Különös jelentőséget kap, egyben kitűnően szemlélteti a vételár (pretium) megállapításának a veszélyátszállásra gyakorolt hatását a felek által alkalmazott ármeghatározási mód súly, szám, mérték szerint meghatározott, többnyire helyettesíthető dolgok (res, quae pondere numero mensura constant),[1] adásvétele, az ún. emptio ad mensuram esetén. A vételár meghatározottsága, az ügylet perfektuálódása és a veszélyátszállás kapcsolata ugyanis a legszemléletesebben talán az emptio venditio e sajátos antik római alakzatának dogmatikai szerkezetét elemezve mutatható be, hiszen az említett árukat, így a forrásokban leggyakrabban gabonát, bort, olajat, továbbá dologösszességek meghatározatlan mennyiségű és minőségű tömegét - például egy számolatlan nyájat - akár átalányáron, akár egységáron, azaz a vételtárgy lemérésére alkalmas mértékegység szerint megállapított pretium ellenében is lehetett adni-venni.[2] A pénzbeli ellenszolgáltatás megállapítására vonatkozó klauzulapár természetesen nem csupán az adásvételre korlátozódott, az emptio vendition kívül a locatio conductio operis esetén is gyakran alkalmazott kikötés volt az ókori Rómában.[3]
Az eladó és a vevő által választott árklauzula (egységár vagy átalányár) emptio ad mensuram esetén alapvetően meghatározta a veszélyátszállás időpontját és ezen keresztül a - periculum fogalmának az irodalomban számos szerző által megfogalmazott differenciált felfogását követve,[4] a szerződésspecifikus, elsősorban mennyiségi veszélyt (periculum quantitatis) jelentő - kockázatnak a felek közti megoszlását. Átalányár esetén ugyanis a megállapodással nyomban átszállt a veszély az emptorra, míg egységár esetén mindez - megfelelő határidő kitűzésével[5] - nyilvánvalóan csak a leméréssel, leszámolással történhetett meg, mivel ekkor lett konkrétan ismert a vételár, illetve az áru, és vált befejezetté az ügylet.
Amint arról M. Porcius Cato De agri cultura címmel, az i.e. II. században megjelent, az itáliai földbirtokosokat a mezőgazdasági munkák elvégzésével, a termékek értékesítésével kapcsolatos szerződések jogi vonatkozásait illetően is fontos szaktanácsokkal ellátó műve tudósít, az egységáron megkötött emptio ad mensuram már a köztársaság korában bevett gyakorlat volt. A hordós bor eladásával kapcsolatban az alábbi formulát (lex vini in doliis) javasolja a szerző olvasóinak.
Cato agr. 148:[6]
Vinum in doliis hoc modo venire oportet. (1) Vini in culleos singulos quadragenae et singulae urnae dabuntur. Quod neque aceat neque muceat, id dabitur. (2) In triduo proxumo viri boni arbitratu degustato. Si non ita fecerit, vinum pro degustato erit; quot dies per dominum mora fuerit, quo minus vinum degustet, totidem dies emptori procedent. (3) Vinum accipito ante K. Ian. primas. Si non ante acceperit, dominus vinum admetietur. Q u od admensus erit, pro eo dominus resolvito. Si emptor postularit, dominus ius iurandum dabit verum fecisse. (4) Locus vinis ad K. Octobres primas dabitur. Si ante non deportaverit, dominus vino quid volet filia faciet. Cetera lex, quae oleae pendenti.
A borvétellel kapcsolatos híres catói formula a fentiek szerint pontosan rögzíti a hordóban tárolt bor értékesítésének folyamatát. A szerződési minta mindjárt a kimérés szabályainak ismertetésével kezdődik. Eszerint az eladónak minden culleusra[7] 40 és 1 urna bort kell számolnia, továbbá minőségi garanciát vállalva köteles ígéretet tenni, hogy romlott bort (acor, mucor) nem ad át. Ezt követően a vevő, boni viri arbitratu eljárva, három napon belül megkóstolhatja (degustatio)[8] az árut. Ha ezt nem teszi meg, a bort megkóstoltnak kell tekinteni. Ahány nap késedelem történt a borkóstolásban a tulajdonos (az eladó) hibájából, annyi napot kell a vevő javára hozzátenni. A bort a vevőnek a következő január 1-ig kell átvennie. Ha pedig nem veszi át, a tulajdonos mérje ki a bort. Amennyit kimért, annyiért köteles a vevő fizetni. Ha a vevő kéri, a tulajdonosnak esküt kell tenni, hogy becsületesen járt el. Helyet a bornak a következő október 1-ig kell biztosítania. Ha addig nem viszi el a vevő, a tulajdonos azt csinálhat a borral, amit akar. Egyébként ugyanazok a szabályok irányadóak, mint a fán lévő olajbogyó esetén.
