Folytatván a korábban írottakat - emlékeink felfrissítése céljából - érdemes újra elővenni néhány jogtörténeti jelentőségű megállapítást.
A német alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht - BVerfG ) 1983 decemberében egy népszámlálási ügyben egész Európa adatvédelmi jogára kiható döntést[1] hozott, amikor az alaptörvénnyel összeegyeztethetetlennek nyilvánította az abban az évben elfogadott népszámlálásról szóló törvény egyes rendelkezéseit. Az e tárgyban oly’ gyakran hivatkozott határozat tartalmi egésze szinte már feledésbe merül, mivel a hivatkozások lassan csak egy-egy címszóval vagy kulcsfogalommal utalnak a döntésre, mint evidenciára, amely immár "támasza és talpköve" az adatvédelem eszmerendszerének, megkerülhetetlen eleme az alapelvek értelmezésnek és a mindennapi gyakorlatnak is.
A híressé vált határozatban a bíróság úgy foglalt állást, hogy az emberi méltóság védelme - mint a német alaptörvény által elsőrendűként védett jog - általános személyiségi jogként biztosítja az egyénnek azt a jogot, hogy alapvetően maga döntsön személyes adatainak kiszolgáltatásáról és felhasználásáról. A BVerfG közvetlenül az emberi méltóság védelméből levezetve fogalmazta meg az információs önrendelkezés jogát, amely csak jelentős közérdekből korlátozható, és amely az általános személyiségi jog része. Ennek tartalma, hogy mindenkinek joga van személyisége szabad kibontakoztatásához, amennyiben mások jogait nem sérti és az alkotmányos rend és az erkölcsi törvény ellen nem vét.
A modern adatfeldolgozás lehetőségei az egyes emberek számára nem átláthatóak, és a polgárokból személyiségük ellenőrizetlen feltárásának lehetősége miatt félelmet válthat ki, ha a jogalkotó csupán a minimálisan szükséges garanciát követeli meg az adatkezelőtől. "A tudomány mai állása szerint a látszólag megfelelően anonimizált adat manapság már egyszerű matematikai műveletekkel újra perszonalizálható."
Az adatok az integrált adatbázisok felállításával - más adategyüttessel együtt - részben, vagy egészben teljes körű személyiségképpé fűzhetőek össze anélkül, hogy az érintett ennek jogszerűségét és felhasználását megfelelően ellenőrizni tudná. Ez az egyén magatartására már csak a pszichés nyomás által is kihatással lehet.
Aki nem tudja kielégítő módon áttekinteni, milyen - őt érintő - információk ismertek az őt körülvevő társadalmi környezetben, és aki a kommunikációs partnere ismereteit nem tudja felmérni, az önrendelkezésének szabadságában lényegesen korlátozva lesz. Az önrendelkezési joggal összeegyeztethetetlen lenne egy olyan társadalmi és jogrend, amelyben a polgárok nem tudhatnák, hogy ki mit mikor és milyen körülmények között tudhat meg róla.
Az egyénnek azonban nincs joga az adatai feletti abszolút és korlátlan uralomra; ő egy társadalmi közösségben, kommunikációs szükséglettel élő személyiség. Az információk, még azok is, amelyek személyesek, nem egyedül az érintettnek van alárendelve. Az egyénnek az információs önrendelkezési jog fentiekből következő, jelentős közérdekből - így például kutatási célból - történő korlátozását alapvetően el kell fogadnia.
Az egészségügyi adatok és dokumentáció kezelése tekintetében a határozat megszületésének idejében már szinte gyakorlat volt a vita, hiszen - amint korábban bemutattuk - a Német Szövetségi Alkotmánybíróság egy 1974-ben indult ügyben 1979-ben hozott döntésében[2] kinyilvánította, hogy "a betegdokumentáció elsősorban az orvosnak szolgál segítségül azért, hogy számára lehetővé tegye, hogy bármikor gyorsan át tudja tekinteni a betegség lefolyását és a kezelést. Az, hogy ő a betegdokumentációban mit tart fontosnak és feljegyzésre érdemesnek, főszabályként az ő megítélésétől függ. Az orvos a beteggel szemben nem köteles a betegdokumentációt gondosan és teljes körűen felfektetni." Ezzel szinte egy időben a Német Szövetségi Törvényszék (Bundesgerichtshof - BGH) 1978-ban megállapította[3], hogy a háziorvosnak a betegdokumentáció vezetése és a beteg tájékoztatása az orvosi tevékenységhez tartozó kötelezettsége, és a rendszerezett betegdokumentáció vezetését az orvos pácienssel szemben fennálló kötelezettségének tekinti.
A különböző jogértelmezés és -gyakorlat azonban viszonylag gyorsan összehangolódott az információs önrendelkezési jog fényében és az egészségügyi dokumentáció körüli jogkérdések már nem az elkészítési kötelezettség, hanem a dokumentáció megőrzése, tartalma és a megismerés lehetősége, valamint a korlátozás elfogadható, jogszerű célja körül csoportosultak.
Magyarországon ez a jogelv az Alkotmány 1989. évi jogállami módosításával kapta meg az alapját: ekkor került be az alapjogok közé a személyes adatok védelméhez való jog önállóan megnevezett értékként. A fogalom a joggyakorlatba (és a jogalkotásba is) az Alkotmánybíróság úgynevezett "személyi szám határozata" - a 15/1991. (IV. 13.) AB határozat - révén érkezett meg, mely lényegében a fenti határozat "implementálása".
Bármilyen jogszabály, amely - az alkalmazott eljárásra tekintet nélkül - személyes adat felvételéről, gyűjtéséről, vagy akármilyen más módon történő felhasználásáról rendelkezik, csak akkor felel meg - a határozat szerint - az Alkotmány 59. §-ának, ha garanciákat tartalmaz arra nézve, hogy az érintett személy az adat útját a feldolgozás során követni, és jogait érvényesíteni tudja.
Az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele és egyben legfontosabb garanciája a célhoz kötöttség. Ebből következik, hogy a meghatározott cél nélküli, "készletre", előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és -tárolás alkotmányellenes.
Ezen elvek alapján született meg a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (majd az azt felváltó, az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény), valamint néhány év múlva az egészségügyi és hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény.[4]
Korábbi írásunkhoz hasonlóan - a magyar gyakorlatból vett néhány példa mellett - az európai adatvédelmi gondolkodásmódra rendkívül nagy hatást gyakorló német nyelvű joggyakorlat néhány tanulságos és a tárgyban jellemző esetét villantjuk fel.
- 103/104 -
Elsőként a Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.312/2007/9. számú határozatát mutatjuk be.
Az alapügyben 2006-ban hozott közigazgatási határozat szerint a betegdokumentáció helyszíni ellenőrzése során szúrópróbaszerűen kiválasztott hét betegkartonból az tűnt ki, hogy a gondozott betegeknél a szakmai előírások szerinti vizsgálatok nagy részére nem került sor. A határozat értelmében az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) dokumentációs kötelezettségre vonatkozó előírásait a háziorvos folyamatosan megszegte. A dokumentálás nagyfokú hiánya miatt a betegek állapota nem követhető nyomon, így megfelelő kezelésük sincs biztosítva.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
