt választottbírósági szerződések változó megítélésének tükrében.
Tünetként abból indulhatunk ki, hogy - noha mind az elméletben, mind a gyakorlatban uralkodónak tekinthető a választottbírósági megállapodás kiterjesztő értelmezésének tilalma[7] - egyre gyakoribb a választottbíróságok előtt zajló eljárásokba olyan személyek bevonása, akik nem írtak alá választottbírósági megállapodást, s az sem ritka, hogy olyan kérdésben is eljárnak a választottbírák, amelyet a felek nem utaltak kifejezetten eléjük. Ilyen helyzet állhat elő például akkor, amikor a pénzügyi gondokkal küzdő leányvállalattal kötött választottbírósági szerződés alapján induló eljárásban a felperes az alperes rossz pénzügyi helyzetéért felelős tőkeerős anyavállalatát kívánja perbe vonni. Sokszor fordul elő az is, hogy a felperes egy cégcsoporton belül több társasággal létesít üzleti kapcsolatot, ám csak az egyikkel kötött szerződésben szerepel választottbírósági klauzula. Ilyenkor a felperes gyakran törekszik arra, hogy azt a társaságot is a klauzula alapján perelje, amelyik azt egyébként nem írta alá. Elsősorban az amerikai szerzők pedig olyan esetekről számolnak be, amelyekben a rendes bíróság előtt perelt alperes - hogy a bíróság szigora elől meneküljön - azon választottbírósági szerződés alapján terjeszt elő hatásköri kifogást, amelyet nem ő, hanem leány-, vagy anyavállalata kötött.[8]
Ezt a jelenséget a szakirodalomban "joining non-signatories", vagy "extending the arbitration clause" kifejezéssel szokták körülírni.[9] Az előbbi a common law jogászok körében terjedt el és a harmadik (alá nem író) személyek eljárásba történő bekapcsolására utal, utóbbit pedig inkább a kontinentális jogi hagyományok követői használják a választottbírósági megállapodás kiterjesztésének megjelölésére.
A feleknek a választottbírósági megállapodásban megnyilvánuló konszenzusa és a választottbírósági hatáskör közötti szoros kapcsolat követelményére tekintettel ugyanakkor a harmadik személyek bekapcsolásával megvalósuló hatáskör-kiterjesztés nem minden veszély nélküli. A választottbírósági megállapodás harmadik személyre történő kiterjesztése ugyanis tulajdonképpen nem más, mint a szerződések relatív szerkezete bomlásának eljárásjogi következményekkel járó sajátos tükröződése: a relatív szerkezet magánjogi dogmája a választottbírósági megállapodások körében hatásköri dogmába csap át, s ezért a választottbírósági szerződés szerkezeti oldása jóval több megfontolást igényel, mint a klasszikus polgári jogi szerződéseké.[10]
A szerződés kiterjesztésével megvalósuló hatáskör-kiterjesztés veszélyei a választottbírósági jogalkalmazás kezdő és végpontján is érzékelhetők. A saját hatásköréről a Kompetenz-Kompetenz dogma[11] alapján döntő választottbíróság már a hatásköri előkérdések megválaszolása során komoly szerződési jogi dilemmákkal szembesülhet: arról kell döntenie, hogy a választottbírósági megállapodás, amelyből hatáskörét meríti, egyáltalán létezik-e, s ha igen, érvényes-e. Ha ebben a körben a választottbíróság a klauzula harmadik személyre történő kiterjesztését túl nagyvonalúan kezeli, akkor ez a határozata elismerése és végrehajtása során könnyen visszaüthet. A probléma tehát "elölről" hatásköri kérdésként, "hátulról" pedig a választottbírósági ítélet kikényszeríthetősége kapcsán ragadható meg.
A választottbírósági kikötésekről való gondolkodást - amint már jeleztük - hosszú idő óta a választottbírósági szerződésekre előírt írásbeliség követelményének fogalma és az annak való megfelelés hatja át. Az alakszerűtlen compromissum római jogi szabályait konzerváló középkori német közönséges joggal szemben az 1806. évi francia perrendtartás már általánosan (1005. §), az 1794. évi porosz ALR pedig akkor, ha a vitás ügy értéke az 50 ezüst tallért meghaladta, a szerződésre kötelező írásbeli alakot írt elő (I. 5. 131. §).[12] Az alakszerűségi követelmény hazai jogunkban is régre nyúlik vissza: kötelező írásba foglalást írt elő a választottbírósági megállapodásokra nézve az 1729. évi dekrétum 30. cikkelyének 5. §-a, az 1782. évi (II. József-féle) perrendtartás 94. §-a, az 1852. szeptember 16-i oktrojált ideiglenes perrendtartás 377. §-a, valamint a polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868. évi LIV. törvénycikk 496. §-a is.[13] Az írásbeliség követelményét a választottbíráskodással kapcsolatos szemléletváltásokat egyébként jól tükröző XX. századi magyar eljárásjogi jogalkotás is fenntartotta. Az alakszerűségi követelményt rögzítette a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk 767. §-a, majd - mivel a választottbíráskodást az 1952. évi III. törvénnyel hatályba lépett eljárásjogi kódexszel száműzték a Pp.-ből - a polgári perrendtartást életbe léptető 1952. évi 22. tvr. 17. § (1) bekezdése. Miután az 1972. évi 26. tvr. (az úgynevezett III. Pp.-novella) önálló fejezetként (a XXIV. Fejezetben szabályozva) visszahelyezte a választottbíráskodást a Pp. rendszerébe, a törvény 360. § (1) bekezdése mondta ki az írásbeliség követelményét egészen a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény hatálybalépéséig. Ez utóbbi jogszabály 5. § (3) bekezdése pedig a mai napig fenntartja az írásbeli alak - napjainkban változó - követelményét.
Az általánosan elfogadott nézet szerint a választottbírósági megállapodások írásba foglalásának előírását elsősorban a jövőbeli bizonyítás megkönnyítése indokolja.[14] Nem lenne szerencsés ugyanis, ha a rendes bíróságok eljárásánál jóval gyorsabb eljárással kecsegtető választottbírósági procedúra éppen a választottbírósági kikötés létezésének hosszadalmas bizonyítása miatt húzódna el.[15] Arról nem is beszélve, hogy az írásbeliség hivatott biztosítani azt is, hogy a választottbíróság majdani döntése valóban világos és vitathatatlan hatásköri alapokon nyugodjon.[16]
Mindezekre tekintettel aligha meglepő, hogy a választottbírósági kikötés kiterjesztésének gondolata a választottbírósági szerződés jogi környezetébe rendkívül beágyazott alaki érvényességi követelmények lazításával párhuzamosan kezdett kibontakozni. Ennek a folyamatnak már a XIX. század harmadik harmadától két kísérőjelensége volt felismerhető: az írásbeliség követelményének fokozatos oldása, és az egyoldalú jogügyletekben szereplő választottbírósági kikötések megítélésének változása.
A középkori német közönséges jog alakiságot elvető szabályai - a pandektisztika közvetítésével - alapvetően meghatározták a XIX. századi német jogi gondolkodást. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a német jog ekkoriban (ellentétben a korábbi porosz ALR-rel) egyáltalán nem írt elő írásbeli formát a választottbírósági szerződésekre: az 1879. évi német birodalmi perrendtartás (ZPO) ebben a körben - minthogy a választottbírósági kikötések leggyakrabban kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódtak - a kereskedelmi törvényre (HGB) utalt, amely a kereskedelmi ügyletekre nézve nem követelt meg alakszerűséget.[17] Ez a szemlélet aztán rögzült: a német kereskedelmi jog alapján sem a HGB értelmében kereskedőnek minősülő személyek által, sem pedig a törvény szerint kereskedelminek minősülő ügyletek vonatkozásában kötött választottbírósági megállapodást nem kell írásba foglalni.[18]
Az írásbeliség követelményének sajátos áttörésére került sor a zürichi kantoni jogban. Itt a jogalkotó - hasonlóan az 1980 előtti francia szabályozáshoz - alaki érvényességi szempontból különbséget tett a már fennálló, és a jövőbeli jogvitákra kötött választottbírósági megállapodások között: előbbi érvényességét írásbeli alakhoz kötötte, utóbbi esetében azonban - ha azt a főszerződés tartalmazta - elegendőnek tartotta a főszerződés alakiságának való megfelelést.[19]
A választottbírósági szerződés szerkezeti oldásához az alaki érvényességi szabályok lazítása mellett a választottbírósági hatáskör egyoldalú jogügyletekben való kiköthetőségének gondolata is hozzájárult. Az egy-oldalú jogügylettel rendelt választottbíráskodás ugyanis szükségszerűen veti fel annak kérdését, hogy a vá-lasztottbírósági kikötés hatálya kiterjeszthető-e olyan személyekre, akik a kikötést nem írták alá (nem fogadták el).
A kérdés a XX. század elején eljárásjogi álruhában jelent meg a magyar jogi gondolkodásban.[20] Kiindulópontként az 1911. évi Pp. 788. §-a szolgált, amelynek értelmében a perrendtartás választottbírósági eljárásra vonatkozó általános szabályai "eltérő rendelkezés hiányában azokra a választottbíróságokra is alkalmazandók, amelyeket végintézkedésben, vagy más törvényesen megengedett módon rendelnek". A korabeli irodalomban kialakult nézet szerint a választottbíráskodás rendelésére megengedett "más törvényes mód" alatt a Pp. idézett rendelkezése körében kizárólag magánjogi értelemben vett rendelkezést lehet érteni.[21] Ilyen magánjogi rendelkezést az uralkodó felfogás szerint - a végrendelkezés mellett - jogi személy alapszabálya és az alapítványt rendelő alapító oklevél (alapító okirat) tartalmazhatott.[22] Ez a jogi írók által alkalmazott hármas felosztás azonban korántsem tekinthető dogmatikailag letisztultnak, s vélhetőleg főként didaktikai célokat szolgált.
A végrendeletbe foglalt választottbírósági kikötéssel kapcsolatban mind Fabinyi, mind Ujlaki jelezte, hogy az a magyar jogban legfeljebb meghagyás (modus) formájában állhat meg, a magyar öröklési jog rendszerébe ugyanis önálló végintézkedési kategóriaként - ellentétben a német joggal[23] - aligha illeszthető be.[24] Ami pedig az ilyen kikötés érvényességét illeti: ha meghagyásként meg is áll, a kikötés érvényessége a végrendelet érvényességétől semmi esetre sem választható el.[25]
Bizonytalanság volt érezhető a jogi személy alapszabályában foglalt választottbírósági kikötés megítélésével kapcsolatban is. Itt ugyanakkor nem a kikötés elismerhetősége, hanem rendszertani elhelyezése jelentett inkább gondot. Ugyanis jóllehet, hogy az irodalomban ezt a jelenséget az egyoldalú jogügylettel rendelt választottbíráskodás körében tárgyalták, valójában azonban ilyen esetekben szerződésről van szó: a belépő tag belépési nyilatkozatával, vagy az alapszabály (társasági szerződés) módosításának aláírásával az abban foglalt kikötést magára nézve kötelezőnek ismeri el.[26]
Látható, hogy az egyoldalú jogügyletekben foglalt választottbírósági kikötések megítélése nem mutatott teljes dogmatikai tisztaságot, s ezért még nem is volt alkalmas arra, hogy annak alapján a választottbírósági szerződés kiterjesztésének problémáját továbbgondolják. Ezt jelzi az is, hogy az irodalomban magától értetődőnek tartották a választottbírósági kikötést tartalmazó egyoldalú jogügyletek írásba foglalásának követelményét. Ezt azzal indokolták, hogy az egyoldalú jogügylet "csupán" a szerződéses causát helyettesíti, de nem ad mentesülést a (választottbírósági) szerződés tartalmára és alakszerűségére előírt követelmények teljesítése alól.[27] Ez a gondolatmenet tehát még nem jutott el az alaki érvényességi előírások oldása és a választottbírósági kikötés harmadik személyekre való kiterjesztése összekapcsolódásának felismeréséig: ugyanis éppen az írásbeli formához kötött egyoldalú jogügyletben foglalt kikötés olyan személlyel szembeni hatályosulásának kérdését nem vizsgálta, aki azt nem írta alá.[28] Márpedig ha elfogadjuk, hogy egyoldalú jogügyletben érvényesen köthető ki választottbírósági hatáskör, akkor ebből egyenesen következik annak elfogadása is, hogy a választottbírósági kikötés olyan harmadik személlyel szemben is hatályos lehet, aki e jogügyletnek nem alanya. Ez az ekkor még félbehagyott gondolat a XX. századi jogfejlődés során fokozatosan kibontakozott: a választottbírósági szerződések harmadik személyekre történő kiterjesztésének újabb és újabb technikái jelentek meg a gyakorlatban, s természetesen az elmélet is egyre fogékonyabbá vált a kiterjesztés által okozott dogmatikai problémák iránt.
A következőkben a választottbírósági szerződések kiterjesztésének leginkább elterjedt eszközeit vizsgáljuk meg.
A szerződési jog általánosan elfogadott egyik alapkövévé vált az, hogy a felek által kifejezetten rögzített szerződési feltételek mellett a szerződés bizonyos hallgatólagos feltételeket is tartalmazhat (implied conditions, implied terms).[29] E feltételeket a választottbíró (bíró) elsősorban a felek szándékából, a szerződés természetéből, céljából, valamint a jóhiszeműség és tisztesség, illetve az ésszerűség követelményéből vezeti le és implikálja a szerződésbe. Olyan értelmezési tevékenységről van tehát szó, amelynek célja a felek szerződéskötéskori valódi szándékának a feltárása.
