Jelen írás célja áttekinteni a fogyatékos emberek társadalmi helyzetének mozgatórugóit, változásait, valamint a rendelkezésre álló európai uniós jogi normákat, hazai jogi szabályozást és gazdasági összefüggéseket rövid, tömör módon, ugyanis 2006-ban a reformok és az érdeklődés homlokterébe kerültek a rokkantsággal kapcsolatos problémák.
A rokkantság, megváltozott munkaképesség, fogyatékosság különböző fogalmak és különböző jogszabályok definiálják, szabályozzák az ellátásokat. Ezekre most itt nem térek ki (mert különösen szerteágazóak és egyszerre több ágazatot is érint), inkább szélesebb gazdasági és jogi környezetbe helyezem a fogyatékossággal kapcsolatos kérdéseket, beleértve az európai uniós (jogi) folyamatokat.
A rendszerváltásig - a megváltozott munkaképesség fogalma mellett - elsősorban a rokkantság fogalma létezett Magyarországon. Ebben a fogalomban implicit módon benne rejlik a végleges, nem rehabilitálható állapot.
A rokkantsági nyugdíjasok létszámukat tekintve ma az összes nyugdíjasok mintegy 1/4-ét teszik ki, hasonlóan az Egyesült Királyságban tapasztalt tendenciákhoz az ottani, ’90-es évekbeli reformot megelőzően. A megváltozott munkaképességűek járadékában évről évre több mint 200 ezer fő részesül [az összes nyugdíjashoz viszonyított arányuk mintegy 7%, miközben a fogyatékos személyek aránya a népességen belül a KSH 2001-es felmérése (ami bevalláson alapult) alapján 5-6%].
A rokkantsági nyugdíjban részesülők számának növekedése az 1970-es években indult meg, s azóta az új rokkantsági nyugdíjasok száma - az 1990-es évek közepén mutatkozó "csúcs" után - évente 50 ezer fő körül mozog. A ’90-es években az igénylők nagy száma mellett az új rokkantak számának növekedését a liberálisabb és a szociálpolitikailag - a növekvő munkanélküliség miatt - engedékenyebb minősítési gyakorlat, a magas elfogadási arány is eredményezte.
A fentiekből is kitűnik, hogy az elmúlt másfél évtizedben a megváltozott munkaképesség és a rokkantsági nyugdíjrendszer a magyar társadalom sajátos problémájává vált. A rendszerváltást követő gazdasági átalakulás másfél millió munkahely elvesztésével járt, a munkaerőpiac szerkezete drámaian átalakult, ugyanis a profitorientált vállalatok számára a jól képzett, terhelhető és fiatal munkaerő vált keresetté elsősorban.
A megváltozott munkaképességű, a fogyatékos személyek kiszorultak a foglalkoztatásból és a rokkantsági nyugdíjrendszer így a munkaerőpiaci feszültségek sajátos levezetőjévé vált. Ennek az lett az eredménye, hogy a megváltozott munkaképességű, a fogyatékos emberek ellátásai a passzív ellátások felé tolódtak, az esélyegyenlőség biztosítását mint fő célt nem a rehabilitációval, hanem járadékokkal, és egyéb társadalmi juttatásokkal igyekszik az állam megoldani.
A megváltozott munkaképességűek különböző pénzbeli ellátásaiban több mint egymillió fő részesül ma Magyarországon, és legnagyobb részüket a korhatár feletti és korhatár alatti rokkantsági nyugdíjasok képezik. A pénzbeli ellátások összege 2002-ben már meghaladta az 500 milliárd Ft-ot és ez folyamatosan nő. A rokkantsági ellátások pénzügyi terheit jelzi az is, hogy Magyarországon 10%-kal több a korhatár alatti rokkantnyugdíjas az 50 éves férfiak körében, mint az Egyesült Királyságban.
