A magyarságnak a muzulmán világgal való kapcsolata évezredes múltra nyúlik vissza. A magyar jogtörténetben ebből a szempontból három, egymástól jól elhatárolható korszakot különböztetünk meg: I. a legrégibb időktől a XIII. század végéig, II. 1541-től 1687-ig, III. 1878-tól 1918-ig. Vegyük sorba ezeket egyenként.
1. Még a honfoglalás előtti időkben, vándorlásaik alatt a magyarok minden kétséget kizáróan találkoztak a Volga és a Kárpátok között fekvő nagy kiterjedésű területen muzulmán vallású népekkel. Amint Constantinus Porphyrogenitus írja, Lebediában (a köznyelvben Levédiának nevezett, a Don és a Dnyeszter közötti területen) a hét vándorló magyar törzshöz egy kabar törzs csatlakozott, amely azután a magyarokkal együtt telepedett le a Kárpát-medencében (Kr. u. 895-900).[1]
A honfoglalás során a magyar törzsek a Kárpát-medencében ismét találkoztak muzulmán vallású etnikumokkal: a kazárokkal és a bolgárokkal.[2] Ezek éppen úgy, mint a magyarokkal együtt jött kabarok, lassanként beolvadtak a magyarságba,[3] vallásukat azonban nagy valószínűséggel továbbra is megtartották. A keleti eredetű mohamedán népességet a magyar forrásokban kálizoknak és böszörményeknek nevezik.[4] A muzulmán vallás gyakorlása ellen a magyarok nem gördítettek akadályt egészen Szent István koráig (997-1038). Szent István természetesen igyekezett megtéríteni a muzulmán vallásúakat is. Míg azonban a nem-keresztények keresztény hitre térítése egészében véve sikerrel járt, addig nem ez volt a helyzet a muzulmánokkal. Ők ugyanis nyomban megkeresztelkedésük után minden valószínűség szerint visszatértek régi hitükhöz és szokásaikhoz. Ezért - amint a korabeli magyar törvények tanúsítják[5] - még Szent István után két évszázaddal is számos követője volt Magyarországon a muzulmán vallásnak. Arról azonban, hogy a milyen szervezetben éltek, milyen jogokkal rendelkeztek, lényegében nem sokat tudunk.
2. A XI. és XII. századból való magyar törvények a muzulmánokat "izmaelitá"-knak, ritkábban "szaracén"-eknek (ismaelitae, saraceni) nevezik.[6] A rájuk vonatkozó jogszabályok tárgya elsősorban az volt, hogyan kell őket a keresztény egyházba visszatéríteni. Szent László király (1077-1095) egyik dekrétumában elrendelte, hogy az olyan izmaeliták, akik már megkeresztelkedtek és ismét visszatértek az iszlámhoz, régi lakóhelyeikről kiűzendők s más falvakba telepítendők. Kálmán király (1095-1116) viszont úgy rendelkezett, hogy ha valamelyik izmaelitát azon érik tetten, hogy a régi vallási szokásait gyakorolja, arról jelentést kell tenni a királynak, s a feljelentő (delator) a "vétkes" vagyonának felét kapja. Ugyancsak Kálmán király rendelte el azt is, hogy minden izmaelita falu építsen templomot, s mikor az készen van, a fél falu lakosainak el kell hagyniuk lakóhelyüket és valamely más vidéken kell letelepedniük. Elrendelte végül azt is, hogy az izmaeliták lányaikat csak keresztényekhez, azaz magyarokhoz adják feleségül.