Az implied consent tulajdonképpen nem más, mint ennek a beleértelmezési tevékenységnek a harmadik személyek választottbírósági szerződésbe történő bekapcsolása érdekében történő alkalmazása.[30] A megoldás lényege, hogy a harmadik személy nyilatkozataiba - illetve tágabb értelemben: magatartásába - beleértelmezik azt is, hogy ő a választottbírósági szerződést magára nézve kötelezőnek ismerte el.[31] Bizonyos esetekben ugyanis egy választottbírósági szerződést - formálisan - nem kötő személy magatartása is alappal keltheti egy ésszerűen gondolkodó kívülállóban azt a benyomást, hogy a választottbírósági eljárásban való részvétel mellett elkötelezte magát. Ellentmondásosnak tűnik azonban, hogy a harmadik személy valódi akaratát abból vezessük le, hogy e harmadik személy magatartása valaki másban milyen képzetet ébreszt. A felek valódi akaratának ilyen módon történő feltárása nem minden veszély nélküli. Az angol King's Bench például már a XV. században is óva intett attól, hogy jogkérdések kapcsán bárki a felek szándékának vizsgálatába bocsátkozzon, mert - mint mondták - legtöbbször csak az ördög tudja megmondani (vagy még ő sem), hogy mi is volt a felek valódi szándéka.[32] Az implied conditions doktrínáját vizsgálva Sturge is kiemeli, hogy még az angolszász jogászok körében sincs egyetértés atekintetben, hogy mire is jó tulajdonképpen ez az intézmény. A felek "valódi" akaratába vetett hit túlhajszolása miatt ugyanis ez a módszer ellentétes eredmények elérésének eszközévé válhat: alkalmazásával a szerződéses kötelem részévé lehet tenni ténylegesen el nem vállalt kötelezettségeket, és le lehet rontani ténylegesen vállaltakat - s mindezt persze az "észszerűen gondolkodó ember" kitalált alakja mögé bújva.[33] Talán ennek is köszönhető, hogy nagy összehasonlító munkájában Eörsi Gyula is inkább jogpolitikai, mintsem dogmatikai eszközként aposztrofálta az implied conditions elméletét.[34] Erre rímel - kifejezetten a választottbíráskodásra vetítve - Várady Tibor megállapítása. Amint írja, a választottbíráskodás megizmosodása és intézményesedése következtében egy korábban ismeretlen problémával is szembe kell nézni. Mégpedig azzal, hogy a választottbíróság felekhez való lojalitása és a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás intézményéhez és működéséhez való hűség egymással ellentétbe kerülhetnek.[35] Ezt felismerve hangsúlyozza Várady, hogy a választottbíráskodás pozícióinak erősítése, hatáskörének kiterjesztése nem csaphat át a választottbíráskodás felekre történő rákényszerítésébe. Ezért fontos, hogy a felek valódi akaratának vizsgálata kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a magát - hallgatólagosan - a választottbíróság hatáskörének alávető fél eljárás alóli kibújását megakadályozza, s ne azt, hogy a választottbíróság valódi akaratát implikálja a felek nyilatkozataiba.[36]
A benne rejlő veszélyek ellenére az implied consent gyakran nyújt segítséget a választottbíróságnak ahhoz, hogy olyan felek közötti jogvitában is megállapíthassa hatáskörét, amelyek közül az egyik nem kötött (pontosabban: nem írt alá) választottbírósági szerződést.
Nem ritka eset például, hogy a választottbírósági megállapodást tartalmazó szerződés megkötését megelőző tárgyalások során résztvevő, és a szerződés tartalmának kialakításában szerepet vállaló személy végül formálisan nem válik a szerződés alanyává.[37] Ez volt a helyzet a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) mellett szervezett választottbíróság előtt folyó egyik jogvitában is: a szerződéskötéskor ténylegesen eljáró személy helyett végül egy harmadik személy írta alá a szerződést annak érdekében, hogy az ügyletet kivonják az áfa-körből. A választottbíróság megállapította, hogy a szerződésnek és az abban foglalt választottbírósági megállapodásnak ténylegesen az a személy is alanya, amely ugyan nem írta alá a megállapodást, de a szerződés tartalmának kialakításában főszerepet játszott.[38]
Hasonló gondolatmenetet követett a Sao Paulo-i állami bíróság az úgynevezett Trelleborg-ügyben. A bíróság az alperes anyavállalatát, a Trelleborg Industri AB-t annak ellenére vonta a választottbírósági szerződés hatálya alá, hogy ilyen megállapodást kizárólag a leányvállalat írt alá. A határozat indokolása azt emelte ki, hogy a periratok alapján az anyavállalatnak a perbeli ügyletben való aktív részvétele megállapítható volt.[39] Ebben az ügyben a bíróság kétségtelenül az irodalomban "cégcsoport doktrína"-ként emlegetett elméletre támaszkodott. Az elmélet lényege, hogy ha egy cégcsoporton belül az egyik társaság aláírt választottbírósági szerződést, egy másik viszont nem, de az utóbbi is részt vett annak a szerződésnek a kialakításában, amely a választottbírósági megállapodást tartalmazta, akkor a klauzula rá is kihathat.[40] Fontos tehát, hogy pusztán a cégcsoporton belüli tagság nem elegendő a megállapodásnak az azt alá nem író tagra való kiterjesztéséhez. Ehhez az is szükséges, hogy a cégcsoport e tagja valóban aktívan részt vegyen a választottbírósági megállapodást tartalmazó ügyletben. Az ilyen aktív magatartás ugyanis a társaság azon szándékára enged következtetni, hogy ő valójában alá kívánta vetni magát a választottbíróság hatáskörének.[41]
Az persze kérdésként merül fel, hogy mit tekinthetünk a választottbírósági szerződést tartalmazó megállapodással, vagy magával a választottbírósági szerződéssel kapcsolatos aktív részvételnek. Erre a kérdésre az eset összes körülményeit figyelembe véve, a feleknek már a szerződéskötés szakában, illetve az igényérvényesítés során tanúsított magatartását megvizsgálva az eljáró választottbírónak (bírónak) kell választ találnia. A legtisztább helyzetet - természetesen - az igényérvényesítés során mutatott aktivitás teremti: ha ugyanis a választottbírósági szerződést alá nem író személy a választottbírósági eljárásban perbe bocsátkozik, vagy a bíróságon hatásköri kifogást terjeszt elő, mondván, hogy vele szemben választottbírósági igényérvényesítésnek van helye, akkor ezt a magatartását a jog a választottbírósági szerződés elfogadásának tekinti.[42] Noha nem ilyen egyértelműen, de mégis a választottbírósági szerződés kötőerejének elismerését jelentheti az is, ha valamely személy már a szerződéskötést megelőző tárgyalások során részt vesz a megkötendő szerződés tartalmi alakításában. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozza Park, hogy a kontraktuális kötelem tartalmának meghatározása szempontjából a szerződéskötési létszak jelentősége messze meghaladja a teljesítési létszakét, s ezért az előbbi során tanúsított aktív részvétel sokkal inkább indokolhatja a választottbírósági megállapodás kiterjesztését.[43]
A kérdéses (választottbírósági szerződést tartalmazó) ügyletben való aktív részvétel megvalósulhat akkor is, ha különböző személyek között látszólag több különböző ügylet jön létre, s ezek nem mindegyike tartalmaz választottbírósági megállapodást.[44] Ilyen esetben akkor, ha az állapítható meg, hogy a külön megállapodásoknak látszó dokumentumok valójában egy egységes többalanyú szerződéses kötelmet hoznak létre, a választottbírósági megállapodás a kötelem valamennyi alanyára kiterjeszthető.[45] Ezzel a technikával megakadályozható az egyébként egységes gazdasági célokat szolgáló komplex transznacionális kereskedelmi ügyletek eljárásjogi feldarabolása.[46]
A választottbírósági szerződés hallgatólagos elfogadása másik megjelenési formájának az anyagi jogutódlás választottbírósági megállapodásra történő kiterjesztését tekinthetjük. Ez a szemlélet megjelent a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) mellett szervezett Választottbíróság gyakorlatában is: többször előfordult már, hogy a kereskedelmi jogviszonyban végbement anyagi jogutódlást - a felek eltérő megállapodása híján - egyben a jogutód választottbírósági szerződésbe való belépésének is tekintette az eljáró tanács.[47] Ezt a megoldást Horváth Éva a jogutóddal szemben támasztott elvárhatósági követelményből vezeti le. Álláspontja szerint az anyagi jogutódtól alappal várható el, hogy azt a jogviszonyt, amelyet "megörökölt", tekintse át, s ha az választottbírósági megállapodást is tartalmaz, akkor annak ignorálására kifejezetten nyilatkozzék. Ennek hiányában pedig nyilvánvaló, hogy a jogutód az esetleges jövőbeni választottbírósági eljárást (is) figyelembe véve lépett be a jogviszonyba.[48]
A választottbírósági kikötések és az anyagi jogutódlás közötti összefüggés sajátos kérdéseket vet fel az engedményezés körében. A probléma abban áll, hogy az engedményezés nem általános jogutódlásra, hanem csupán a jogosulti pozícióban bekövetkező alanyváltozásra vezet, s ezért abból nem következik automatikusan a választottbírósági megállapodásból folyó kötelezettségek (a rendes bírósághoz fordulás jogáról való lemondás, és a választottbíróság előtti igényérvényesítés kötelezettsége) átvállalása is. Noha a Legfelsőbb Bíróság erre az érvelésre eddig nem volt fogékony[49], a gondolatmenet a Fővárosi Bíróság előtt 9.Gpk.40.168/2007 szám alatt folyamatban volt nemperes eljárásban megjelent. A Fővárosi Bíróság ebben az ügyben hozott határozatában arra mutatott rá, hogy a választottbírósági szerződés alanyában bekövetkező változás ugyanolyan polgári jogi megállapodást igényel, mintha az alanyváltozás bármely más szerződéses jogviszonyban történne. S minthogy a választottbírósági szerződés (is) jogok és kötelezettségek egysége, ezért az alanyváltozás puszta engedményezéssel nem valósulhat meg: ahhoz engedményezéssel vegyes kötelezettségvállalási szerződés kötése szükséges.[50]
Úgy tűnik, hogy az engedményezés és a választottbírósági szerződés kiterjesztésének összekapcsolása - elsősorban dogmatikai okokból - a magyar jogi gondolkodásban egyelőre akadozik. A holtpontról való elmozdulásban segíthet a külföldi gyakorlat által állított minta: a francia judikatúra például - Park határozott álláspontja szerint - a választottbíráskodás hatékonyságának elősegítése érdekében sokszor célszerűnek tartja, hogy a választottbírósági megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket (együttesen) az anyagi jogok és kötelezettségek "után kössék". Ez a gyakorlat, jóllehet néha talán túl nagyvonalúan átlép a dogmatikán, azt a célt szolgálja, hogy az anyagi jogi kötelezett és a választottbíróság előtt perelhető alperes személye - pusztán az anyagi jogutódlás következtében - ne váljon el egymástól.[51]
Az implied consent elmélete, mint a választottbírósági kikötések kiterjesztésének lehetséges eszköze viszonylag korán, már a XIX. század második felében intenzív kölcsönhatásba került az általános szerződési feltételekkel és a nemzetközi kereskedelemben széles körben használt szokványokkal (usance). Az első kapcsolódási pont az általános szerződési feltételekben foglalt választottbírósági kikötések hallgatólagos elfogadásának problémája volt.
A nemzetközi kereskedelemben hamar elterjedtek olyan szokványok, amelyek szerint a kereskedelmi ügyletekből eredő jogvitákra választottbíróságnak van hatásköre. Ilyen szabályt tartalmaztak például a brémai gyapottőzsde már 1872-ben megfogalmazott kereskedelmi feltételei,[52] a Liverpooli Gyapotszövetség szabályzata[53], valamint az Alexandriai Gyapotexportőrök Szövetségének előírásai is.[54] De gyakran használtak választottbírósági kikötéseket a bankok és a biztosítótársaságok is általános üzleti feltételeikben. Az ilyen általános feltételekbe bújtatott kikötésekhez való viszonyulás elég tarka képet mutatott. A választottbírósági szerződések írásbeliségének követelményét hagyományosan lazábban kezelő német bírói gyakorlat például kifejezetten elismerte annak lehetőségét, hogy a bankok és biztosítók által az ügyfeleknek szétküldött választott‑ bírósági kikötést tartalmazó ügyleti feltételek vonatkozásában - ha az ügyfél kifogást nem emel a szerződési feltételekben rögzített kikötés ellen - a compromissum érvényesnek tekinthető.[55] Ezzel szemben az olasz Semmítőszék egyértelműen úgy foglalt állást, hogy a szokás Olaszországban nem ronthatja le a törvényt, s nem írhat elő "csak úgy" választottbíráskodást.[56]
A szigorúbb felfogást követi a korábbi és jelenlegi magyar bírói gyakorlat. A második világháború előtti judikatúrában uralkodónak volt mondható az az álláspont, amely szerint az általános feltételekben foglalt kikötésnek önmagában - kifejezett elfogadás híján - nincs olyan hatálya, amely a rendes bírósághoz fordulás jogát a feltételt használóval szemben álló fél vonatkozásában kizárná.[57] Ezt Ujlaki elsősorban a gyengébb fél védelmének szükségességével magyarázza.[58] Ugyanez a gondolat hatja át a Ptk.-n alapuló bírói gyakorlatot is. A Fejér Megyei Bíróság Gf. 40.049/2002/2. számú határozatában úgy foglalt állást, hogy nem lehet írásban létrejött választottbírósági szerződésnek tekintetni önmagában azt, ha az egyik fél ajánlatára a másik fél ellentétes nyilatkozatot nem tesz.[59] Elfogadó nyilatkozat nélkül ugyanis a választottbírósági szerződés nem jöhet létre. A Legfelsőbb Bíróság a Gf. VI. 31.094/2000. sz. ügyben hozott határozatában pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bank üzletszabályzatának választottbírósági kikötést tartalmazó rendelkezése a szokásos szerződési gyakorlattól eltérő rendelkezésnek minősül.[60] Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban alkalmazott általános feltételekben foglalt választottbírósági kikötéseket viszont már régóta nem tekintik speciális kikötéseknek. A nemzetközi kereskedelmi szerződési gyakorlatban ugyanis - amint René David írja - annyira elterjedté vált ez a megoldás, hogy immár semmi sem indokolja az ilyen feltételek szokásostól eltérővé minősítését.[61]
Az általános szerződési feltételekben foglalt választottbírósági kikötések megítélésének változására újabban nemcsak a nemzeti jogi tradíciók, hanem immár az Európai Unió joga is komoly hatást gyakorol. A közösségi jog rendkívül markáns fogyasztóvédelmi szemlélete azonban a választottbírósági szerződések szerkezeti oldása körében is súlypontáthelyezést idéz elő: úgy tűnik, hogy az európajogi tendenciák a jövőben a választottbírósági szerződés kiterjesztése ellenében hathatnak - legalábbis, ami a fogyasztói szerződéseket illeti.
