A jogértelmezés lehetséges eszközei között nehezen alábecsülhető helyet foglal el a joglogikai maximák segítségével történő interpretáció - ez különféle, eredetüket tekintve legtöbbször a római jog klasszikus korszakára visszamenő alapelvek segítségével történik, amelyek az ellentétes értelmű rendelkezések közti eligazodást, és az adott szabályok értelmének feltárását segítik.[1] E regulák közül az in fraudem legis eljáráshoz kapcsolódik azon megállapítás, miszerint gyakorta a jog szó szerinti érvényesítése a törvény szellemével ellentétes méltánytalansághoz, vagyis jogtalansághoz vezet. Cicero is idézi ezt a - már a köztársaság korában igen elterjedt - proverbiumot, ami máig az általa közvetített megfogalmazásban maradt használatban: "summum ius summa iniuria", vagyis a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz.[2]
Jelen írás célkitűzése igen szerény, igényét nem annyira áttekintő, mint inkább betekintő jellegű: először röviden vázolja magának az interpretatio fogalmának a kialakulását és jelentésváltozásait, ezt követően e mondás mint jogértelmezési elv előfordulását veszi sorra a római irodalom forrásaiban, végezetül pedig e proverbium továbbhatására tesz kitekintést Rotterdami Erasmus mint az egyik legfontosabb közvetítő tudós humanista Adagia című művében.
Az interpretatio kifejezés eredetét és jelentését megvilágítandó tekintsünk át néhány szöveghelyet, hogy milyen kontextusban szerepel az interpres és az interpretari fogalom Plautusnál,[3] és az archaikus római irodalom egyéb, jórészt csak töredékesen hagyományozott szerzőinél! A Poennulusban a rabszolga szerint urának mondandóját csak Oedipus tehetné érthetővé, aki a
- 221/222 -
Sphinx titkát is megfejtette,[4] a Pseudolusban egy kibetűzhetetlen levél tartalmát pedig senki más, csupán a Sibylla volna képes megfejteni.[5] Mindkét esetben szerfelett homályos szövegek értelmének kibogozásáról van szó, amire csupán az oraculumok, a jóslatok és a nagy mitikus rejtélyek feltárói lehetnek hivatottak, vagyis a szerző az interpretan tevékenységet itt a vallási misztériumok körébe vonja, és megfejteni, rejtélyt feloldani értelemmel ruházza fel.[6] A Bacchidesben az alkalmatlankodó hírnököt komikus formában, ám igen nyomatékosan - kézzelfogható magyarázattal fenyegetve - szólítják fel távozásra,[7] mire az, miután ezen, erősen parafrazeált nyomatékosítást a maga számára értelmezte, jobbnak látja óvatosabban eljárni.[8] A Cistellariában egy atya a vele beszélgető hetéra szavaiból azt véli leszűrhetni, hogy ez volt fiának az elcsábítója;[9] ezen a ponton nem annyira a beszélgetőpartner rejtélyes szavaiból és kifejezésmódjából kell valamit kihámozni, sokkal inkább az egész szituációból levont következtetést, szubjektív vélekedést jelzi az interpretor megfogalmazás.[10] A másik fél emlékezetének felfrissítését, egy adott esemény felidézését is lehet az interpretan verbummal jelölni,[11] másutt egy kétséges tényállás kipuhatolóját, felderítőjét,[12] illetve egy terv kivitelezőjét[13] jelöli az interpres kifejezés, ezen utóbbi esetben az internuntius[14] szinonimájaként. Egy metaforikus fordulatokkal folytatott vitából téves értelmezéssel levont következtetés hamis voltát jelzi a"... pervorse interpretaris"[15] kijelentés.