A catói szöveg alapján a jogi értelemben vett traditio mensura formájában valósul meg a hordós bor eladásánál, mégha rögtön nem is szállítják el az árut.[9] Ekképpen a ténylegesen szolgáltatandó árumennyiség, valamint a - kimért bor és az egységár
- 22/23 -
alapján számított - pontos vételár csak a mensura lebonyolítását követően konkretizálódik. A megállapított egységárat a vevő tehát csak a részére szolgáltatott konkrét mennyiség után volt köteles fizetni. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a legújabb irodalomban Jakab álláspontja alapján a szövegben a "resolvito" ige nem a vevő fizetési kötelezettségére (rem solvito) utal, hanem "feloldani, felszabadítani" jelentésében az eladóra vonatkozik, annak a kötelem alóli szabadulását fejezi ki.[10] A szerző értelmezése szerint tehát a "quod admensus erit, pro eo dominus resolvitur" fordulat az "amennyit kimért, annyira nézve szabadul (a kötelemből)"[11] jelentéssel bír. Jakab véleménye alapján ugyan vitathatatlan joghatása a mensurának a vételár áruegységenkénti rögzítése, ez azonban olyannyira egyértelmű következménye a kimérésnek, hogy az szerződési kikötésként teljesen banális és felesleges lenne.[12] A magam részéről a többségi - így Thielscher[13] vagy Pennitz[14] által is képviselt - állásponthoz csatlakozva, ha úgy tetszik, a hagyományos értelmezést elfogadva,[15] a vevő vételárfizetési kötelezettségére vonatkoztatom a kifejezést. Kétségtelen ugyanis, hogy a catói szerződésminta a vételárat az áru lemérésére alkalmas mértékegység (culleus) szerint, egységárként határozza meg, ezzel teljesen összhangban a vevőnek nyilvánvalóan csak annyit kell fizetni, amennyit az eladó ténylegesen is kimért. A szövegben megfogalmazott mintaformulát - Lübtow,[16] Thielmann,[17] Pennitz[18] és Jakab[19] tézise nyomán - az árverési értékesítés keretei között értelmezve, magát az egységárat minden valószínűség szerint a lefolytatott liciteljárás során tett legjobb ajánlat alapján határozták meg.[20] Tekintettel arra, hogy a kimérésre és így a pontos vételár megállapítására csak egy későbbi időpontban került sor, elengedhetetlen volt, hogy a vevő a pretium megfizetésére stipulatio formájában vállaljon kötelezettséget.[21]
A catói szöveg nem ad pontos eligazítást arról, hogy mikor is kell a feleknek végrehajtani a mensurát, csak annak végső határidejét adja meg (ante K. Ian. primas). Ezen túlmenően a bor megromlásának veszélye okán háromnapos jogvesztő határidőt iktattak be a felek a minőségi kontrollra (degustatio). Ha a vevő nem veszi át az árut a kitűzött határidőig - január 1-ig -, az eladó végzi el a hordóban lévő bornak a vételár megállapításához szükséges lemérését, mely mennyiségnek megfelelő vételár fizetésére köteles az emptor.[22] A bor kiöntését (effusio vini) viszont csak a következő szüret előtt, októberben engedi meg a catói formula az eladó számára.[23] Nyilvánvaló, hogy csupán a mensurát követően beszélhetünk határozott árról, addig a periculum est emptoris szabály sem érvényesülhet, tehát az eladó viseli a veszélyt. A leméréssel viszont átszáll a periculum a vevőre, függetlenül attól, hogy rögtön elszállítja vagy továbbra is az eladó tárolja az árut. Értelemszerűen, minél hosszabb idő telik el a megállapodás és a mensura végrehajtása között, annál nagyobb rizikót vállal magára az eladó. A lemérésre megszabott határidő hossza így kétségkívül komoly befolyásoló tényező volt a felek alkufolyamatában: a nagyobb kockázat magasabb egységárat is eredményezett, míg egy a megállapodáshoz viszonylag közel eső időpontban, például a szüretet követő egy-két héten belül végrehajtott leméréssel, és ezzel a vevő részéről történő korai veszélyátvállalással minden bizonnyal csak alacsonyabb áron kerülhetett sor az értékesítésre.
A felek által választott árklauzula és a veszélyátszállás kapcsolatát elemezve e körben Cato mellett érdemes röviden felidéznünk az i.e. I. században élt polihisztor és régiségkutató, Marcus Terentius Varro "A mezőgazdaságról" címmel írott munkájának (Rerum rusticarum libris tres)[24] egy-egy szöveghelyét is. A juhnyáj eladásának szerződési formulájáról (emptio ovium) szóló pontban ugyanis a következőket írja Varro.[25]
Varro rust. 2, 2, 5:[26]
In emptionibus iure utimur eo, quo lex praescripsit. In ea enim alii plura, alii paucoria excipiunt; quidam enim pretio facto in singulas oves, ut agni cordi duo pro una ove adnumerentur, et si quoi vetustate dentes absunt, item binae pro singulis ut procedant...
A catói formulához hasonlóan minden bizonnyal ugyancsak az árverési értékesítés keretei között értelmezhető[27] modell szerint a szerződési ajánlatba egyesek több, míg mások kevesebb kikötést tesznek. Ennek során megállapíthatják a vételárat egy birkára, azaz egyedenként külön-külön is. Ebben az esetben azonban a varrói formula alapján két utószülött bárány, valamint két fogatlan öreg példány csak egynek számít. Egységáron (darabáron) történő értékesítéskor így nyilvánvalóan csak a szerződés megkötése után, az eladott állatok pontos megszámolását, az egyedek átadását és átvételét, egyben minőségi kontrolljukat is magába foglaló traditio lefolytatásával (adnumeratio)[28] konkretizálódik, lesz a veszélyátszálláshoz kellőképp meghatározott a vételár. Ekképpen az árverési ajánlatba felvett, az árképzést meghatározó több-kevesebb (plura-pauciora) kikötésnek komoly szerepe volt a felek közötti szerződéses kockázat elosztásában is.[29] Az egységár-átalányár klauzulapár még élesebben rajzolódik ki a következő, egy kutyafalka eladásáról szóló varrói szövegben:
Varro rust. 2, 9, 7:
Sequitur quartum de emptione... alii pretium faciunt in singula capita canum, alii ut catuli sequantur matrem, alii
- 23/24 -
ut bini catuli unius canis numerum obtineant, ut solent bini agni ovis, plerique ut accedant canes, qui consuerunt esse una.
Eszerint tehát egyesek úgy adják el a falkát, hogy a vételárat külön állapítják meg minden egyes kutyára, mások úgy, hogy a kölykök kövessék az anyjukat, azok így mintegy tartozékként benne foglaltatnak az árban, megint mások pedig két kölyökkutyát számolnak egy darabként, amint általában két bárányt vesznek egy juh árában. A többség azonban úgy vélekedik, hogy együtt, azaz tulajdonképpen átalányáron, összáron értékesíti az összeszokott állatokat.
Összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a nem jogi forrásainkból is egyértelműen kitűnik: az ókori Róma mindennapi szerződési praxisában már a köztársaság korában gyakran alkalmazták emptio ad mensuram esetén az átalányáregységár klauzulapárok valamelyikét. Míg uno pretio eladáskor a veszély a szerződéskötéssel nyomban átszállt a vevőre, addig egységáron történő értékesítéskor csak a leméréssel, leszámolással lett befejezetté az adásvétel. Árverési vétel esetén a szerződéskötés és az ügylet perfektuálódásának, ezzel a veszély átszállásának - közelebbről az egységár megállapítását célzó liciteljárás lefolytatása és az áru, valamint a pretium konkretizációját szolgáló leszámolás, kimérés megtörténtének - eltérő időpontja még kézenfekvőbb.[30] A vizsgált időszakban ugyanis általánosan jellemző volt, hogy a készvételek mellett a nagyobb értékű vagy nagyobb mennyiségű áru értékesítésére árverési formában került sor,[31] amelyet nyilvánvalóan nem szállított az eladó az aukció helyszínére. A bemutatott forrásszövegek ekképpen jól illusztrálták azt is, hogy a felek által az árképzés során alkalmazott szerződési kikötés alapvetően meghatározta a szerződő partnerek közötti kockázatmegosztást.
Bár az átalányár-egységár szerződési kikötésként a Corpus Iuris több szövegében[32] is megjelenik, a felek által választott árklauzula és a veszélyátszállás kapcsolatát a legszemléletesebben Gaiusnak az edictum provinciale szövegéhez írt kommentárja X. könyvéből a Digestába felvett, az emptio ad mensuram témakörét tárgyaló fragmentum mutatja be.