Ezt a folyamatot látszik alátámasztani az Európai Bíróság Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium ügyben hozott döntése.[62] Az alapeljárásban feltárt tényállás szerint Elisa María Mostaza Claro fogyasztóval választottbírósági kikötést is tartalmazó mobiltelefon-szolgáltatási szerződést kötött a Centro Móvil Milenium SL. Miután a fogyasztó nem tartotta be az előfizetés minimális tartamát, a szolgáltató vele szemben választottbíróság előtt eljárást indított. A fogyasztó a választottbírósági eljárásban nem hivatkozott a választottbírósági kikötés semmisségére és egyéb jogcímen sem terjesztett elő hatásköri kifogást, hanem érdemi védekezést adott elő.[63] Miután a választottbíróság a fogyasztóra nézve hátrányos határozatot hozott, a marasztalt fogyasztó a rendes bíróság előtt megtámadta az ítéletet arra hivatkozva, hogy a választottbírósági kikötés - tisztességtelen jellege miatt - semmis. Az Audiencia Provincial Madrid, mint eljáró rendes bíróság megállapította, hogy a peres felek közötti szerződésbe foglalt választottbírósági kikötés - tekintettel a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelv rendelkezéseit átültető spanyol jogszabály előírásaira - semmis. Erre tekintettel a következő cirkalmas kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz: "A 93/13/EGK tanácsi irányelv szerinti fogyasztóvédelem értelmezhető-e akképpen, hogy valamely választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezése iránti keresetet elbíráló bíróság köteles vizsgálni a választottbírósági kikötés semmisségét, és hatályon kívül helyezni a választottbírósági ítéletet, amennyiben megállapítja, hogy a fenti szerződés a fogyasztóra nézve hátrányos tisztességtelen feltételt tartalmazott, ha a fogyasztó az említett semmisségre a hatályon kívül helyezés iránti keresetben, és nem a választottbírósági eljárás során hivatkozott?"[64]
Az Európai Bíróság válaszában kifejtette, hogy a 93/13/EGK tanácsi irányelv fogyasztókat védő rendelkezéseinek érvényesüléséhez olyan komoly közérdek fűződik, hogy e rendelkezések figyelmen kívül hagyása egy tekintet alá kell, hogy essen a tagállam közrendjét védő nemzeti szabályok megsértésével. E rendelkezések sérelmét ezért az eljáró bíróságnak akár hivatalból is vizsgálnia kell.[65] Mindezekre tekintettel az Európai Bíróság az előzetes kérdésre azt a választ adta, hogy a 93/13/EGK tanácsi irányelvet akként kell értelmezni, hogy a választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezése iránti keresetet elbíráló nemzeti bíróság akkor is köteles vizsgálni a választottbírósági kikötés semmisségét, és hatályon kívül helyezni ezt a választottbírósági ítéletet, amennyiben megállapítja, hogy a fenti szerződés a fogyasztóra nézve hátrányos tisztességtelen feltételt tartalmazott, ha a fogyasztó erre a semmisségre nem a választottbírósági eljárás során, hanem csak a hatályon kívül helyezés iránti keresetben hivatkozott.
Az EB tehát azzal, hogy az irányelv alkalmazott szabályát kvázi közrendi jellegű szabálynak minősítette, megnyitotta az utat azelőtt, hogy a fogyasztói szerződés általános szerződési feltételeiben rögzített választottbírósági kikötés érvénytelenségét a bíróság akkor is vizsgálja, ha annak semmisségére a fogyasztó a választottbírósági eljárásban nem hivatkozott. Még ennél is tovább ment azonban a C‑40/08. sz. Asturcom Telecomunicaciones SL (Asturcom) v. Cristina Rodríguez Nogueira ügyben 2009. október 6-án hozott ítéletében.
Az alapügy tényállása szerint - csakúgy, mint a Mostaza Claro ügyben - mobiltelefon-szolgáltatási szerződést kötöttek a felek, amely választottbírósági kikötést is tartalmazott. Fontos különbség azonban, hogy amíg Elisa María Mostaza Claro asszony az őt marasztaló választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt pert indított, addig Cristina Rodriguez Nogueira ezt elmulasztotta. Vele szemben ezért az Asturcom a választottbírósági ítélet végrehajtása iránti kérelmet nyújtott be. A végrehajtás elrendeléséről döntő spanyol bíróság azonban hivatalból észlelte a perbeli választottbírósági kikötés tisztességtelenségét, s erre tekintettel előzetes döntést kért az Európai Bíróságtól. Az EB válaszában egyfelől megerősítette a 93/13 irányelv egyes rendelkezéseinek közrendi jellegét[66], másfelől kifejtette, hogy az irányelv alapján még a jogerős választottbírósági ítélet végrehajtása iránti kérelmet elbíráló bíróság is hivatalból köteles vizsgálni a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató között létrejött szerződésben szereplő választottbírósági kikötés tisztességtelen jellegét, amennyiben a nemzeti eljárási szabályok értelmében elvégezheti ezen értékelést a hasonló, belső jellegű keresetek tekintetében.[67]
Az Európai Bíróság szerint tehát a fogyasztói szerződésekben foglalt választottbírósági kikötések tisztességtelen jellegét - a fogyasztó által a választottbírósági eljárás során előterjesztett kifogás hiányában - hivatalból köteles vizsgálni a tagállami bíró az esetleges érvénytelenítési perben, s ennek hiányában az ítélet végrehajtásának elrendelése (illetve: megtagadása) körében is. Vagyis a kikötés tisztességtelenségének hivatalbóli vizsgálata - közrendi álruhában - akár a nem érvénytelenített, res iudicatának minősülő választottbírósági ítélet végrehajtásának megtagadására is vezethet.
Jóllehet, a fogyasztói szerződésekben foglalt választottbírósági kikötésekkel kapcsolatos fenti probléma eddig nem érte el a Legfelsőbb Bíróságot, a magyar bírói gyakorlatban már megjelent egy, a túlzott fogyasztóvédelmi szigorra reagáló gondolat. A Fővárosi Bíróság Gpk. 41.771/2008/5 sz. végzésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a választottbírósági szerződés nem a fogyasztói szerződés olyan rendelkezése, amely általános szerződési feltételnek minősülne, hanem önálló szerződés, s ezért a fogyasztói szerződéshez kapcsolódó választottbírósági kikötés nem eshet kifogás alá.[68] Noha a Fővárosi Bíróság érvelése a választottbíráskodás számára kétségtelenül kedvező, nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy a 93/13/EGK irányelv közrendi jellegű szabályait annak segítségével át lehessen lépni.
Amint a fentiek alapján érzékelhető, az általános szerződési feltételekben rögzített választottbírósági kikötések megítélése körében kikristályosodott megoldásról egyelőre nem beszélhetünk. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a probléma megkettőződött: a nemzetközi kereskedelemi ügyletek körében főleg az válthat ki vitát, hogy az általános feltételekben foglalt kikötés szokásos szerződési kikötésnek tekinthető-e, a fogyasztói szerződések tekintetében - főként közösségi jogi hatásra - pedig az, hogy a választottbírósági kikötés tisztességtelen-e vagy sem. Figyelemmel az Európai Bíróság eddigi gyakorlatára kijelenthető az is, hogy a fogyasztóvédelmi szigor a választottbírósági szerződések kiterjesztése ellen ható tendenciát válthat ki, amelynek egyfelől az oldódó alaki érvényességi előírások újbóli szigorítása,[69] másfelől az anyagi érvényességi szabályok előtérbe kerülése lehet a kísérőjelensége.
A választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztésére a gyakorlatban nemcsak szerződési jogi, hanem társasági jogi eszközöket is kialakítottak. Ez utóbbiak közös vonása, hogy a választottbírósági megállapodást aláíró fél helyett egy másik személyt (tipikusan az aláíró anyavállalatát, vagy természetes személy tulajdonosát) vonnak a megállapodás hatálya alá. Erre alapvetően kétféle esetben kerülhet sor. Vagy akkor, ha az aláírónak a megállapodás megkötésekor már eleve nem volt önálló jogi személyisége, vagy ha volt ugyan, de azt valamilyen oknál fogva figyelmen kívül hagyják.
Az első esetben arról van szó, hogy a választottbírósági megállapodást aláíró fél nem tekinthető önálló jogalanynak. Ilyen érveléssel terjesztette ki hatáskörét egy ICC-választottbíróság a klauzulát egyébként alá nem író arab államokra az úgynevezett Westland Helicopters ügyben. A választottbíróság álláspontja szerint a választottbírósági megállapodást aláíró, az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Katar és Egyiptom által közösen létrehozott szervezet valójában nem volt önálló jogalanynak tekinthető, ezért megállapította hatáskörét az említett négy állam felett.[70] Noha ebben az ügyben a Genfi Bíróság végül hatályon kívül helyezte a választottbíróság ítéletét[71], az önálló jogalanyiság hiányára hivatkozás mégis gyakran vezet eredményre. Különösen olyankor, amikor az aláíró valójában nem önálló társaság, csupán egy társaság valamely szervezeti egysége. Ez utóbbi önálló jogi személyiségét ugyanis a legtöbb jogrendszer nem ismeri el. Csakúgy, ahogy általában különbséget tesznek az állam és az államot képviselő szerv jogalanyisága között is. A Legfelsőbb Bíróság Gfv. XI. 30.452/2008/4. számú határozatával például azért érvénytelenített egy választottbírósági ítéletet, mert a választottbírósági eljárásban alperesként az Albán Köztársaság Magyarországi Nagykövetsége szerepelt. Minthogy azonban a Nagykövetség önálló jogképességgel nem rendelkezik - így a határozat indokolása -, választottbírósági megállapodás alanya sem lehet.[72]
Az önálló jogalanyiság eredendő hiányánál gyakoribb jelenség, hogy valamely aláíró fél jog által egyébként elismert önálló jogi személyisége éppen az ezzel való visszaélés miatt figyelmen kívül marad. Ilyenkor - az implied consent alkalmazásával ellentétben - nem arról van szó, hogy a felek valódi akarata lett volna a választottbírósági megállapodásnak az alá nem író személyre való kiterjesztésének alapja, e kiterjesztés ugyanis kifejezetten az alá nem író (harmadik) személy akarata ellenére történik. Az ő célja éppen az volt, hogy az aláíró személyt maga elé állítva elkerülhesse a választottbírósági eljárást, s természetesen, magát az anyagi jogi felelősségre vonást. Az aláíró önálló jogi személyiségével való visszaélés szankciója tehát, hogy e társaság önálló jogi személyiségére nem hivatkozhat az, aki ezzel visszaélt.[73] Ezt a jelenséget szokták a társasági lepel átszúrásának is nevezni. Ilyen esetekben az önálló jogi személyiség leplét a társaság mögött álló tag közvetlen felelősségre vonhatósága érdekében lerántják. Nem meglepő hát, hogy a társasági lepel átszúrása a gyakorlatban a hitelezővédelem egyik fontos eszközévé vált.
A nemzetközi kereskedelmi életben gyakori jelenség, hogy valamely multinacionális társaság az egyik nemzeti leányvállalatán keresztül köt szerződést oly módon, hogy a kötelemnek kizárólag ez utóbbi válik alanyává. A helyzetet (és a majdani igényérvényesítést) bonyolítja, ha a szerződést kötő nemzeti társaság és a gazdaságilag érdekelt multinacionális vállalat honossága eltérő. Sajnos az sem ritka, hogy a leányvállalat a szerződés teljesítési létszakában egyszerűen "fantomizálódik", vagy fizetésképtelenné válik. Ilyenkor a választottbíróságok a méltányosság elvével általában összeegyeztethetőnek érzik a társasági lepel átszúrását, s a tulajdonos feletti hatáskörük megállapítását. Így volt ez például az Orri ügyben, amelyben egy görög hajómágnásra terjesztették ki a választottbírósági megállapodás hatályát, miután megállapították, hogy csalárd módon különböző társaságok mögé rejtőzve, valójában ő maga vett részt a vitatott ügyletek bonyolításában.[74] Ilyen esetekben - amint Park írja - igazságosnak tűnik annak megállapítása, hogy a fantomizálódó, vagy fizetésképtelenné vált társaság a választottbírósági szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a társasági formával visszaélő tulajdonosára "hagyja".[75]
Amint látható, a társasági lepel átszúrása kettős eredménnyel kecsegtet: segítségével egyfelől kiterjeszthető a választottbírósági hatáskör a társaság tulajdonosaira, másfelől ez utóbbiak felelőssége is megállapítható a társaság tartozásaiért. Világos tehát, hogy ez a technika eljárási és anyagi jogi célokat is szolgál. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az egyikből nem következik feltétlenül a másik. Ha a választottbíróság kiterjeszti hatáskörét az aláíró társaság tulajdonosára, ebből nem következik automatikusan, hogy érdemben majd a tulajdonost marasztalni is fogja a társaság tartozásáért.