Plautus tehát kétféle konnotációval használja az interpres és az interpretan kifejezéseket, egyfelől azok eredeti, közvetítést jelentő, másfelől az értelmezés, megértés, megértetést jelölő, átvittebb és közvetettebb értelmében, ez utóbbi jelentés pedig számos ponton egyfajta irracionális, a religio szférájába tartozó tevékenységet is magába foglal.[16] Ezt látszik megerősíteni a Plautus utáni és Cicero előtti néhány fragmentum is. Egy pacuviusi[17] töredék az interpres feladatát az augurok és a hamspexek[18] értelmező tevékenységével kapcsolja össze, valamint egy baljóslatú prodigiumot[19] is említ,[20] vagyis a római vallási intézmények környezetébe helyezi az értelmezési tevékenységet. Az Ilias egy latin nyelvű fordításából származó fragmentum[21] Agamemnón azon szövegének egyik sorát tartalmazza, amelyben Kalkhas jóslatára reagál; a homérosi szöveggel[22] való összevetés után egyértelművé válik, hogy az interpres itt a görög mantis szót adja vissza. Szintén Pacuviustól származik azon töredék, amely szerint az interpretan tevékenysége a homályos megfogalmazású szövegek értelmezésében olykor igen bizonytalan találgatásokra van utalva.[23] Ezek alapján feltételezhetjük, hogy kezdetben az interpres nem csupán az emberek, hanem az isteni és az emberi szféra között is közvetítői tevékenységet látott el, így tehát feladatának ellátása során nem csupán a logikára kellett támaszkodnia, hanem bizonyos, az irracionalitás kategóriájába tartozó eszközöket is igénybe kellett vennie.[24]
E kifejezések vallási használatára a Corpus Ciceronianumban, valamint az egyéb arany- és ezüstkori szerzőknél is számos helyen találhatunk példákat; e funkciójukban interpretesként említik az augurokat, a haruspexeket, a decemvireket és a perzsa magusokat,[25] valamint az interpretan tárgyát képezik a religio szférájába tartozó jóslatok, csodás és baljós jelek, villámok, álmok, valamint általánosságban az istenek akarata és a vallási jelenségek.[26] Számos esetben az interpres és a coniector kifejezések egymás kölcsönös megvilágításául és magyarázatául szolgálnak.[27] Cicero szerint ezen
- 222/223 -
értelmezési tevékenységre a vallás bizonyos jelenségeinek homályos és kétséges volta miatt[28] van szükség, így tehát nem lehet meglepő, hogy az interpretatio fogalmát a religio körén kívül is, így például a filozófiai polémiákban[29] nagy előszeretettel hozták kapcsolatba homályos és nem egyértelmű tartalmakkal.[30] A szakrális konnotációval párhuzamosan megtalálható azonban az interpres leghétköznapibb és leggyakorlatiasabb, vagyis a diplomáciai, a közigazgatási, a hadügyi és a kereskedelmi területen felbukkanó jelentése is; ezen esetekben az interpres nem egyéb, mint tolmács, illetve fordító. A tolmács a források tanúsága szerint szóról szóra, verbum pro verbo fordít,[31] s e szempontból az esetlegesen mástól átvett gondolatokat egyéni fordulatokkal és stíluselemekkel gazdagítva megfogalmazó és visszaadó szónok ellentétének tekinthető. Ezen egyénítési lehetőségekkel élve járt el Cicero görög rétorok beszédeinek latin nyelvű átültetése során[32] és filozófiai műveiben - így például a De legibusban[33] és a De officiisben[34] - a görög minták felhasználását tekintve.[35] Horatius az Ars poeticában az interpres módjára végrehajtott, szóról szóra történő fordítás ellen foglal állást a költőknek adván tanácsot,[36] Quintilianus pedig éppen interpres volta miatt vitat el egy költőtől mindennemű egyediséget.[37] Az interpretatio mint terminus technicus először a retorikában fordul elő, nevezetesen az Auctor ad Herenniumnak a szónoki figurákat taglaló eszmefuttatásában,[38] miszerint a geminano egy fajtája, a conduplicatio - vagyis az előző gondolatsor szinonim fogalmakkal való megismétlése - csak annyiban különbözik az interpretatiótól, hogy míg a verbum pro verbo fordítás más, addig az ott tárgyalt conduplicatio azonos nyelven megfogalmazott gondolatsor tartalom- és formahű visszaadása.[39] Quintilianus a Cornificius által szónoki figurának nevezett interpretatiót nem sorolja a retorikai figurák közé,[40] hanem csupán a szónoki képzés során alkalmazható gyakorlatok egyikét látja benne.[41] Az interpretatio bizonyos esetekben a szavak etimológiai analízisét,[42] valamint görög terminus technicusok latin nyelven történő, mentül pontosabb, elemző igényű visszaadását jelenti,[43] amelynek során azonban, amint erre Cicero is figyelmeztet,[44] óvakodni kell a túlságba vitt, szőrszálhasogató precizitástól.[45] Mindezzel együtt nem találkozhatni a latin irodalomban valamiféle fordításelmélettel, a Cicero által megfogalmazott intelmeket csak jóval később, Hieronymusnál láthatjuk viszont,[46] annál is inkább, mert a rómaiak számára az eredeti alkotás és az azzal versenyre kelő,[47] ám abból akár fordításban részeket átvevő utánköltés közötti határ meglehetősen elmosódónak tűnt.[48] Az eddigiekből tehát leszűrhető, hogy a cicerói korban két, egymástól világosan elkülöníthető értelemben volt az interpres kifejezés használatban: egyfelől mint interpres deorum, vagyis a religio körébe tartozó jelenségek megvilágítása által az isteni akaratot az emberi szféra felé közvetítő személy meghatározása - másfelől pedig (minthogy a vallási jelentéstartalom nem foglalta le a kizárólagosság igényével magának e fogalmat) az emberi kommunikációban a nyelvi akadályok áthidalásával közvetítő[49] fordító és tolmács megnevezéseként.[50]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