Gaius D. 18, 1, 35, 5-7 (libro 10 ad edictum provinciale):[33]
(5) In his quae pondere numero mensurave constant, veluti frumento vino oleo argento, modo ea servantur quae in ceteris, ut simul atque de pretio convenerit, videatur perfecta venditio, modo ut, etiamsi de pretio convenerit, non tamen aliter videatur perfecta venditio, quam si admensa adpensa adnumeratave sint. Nam si omne vinum vel oleum vel frumentum vel argentum quantumcumque esset uno pretio venierit, idem iuris est quod in ceteris rebus. Quod si vinum ita venierit, ut in singulas amphoras, item oleum, ut in singulos metretas, item frumentum, ut in singulos modios, item argentum, ut in singulas libras certum pretium diceretur, quaeritur, quando videatur emptio perfici. Quod similiter scilicet quaeritur et de his, quae numero constant, si pro numero corporum pretium fuerit statutum. Sabinus et Cassius tunc perfici emptionem existimant, cum adnumerata admensa adpensave sint, quia venditio quasi sub hac condicione videtur fieri, ut [in singulas amphoras contrahatur aut][34] in singulos metretas aut in singulos modios quos quasve admensus eris, aut in singulas libras quas adpenderis, aut in singula corpora quae adnumeraveris.
(6) Ergo et si grex venierit, si quidem universaliter uno pretio, perfecta videtur, postquam de pretio convenerit: si vero in singula corpora certo pretio, eadem erunt, quae proxime tractavimus.
(7) S ed et si ex doleario pars vini venierit, veluti metretae centum, verissimum est (quod et constare videtur) antequam admetiatur, omne periculum ad venditorem pertinere: nec interest, unum pretium omnium centum metretarum in semel dictum sit an in singulos eos.
A terjedelmes szövegben Gaius arról értekezik, hogy azon dolgok esetén, amelyek súly, szám, mérték szerint meghatározottak, mint például gabona, bor, olaj, ezüst, vagy ugyanaz érvényes, mint másoknál, tehát amint megállapodtak a vételárban, az adásvétel perfektnek tekintendő, vagy ellenkezőleg, habár megegyeztek az árban, az adásvétel mégsem befejezett addig, amíg a lemérést, kimérést vagy a leszámolást el nem végzik. Ha ugyanis az összes bort, olajat, gabonát vagy ezüstöt, bármennyi is az, átalányáron adták el, ugyanaz a szabály érvényes, ami az egyéb dolgoknál. Ha azonban a bort úgy adták el, hogy az árát amphoránként, az olajét mérőnként, a gabonáét vékánként és az ezüstét fontonként határozták meg, kérdés, hogy mikor kell az adásvételt perfektnek tekinteni. Hasonlóképp vetődik fel a kérdés azoknál a dolgoknál, amelyeket leszámolnak, ha a vételárat darabonként határozták meg. Sabinus és Cassius szerint - idézi Gaius - az adásvétel akkor perfekt, amint megtörtént a leszámolás, kimérés, lemérés, mert az adásvétel mintegy
- 24/25 -
azzal a feltétellel létrejöttnek látszik, hogy minden egyes amphorára megköttetik vagy minden egyes mérőre vagy minden egyes vékára, amit lemérsz, vagy minden egyes fontra, amit kimérsz, vagy minden egyes darabra, amit leszámolsz. Ezért ha nyájat adtak el, ha az egész átalányáron történt, az ügylet perfektnek számít, miután megegyeztek a vételárról. Ha azonban a vételárat egyedenként határozták meg, ugyanaz érvényes, mint az előzőekben. Azonban ha egy borospincéből az ott tárolt bornak csak egy részét adják el, például száz mérőt, úgy kétségtelenül helytálló az a megállapítás, miszerint a lemérésig az eladó visel minden veszélyt, tekintet nélkül arra, hogy a száz mérőre a felek átalányárat vagy egységárat kötöttek ki.
A gaiusi szöveg szerint súly, szám, mérték szerint meghatározott dolgok adásvétele - emptio ad mensuram - esetén a szerződő partnerek előtt két lehetőség áll: megállapíthatják a pretiumot átalányárként, összárként, de akár az áru lemérésére alkalmas mértékegységben is, azaz egységárként, darabárként. A szerződés tárgya - "res, quae pondere numero mensura constant" - is egyértelműen jelzi, hogy a szövegben a jogász az emptio ad mensuram kérdéskörét tárgyalja. Kiemelendő azonban, hogy e Gaius-fragmentum az egyetlen jogi forrásszövegeink közül, amely az adásvétellel összefüggésben a helyettesíthető dolgok (res fungibiles) megjelölésére a "[res], quae pondere numero mensura constant" kifejezést használja.[35] Kétségtelen, hogy a forráshely első felében szereplő vételtárgyak - gabona, bor, olaj, ezüst - tökéletes iskolapéldái a helyettesíthető dolgoknak.[36] A res fungibiles vonatkozásában általános meghatározás, hogy e körbe olyan dolgok tartoznak, amelyek a forgalomban nem egyedileg megjelölve szerepelnek, hanem súly, szám, mérték szerint szokás meghatározni őket, mivel nagy tömegű, egymással egyenértékű és felcserélhető példányban fordulnak elő.[37]
Amint arra Bessenyő is felhívja a figyelmet, a Zasius által bevezetett és a pandektisztikában elterjedt res fungibiles elnevezés helyett az antik források a helyettesíthető dolgokat csak körülírva (res, quae pondere numero mensura consistunt) voltak képesek kifejezni.[38] Jakab azonban kiemeli, hogy a quae pondere, numero, mensura constant dologkategóriája nem esik teljesen egybe a modern helyettesíthető dolgok - a kicserélhetőséget kifejező, objektív - definíciójával.[39] A fogalmat a kötelmi jogviszonyokban a római jogászok ugyanis szubjektív értelemben is használják,[40] azt jelölve vele, hogy a kötelem tárgya mennyiségileg és minőségileg meghatározott, generikus vagy fajlagos szolgáltatás.[41] Ekképpen a szerző szerint a gaiusi forrásban szereplő átalányár-egységár szerződési kikötése sem korlátozódik csupán a helyettesíthető dolgokra. Jól mutatja ezt a vizsgált fragmentumnak a hatodik, egy nyáj adásvételére vonatkozó szakasza, az állatok ugyanis nyilvánvalóan nem esnek a helyettesíthető dolgok objektív fogalma alá.[42]