Az estoppel intézménye tulajdonképpen nem más, mint a venire contra factum proprium elv angolszász eljárásjogi szankciója. Az intézmény absztrakt lényege, hogy ha valaki pozitív magatartásával a másik félben megalapozott bizalmat ébreszt valamely tény valósága iránt, akkor utóbb a másik féllel szemben nem hivatkozhat e tény valótlanságára.[76] Vagyis az estoppel gyakorlatilag elzárja a feleket attól, hogy saját tényükkel szemben bizonyíthassanak. Mindez a választottbírósági szerződésre lefordítva azt jelenti, hogy ha a jogvita olyan szerződéssel kapcsolatos, amelyben, vagy amellyel összefüggésben választottbírósági igényérvényesítést kötöttek ki, akkor a választottbírósági megállapodást aláíró fél el van zárva attól, hogy a klauzula alkalmazhatatlanságát állítsa.[77] Erre az álláspontra helyezkedett a bíróság egy olyan ügyben, amelyben két vállalatcsoport egy Szaúd-Arábiában létrehozni tervezett erőmű felépítése érdekében működött együtt. Az együttműködés keretében a vállalatcsoportok tagjai között különböző szerződések jöttek létre. Ezek között voltak olyanok, amelyek választottbírósági klauzulát is tartalmaztak, s voltak olyanok, amelyek nem. A jogvita abból támadt, hogy az egyik, választottbírósági kikötést is aláíró társaság azt állította, hogy őt a (klauzulát is tartalmazó) szerződés megkötésére csalárd módon (misrepresentation) vették rá. Erre tekintettel rendes bíróság előtt kártérítés iránt beperelte a másik vállalatcsoport egy olyan tagját, amelynek csupán az anyavállalata írt alá választottbírósági szerződést, ő maga azonban nem. A bíróság az alperes hatásköri kifogását annak ellenére alaposnak találta, hogy az nem kötött választottbírósági szerződést, mégpedig azzal az indokolással, hogy ha a felperes a választottbírósági szerződést egy meghatározott jogviszonnyal kapcsolatban magára kötelezőnek ismerte el, utóbb az ezzel a jogviszonnyal kapcsolatban felmerült jogvitában még egy választottbírósági megállapodást alá nem író féllel szemben is el van zárva attól, hogy a kikötés alkalmazhatatlanságára hivatkozzon.[78] Hasonló döntés született egy illinois-i italkereskedők közötti jogvitában: csak a nagykereskedelmi szerződés tartalmazott választottbírósági klauzulát, ám a nagykereskedő alvállalkozója által közvetlenül a nagykereskedelmi szerződést aláíró gyártóval szembeni perben a rendes bíróság azzal utalta választottbíróság elé az ügyet, hogy a gyártó ezzel az ügylettel kapcsolatos valamennyi jogvitára nézve alávetette magát a választottbírósági eljárásnak (s egyben lemondott a rendes bíróság előtt igényérvényesítés lehetőségéről).[79]
Ezekből a döntésekből az olvasható ki, hogy aki választottbírósági megállapodást írt alá, a megállapodás által érintett körben nem hivatkozhat e megállapodás alkalmazhatatlanságára olyan személlyel szemben sem, aki egyébként a megállapodást nem írta alá. Ez a megfontolás azon alapul, hogy a választottbírósági szerződés aláírásával a felek arra kötelezik magukat, hogy meghatározott vitájukat választottbíróság elé terjesztik. A választottbírósági megállapodás tárgyi hatálya alá tartozó ügyekben tehát a megállapodásban részes fél nem hivatkozhat alappal arra, hogy nem választottbíróságnak kell eljárnia.
Az estoppel ilyen alkalmazása valóban indokoltnak tűnik akkor, amikor a választottbírósági szerződést nem kötő másik (peres) fél egyébként a választottbíráskodást kívánja (ha felperesként választottbíróság előtt perli az aláírót, illetve ha alperesként a rendes bíróság előtt hatásköri kifogást terjeszt elő, mondván, hogy a felperes a szóban forgó jogvitára kikötötte a választottbíróság hatáskörét). Árnyaltabb azonban a kép, ha a választottbírósági megállapodást nem kötő fél nem kíván a választottbíróság előtti eljárásban részt venni (rendes bíróság előtt perel, vagy a választottbíróság előtt hatásköri kifogást terjeszt elő).
A probléma - a perbizomány intézményével összefonódva - különös hangsúlyt kap a fuvarozási és szállítmányozási szerződésekkel kapcsolatos igényérvényesítés során. Gyakran előfordul, hogy a szállítmányozó és a fuvarozó közötti fuvarozási szerződés választottbírósági kikötést is tartalmaz. Kérdéses azonban, hogy ez a kikötés kihathat-e a szállítmányozó megbízójára akkor, ha ő közvetlenül kívánja a fuvarozási szerződésből eredő igényeit érvényesíteni.[80] Vagyis: perelheti-e a megbízó a fuvarozót választottbíróság előtt, illetve a rendes bíróság előtti eljárásban a fuvarozó előterjeszthet-e hatásköri kifogást? Alighanem az első kérdés megválaszolása az egyszerűbb. Ilyenkor az estoppel segítségül hívásával a választottbírósági eljárásban a fuvarozót el lehet zárni attól, hogy a megbízóval (mint harmadik személlyel) szemben a kikötés alkalmazhatatlanságára hivatkozzon. Nyilvánvaló ugyanis, hogy
- a fuvarozó a szállítmányozóval kötött fuvarozási szerződésbe foglalt választottbírósági megállapodás aláírásával elfogadta, hogy a fuvarozási jogviszonyból eredő esetleges igények érvényesítésére nem rendes bíróság előtt fog sor kerülni;
- a megbízó - jóllehet, nem kötött választottbírósági megállapodást - a választottbírósági eljárást kívánja.
Mi a helyzet azonban akkor, ha a megbízó a fuvarozóval szemben rendes bíróság előtt indít pert? Alapos lehet a fuvarozó hatásköri kifogása egy olyan személy által indított perben, akivel soha nem kötött választottbírósági szerződést? Ilyen esetben az estoppel nem használható. A választottbíráskodást előnyben részesítő megoldás alapja ilyenkor leginkább az anyagi jogutódlás esetén érvényesülő - fent már jelzett - szemlélet lehet: a megbízó tulajdonképpen abból a szerződésből eredő anyagi jogait kívánja érvényesíteni, amely éppen ezek érvényesítésére kötött ki választottbírósági eljárást. Ez az érvelés talán még meggyőzőbb úgynevezett atipikus szállítmányozás esetén. Ilyenkor ugyanis a szállítmányozó nem a saját, hanem a megbízója nevében köti meg azt a szerződést a fuvarozóval, amely a választottbírósági kikötést is tartalmazza. Atipikus szállítmányozás esetén ezért semmiképpen sem tűnne helyesnek, ha a szállítmányozó által választottbíróság előtt indított perben a fuvarozó alapos hatásköri kifogást terjeszthetne elő, és az sem, ha őt a szállítmányozó rendes bíróság előtt perelhetné. Ezekben az esetekben a szállítmányozó perbizományosként lép fel, aki valójában a választottbírósági szerződést kötő egyik fél igényét érvényesíti a kikötést szintén aláíró másik féllel szemben. Éppen ezért álláspontunk szerint magába a perbizományi szerződésbe bele kell érteni azt is, hogy a perbizományos a megbízója és a harmadik személy közötti választottbírósági szerződést magára nézve kötelezőnek ismeri el. A perbizományossal szemben álló peres felet pedig az estoppel intézménye zárja el a klauzula kétségbe vonásától.
A választottbírósági megállapodás harmadik személyre történő kiterjesztése az alkalmazandó jog meghatározásának sajátos problémáját veti fel. Gyakori, hogy a választottbírósági szerződést kötő felek megállapodásukra nézve jogválasztással élnek. A felek azonban az általuk választott jogot egymásközti jogviszonyukra köthetik ki. Kérdéses ezért, hogy az eljáró fórum melyik jog alapján bírálja el azt a kérdést, hogy a szerződés és az abban választott jog harmadik személyre kiterjed-e akkor, ha a jogvita tárgya éppen a szerződés e személyre történő kiterjeszthetősége.
Ebben az esetben prejudikáció volna, ha a szerződés harmadik személyre történő kiterjesztését a szerződésben meghatározott jog alapján bírálnák el, hiszen ez a jog csak akkor lenne alkalmazható, ha a felek között a választottbírósági szerződés érvényesen létrejött. Milyen jog alapján lehet hát elbírálni a szerződés alanyi hatálya kiterjesztésének kérdését?
A választottbíróságok által gyakran alkalmazott egyik technika a választottbíróság székhelye szerinti jog (lex loci arbitri) alapján történő elbírálás. Ennek a részben hipotetikus megoldásnak szolgál tételes jogi mankóul a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i Egyezmény (a továbbiakban: New York-i Egyezmény, Egyezmény) V. cikk (1) bekezdésének a) pontja. Eszerint a választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása annak a félnek kérelmére, akivel szemben azt érvényesíteni kívánják, - többek között - abban az esetben tagadható meg, ha ez a fél annál az illetékes hatóságnál, amelynél az elismerést és a végrehajtást kérik, bizonyítja, hogy az említett megállapodás a felek által kikötött jog értelmében vagy ilyen kikötés hiányában annak az országnak a joga szerint, amelyben a választottbírósági határozatot hozták, érvénytelen.
Az Egyezmény értelmében tehát a választottbírósági szerződés érvényességét elsősorban a felek által kikötött jog alapján kell elbírálni. Vitás azonban, hogy a felek kikötöttek-e jogot, ha azt éppen a vitatott választottbírósági megállapodás tartalmazza. Erre tekintettel sokszor megfelelő kisegítő eszköznek tűnik a lex loci arbitri alkalmazása, amely - jobb híján - a jogválasztás hiányában alkalmazni rendelt jog főszabályává vált.[81] Ez a megoldás elméletileg persze további problémákat vethet fel: előfordulhat ugyanis, hogy a választottbírósági szerződés a lex loci arbitri alapján érvényesnek, a szerződésben választott jog alapján viszont érvénytelennek minősülne. Az erre alapozó érvelést azonban gyengíti, hogy ilyenkor éppen olyan személy hivatkozna a szerződésben kikötött jogválasztásra, aki egyébként amellett érvel, hogy ő maga a szóban forgó választottbírósági megállapodásnak viszont nem alanya.
A dogmatika által emelt akadályokat sokszor egyszerűbb kikerülni, mint átugrani, s a kereskedelmi élet igényei is gyakran ebbe az irányba tolják a jogalkalmazást. A dogmatikai vívódás elkerülésének talán leginkább igazolható módja az általános gyakorlatra történő hivatkozás.
A lex mercatoriát, mint a kereskedelmi élet szerződési gyakorlatából leszűrt általános elvek összességét elsősorban nem azért alkalmazzák, mert az kötelező erejű lenne, hanem azért, mert a vita helyes megoldását várják tőle, s mert a nemzetközi kereskedelmi élet szereplői gyakran jobban bíznak benne, mint a nemzeti jogok sokszor provinciálisnak tűnő, a nemzetközi kereskedelem igényei szempontjából szűk látókörű szabályaiban.[82] A lex mercatoria kényelmes ugyanakkor az eljáró fórumnak is. Valljuk be, nem ritka, hogy egy-egy bonyolult ügyben egyszerűbb a döntést a jog általános elveire, mint valamely nemzeti jogszabály paragrafusaira hivatkozva indokolni. A szerződési gyakorlatból leszűrt általános elvek alkalmazása ráadásul azt is lehetővé teszi, hogy a felek valódi akaratát ne csupán az ajánlati tan néha kicsit merevnek bizonyuló dogmatikai keretei között vizsgáljuk.