A fogyatékos emberek korlátozott lehetőségeik, akadályokkal teli környezetük, illetve a társadalom hozzáállása miatt tehát a modern korban leginkább a szociális ellátórendszer (passzív) ügyfeleivé váltak. Itt elsősorban azokat az embereket értem, akik olyan mozgásszervi, érzékszervi, illetve értelmi fogyatékossággal rendelkeznek, amelyek státusza jellemzően állandó. Czúcz Ottó professzor szerint ahhoz, hogy egy társadalom biztonságosan és fenntartható módon működhessen, megfelelő szociális intézményrendszert is kell működtetni. Azokat a helyzeteket pedig, amelyekre a szociális ellátások koncentrálnak, ún. megélhetési (reprodukciós) zavaroknak nevezzük.
A fogyatékos emberek túlnyomó többsége azonban nem azért szenved reprodukciós zavarban, mert önmagukban fogyatékosok, hanem azért, mert nem tudnak az eleve mesterséges, épített - az "átlag" számára felépített - környezetben oly módon élni, amely magasabb szintű társadalmi felelősség alapján képes a helyzetüket méltányolni, figyelembe venni. Tehát a reprodukciós zavaruk kiküszöbölése elsősorban nem segély típusú megoldásokkal, hanem haladóbb társadalmi szemlélettel ("hal helyett háló"), integrációval valósítható meg, amelynek (egyik) legfontosabb eszköze az identitás és a társadalmi szerep (újra)definiálása és egyúttal a társadalmi befogadás erősítése.
Az identitás szempontjából szakemberek szerint a fogyatékosság orvosi-biológiai, szociológiai és jogi értelmezése igencsak eltér egymástól, és ez számos problémát is okoz. Egyre inkább elterjedő (szociológiai) felfogás, miszerint a rossz egészségi állapot (az első két fok, tehát a sérülés és a panasz) csak meghatározott környezeti feltételek esetén jelent egyben korlátozottságot is.
Egy adott kisebbség védelme garanciájának része a pozitív, megerősítő akciók és az anti-diszkriminációs eszközök közötti különbözőség felismerése is, valamint azok megfelelő integrálása. A pozitív cselekvéseket tartalmazó - főleg európai - politikák - paradox módon - végeredményben szegregálóak, hiszen egy célcsoportot kívánnak egységesen, pozitív eszközökkel (előnyben részesítéssel) támogatni, ugyanakkor ez nem nagyon teszi lehetővé a szó szerinti integrációt (pl. védett munkahely).
Az önálló életvitel - eredetileg: az 1960-as évektől kezdődő, fogyatékos emberek által kezdeményezett egyesült államokbeli jogi-társadalmi mozgalom - ezzel szemben anti-diszkriminációs eszközökre támaszkodik és az ún. ésszerű intézkedések (reasonable adjustment; 2000-től az EU-ban: reasonable accommodiation) biztosításával - mint például a munkahelyek és az épített környezet akadálymentesítésével - kívánja megoldani az integrációt (integrált munkahely). Ez utóbbi folyamat és nézőpont biztosítja a leginkább a személyre szabott munkakörülményeket és feltételeket, nem pedig a többi fogyatékos ember "átlagos" igényeit is figyelembe vevő, átlagos körülményeket (szegregált munkahely).
Ez persze nem azt jelenti, hogy választani kellene az ilyen típusú megoldások közül, mert mindegyikre egyformán szükség van, hiszen az eltérő szükségleteket eltérően kell kezelni. És még kevésbé jelenti azt, hogy - figyelemmel a gazdasági teljesítőképességre - az épített környezetet (pl. vadház), a munkahelyeket (mentőszolgálat) minden esetben akadálymentesíteni kell (de a közszolgáltatásokat már igen!), hiszen az (európai és hazai) jogszabályok is tekintettel vannak a pénzügyi terhekre, a gazdasági ésszerűségre.
Kutatásaim alapján az angolszász országokban (pl. USA) ugyanis nem szociális alapon kezelik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos politikákat, hanem kisebbségi jogként, és már kialakultak és erősek a civil szervezetek, valamint a kiépültek és beváltak a közvetett jogi eszközök (pl. public action) is. Európában - az amerikai példával szemben - a szociális jogalkotásnak komoly hagyományai vannak és az érdekegyeztetésre, a különböző pénzbeli, szolgáltatásbeli jogosultságokra számos törvényi előírás van. Az anti-diszkriminációs törvények a stigma ellen küzdenek, míg a szociális törvények az integrációhoz tartozó igényeket célozzák.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