Magam is egyetértek azzal, hogy a helyettesíthetőség e vonatkozásban szubjektív formában értelmezendő, hiszen a felek a kötelem tárgyát képező szolgáltatást természetesen - objektíve - helyettesíthető dolgok esetén is meghatározhatják specifikusan és fordítva - korlátozottan generikus vagy zártfajú kötelmeknél -, helyettesíthetetlen dolgokkal is lehet generikusan tartozni. Az objektív értelemben vett helyettesíthetőség, kicserélhetőség egyébként is csupán az ingó dolgok sajátja lehet, az átalányár-egységár szerződéses kikötésére mégis találunk forráspéldát ingatlanok esetében. A mindennapi szerződési praxisban tehát telkek eladásakor is alkalmazták a vizsgált árklauzulák valamelyikét:[43] a felek megállapodhattak átalányárban, de meghatározott területmérték - így iugerumok -szerinti egységárban is. Utóbbi esetben kézenfekvően a "mensura", azaz a telek agrimensorok általi pontos felmérése szükségeltetett a fizetendő vételár meghatározásához.[44] Véleményem szerint ezért a vizsgált árklauzulapár minden olyan esetben előfordulhat, ahol a vételtárgy(ak) súly, egyéb mérték vagy mérőszám által meghatározott(ak), így a feleknek van lehetőségük a pretiumot az áru, illetve az azt képező dolgok vagy dologösszesség egészére átalányárként, úgyszintén a lemérésre alkalmas mérték szerint egységenként is meghatározni. Szükséges ehelyütt azonban egy további megszorítást is tennünk: ha ugyanis a "res, quae pondere numero mensura constant" terminus technicusával tárgyak olyan körét határozzuk meg, ahol egy adott fajtához tartozás számít döntőnek a forgalom szempontjából, nem pedig a dolgok egyedisége,[45] továbbá, ahol a mennyiség megadása elegendő a certum datio megvalósulásához,[46] úgy a kikötött árklauzula önmagában csak akkor van hatással a felek közti kockázatmegosztásra, ha a mensura nem elsősorban az áru, hanem éppenséggel a vételár megállapításához elengedhetetlen. Generikus szolgáltatások esetén ugyanis, amikor magához a teljesítéshez is nélkülözhetetlen az átadásra szánt dologegyedek lemérés, leszámolás útján történő elkülönítése - amint azt alább Gaiusnál is látjuk majd -, magától értetődően semmilyen hatása nincs a felek által választott árklauzulának a veszélyátszállásra. Lévén a mensurát mindenképp le kell folytatni, ebben az esetben az átalányár-egységár kikötés teljesen irreleváns.
- 25/26 -
Ha az összes bor, olaj stb. (omne vinum vel oleum etc.) értékesítésére átalányáron - ahogy Gaius a forrásban jelöli, uno pretio (más forrásokban még: aversione,[47] illetve universaliter[48]) - kerül sor, ugyanaz az előírás érvényesül, mint egyéb dolgoknál: "idem iuris est quod in ceteris rebus" - mondja a klasszikus jogtudós. A Gaius által hivatkozott főszabály alapján pedig a vételár - itt az átalányár -meghatározásával az ügylet nyomban perfektté válik (...simul atque de pretio convenerit, videatur perfecta venditio.[49]). Ha ugyanis az egész raktárkészletet átalányáron, összáron adják el, attól függetlenül, hogy konkrétan nem ismert a vevő vagy akár egyik szerződő partner előtt sem az áru tényleges mennyisége (pontosan hány liter, darab stb.), a szerződéskötés időpontjában a merx objektíve vitathatatlanul pontosan meghatározott. De ugyanígy certum az annak ellentételezéseként fizetendő vételár (átalányár) is. Az ügylet befejezett, mint kötelmi jogviszony hiánytalanul megvalósult, ekképpen teljesen logikusan alkalmazza a jogász a szerződéskötéssel egy időben, az adásvétel perfektuálódásával átszálló veszélyviselés (fő)szabályát.
Az átalányáron történő értékesítés és az azonnali perfektuálódás összefüggését erősíti meg Gaius a vizsgált fragmentum következő, egy nyáj adásvételéről szóló hatodik szakaszában is (Ergo et si grex venierit, si quidem universaliter uno pretio, perfecta videtur, postquam de pretio convenerit.[50]). Így, ha egy egész nyájat adtak el, és mindez átalányáron történt, az ügylet perfektnek számít, miután megegyeztek a vételárról. E határozatlan mennyiségű és minőségű dologösszesség[51] per aversionem értékesítése esetén tehát Gaius szerint a perfecta emptio főszabálya érvényesül: amint megállapodtak a felek a vételárban, a periculum átszáll a vevőre, jóllehet a ténylegesen szolgáltatandó egyedeknek sem a mennyisége, sem a minősége nem ismert pontosan a szerződő partner előtt.[52] Ezáltal a szokásos ügyleti kockázatot kétségtelenül jóval meghaladó veszély hárul az emptorra, mely minden bizonnyal jelentős árleszorító hatással is bírt.
Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy a romanisztikában már régtől[53] kedvelt téma volt az emptio per aversionem és az emptio spei közötti párhuzamok keresése. Amint arra legújabban Benke is rámutat,[54] valóban jelentős - így például a szokásosnál magasabb ügyleti kockázatban és az annak felvállalása miatt kialkudott alacsonyabb vételárban, a veszélyátszállás sajátos értelmezésében, a szavatossági igényekről való, vevő általi hallgatólagos lemondásban megnyilvánuló - hasonlóságokat mutat a két ügylet. Casavolával[55] ellentétben helyesen állapítja meg a szerző azt is, hogy a per aversionem vétel valójában emptio rei, dologvétel.[56] A reményvétellel kapcsolatban másutt már kifejtett - az emptio spei lényegét egyáltalán nem annak speciális tárgyában, hanem a szokásos üzleti kockázat mértékét meghaladó, éppen a feltétlen vételárfizetési kötelezettségben megjelenő aleatórius jellegében megragadó - álláspontomnak[57] megfelelően nem értek azonban egyet Benke azon véleményével,[58] hogy az elhatárolásban e ténynek (ti. az emptio per aversionem dologvétel jellegének) bármilyen jelentősége lenne. A leglényegesebb közös eleme a két ügyletnek kétségtelenül a szokásos mértéket meghaladó szerződéses kockázat. A különbség viszont korántsem a szerződések tárgyában, sokkal inkább azok dogmatikai szerkezetében mutatkozik meg. A reményvételnél (emptio spei) a felek megállapodásával a vevőre telepített rizikó oly fokú és természetű, hogy a szerződéskötéskor még ismeretlen mennyiségű és minőségű áru részére történő szolgáltatása hiányában is köteles megfizetni a vételárat. Helyettesíthető dolgok, illetve dologösszességek határozatlan tömegének átalányáron történő értékesítésekor (emptio per aversionem) pedig - bár a szerződéskötés és a mensura lefolytatása közé egy olyan bizonytalan kimenetelű előkészítő szakasz iktatódik be, mely az emptor részére ténylegesen szolgáltatandó vételtárgyaknak mind a minőségére, mind a mennyiségére hatással van - a vevő az előre kikötött átalányárat tartozik szolgáltatni.