A gyakorlat "hatáskör-alapító" erejének elismerése jelent meg a német Legfelsőbb Bíróság (BGH) egy 1993-ban hozott ítéletében. Az ügy tényállása szerint a felperes, mint vevő felmondta az alperessel, mint eladóval báránybőrre kötött adásvételi szerződést, és rendes bíróság előtt keresetet terjesztett elő a kifizetett vételár visszakövetelése iránt. Az alperes érdemi védekezés helyett hatásköri kifogást terjesztett elő azzal érvelve, hogy a nemzetközi irha- és bőrkereskedelemben bevett vitarendezési mód a választottbíráskodás, s erről a felperesnek is tudnia kellett. A BGH végül alaposnak találta a hatásköri kifogást és választottbíróság elé utalta az ügyet. Az ítélet indokolásában arra mutatott rá, hogy a nemzetközi kereskedelmi gyakorlat az adott ügyben megalapozhatja a választottbíróság hatáskörét, ám hogy ilyen gyakorlat valóban létezik-e, azt már - a Kompetenz- Kompentenz doktrínára figyelemmel - a választottbíróságnak kell eldöntenie.[83] Ez az érvelés a magyar választottbíróságoktól sem idegen: az MKIK mellett szervezett Választottbíróság például egy német vevő és magyar eladó között telefonon létrejött adásvételi szerződésből eredő jogvitában állapította meg saját hatáskörét, mégpedig azon az alapon, hogy - noha a jogvitával érintett szerződés nem tartalmazott semmilyen kikötést - a felek között huzamosabb ideje fennálló együttműködés során már volt arra példa, hogy jogvitájukat az eladó ÁSZF-ének figyelembevételével választottbíróság előtt rendezték.[84]
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a lex mercatoria rugalmas szabályainak alkalmazása egyaránt szolgálja a felek és a választottbíróság érdekeit. Ez azonban csak részben igaz. Tendenciaszerű, hogy az általános szerződési jogi elvek segítségével a választottbíróságok saját hatáskörük megállapítására törekednek.[85] A lex mercatoria alkalmazása tehát a választottbírósági szerződés harmadik személyekre történő kiterjesztésének irányába mutat.[86] S amíg ez az egyik fél érdekeinek megfelel, a másik számára előnytelen lehet. Aki ugyanis a választottbírósági szerződés vele szembeni alkalmazhatatlanságára hivatkozik, nyilvánvalóan nem üdvözli a választottbírósági hatáskör ilyen eszközökkel történő kiterjesztését. A lex mercatoria efféle felhasználásának megítélése ezért nem egyértelmű. Kétségtelen, hogy növeli a választottbíráskodás hatékonyságát,[87] gyengítheti azonban a választottbíráskodás és a felek megállapodása közötti kapcsolat intenzitását.[88]
Látható, hogy a választottbíróságok elsősorban akkor nyúlnak a lex mercatoriához, ha a szerződés harmadik személyre történő kiterjesztését a felek valódi akaratával, illetve a felek között kialakult, vagy általuk egyébként ismert szerződési gyakorlattal kívánják alátámasztani. Vagyis: ha a kiterjesztés eszköze az implied consent. Az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából valamivel egyszerűbb a helyzet, ha a szerződés (és a hatáskör) harmadik személyre történő kiterjesztéséhez a társasági jogot hívják segítségül. Valamely társaság önálló jogi személyiségének létét, vagy hiányát ugyanis általában az adott társaság személyes joga alapján kell elbírálni. Mára a kontinensen is általánosan elfogadottá vált, hogy a társaság személyes jogának meghatározásakor a nyilvántartásba vétel helyének kapcsolóelve a főszabály.[89] Mindez azt jelenti, hogy ha a választottbírósági szerződést aláíró társaság a nyilvántartásba vétele helyének joga szerint nem rendelkezik önálló jogalanyisággal, akkor a szerződésnek sem lehet alanya, s így az eljárásban sem szerepelhet félként. Ilyenkor kézenfekvőnek tűnik, hogy azt a személyt tekintsük a szerződés alanyának, akinek érdekében az azt aláíró társaság eljárt.[90]
Nem ritka eset, hogy az egyik államban hozott ítéletet egy másik államban kell végrehajtani, s az sem, hogy az utóbbiban honos pervesztes fél az ítélet elismerésének és végrehajtásának megakadályozása érdekében minden követ megmozgat. Ilyenkor újból terítékre kerülhet a választottbírósági szerződés kiterjesztésének kérdése, de már nem, mint hatásköri előkérdés, hanem, mint az elismerés, illetve a végrehajtás megtagadásának lehetséges oka.[91]
A szerződés harmadik személyre történő kiterjesztésével kapcsolatban a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló New York-i Egyezménynek elsősorban az alábbi rendelkezései relevánsak:
a) a IV. Cikk 1. (b) pontja értelmében az elismerést és végrehajtást kérő félnek az elismerésre és végrehajtásra irányuló kérelemmel egyidejűleg be kell csatolnia a II. Cikknek megfelelő eredeti választottbírósági megállapodást vagy annak megfelelően hitelesített másolatát. A II. Cikk 1. pontja szerint a választottbírósági megállapodás olyan írásbeli megállapodás, amelyben a felek arra vállalnak kötelezettséget, hogy meghatározott - akár szerződéses, akár szerződésen kívüli - jogviszonyból keletkezett vagy keletkezhető összes, vagy valamely jogvita esetére választottbíróság döntésének vetik alá magukat, feltéve, hogy a jogvita tárgya választottbírósági eljárás útján eldönthető. A II. Cikk 2. pontja alapján az "írásbeli megállapodás" kifejezésen a szerződésben foglalt választottbírósági kikötést, továbbá a felek által aláírt, illetőleg levél- vagy táviratváltásban foglalt választottbírósági megállapodást kell érteni.
b) az V. Cikk 1. (a) pontja rögzíti, hogy a választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása annak a félnek kérelmére, akivel szemben azt érvényesíteni kívánják, megtagadható, ha ez a fél bizonyítja, hogy a megállapodás - a felek által kikötött jog, vagy ennek hiányában a lex loci arbitri értelmében - érvénytelen.
c) az V. Cikk 2. (b) pontja szerint a választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása abban az esetben is megtagadható, ha annak az országnak illetékes hatósága, amelyben az elismerést és végrehajtást kérik, megállapítja, hogy a határozat elismerése vagy végrehajtása ennek az országnak közrendjébe ütköznék.
A fentiek értelmében az elismerés és végrehajtás megtagadására vezethet tehát a választottbírósági megállapodás hiánya, érvénytelensége, illetve az, ha a határozat elismerése vagy végrehajtása az elismerés és végrehajtás helye szerinti ország közrendjébe ütközne.
Mindezek alapján könnyen belátható, hogy a választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztése milyen veszélyekkel járhat. Ha az eljáró választottbírói fórum annak ellenére állapította meg hatáskörét egy jogvitában, hogy az abban részes egyik fél nem kötött az Egyezmény II. Cikke szerinti megállapodást, ez könnyen az ítélete el nem ismeréséhez, és végrehajtásának megtagadásához vezethet. Úgyszintén meggátolja az ítélet kikényszeríthetőségét az is, ha a felek közötti megállapodás a felek által választott jog, vagy - ennek hiányában - a lex loci arbitri szerint érvénytelen. Az érvénytelenség megítélésével kapcsolatban azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a megállapodás alaki és anyagi érvényességére irányadó jog adott esetben - különösen jogválasztás hiányában - eltérő lehet. A választottbírósági klauzulákra vonatkozó speciális szabályok ugyanis általában csak alaki követelményeket támasztanak, így a megállapodások anyagi érvényességét (például az akarathibák kérdését), illetve létezését az egyébként alkalmazandó jog általános szerződési szabályai alapján kell elbírálni.[92] Ezért - noha egyaránt gátolják az elismerést és végrehajtást - egyáltalán nem mindegy, hogy a megállapodás létre sem jött, vagy anyagi, esetleg alaki okból érvénytelen.
Minthogy azonban az elhatárolás sokszor rendkívül nehéz, nem meglepő, ha az elismerés és végrehajtás helye szerinti államban gyakran inkább a probléma kikerülésére, mint megoldására törekednek. Az ilyen irányú gyakorlat egyik tüneteként értékelhetjük, hogy az elismerés és végrehajtás megtagadása körében a közrendvédelmi gondolat rendkívül megizmosodott.[93] Hogy a közrendbe ütközésre hivatkozás könnyen a szerződési jogi problémák elmosásának eszközévé válhat, jól példázza az Oleaginosa Moreno ügy, amelyben a brazil bíróság a brazil közrendre hivatkozva tagadta meg egy külföldi választottbírósági ítélet elismerését, mégpedig a következő indokolással: a választottbíróság ítéletének elismerése a választottbíróság hatáskörének fennállását feltételezi, a hatáskör megállapíthatósága pedig a választottbírósági szerződés létezésétől függ. A bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az alapügyben nem volt megnyugtató bizonyíték arra, hogy ilyen megállapodás létrejött volna, mert a felek csak szóbeli megállapodást kötöttek.[94] Látható, hogy ez az érvelés nagyvonalúan összemossa a választottbírósági szerződés létezésének és érvényességének kérdését - azzal a ki nem mondott indokkal, hogy a közrendbe ütközés úgyis alkalmas mindkét tényállástípus lefedésére, hiszen mind a megállapodás hiánya, mind pedig érvénytelensége a választottbíróság hatáskörének hiányára vezet. Az pedig - amint Park írja - egyetlen "civilizált" jogrendszer vonatkozásában sem meglepő, ha nem kényszerít ki egy választottbírósági ítéletet anélkül, hogy megvizsgálná: a pervesztes fél valóban alávette-e magát a választottbíróság eljárásának? Az meg pláne nem meglepő, ha ezt a kérdést ki-ki saját joga alapján kívánja megválaszolni.[95] Ilyen módon tehát a közrendbe ütközés az elismerés és végrehajtás megtagadási okainak legkisebb közös többszöröseként tűnhet fel, amelyben egyesek az elismerés és végrehajtás megtagadásának egyfajta generálklauzuláját látják.[96] Ez persze komoly veszélyeket rejthet magában. A közrendi gondolat túlhajszolása ugyanis könnyen a felek magánautonómiájának lebontásához, s ezen keresztül a nemzetközi választottbíráskodás hatékonyságának csökkenéséhez vezethet.
A túlzott közrendvédelem és a szerződési szabadságon alapuló nemzetközi választottbíráskodás látványos összeütközését hozta egy, a müncheni fellebbviteli bíróság (OLG München) elé került kereskedelmi ügynöki szerződésből eredő jogvita.[97] Az ügy alperese egy San Jose-ban (Kalifornia) bejegyzett társaság volt, amely megbízóként kereskedelmi ügynöki szerződést kötött a németországi Manchingban nyilvántartásba vett felperessel. A szerződés értelmében a szerződésből eredő vitákat a kaliforniai Santa Clara-ban, az Amerikai Választottbírósági Szövetség (American Arbitration Association) szabályai és a kaliforniai jog alapján kellett rendezni.[98] Miután az alperes a szerződést felmondta, az ügynök keresetet nyújtott be Németországban a német kereskedelmi törvény (HGB) 89b §-a alapján az őt megillető úgynevezett kiegyenlítés megfizetése iránt. Az első fokon eljárt bíróság azonban megállapította joghatósága hiányát és a keresetet elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljáró OLG München viszont a következőképpen érvelt: a kereset jogalapját képező HGB 89b § a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló 86/653/EGK Tanácsi Irányelv 17. és 18. cikkeinek német jogba való átültetését szolgálja, s e cikkek közvetlen hatályát és kógens jellegét az Európai Bíróság korábban már kimondta.[99] A bíróság álláspontja szerint a közösségi jog feltétlen érvényesülést kívánó normáit sem joghatósági, sem választottbírósági megállapodással nem lehet megkerülni. Márpedig ha fennáll a veszélye annak, hogy a felek által kijelölt nem EU-tagállambeli fórum nem alkalmazza a közösségi jog kógens rendelkezését, akkor ez a közösségi jog hatékonyságának aláásására vezethet. Mindebből a fellebbviteli bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az a választottbírósági megállapodás, amely olyan nem tagállambeli fórumot határoz meg, amely nagy valószínűséggel nem fogja alkalmazni a közösségi jog kógens normáit - vagy azzal azonos tartalmú más jogot -, nem vehető figyelembe.[100]
Az OLG München ítéletét számos kritika érte - elsősorban azért, mert a döntés egyértelműen eltávolodott a német Legfelsőbb Bíróság valamivel lazább eddigi közrendi gyakorlatától[101], s mert a privátautonómia korlátozása és a túlzott paternalizmus irányába mutat.[102] Az ilyen túlzott közrendvédelem azzal a következménnyel járhat, hogy a választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztését akkor is meg lehet akadályozni, ha a szerződési jog általános szabályai, valamint a felek ügyleti magatartása és gyakorlata alapján egyébként a kiterjesztés indokolt volna.
Mindezek alapján kétségtelen, hogy a választottbírósági megállapodás harmadik személyekre való kiterjesztésének a külföldi választottbírósági ítéletek elismerése és végrehajtása körében komoly veszélyei lehetnek. Ha az elismerés és végrehajtás helye szerinti állam jogának az eljáró választottbírói fórum túl nagyvonalú volt a megállapodás harmadik személyre történő kiterjesztése kérdésében, akkor az ítélet elismerése és végrehajtása - az eset összes körülményei alapján - akár a választottbírósági szerződés hiánya, akár érvénytelensége miatt, sőt, közrendvédelmi okokból is megtagadható. Utóbbival kapcsolatban - figyelemmel a túlzásra hajlamos közrendi fejleményekre is - hangsúlyozzuk azonban, hogy fontos lenne a közrendbe ütközést következetesen önálló megtagadási okként, s nem "minden okok okaként" kezelni. A közrendi gondolat túlhajszolása ugyanis - amint láttuk - a választottbírósági szerződés kiterjesztésének céljával ellentétes eredményre vezethet: amíg a harmadik személyekre történő kiterjesztés direkt módon, a hatásköri (elő)kérdések megoldásának eszközeként a választottbíráskodás hatékonyságát növeli, addig az elismerés és végrehajtás körében - közrendi okokból - könnyen visszaüthet.[103]
Az alkalmazandó jog meghatározásával, illetve az elismeréssel és végrehajtással kapcsolatban felmerülő problémák elsősorban a választottbírósági megállapodásokkal szemben támasztott alaki érvényességi követelmények eltérő megítéléséből erednek. Az eltérő megítélés esetenként jogszabályi alapokon nyugszik[104], máskor inkább jogalkalmazói megérzésből fakad. Természetesen az előbbi befolyásolja az utóbbit, s végső soron együttesen határozzák meg a választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztéséhez fűződő (választott)bírói viszonyulást.