Az említett rendelkezések azt célozták, hogy az izmaeliták keveredjenek a keresztényekkel, s így az ország lakosai közötti vallási differenciálódás perspektivikusan szűnjék meg. Mindezek ellenére csak az izmaeliták számának csökkenését sikerült elérni. Valójában nem is igyekeztek a későbbiek során túl szigorúan végrehajtani a rájuk vonatkozó törvényeket. Ebből
- 31/32 -
adódik az, hogy még a XIII. században is valószínűleg tekintélyes számú muzulmán vallású lakosa volt Magyarországnak. Sőt, amint ez a korabeli törvények szövegéből is kiderül, nagy szerepet játszottak az állam pénzügyeinek intézésében.[7] A szigorú egyházi kamattilalomnál fogva nem kis hányadban ők voltak az akkori Magyarország "bankárai" s így jelentős befolyással rendelkeztek a kereskedelem területén.[8] Míg a XI-XII. századbeli dekrétumok vallási vonatkozásban érintették őket, addig a XIII. századbeli dekrétumok főképpen a pénzügyi életben jelentkező nem csekély befolyásukat igyekeznek korlátozni. II. András 1222-ben kiadott Aranybullája kifejezetten megtiltja, hogy izmaelitákat alkalmazzanak az állami pénzügyi hivataloknál. Az Aranybullát kiadó II. András a klérusnak jelentős engedményeket tett az 1233-ban kiadott beregi egyezményben,[9] amelyben az egyház fellépett a gazdasági érdekeiket sértő izmaelita sótisztek ellen.[10]
Ettől az időtől kezdve folyamatosan csökken az izmaelita lakosság. Ennek egyik oka az, hogy felveszik a kereszténységet. Werbőczy István Tripartituma (1514) már egyáltalában nem tesz róluk említést, ami arra enged következtetni, hogy a XVI. század elején Magyarországon már egyáltalán nem, vagy pedig csak csekély számban éltek muzulmánok.
3. Újabb érintkezését jelentik a magyarságnak a muzulmán világgal azok a háborúk, amelyeket Magyarország az oszmán-török szultánokkal folytatott. Ezek a háborúk, mint ismeretes a XIV. században az Anjou-házból származó Nagy Lajos király alatt vették kezdetüket, s hosszabb-rövidebb megszakításokkal elhúzódtak - mondhatjuk - a XVIII. század végéig.[11]
Különös fontossággal bír a kapcsolatok szempontjából a XVI. és a XVII. század. A mohácsi csatát követő 40 évben a Magyar Királyság területének jelentős része került közvetlen török uralom alá. A csata után 15 évvel, 1541-ben foglalta el II. Szulejmán szultán (1520-1566) az ország fővárosát, Budát, s ezzel mintegy 150 évre állandósult az oszmán uralom Magyarország nagy részén. Az ország legnagyobb hányada, amely magában foglalta a Duna és a Tisza mentén elterülő nagy síkságot, török hódoltsággá lett s az Ottomán Birodalom részévé vált.[12]
A királyi Magyarország és Erdély - bár török vazallus állammá vált - többé-kevésbé mentesek maradtak az iszlám befolyása alól. Más volt azonban a helyzet a hódoltsági területen, amely közvetlenül a szultán uralma alá került. Ezen a területen a közigazgatás és a törvénykezés legnagyobb részben a hódítók kezébe jutott, aminek következtében olyan területté lett, amelyen - legalábbis elvileg - a muzulmán jog (sari'a)[13] vált uralkodóvá.
Salamon Ferenc történész nézete szerint a magyar igazságszolgáltatás a hódoltsági területen is tovább működött. A közvélekedés egyenesen árulásnak tekintette, ha egy magyar valamely ügyben az oszmán-törökökhöz fordult igazságté-
- 32/33 -
telért. Az ún. "törökösség" sui generis delictumnak számított.[14]
A hódoltsági területen a régi magyar államszervezet jelentős részben megsemmisült, a vármegyék (comitatus) közgyűlései a királyi Magyarország területén gyűléseztek. A törökök a meghódított területet, amely a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség rovására egészen 1664-ig (a vasvári békéig) folyamatosan terjeszkedett, közigazgatási szempontból "pasalikok"-ra osztották, amelyek élén egy-egy pasa (esetleg beglerbég) állott. Eleinte csak két pasalik volt, a budai és a temesvári; számuk azonban utóbb emelkedett s a hódoltság utolsó évtizedeiben az előbbi kettő mellett találjuk az egri, a nagykanizsai és a nagyváradi pasalikokat. A pasalikok azután tovább tagolódtak szandzsákokra, amelyek élén a szandzsákbégek álltak.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