Más a helyzet azonban, ha a felek egységárban állapodtak meg, azaz a vételárat a szolgáltatandó dolog mennyisége vagy darabszáma szerint határozták meg. A jogtudós fel is teszi a kérdést: ebben az esetben mikor perfektuálódik az ügylet, és ezzel együtt mikor száll át a veszély a vevőre? (Quod si vinum ita venierit, ut in singulas amphoras, item oleum, ut in singulos metretas, item frumentum, ut in singulos modios, item argentum, ut in singulas libras certum pretium diceretur, quaeritur, quando videatur emptio perfici.[59]). A magát szabiniánusnak valló Gaius,[60] kézenfekvően csak Sabinus és Cassius véleményét megemlítve, az imént feltett kérdést úgy válaszolja meg, miszerint ha a szerződő partnerek a vételárat a szolgáltatandó dolog mennyisége vagy darabszáma szerint állapították meg, addig, amíg ez a mennyiség vagy darabszám nem meghatározott, nem beszélhetünk emptio perfectáról (... quia venditio quasi sub hac condicione videtur fieri, ut [in singulas amphoras contrahatur aut] in singulos metretas aut in singulos modios quos quasve admensus eris, aut in singulas libras quas adpenderis, aut in singula corpora quae adnumeraveris.[61]). A hivatkozott szabiniánus jogtudósok álláspontja alapján az adásvétel akkor perfekt, amint megtörtént a leszámolás, kimérés, lemérés, mert - a gaiusi megfogalmazás szerint - az
- 26/27 -
adásvétel mintegy azzal a feltétellel létrejöttnek látszik (quasi sub hac condicione videtur fieri), hogy az minden egyes amphorára, minden egyes darabra stb., amit lemérnek vagy leszámolnak, megköttetett.[62] Gaiusnál is egyértelműen kirajzolódik tehát a szabály: csak a lemérést, leszámolást (mensurát, adnumeratiót) követően beszélhetünk határozott árról, addig a periculum est emptoris tétele sem érvényesülhet, tehát az eladó viseli a veszélyt. A vevő így csak a ténylegesen kimért, leszámolt áru ellenértékét köteles szolgáltatni.
Amint azt Ernst,[63] Zimmermann,[64] és Thomas[65] is kiemeli, egységáras adásvételnél a hangsúly a le-mérés időpontjáig a teljesítéshez szükséges mértékben még kellően meg nem határozott incertum pretiumon van. Jakab szerint azonban Gaius az áru incertum jellegére utal, hiszen csak a mensura lefolytatását követően rögzül a ténylegesen eladott és átadott mennyiség.[66] A szerző ezen álláspontját magam sem vitatom, ugyanakkor úgy vélem, hogy a veszélyátszállás időpontjának a mensura lefolytatásáig történő kitolása sokkal inkább a vételár határozatlanságának, mintsem az áru - relatíve - konkretizálatlanságának a következménye. Véleményem szerint ugyanis maga a merx semmivel sem határozatlanabb az egységáras modellnél, mint uno pretio értékesítéskor. Ha a raktárkészleten lévő bor, olaj stb. egészét adják el, az áru objektíve éppoly határozott mindkét esetben, ezt nyilván nem befolyásolja a felek által választott árklauzula. Ha a merx incertum lenne, a veszély emptio per aversionem esetén sem szállhatna át nyomban a szerződés megkötésével. Más a helyzet a készleten lévő áru egy részének értékesítésekor: a későbbiekben látni fogjuk, hogy ez esetben a vételárkikötés mindkét modelljénél csak a - traditióhoz nélkülözhetetlen - leméréssel következhet be a periculum átszállása. Ahogy azt korábban Cato árverési formulájának tárgyalása kapcsán már rögzítettük, az egységáras vételnél döntő fontosságú mozzanat a feleket terhelő szerződéses kockázat megosztásában a megállapodás és a - fentieknek megfelelően, elsősorban a vételár pontos meghatározásához szükséges - mensura végrehajtása között eltelt idő hossza. Magától értetődően, minél nagyobb e két fázis közötti időintervallum, annál nagyobb rizikót vállal magára az eladó, ezt pedig minden bizonnyal csak magasabb vételár ellenében teszi meg. Az ügylet kockázati foka tehát ebben az esetben is eltér a szokásostól, de ezúttal a periculum - mintegy az átalányáras értékesítés inverzeként - a venditorra hárul.
Amennyiben a mensura az árunak a teljesítéshez kellő egyediesítéséhez, azaz korlátozottan generikus (zártfajú) szolgáltatásnál a teljesítésre szánt dologegyedek meghatározásához, individualizálásához, ezzel a traditio végrehajtásához mindenképp szükséges, az teljesen irreleváns, hogy a felek egységárban vagy átalányárban állapodtak meg. Erre hoz példát Gaius a vizsgált fragmentum hetedik szakaszában (Sed et si ex doleario pars vini venierit, veluti metretae centum, verissimum est (quod et constare videtur) antequam admetiatur, omne periculum ad venditorem pertinere, nec interest, unum pretium omnium centum metretarum in semel dictum sit an in singulos eos.[67]). Eszerint, ha egy borospincéből az ott tárolt bornak csak meghatározott mennyiségét, részét (pars vini), például százmérőnyit értékesítenek, a lemérést megelőzően az eladó visel minden veszélyt, függetlenül attól, hogy a száz mérőt átalányáron vagy egységáron adták el. Az idézett Gaius-szöveg jól szemlélteti, hogy ebben az esetben a döntő a - traditio érdekében szükségszerű -mensura megtörténte, annak lefolytatásáig minden veszélyt (omne periculum)[68] az eladó visel.
Megjegyzendő, hogy Gaius az egységáron történő értékesítéssel kapcsolatban már nem az összes bor, omne vinum eladásáról beszél, ahogy korábban, hanem az "omne" melléknevet elhagyva csupán bor adásvételéről szól, mennyiségjelző használata nélkül. Emiatt a vizsgált forrásszöveg abból a szempontból is a romanisztika érdeklődésébe került, mint esetleges bizonyíték arra, hogy a klasszikus római jog már ismerhette a tisztán fajta szerinti, generikus vételt.[69] Kétségtelen, az omne vinum (összes bor) fordulat egy mondattal korábban egyértelműen jelzi, hogy egy már konkrétan rendelkezésre álló árukészletről (az összes borról adott helyen, például egy pincében) és ezzel kellően specifikált szolgáltatásról van szó. A fragmentum következő - az átalányáron történő értékesítés és az azonnali perfektuálódás összefüggését megerősítő -, egy nyáj, mint dologösszesség adásvételéről szóló hatodik szakaszában úgyszintén helyettesíthető dolgok megfelelően egyediesített tömegéről ír a jogtudós.[70] Az ötödik szakaszban azonban a gaiusi megfogalmazásból - "quod si vinum ita venierit" (ha a bort úgy adták el) - akár az is következhet, hogy a jogász a szerződéskötéskor készleten nem lévő, beszerzendő, azaz még kellően nem egyediesített áru adásvételéről, tehát tisztán fajta szerinti vételről beszél.