Nyilvánvaló, hogy a gyakorlati problémák élét leginkább az tompítja, ha a különböző jogok közötti eltérést - legalább az alaki követelmények tekintetében - sikerül csökkenteni. Ilyen módon ugyanis el lehet kerülni, hogy a lex loci arbitri, vagy a választott jog lazább alaki követelményeire tekintettel harmadik személyre kiterjesztett megállapodás alapján megállapított hatáskört a végrehajtás helye szerinti állam jogának szigorúbb szabályai miatt figyelmen kívül hagyják, s az ítélet kikényszeríthetőségét aláássák. Ezt az igényt felismerve döntött úgy az UNCITRAL 2006-ban, hogy egyfelől módosítja a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó Mintatörvényt[105], másfelől ajánlásokat fogalmaz meg a New York-i Egyezmény II. és VII. cikkeivel kapcsolatban.[106]
A Mintatörvény 2006. évi módosítása a választottbírósági szerződés meghatározására két opciót rögzít. Az első szerint a választottbírósági szerződést írásban kell megkötni[107], de az írásbeliség fogalmát az eddigieknél jóval tágabban kell értelemezni.[108] A második opció még ennél is tovább megy. Eszerint "a választottbírósági szerződés a felek megállapodása, amellyel meghatározott - akár szerződéses, akár szerződésen kívüli - jogviszonyukból keletkezett, vagy a jövőben felmerülő jogvitájukat választottbíróság elé terjesztik.[109] Látható, hogy ez a rendelkezés már egyáltalán nem támaszt formai követelményeket a választottbírósági megállapodással szemben.
A Mintatörvény 7. cikkének második opciójánál valamivel visszafogottabban, de szintén az alaki követelmények lazítását célozza a New York-i Egyezmény II. cikk (2) és VII. cikk (1) bekezdésének értelmezésére tett Ajánlás.
Az Egyezmény II. cikk (2) bekezdése értelmében "az "írásbeli megállapodás" kifejezésen a szerződésben foglalt választottbírósági kikötést, továbbá a felek által aláírt, illetőleg levél- vagy táviratváltásban foglalt választottbírósági megállapodást kell érteni." Az Ajánlás szerint "a II. cikk (2) bekezdésében foglalt körülményeket annak elismerésével kell alkalmazni, hogy azok nem tekinthetők kimerítően meghatározott feltételeknek".[110] Vagyis: a II. cikk (2) bekezdése nem tekinthető taxációnak, mindez pedig azt jelenti, hogy az olyan megállapodáson alapuló ítéletet is el lehet ismerni, és végre lehet hajtani, amely nem felel meg e feltételek egyikének sem.
Az VII. cikk (1) bekezdése szerint "a jelen Egyezmény rendelkezései a Szerződő Államok által választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása tárgyában kötött többoldalú, vagy kétoldalú megállapodások hatályát nem érintik, és nem fosztják meg az érdekelt feleket attól az esetleges joguktól, hogy valamely választottbírósági határozatot annak az országnak a joga vagy szerződései által megengedett módon és mértékben használjanak fel, amely országban a választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását kérik." Az Ajánlás ugyanakkor a VII. cikk (1) bekezdésének - szöveg szerint csak a választottbírósági határozatokra vonatkozó - rendelkezését ki kívánja terjeszteni a választottbírósági megállapodásokra is.[111] Az Ajánlás értelmében ugyanis az Egyezmény e rendelkezését oly módon kellene értelmezni és alkalmazni, hogy az érdekelt felek élhessenek azon jogaikkal is, amelyeket számukra annak az államnak a joga biztosít, amelyben a választottbírósági megállapodás érvényességének elismerését kéri.[112]
Érzékelhető, hogy mind a Mintatörvény módosítása, mind az Egyezmény értelmezésére kiadott Ajánlás a választottbírósági megállapodásokkal szemben támasztott alaki szabályok lazítását célozza. Az írásbeliség követelményének való megfelelés rugalmasabb felfogása, illetve az alaki előírás teljes elhagyása pedig nyilvánvalóan ösztönzi a választottbírósági szerződés személyi hatálya kiterjesztő értelmezésének gyakorlatát. Akkor ugyanis, ha a választottbírósági megállapodásnak nem érvényességi kelléke az írásbeliség, az eddig csupán a kiterjesztés eszközeként alkalmazott technikák a megállapodás értelmezése körében a mainál komolyabb szerephez juthatnak. Ebben az esetben még fontosabb lenne ugyanakkor, hogy a fent ismertetett kissé merev közrendi szemlélet is oldódjon. Az alaki szabályok lazítása ugyanis nem sokat ér, ha a szóban létrejött megállapodás érvényességét elismerik ugyan, de az ilyen megállapodásból eredő hatáskör alapján eljáró választottbíróság ítéletének külföldi kikényszerítése közrendvédelmi okokból továbbra is akadozik.
Mindenek előtt azt kell rögzíteni, hogy a választottbírósági megállapodásokra vonatkozó alaki követelmények lazítása nem egyszerű technikai kérdés, hanem a szerződések relatív szerkezete oldásának egyik kísérőjelensége. A szerkezeti oldódás, mint folyamat a választottbírósági szerződések körében a megállapodás hatályának kiterjesztésével, s ezen keresztül a választottbírósági hatáskör tágításával jár. Mindez együttesen a harmadik személyek választottbírósági eljárásba történő bevonásának irányába mutat.
A nemzetközi választottbíráskodásban kidolgozott (szerződési-, társasági- és eljárásjogi) eszközökkel a kiterjesztésre két irányban is mód nyílik: tágítható egyfelől a megállapodás alanyi köre, másfelől tárgyi hatálya. Az előbbi eset a harmadik személy bekapcsolásának tiszta esete, míg az utóbbiban erre nincs feltétlenül szükség: a választottbírósági szerződés tárgyi hatályának kiterjesztéséről beszélhetünk akkor is, ha az eljárásban csak a megállapodásban részes felek szerepelnek, de az eljárás részben olyan kérdésekre is kiterjed, amelyeket nem utaltak választottbíróság elé. A klauzula ilyen kiterjesztő értelmezését általában azzal próbálják indokolni, hogy az abban megnyilvánuló konszenzus egyfajta absztrakt beleegyezés a választottbírósági eljárás lefolytatásába.[113] Ezt az egyébként sokat kritizált[114] gyakorlatot a választottbírósági szerződésen belüli elkülönítésnek is szokták nevezni, mivel ilyenkor nem magának a választottbírósági klauzulának a (fő)szerződéstől való elkülönítéséről, hanem a választottbírósági megállapodáson belül a választottbíráskodás absztrakt "akarásának" a klauzula egyéb elemeitől való elválasztásáról van szó.[115]
Amint azonban láttuk, a választottbírósági szerződések relatív szerkezetének oldásával megvalósított hatáskör-kiterjesztés során komoly zavarok jelentkezhetnek mind szerződési jogi mind eljárásjogi vonalon.
A szerződési jogi bizonytalanságot főként az jelzi, hogy a választottbírósági szerződés létezésének és anyagi, illetve alaki érvényességének kérdése gyakran összemosódik.[116] Sajnos általánosnak mondható jelenség az alaki érvényesség és az akarategység problémájának együttes kezelése, s a konszenzus egyszerű alaki érvényességi kérdéssé egyszerűsítése. Ez pedig sokszor arra vezet, hogy az alaki követelményeknek megfelelő megállapodás létezéséhez és anyagi érvényességéhez a gyakorlat makacsul ragaszkodik.[117] Amint a közrendi bíráskodással kapcsolatban már jeleztük, ezen a szemléleten helyes lenne változtatni: az alaki érvényességi kérdések és az akarategység problémájának árnyaltabb megközelítése mindenképpen kívánatos volna. Ebben a körben ugyanakkor derűlátásra adnak okot a formakényszer lebontásának irányába mutató újabb UNCITRAL - fejlemények.
Ami pedig az eljárási problémákat illet: a választottbírósági szerződések túlzott kiterjesztése mára sokak szerint oda vezetett, hogy ezeket a klauzulákat gyakran indokolatlan előnyben részesítik a joghatósági megállapodásokkal szemben.[118] A nyilvánvaló kivételezés egyik példája a Paul Smith v. H & S International Holding ügyben[119] hozott ítélet is. Ebben az ügyben a felek közötti szerződés választottbírósági és joghatósági megállapodást is tartalmazott: a szerződés egyfelől rögzítette, hogy a felmerülő vitákat ICC-választottbíróságnak kell eldönteni, másfelől kikötötte, hogy az angol bíróságok kizárólagos joghatósággal rendelkeznek. Az eljáró angol bíróság ezek alapján úgy ítélete meg, hogy a felek választottbíráskodásban állapodtak meg, s a kizárólagos angol joghatóságra utalás valójában a lex arbitri, vagyis a választottbírósági eljárásra irányadó jog meghatározásának tekinthető. A bíróság tehát a versengő klauzulák közül a választottbíróságinak tulajdonított elsőbbséget, s a joghatósági megállapodást egyszerűen jogválasztásnak tekintette.[120]
Az utóbbi két évtizedben uralkodóvá váló "pro-arbitrációs" hangulat azonban nemcsak az általános tendenciák, hanem a konkrét jogviták szintjén is okozhat kellemetlen meglepetéseket - elsősorban a feleknek.[121] A választottbírósági szerződés túlzott kiterjesztésére ugyanis egyfelől a közrendi gondolat megizmosodása,[122] másfelől - közösségi jogi közvetítéssel - a túlzott fogyasztóvédelmi szigor[123] lehet a válasz.
S mindemellett azt sem szabad elfelejteni, hogy végső soron a választottbíráskodásnak sem kedvez a megalapozatlan hatáskör-kiterjesztés. Ez ugyanis - amellett, hogy könnyen alááshatja a magánautonómiába vetett hitet - függetlenítheti a választottbírósági eljárást a felek erre irányuló akaratától, ami előbb-utóbb a választottbíráskodás, mint alternatív vitarendezési mód konszenzuális jellegének elvesztéséhez vezethetne. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a választottbírósági szerződés harmadik személyre történő kiterjesztése önmagában ellentétes lenne a magánautonómián alapuló szerződési jog elveivel. Sőt! Amint bemutattuk, sokszor éppen a harmadik személyek eljárásba való bevonása felel meg a felek akaratának, a közöttük fennálló üzleti kapcsolatnak és szerződési gyakorlatuknak. Arról van csupán szó, hogy az in dubio pro arbitratio elvének érvényesülését a magánautonómiára támaszkodva és nem annak ellenére kell szolgálni. Ha ugyanis a választottbíráskodást elszakítanánk a magánautonómián alapuló konszenzustól, akkor az intézmény gyökerét tépnénk ki. Anélkül pedig könnyen elfújná a szél. ■
JEGYZETEK
Jegyzetek
[1] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 539. old.
[2] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 538. old.
[3] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 539. old.
[4] Fabinyi Tihamér a választottbíráskodásról (Fabinyinál még különírva: "választott bíráskodás") szóló összefoglaló munkájában mindennek tömör és pontos megfogalmazását adja: "A választott bíróságnak létalapja a választott bírósági szerződés." Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 114. old.
[5] Lásd: UNCITRAL Model Law on International Commercial Arbitration 1985, with amendments as adopted in 2006.
[6] az UNCITRAL Mintatörvény 7. §-ára tett I. sz. opciós javaslat (4) bekezdését: »The requirement that an arbitration agreement be in writing is met by an electronic communication if the information contained therein is accessible so as to be useable for subsequent reference; "electronis communication" means any communication that teh paries make by means of data messages; "data messages" means information generated, sent, received or stored by electronic, magnetic, optical or similar means, including, but not limited to, electronic data interchange (EDI), electronic mail, telegram, telex or telecopy.«
[7 ]A kiterjesztő értelmezés tilalmát hazai gyakorlatunkban elvi éllel rögzítette a Győri Ítélőtábla a BDT 2005.1225 sz. alatt közzétett Gf. II. 20.033/2005/2. sz. határozatában.
[8] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 3. old.
[9] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 2. old.
[10] Sok más jelenség mellett ezt is vizsgálja Újlaki László a választottbírósági szerződés jogági elhelyezésének problémájával foglalkozó tanulmányában. Lásd: Újlaki László: A választottbírósági szerződés jogági elhelyezettsége és tipológiája. Jogtudományi Közlöny, 1991. évi 9-10. szám, 216-225. old.
[11] A "Kompetenz-Kompetenz" dogmával kapcsolatos újabb európajogi fejleményekről lásd: Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Veszélybe került a választottbíráskodás számára fontos "Kompetenz-Kompetenz" dogma? Kvázi hatásköri bíróságként járt el az Európai Bíróság a West Tankers ügyben. Európai Jog, 2009. évi 3. szám, 14-23. old.
[12] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 114. old.
[13] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 117. old.
[14] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 114. old.
[15] Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 51. old.
[16] Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 196. old. Alighanem ezen a megfontoláson alapul, hogy egyes jogrendszerek nem elégszenek meg az egyszerű írásba foglalással sem, hanem "minősített" írásbeliséget írnak elő. Így például a választottbírósági megállapodásokra közokirati formát követel meg a perui és a mexikói jog, ügyvéd által ellenjegyzett magánokirati formát a kolumbiai és a texasi jog, s az alávetés bírósági jóváhagyását tűzi érvényességi feltételként Venezuela joga. Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 197. old.
[17] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 114. old.
[18] Vélhetőleg a Hanza-kereskedelemmel érintett városok korábbi, jelentősen harmonizált jogának köszönhető a Dániában és Svédországban kialakult hasonló szabályozás is. Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 196-197. old.
[19] Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 199. old.
[20] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 256. old.
[21] Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 3. old. Ujlaki ezen álláspont alátámasztására a Pp.-indokolásában foglaltakra, és a Pp. mintájául szolgáló német perrend korabeli 1048. §-ára hivatkozik.