Állást nem foglalva a generikus adásvétel klasszikus római jogi létezését[71] illetően megállapítható, hogy súly, szám, mérték szerint meghatározott (meghatározható) helyettesíthető dolgok, dologösszességek vétele és a tisztán fajta szerinti vétel dogmatikai szerkezetében kétségkívül találunk közös pontot: ez nem más, mint az eladót terhelő, a szolgáltatandó egyedeknek a traditiót megelőző - és ezzel lehetővé tevő - kiválasztása, konkretizálása.
- 27/28 -
A gaiusi forrás mindazonáltal okkal hagyja nyitva a generikus adásvétel kérdését. Hiszen a jogtudós által vizsgált problematika - mikor perfektuálódik az ügylet egységáron történő értékesítéskor - teljesen független attól, hogy az az árumennyiség, aminek a lemérésére sort kell keríteniük, a feleknek már rendelkezésre áll-e a szerződéskötéskor avagy nem, mert annak beszerzésére csak később kerül sor.
Kiemelendő továbbá, hogy Gaius a vizsgált szövegben az árklauzulát - egységár vagy átalányár -és az ennek nyomán eltérő időpontokban bekövetkező periculum-átszállást következetesen az adásvétel perfektuálódásával összefüggésben tárgyalja. Sőt, a gaiusi terminológia - "quia venditio quasi sub hac condicione videtur fieri" (az adásvétel mintegy azzal a feltétellel létrejöttnek látszik) - azt sugallhatja, hogy Sabinus és Cassius a vételár megállapításához szükséges lemérést az ügylet felfüggesztő feltételének tekintette, és így kötötte össze azt az ügylet perfektuálódásával.
A forráshellyel - közelebbről a mensura dogmatikai minősítésével - foglalkozó romanista szakirodalmat áttekintve a számos, egymásnak gyakorta ellentmondó és interpolációgyanúsítástól sem mentes nézetet alapvetően két fő irány mentén csoportosíthatjuk. Egyes szerzők - így Seckel és Levy,[72] Beseler,[73] Kiss,[74] Zulueta[75] és Peters[76] - a mensurát felfüggesztő feltételnek tekintve hozzák összefüggésbe az emptio perfectával, más romanisták - például Ernst, Pennitz, Bessenyő, Jakab - alább részletesebben ismertetett, a perfectio tanát elfogadó vagy akár elvető álláspontja alapján a vételár megállapításához szükséges lemérést dogmatikailag semmiképp nem tekinthetjük az ügylet felfüggesztő feltételének.
Ernst véleménye szerint, a romanisztikában elterjedt állásponttal ellentétben, emptio ad mensuram esetén a pretium meghatározásához nélkülözhetetlen lemérés nem minősülhet condicio suspensivának, csupán arról van szó, hogy ez esetben az ügylet perfektuálódása és ezzel a veszélyátszállás időpontja kitolódik a mensura, illetve az ezt követő traditio megtörténtéig.[77] Pennitz - rendkívül óvatosan megfogalmazott[78] - megállapításai alapján sem lehet a vizsgált esetkört dogmatikailag minden szempontból a felfüggesztő feltételhez kötött adásvétellel egy kalap alá venni.[79] A szerző - egyben elutasítva a tiszta generikus vétel klasszikus kori létezését - hangsúlyozza, hogy emptio ad mensuram esetén is már a szerződéskötéskor kellően specifikált vételtárgyról beszélhetünk, mivel a rendelkezésre álló és a jövőben lemérendő árumennyiség mintegy a res vendita bázisának tekinthető, mely az eladásra kerülő részeket is magába foglalja. Éppoly bizonyossággal eladható tehát egy pincében tárolt bor egy része, mint annak egésze. A szerző megállapítása szerint épp ez a körülmény - a szerződéskötés időpontjában objektíve biztos res vendita léte - különbözteti meg az emptio ad mensuram dogmatikai konstrukcióját a felfüggesztő feltétellel kötött adásvételtől. A Gaius által alkalmazott perfectio-terminológia ellenére a mensurát megelőző időszak tehát nem azonosítható egy condicio suspensiva bekövetkezéséhez vagy elmaradásához kötött bizonytalan függő állapottal.[80] Bessenyő véleménye alapján már csak azért sem tekinthetjük a mensurát dogmatikailag felfüggesztő feltételnek, mert az eladó jelen esetben nem tartózkodni köteles a lemérés megakadályozásától, épp ellenkezőleg, a vevő együttműködése mellett el kell végeznie azt.[81] Márpedig - érvel a szerző - egy condicio suspensiva bekövetkezését egyik fél sem köteles előidézni, csupán tartózkodnia kell annak megakadályozásától. Bessenyő nézete szerint a felek által közösen elvégzett mensura következtében az adásvétel tulajdonképpen minden egyes már lemért áruegység vonatkozásában fokozatosan perfektuálódik.[82] E gondolati modell alapján a res vendita meghatározásával együtt a felek természetesen minden kimért, leszámolt egység vételárát is meghatározzák.[83] Jakab - mint általában a veszélyviselés szabályozásának iskolapéldájaként[84] tekintett borvételnél - a vizsgált forrásszöveg kapcsán is hangsúlyozza: a periculum ebben az esetben sem azonosítható általában a vis maiorral, a klasszikus római jog kazuisztikájának megfelelően annak differenciáltabb megközelítése szükséges. Véleménye szerint sem a felfüggesztő feltétel tana, sem önmagában a perfecta emptione tétele nem ad kielégítő megoldást a veszélyviselés kérdésében.[85] Kiemeli továbbá, hogy számos más, e kérdéskört interpretáló fragmentummal szemben[86] egyedül Gaius az, aki az árklauzulát az adásvétel perfektuálódásával összefüggésben tárgyalja.[87] A forrásban használt "quasi sub condicione" fordulat is jól érzékelteti azonban a bizonytalan dogmatikai besorolást.[88] Általános érvényű főszabály absztrahálása helyett ezért a mensura mint a felek által alkalmazott, a veszélyviselést - közelebbről a mennyiségi rizikó szerződésspecifikus kockázatát - szabályozó mellékegyezmény értelmezendő.[89]
A főbb irodalmi álláspontok rövid bemutatása után leszögezhető: a mensura dogmatikai minősítésétől - felfüggesztő feltétel, perfectio-tan, szerződésspecifikus kockázatot telepítő mellékegyezmény - függetlenül a felek által választott
- 28/29 -
árklauzula alapvetően meghatározza a veszélyátszállás időpontját emptio ad mensuram esetén. Ha a szerződő partnerek átalányárban állapodtak meg, és így nincs szükség a lemérésre, a veszély nyomban átszáll a vevőre - akár azért, mert felfüggesztő feltétel, mint az ügylet esetleges alkatrésze hiányában elfogadjuk az azonnali perfektuálódás és az ennek következtében megvalósuló periculum-átszállás tételét, akár azért, mert ilyenkor a vételár, mint lényeges alkatrész megállapításához nem szükségeltetik a lemérés, és így nincs akadálya az azonnali veszélyátszállásnak. Ha viszont egységáron történik az értékesítés, a lemérésig az eladó viseli a veszélyt - akár azért, mert úgy tekintjük, hogy a mensura, mint felfüggesztő feltétel bekövetkezésével lett csak perfekt az ügylet, akár azért, mert a veszélyátszállás időpontját kitoljuk a vételár, mint lényeges alkatrész megállapításához szükséges lemérés időpontjáig.
A vizsgált Gaius-fragmentumot az interpolációgyanú árnyéka sem kerülte el: a forrás klasszicitásának kérdése több szempontból is felvetődött a romanisztikában. Egyrészt épp a mensura dogmatikai minősítése kapcsán merült fel az irodalomban, hogy az ügyletet perfektuáló lemérést felfüggesztő feltételnek tekintő nézet valójában a justinianusi kompilátoroktól származik. Az újabb irodalomban Bessenyő - hangsúlyozva, hogy a kompilátorok nagyon gyakran, így például a harmadik személy általi vételár-meghatározásnál[90] azonosították a szerződés egy lényeges alkatrészének megállapítását, annak perfektuálódását az ügyleti feltétel bekövetkezésével - a vizsgált forrásszöveget is interpoláltnak[91] tartja, amennyiben az az áru lemérését ügyleti feltételként állítja be.[92]
Mivel Gaius a szövegben csak a szabiniánus nézetről szól, szintén interpolációt gyanít több szerző a forrásból hiányzó prokuliánus álláspont kapcsán. A két klasszikus kori jogiskola közti számos vitából kiindulva egyes romanisták - így már Seckel és Levy,[93] Beseler,[94] Peters,[95] Kiss,[96] újabban Pennitz[97] és Bauer[98] - az emptio ad mensuram tétele kapcsán is egy újabb jogi kontroverziát erőltetnek. Álláspontjuk szerint tehát léteznie kellett egy olyan, a justinianusi kompilátorok által a szövegből nemes egyszerűséggel kihúzott - prokuliánus - nézetnek, amely az adásvételt egységáron történő értékesítéskor is nyomban a megegyezéssel perfektnek tekintette. A gondolati játék, egy újabb szabinánus-prokuliánus ellentét felvetése kétségkívül érdekes lehet, mindazonáltal, ha lett is volna ilyen álláspont, az a gyakorlatban nemigen működhetett volna,[99] hiszen így az áru elpusztulásakor az esetek többségében nem lett volna megállapítható a vételár. Az pedig, hogy mindez vajon a justinianusi kompilátorok keze nyomán maradt-e ki a szövegből, végképp elhanyagolható kérdés.
A forrás intakt klasszikus vagy interpolált voltát illetően összegzésként megállapítható, a kérdés, hogy hiteles klasszikus vagy a kompilátorok által módosított szövegről van-e szó, jelentőségében egyiket sem a másik fölé helyezve, a fragmentum jogi tartalma, mondanivalója - a felek által választott árklauzula, az ügylet perfektuálódása és ennek nyomán megvalósuló periculum-átszállás összefüggése - szempontjából teljesen irreleváns. Igaz, e jogi tartalom, a klasszikus jogtudósok gondolkodására jellemző dogmatikai finomság érzékelését a forrás utolsó részében, az egységáron történő értékesítésről szólva, a "quia venditio sub hac condicione videtur fieri" fordulatot követő mellékmondat különös - akár justinianusi interpoláció nyomán előállott, az állítmányt is nélkülöző - tömörsége igencsak megnehezíti.[100]
Az "ut" kötőszó után beszúrt mommseni kiegészítéssel - "in singulas amphoras contrahatur" (minden egyes amphorára megköttetik) - viszont már világosabb, hogy a klasszikus jogászok gondolatmenete szerint, ha a felek egységárban állapodtak meg, a mensura mint perfektuáló tényező nemcsak az áru konkretizációját, hanem a vételár, mint lényeges ügyleti alkatrész áruegységenkénti fokozatos meghatározását is jelenti, hiszen a szerződést mintegy minden egyes amphorára, mérőre, darabra stb. megkötöttnek kell tekinteni. A lemérésre tehát ez esetben a pretium, mint esszenciális ügyleti alkatrész pontos meghatározásához mindenképp szükség van, kézenfekvő tehát, hogy addig az időpontig, amíg a vételár pontos összege nem ismert - és így az emptor számára sem adott, hogy azt szerződésszerűen teljesítse - az ügyletet nem tekinthetjük perfektnek, és így a vevőre sem szállhat át a veszély.
E tanulmány arra a kérdésre kereste a választ, hogy súly-szám-mérték szerint meghatározott dolgok (res, quae pondere numero mensura constant) adásvétele esetén a felek által választott árklauzula milyen hatással van, mennyiben befolyásolja az eladó és a vevő közötti szerződéses kockázat megosztását.
Amint azt irodalmi és jogi forrásaink is mutatták, emptio ad mensuram esetén a szerződő partnerek előtt két lehetőség állt: megállapíthatták a pretiumot átalányárként, összárként, de akár az áru lemérésére alkalmas mértékegységben is, azaz egységárként,
- 29/30 -
darabárként. A felek által választott ármeghatározási mód - átalányár vagy egységár - pedig döntően kihatott a periculum-átszállás időpontjára. Mindebből jól látszik, hogy a veszélyviselés szabályozása a mindennapi praxisban - éppúgy, ahogy a vételár mértéke - a felek közti alku tárgya volt.