[22] A XX. század első harmadának magyar irodalmában általánosnak tekinthető hármas felosztást fogadta el a választottbíráskodásról írt első két magyar nyelvű monográfia szerzője, Fabinyi Tihamér és Ujlaki Géza, valamint a híres eljárásjogász Térfi Gyula is. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 256-261. old., Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 3. old., Térfi Gyula: A polgári perrendtartás. Stampfel-féle Könyvkiadóhivatal, Budapest, 1914, 286. old.
[23] Amint Fabinyi kimutatta, a végintézkedésbe foglalt választottbírósági kikötés - noha pontos forrása bizonytalan - valószínűleg a német közönséges jogból ered. Az ilyen végrendeleti kikötés érvényességét a BGB-t megelőző német partikuláris jogok elismerték. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 257. old. A korabeli német jogirodalomban részletesen foglalkozott a témával Schlossmann. Lásd: Schlossmann, Siegmund: Über die letztwillige Schieds-gerichtsklausel. Jherings Jahrbücher, 1897, 301 skk. old.
[24] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 257. old., és Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 3-4. old.
[25] Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 4. old.
[26] A jogi személyek és jogi személyiség nélküli szervezetek alapszabályai által a társaság - tag és a tag - tag viszonyra rendelt választottbírósági kikötés szerződéses jellegét erősítette meg a bírói gyakorlat is: amint a Semmítőszék 1879. évben hozott 23381. számú határozatában rögzítette, az izraelita templomegyletnek a templomszék vételéből származó vitás kérdések elintézésére választottbíróságot rendelő alapszabálya az írásbeli szerződést pótolja. A döntést idézi és kommentálja: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 260. old.
[27] Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 5. old.
[28] Ha az egyoldalú jogügyletet a másik fél aláírná (s ezzel elfogadná), immár szerződésről lenne szó.
[29] PECL. Art. 6:102: Implied Terms
In addition to the express terms, a contract may contain implied terms which stem from
(a) the intention of the parties,
(b) the nature and purpose of the contract, and
(c) good faith and fair dealing."
UNIDROIT-Principles Art. 5.1.1.: The contractual obligations of the parties my be expressed or implied.
Art. 5.1.2: Implied obligations stem from
a) the nature and purpose of the contract;
b) practices established between the parties and usages;
c) good faith and fair dealing;
d) reasonableness
DCFR II. - 9:101: Terms of a contract
(1) The terms of a contract may be derived from the express or tacit agreement of the parties, from rules of law or from practices established between the parties or usages.
(2) Where it is necessary to provide for a matter which the parties have not foreseen or provided for, a court may imply an additional term, having regard in particular to:
(a) the nature and purposes of the contract;
(b) the circumstances in which the contract was concluded; and
(c) the requirements of good faith and fair dealing.
(3) Any term inplied under paragraph (2) should, where possible, be such as to give effect to what the parties, had they provided for the matter, would probably have agreed.
(4) Paragraph (2) does not apply if the parties have deliberately left a matter unprovided for, accepting the consequences of so doing.
"Contractual obligation" (in Annex): "A contractual obligation is an obligation which arises from a contract, whether from an express or an implied term or by operation of a rule of law imposing an obligation on a contracting party as such."
[30] A jelenség már a XX. század elején megjelent a magyar bírói gyakorlatban - ekkor azonban még negatív előjellel. Nem a választottbíróság, hanem a rendes bíróság hivatkozott a választottbírósági kikötés "hallgatag elfogadás"-ára: a budapesti tábla P. II. 8772/1915. sz. határozata érvényesnek tekintette a csupán az egyik fél által aláírt választottbírósági megállapodást is, mivel a másik fél magatartásából annak alávetési akaratát meg lehetett állapítani. Az ügy tényállása szerint alperes levélben küldött felperes részére egy általa már aláírt szerződést, amelynek utolsó pontja választottbírósági kikötést tartalmazott. A felperes a hozzáintézett levélben foglalt szerződést nem írta alá, s keresetet nyújtott be a rendes bíróságon. A bíróság azonban a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen arra a következtetésre jutott, hogy a felperes magatartásából és az eset körülményeiből megállapítható volt, hogy a felperes a levelet (a szerződést) a választottbírósági kikötéssel együtt elfogadta, s ezért az abban foglalt compromissum is érvényesen létrejött. A határozatot a korabeli irodalomban több éles kritika érte. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 121. old, és Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 54. old.
[31] A beleértelmezési technika veszélyeire hívja fel a figyelmet Fabinyi az általa elemzett (és kritizált) - fent idézett - táblabírósági határozat kapcsán: "Ezt a felfogást az a méltányos intenció vezérli ugyan, hogy a compromissum érvényességének elismerése vagy megtagadása a jóhiszemű felek feltételezhető akaratának feleljen meg, de a körülményekből a felperes alávetési akaratára vonható következtetés sokszor bizonytalan, sőt önkényes és mindenesetre sokkal ingatagabb alap, semhogy attól függővé lehetne tenni olyan kockázatos ügylet érvényét, aminő a compromissum." Lásd: Fabinyi Tihamér: A választottbíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 121. old.
[32] Lásd: Pound, Roscoe: The Role of the Will in Law. Harvard Law Review, 68 (1954), 1. old.
[33] Lásd: Sturge, L. J.: The Doctrine of Implied Condition. Law Quarterly Review, 41 (1925), 171. old.
[34] Ahogy ő fogalmazott: "a "beleértelmezési technika" az ügynek a deliktuálisból a kontraktuális körbe vonását fikciós úton szolgálja: bizonyos jogpolitikai céloknak megfelelő következmények beleinterpretálása a szerződésbe." Lásd: Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Akadémiai Kiadó, Budapest, (1975), 422. old.
[35] Lásd: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 52. old.
[36] Lásd: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 52. old.
[37] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 8. old.
[38] Lásd az ICC Case No. 11160 sz. ügyben hozott döntést. Idézi: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 27. old.
[39] Lásd: Pereira Lima, Flavio - Calhman de Miranda, Daniel: Extension of the Arbitration Agreement to Non-Signatories Pursuant to Brazilian Law. In: Mattos Filho - Veiga Filho - Marrey Jr. - Quiroga: Arbitration in Brazil. Volume 1.Impressao régra, 2010, 19. old.
[40] Lásd: Pereira Lima, Flavio - Calhman de Miranda, Daniel: Extension of the Arbitration Agreement to Non-Signatories Pursuant to Brazilian Law. In: Mattos Filho - Veiga Filho - Marrey Jr. - Quiroga: Arbitration in Brazil. Volume 1.Impressao régra, 2010, 20. old.
[41] Lásd: Pereira Lima, Flavio - Calhman de Miranda, Daniel: Extension of the Arbitration Agreement to Non-Signatories Pursuant to Brazilian Law. In: Mattos Filho - Veiga Filho - Marrey Jr. - Quiroga: Arbitration in Brazil. Volume 1.Impressao régra, 2010, 21. old.
[42] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 9. old. Szintén az igényérvényesítés során tanúsított magatartás körében kell értékelni azt is, ha a felek ugyan az alakiság megsértésével érvénytelen választottbírósági megállapodást kötöttek, de "az ítéletben kifejezetten megnyugodtak és ügyleteiket annak megfelelően le is bonyolították." Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 55. old. Fabinyi ezt azzal magyarázza, hogy nem zárható ki az alaki okból érvénytelen szerződés utóbbi jóváhagyása, vagy megerősítése, s mindez a választottbírósági eljárás során is történhet hallgatólagosan. Ilyen konkludens ténynek tekinthető például az, ha valaki perbe bocsátkozik annak ellenére, hogy a kikötés érvénytelenségéről tudott, vagy arról tudnia kellett. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 122. old.
[43] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 21. old.
[44] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 350. old.
[45] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 8. old.
[46] Ez a gondolat húzódik meg a párizsi Cour d'appel következő érvelése mögött is: "a nemzetközi ügyletekben foglalt választottbírósági klauzuláknak sui generis érvényessége és effektivitása van, amely megköveteli a klauzula kiterjesztését azokra a személyekre is, akik részt vettek a szerződés teljesítésében és a szerződésből eredő jogvitában, feltéve, ha megállapítható, hogy ezen személyek magatartása alátámasztja azt a vélelmet, hogy tudatában voltak a választottbírósági klauzula létezésének és terjedelmének" Lásd a Cour d'appel Korsnas Marma v. Durand-Auzias ügyben 1988. november 30-án, és Ofer Bros. v. Tokyo Marine and Fire Insurance ügyben 1989. február 14-én hozott ítéletét. Idézi: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 351. old.
[47] Lásd: Horváth Éva: A választottbíráskodás néhány gyakorlati kérdése. Gazdaság és Jog, 2001. évi 3. szám, 5. old.
[48] Lásd: Horváth Éva: A választottbíráskodás néhány gyakorlati kérdése. Gazdaság és Jog, 2001. évi 3. szám, 5. old.
[49] A Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában érvényesülő szemlélet szerint az engedményest köti az engedményező és az engedményezett közötti szerződésben foglalt választottbírósági kikötés, mivel a kikötés érvényességét és hatályát nem érinti, ha bármelyik fél oldalán jogutódlás következik be. A bírói gyakorlat összefoglalását adja: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 14. old.
[50] A Fővárosi Bíróság álláspontját idézi és elemzi: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 15. old.
[51] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 15. old.
[52] A kereskedelmi feltételek 14. §-a értelmében "valamennyi vita, amely gyapjúkereskedelmi ügyletből származik (az egyiptomi importügyletek kivételével), választottbíráskodás hatálya alá esik." Idézi: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 204. old.
[53] A szabályzat 46/A cikke valamennyi tag számára kötelezően előírta a választottbírósági út igénybevételét. Idézi: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 205. old.
[54] Ezek még olyan vitákra is választottbíráskodást írtak elő, amelyek a szövetség tagja és harmadik személy között keletkeztek. Idézi: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 205. old.
[55] Lásd a német Reichsgericht (Legfelsőbb Bíróság) RG. 58/154 és 155. sz. határozatait. Idézi és kritizálja: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 54. old., ugyanígy Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 115. old. A német jogfejlődés újabb irányairól lásd: Coester - Waltjen, Dagmar: Einige Überlegungen zu Schiedsgerichtsvereinbarungen und ihrer Wirksamkeit. In: Convergence and Divergence in Private International Law. Liber Amicorum Kurt Siehr. Eleven International Publishing, Schulthess, 2010, 595-618. old.
[56] Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 205. old.
[57] A Grill-féle döntvénytárban VI. 72. szám alatt közzétett határozat szerint például a magyar lovaregylet által megállapított fogadási szabályoknak nincs olyan általános érvényük, hogy az azokban kijelölt választottbíróság helyett a rendes bíróság ne lenne igénybe vehető. Idézi: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Készült a Váci Királyi Országos Fegyintézet Könyvnyomdájában a szerző saját kiadásában, 1926, 260. old.
[58] Lásd: Ujlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Dick Manó kiadása, Budapest, 1927, 53. old.
[59] A határozat BDT 2004.941 szám alatt került közzétételre.
[60] A határozat BH 2001.131 szám alatt került közzétételre.
[61] Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 203. old.
[62] Lásd az Európai Bíróság C-168/05 számú, Elisa María Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium SL. ügyben 2006. október 26-án hozott ítéletét.
[63] Lásd a C-168/05 számú, Elisa María Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium SL. ügyben hozott ítélet 17. pontját.
[64] Lásd a C-168/05 számú, Elisa María Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium SL. ügyben hozott ítélet 20. pontját.
[65] Lásd a C-168/05 számú, Elisa María Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium SL. ügyben hozott ítélet 35-38. pontjait.
[66] Lásd a C-40/08 számú, Asturcom Telecomunicaciones SL. v. Cristina Rodríguez Nogueira ügyben hozott ítélet 52. pontját.
[67] Lásd a C-40/08 számú, Asturcom Telecomunicaciones SL. v. Cristina Rodríguez Nogueira ügyben hozott ítélet 59. pontját.
[68] A határozatot idézi: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 20. old.
[69] Az egyébként irányadónál szigorúbb alaki követelményeket támaszt a fogyasztókkal kötött választottbírósági szerződésre például a német perrendtartás [ZPO. 1031. § (5) bekezdés], valamint az angol Arbitration Act [89. § (1) bekezdés] is.
[70] ICC Case No. 3879; Idézi: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 60. old.
[71] Lásd: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 60. old.
[72] Lásd: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 54. old.
[73] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 9. old.
[74] ICC Case No. 5731; Idézi: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 28. old.
[75] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 4. old.
[76] Lásd: Kessler Friedrich - Fine, Edith: Culpa in contrahendo, bargaining in good faith, and freedom of contract: A comparative study. Harvard Law Review, 77 (1963-1964), 447. old.
[77] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 13. old.
[78] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 14. old.
[79] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 14. old.
[80] Számára a magyar jogban a Ptk. 517. § (2) bekezdése biztosít erre lehetőséget.
[81] Lásd: Horváth Éva: Mi lesz veled New York-i Konvenció? Magyar Jog, 2010. évi 7. szám, 397. old.
[82] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 549-551. old.
[83] Lásd a BHG Urteil V, Dezember 3, 1993, III. ZR, 30/91. számú határozatát.
[84] Lásd: Horváth Éva: Mi lesz veled New York-i Konvenció? Magyar Jog, 2010. évi 7. szám, 397. old.
85 A lex mercatoria ellentétes előjelű rendes bírósági felhasználásának francia gyakorlatára hívja fel ugyanakkor a figyelmet Park: a Cour de Cassation egy ítéletében éppen azért hangsúlyozta a felek akaratának jelentőségét a nemzeti jogszabályokkal szemben, mert az egyik fél egy nemzeti jogi kiskaput kihasználva próbált a rendes bíróság elől választottbíróságra "menekülni". Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator’s Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 12. old.
[86] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 352. old.
[87] Lásd: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 61. old.
[88] Ez pedig bizonyos esetekben még alkotmányos aggályokat is felvethet: egyfelől a választottbíróság legitimációja, másfelől pedig a bírósághoz fordulás jogáról való lemondás körében. Vesd össze: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 351. old.
[89] A székhelyelv és az inkorporációs elv "versenyéhez" lásd: Nemessányi Zoltán: A székhelyelv alkonya? Daily Mail - Centros - Überseering. Európai Jog 2003. évi 6. szám, 16-24. old., továbbá Nemessányi Zoltán: A jogi személyek honosságára vonatkozó elvek az Európai Bíróság gyakorlatában. In: Nemessányi Zoltán (szerk.): Tanulmányok az európai magánjog köréből. Krónika, Pécs, 2004, 155-180. old.
[90] Megjegyezzük, hogy néha még az önálló társasági lét vonatkozásában is kivételt tesznek az inkorporációs elv alkalmazása alól. Erre különösen két esetben kerülhet sor: 1) szupranacionális társaságok esetében, amelyeket nemzetközi egyezmények alapítottak, vagy 2) ha a nyilvántartásba vétel helye szerinti jog valamely harmadik jóhiszemű személyt nem véd az önálló jogi személyiséggel való visszaélés következményeivel szemben. Ilyenkor ismét a lex mercatoria kínálkozik áthidaló megoldásként. Részletesen lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 19. old.
[91] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 590-591. old.
[92] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 359. old.
[93] A közrendi bíráskodást jellemző bizonytalanság érzékelhető mind a belső mind a nemzetközi közrend védelmi síkján. Erről részletesebben lásd: Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. Európai Jog, 2007/3, 21-34. old. Nem véletlen, hogy a közrend-fogalom legáldefiníciójának szükségességét is egyre többen felvetik. Így például: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 71. old.
[94] Lásd: Pereira Lima, Flavio - Calhman de Miranda, Daniel: Extension of the Arbitration Agreement to Non-Signatories Pursuant to Brazilian Law. In: Mattos Filho - Veiga Filho - Marrey Jr. - Quiroga: Arbitration in Brazil. Volume 1.Impressao régra, 2010, 14. old.
[95] Lásd: Park, William, W.: Non-signatories and International Contracts. An Arbitrator's Dilemma. Reprinted from Multiple Actions in International Arbitration, Oxford Univesity Press, 2009, 24. old.
[96] A magyar joggyakorlat vonatkozásában hasonló jelenségről számol be Murányi Katalin. Lásd: Murányi Katalin: Összefoglaló az állami bíróságoknak a választottbírósági eljáráshoz kapcsolódó gyakorlatáról és javaslatok a Választottbíráskodásról szóló törvény és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata módosítása és kiegészítése tárgyában. Kézirat, Budapest, 2010, 60. és 71. old.
[97] Lásd az OLG München 2006. május 17-én hozott 7 U. 1781/06 sz. határozatát.
[98] Az ügy tényállását részletesen bemutatja: Rühl, Giesela: Extending Ingmar to Jurisdiction and Arbitration Clauses: The End of Party Autonomy in Contracts with Commercial Agents? European Review of Private Law. 15 (6), 2007, 893. old.
[99] Lásd az Európai Bíróság C-381/98 Ingmar GB Ltd. v. Eaton Leonard Technologies Inc. ügyben hozott ítéletét.
[100] Lásd: Rühl, Giesela: Extending Ingmar to Jurisdiction and Arbitration Clauses: The End of Party Autonomy in Contracts with Commercial Agents? European Review of Private Law. 15 (6), 2007, 894. old.
101 A BGH eddigi gyakorlata a joghatósági, illetve a választottbírósági megállapodásokat csak akkor tekintette érvénytelennek, ha azok megakadályozták valamely feltétlen érvényesülést kívánó norma alkalmazását, és ha ennek következtében a kijelölt fórum határozata a német közrendbe ütközött. A BGH tehát nem elégszik meg azzal, ha egy feltétlen érvényesülést kívánó normát figyelmen kívül hagynak, hanem az így hozott határozat közrendbe ütközését is megköveteli. Lásd: Rühl, Giesela: Extending Ingmar to Jurisdiction and Arbitration Clauses: The End of Party Autonomy in Contracts with Commercial Agents? European Review of Private Law. 15 (6), 2007, 896. old.
[102] Lásd: Rühl, Giesela: Extending Ingmar to Jurisdiction and Arbitration Clauses: The End of Party Autonomy in Contracts with Commercial Agents? European Review of Private Law. 15 (6), 2007, 902-903. old.
[103] Lásd: Schmitthoff's Export Trade. The Law and Practice of International Trade. Eleventh edition (by Murray, Carole - Holloway, David - Timson-Hunt, Daren), Sweet & Maxwell, London, 2007, 592. old.
[104] A nemzeti jogok különbözősége folytán a választottbírósági megállapodásokkal szemben támasztott alaki követelmények nem teljesen egységesek: az egyes jogrendszerek eltérő módon határozhatják meg az "írásbeliség" fogalmát (vesd össze a 14. lj.-ben írottakkal), sőt, van olyan jogrendszer is, amely egyáltalán nem követeli meg az írásbeliséget (ilyen például az új-zélandi jog). Lásd: Horváth Éva: Mi lesz veled New York-i Konvenció? Magyar Jog, 2010. évi 7. szám, 400. old.
[105] UNCITRAL Model Law on International Commercial Arbitration 1985, with amendments as adopted in 2006.
[106] Recommendation regarding the interpretation of article II (2), and article VII (1), of the Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards (New York, 1958) - adopted by UNCITRAL on 7 July 2006.
[107] "Option I." Art. 7. (2): "The arbitration agreement shall be in writing."
[108] Így írásbelinek tekintendő a megállapodás akkor is, ha annak tartalmát bármilyen formában rögzítették, függetlenül attól, hogy a megállapodást egyébként szóban, ráutaló magatartással, vagy más módon kötötték. (Option I. Art. 7 (3): "An arbitration agreement is in writing if its content is recorded in any form, whether or not the arbitration agreement or contract has been concluded orally, by conduct, or by other means.") Az írásbeliség követelményének megfelel továbbá az elektronikus közlés is, akár elektronikus, mágneses, optikai, vagy más hasonló eszközzel - ideértve az elektronikus adatátvitelt, e-mailt, táviratot, telexet, és faxot is - tették. (Option I. Art. 7 (4): "The requirement that an arbitration agreement be in writing is met by an electronic communication if the information contained therein is accessible so as to be useable for subsequent reference; "electronis communication" means any communication that teh paries make by means of data messages; "data messages" means information generated, sent, received or stored by electronic, magnetic, optical or similar means, including, but not limited to, electronic data interchange (EDI), electronic mail, telegram, telex or telecopy.")
[109] "'Arbitration agreement' is an agreement by the parties to submit to arbitration all or certain disputes which have arisen or which may arise between them in respect of a defined legal relationship, whether contractual or not."
[110] "Recommends that the article II, paragraph 2, of the Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards, done in New York, 10 June, 1958, be applied recognizing that the circumstances described therein are not exhaustive."
[111] Lásd: Horváth Éva: Mi lesz veled New York-i Konvenció? Magyar Jog, 2010. évi 7. szám, 400. old.
[112] "Recommends also that the article VII, paragraph 1, of the Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards, done in New York, 10 June, 1958, should be applied to allow any interested party to avail itself of rights it may have, under the law or treaties of the country where an arbitration agreement is sought to be relied upon, to seek recognition of the validity of such an arbitration agreement."
[113] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 362. old.
[114] A kritikákról részletesebben lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 360. old.
[115] Lásd: Várady Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? Magyar Jog, 1995. évi 1. szám, 61. old.
[116] Jó példa erre egy, az utóbbi időben több bírói fórumot is megjárt jogvita. Az Energetikai Állandó Választottbíróság előtt indult ügy tényállása szerint a peres felek hosszantartó szerződési tárgyalásuk során egymásnak elektronikus úton villamos-energia adásvételi keretszerződés-tervezetet küldtek azzal a céllal, hogy a keretszerződés pontos tartalmának kialakítását követően egymással írásban a keretszerződést megkössék. A keretszerződés-tervezet választottbírósági kikötést is tartalmazott. A keretszerződés mellett a felek között a keretszerződésre hivatkozva több egyedi szerződés is létrejött. A szerződések egy részénél az alperes a gazdasági válság miatti lehetetlenülésre hivatkozva megtagadta a teljesítést, ezért felperes az alperes tartozása miatt felmondta a vele kötött valamennyi szerződést, és az Energetikai Állandó Választottbíróság előtt keresetet nyújtott be a felek által megállapodásban rögzített felmondási összeg megfizetése iránt. Az eljáró választottbírói tanács az 1/2009/EÁVB számú végzésével megállapította hatásköre hiányát, és az eljárást megszüntette. A választottbíróság a végzés indokolásában kifejtette, hogy a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményképpen az állapítható meg, hogy a felek elektronikus üzenetváltása (amelynek során egymásnak a kikötést is tartalmazó keretszerződés-tervezetet többször megküldték) nem arra irányult, hogy ilyen módon hozzák létre a keretszerződést, hanem csupán a később írásban megkötendő szerződés tartalmának véglegesítése céljából annak tervezetét küldték meg egymásnak. Ezért nem volt megállapítható a feleknek a választottbírósági szerződés létrejöttéhez szükséges konszenzusa. Erre tekintettel a választottbíróságnak a kikötés alaki érvényessége kérdésében nem kellett állást foglalnia.
Ezek után a felperes rendes bíróság előtt terjesztette elő keresetét, amelyet azonban a Fővárosi Bíróság 15.G.40.603/2010/2. sz. végzésével idézés kibocsátása nélkül elutasított. Indokolásában a bíróság a választottbírósági megállapodás alaki érvényességét vonta részletes vizsgálat alá, és kifejtette, hogy a perbeli esetben e-mail-váltás útján továbbított kikötés alakisága megfelel a Vbtv. 5. § (3) bekezdésében foglaltaknak.
A Fővárosi Bíróság végzését a Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 21.073/2010/1. sz. végzésével hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasította. Az Ítélőtábla a végzés indokolásában arra mutatott rá, hogy a perbeli keretszerződés végleges tartalma nem állapítható meg, s azt végül nem is írta alá mindkét fél. Mindezek után az ügyben ismételten eljáró Fővárosi Bíróság 15. G. 41.713/2010/4. sz. végzésével megállapította hatásköre hiányát, és a pert megszüntette. Indokolásában ismételten kifejtette, hogy a perbeli választottbírósági kikötés a Vbtv. által előírt speciális alaki követelményeknek megfelel, s ezen felül rögzítette azt is, hogy a választottbírósági szerződések létrejöttére és érvényességére speciálisan külön jogszabályi előírások vonatkoznak a Vbtv. 5. §-a szerint.
Álláspontunk szerint ez utóbbi megállapítás jelzi leginkább a választottbírósági szerződések létrejötte és alaki érvényessége közötti elhatárolás nagyvonalú átlépését. A Vbtv. ugyanis elsősorban alaki érvényességi követelményt támaszt, s részletezi, hogy milyen feltételek megvalósulása esetén tekinthető a választottbírósági megállapodás írásban megkötöttnek. A törvény azonban nem szól a választottbírósági szerződésre tett ajánlat, illetve az ehhez kapcsolódó elfogadó nyilatkozat speciális szabályairól, sem pedig anyagi érvénytelenségi okokról. Ezért a választottbírósági szerződés létezését (és anyagi érvényességét) a szerződési jog általános szabályai (elsősorban a Polgári Törvénykönyv) alapján kell megítélni.
[117] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 357-358. old.
[118] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 341. old.
[119] Az ítéletet lásd: Paul Smith Ltd. v. H & S International Holding Inc. [1991] 2 Lloyd's Report 127. old.
[120] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 349. old.
[121] Lásd: Brekoulakis, Stavros: The Notion of the Superiority of Arbitration Agreements over Jurisdiction Agreements: Time to Abandon It? Journal of International Arbitration. 24 (4), 2007, 363. old.
[122] René David éppen ezért figyelmeztet arra, hogy a választottbírósági szerződés érvényességi követelményeinek lazítása csak egy bizonyos fokig indokolt. Ennek túlhajszolása ugyanis végső soron a választottbíráskodás legitimitását is veszélyeztetheti, és a választottbíróság ítéletének szigorúbb állami (bírósági) felülvizsgálatára vezethet. Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Kluwer Law and Taxation Publishers, Deventer / Netherlands, 1985, 197. old.
[123] Ezt a jelenséget többen azzal hozzák összefüggésbe, hogy a kereskedelmi választottbíráskodás az utóbbi időben a fogyasztói jogvitákban (vagyis nem kereskedelmi ügyekben) is az alternatív vitarendezés egyik módjává vált. A túlzott fogyasztóvédelem tehát nem más, mint az eredetileg kereskedelmi jogvitákra szabott választottbíráskodással szembeni védekezés lehetséges eszköze. Lásd: Coester - Waltjen, Dagmar: Einige Überlegungen zu Schiedsgerichtsvereinbarungen und ihrer Wirksamkeit. In: Convergence and Divergence in Private International Law. Liber Amicorum Kurt Siehr. Eleven International Publishing, Schulthess, 2010, 615. old.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bán Dániel ügyvéd, PhD-jelölt PTE-ÁJK Polgári Jogi Tanszék Prof. Dr. Kecskés László tanszékvezető egyetemi tanár PTE-ÁJK, Polfári Jogi Tanszék, az MTA doktora
Visszaugrás