Az interpolációgyanúsításoktól sem mentes romanista szakirodalmat, főként a mensura dogmatikai minősítésével kapcsolatos, korántsem egységes álláspontokat is áttekintve a leghelyesebb minden bizonnyal a primer forrásoktól nem elszakadva, a szerződési gyakorlatot szem előtt tartva továbbra is "forrásközelben" maradni. Így semmiképp nem célravezető a szerződő partnerek alkufolyamatában megállapodásuktól függően esetről esetre másként alkalmazott kikötést akár az ügyleti feltétel tanával, akár ettől függetlenül a perfecta emptione tételével magyarázva egységes dogmatikai kategóriába beszorítani. Egyrészt a mensura funkcióját nem szűkíthetjük le csupán a vételár megállapítására, hiszen a lemérés az eladó szolgáltatásának a teljesítéshez kellő egyediesítéséhez, konkretizálásához is elengedhetetlen lehet, ez esetben pedig teljesen független a veszélyátszállás időpontja a választott ármeghatározási módtól. Másrészt az alkalmazott árklauzula akár a felek által más kikötésekkel - így például borvételnél a degustatióval - tetszés szerint kombinálva nem csupán a veszélyátszállás időpontjára, hanem a vételár mértékére is kétségkívül lényeges hatással volt. ■
JEGYZETEK
[1] A súly, szám, mérték szerint meghatározott dolgok fogalmához ld. E. Genzmer: «Pondere, numero, mensura», RIDA I (1952), 469-494. o. A kifejezésben szereplő "pondere, numero, mensura" triász - feltételezett görög - eredetéről, római jogi jelentéstartalmáról és továbbéléséről a "gemeines Recht" rendszerében, valamint a hatályos német polgári törvénykönyvben áttekintően ld. Th. Rüfner: Vertretbare Sachen? Die Geschichte der res, quae pondere numero mensura constant (Berlin 2000), 172 o.
[2] A kérdéskörhöz áttekintően további irodalommal ld. B. Abatino: L'«emptio venditio» di «res quae pondere numero mensura constant». Principi, giuristi, prassi. Tesi di dottorato (Napoli 2007), 152 o.
[3] Így például építési szerződések esetén is történhetett a mű szolgáltatása átalánydíj ellenében (per aversione), valamint meghatározott építési szakaszok átvétele utáni ismétlődő díjfizetésért (in pedes mensurasve). A vállalkozói díj meghatározásának módja ez esetben is alapvetően determinálta a periculum átszállásának időpontját: ha a szerződő partnerek átalánydíjat határoztak meg, az adprobatióra és ezzel a veszélyátszállásra, csak a mű teljes elkészülte után került sor, míg meghatározott építési fázisonként történő átvétel esetén a periculum ennek megfelelően részletekben szállt át. Így Flor. D. 19, 2, (6: Opus quod aversione locatum est donec adprobetur, conductoris periculum est: quod vero ita conductum sit, ut in pedes mensurasve praestetur, eatenus conductoris periculo est, quatenus admensum non sit: et in utraque causa nociturum locatori, si per eum steterit, quo minus opus adprobetur vel admetiatur. Si tamen vi maiore opus prius interciderit quam adprobaretur, locatoris periculo est, nisi si aliud actum sit: non enim amplius praestari locatori oporteat, quam quod sua cura atque opera consecutus esset. A forráshelyhez ld. Th. Mayer-Maly: Locatio conductio. Eine Untersuchung zum klassischen römischen Recht (Wien 1956), 40-41. o.; Jakab É.: Kockázat és kalkuláció az építési vállalkozásnál, MJSz 1 (2006), 27. o. Vö. továbbá Molnár L: Verantwortung und Gefahrtragung bei der locatio conductio zur Zeit des Prinzipats, ANRW II 14 (1982), 654-655. o.; E. Jakab: Vertragsformulare im Imperium Romanum, ZSS 123 (2006), 74-79. o.; Pókecz Kovács A.: Building contracts and corruption in Cicero's works, SUP 144 (2009), 271. o.; Jusztinger J.: Az emptio venditio és a locatio conductio határain: vételár vagy bérleti díj?, JT 9 (2008), 2(5-2(6. o.
[4] Számos szerző felhívta már a figyelmet arra, hogy a periculum az antik forrásokban többjelentésű, differenciált megközelítést igénylő fogalomként jelenik meg, így a legkevésbé sem azonosítható a modern veszélyviselés egységes dogmatikai kategóriájával. Vö. Th. Mayer-Maly: Höhere Gewalt: Falltypen und Begriffsbildung, in: Festschrift Artur Steinwenter zum 70. Geburtstag, Grazer rechts- und staatswissenschaftliche Studien 3 (Köln-Graz 1958), 58-77. o.; J. Miquel: Periculum locatoris, ZSS 81 (1964), 1(9. o.; G. MacCormack: Periculum, ZSS 96 (1979), 129-172. o.; Uő: Further on periculum, BIDR 82 (1979), 11-37. o.; Molnár I.: Die Ausgestaltung des Begriffes der vis maior im römischen Recht, IURA (2 (1981), 73-105. o.; Uő: Periculum emptoris im römischen Recht der klassischen Periode, in: Sodalitas. Scritti in onore di Antonio Guarino V (Napoli 1984), 2227-2255. o.; Uő: A római magánjog felelősségi rendje (Szeged 1993), 196201. o.; W. Ernst: Wandlungen des "vis maior"-Begriffes in der Entwicklung der römischen Rechtswissenschaft, Index 22 (1994), 293-321. o. A periculum mint szerződésspecifikus kockázat és a vis maior fogalmának elhatárolásáról a legújabban a hazai irodalomból ld. Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (Budapest 2011), 171-176. o.
[5] Akár fix határidő tűzésével is: ld. Ulp. D. 18, 6, 1, 1; Ulp. eod. 1, 3; Paul. eod. 5.
[6] A catói eladási formuláról borvételnél további irodalommal ld. E. Jakab: Risikomanagement beim Weinkauf. Periculum und Praxis im Imperium Romanum (München 2009), 47-73. o., a legújabban magyar nyelven Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 65-77. o.; Uő: Forum vinarium: Cato és a borpiac az ókori Rómában, in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, szerk. Jakab É. (Szeged 2011), 67-88. o.
[7] 1 culleus mint római űrmérték kb. 524 liternek felel meg. Vö. H. F. Hitzig: s. v. culleus, RE IV, 2 (1901), 1746.
[8] Ehhez áttekintően a hazai irodalomból ld. Jakab É.: Periculum és degustatio. Kockázattelepítés a klasszikus római jogban, in: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára [AUSz 65], szerk. Jakab É. (Szeged 2004), 205-225. o.
[9] Jakab É.: Humanizmus és jogtudomány. Brissonius szerződési formulái (Szeged 2013), 212. o.
[10] Jakab É. : Forum vinarium: Cato és a borpiac az ókori Rómában (id.), 82- 88. o. Vö. továbbá Uő: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 76. o., illetve Uő.: Humanizmus és jogtudomány. Brissonius szerződési formulái (id.), 213. o.
[11] Jakab É.: Forum vinarium: Cato és a borpiac az ókori Rómában (id.), 73. o.
[12] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 76. o.
[13] Vö. P. Thielscher: Des Marcus Cato Belehrung über die Landwirtschaft (Berlin 1963), 356. o.
[14] M. Pennitz: Die Gefahrtragung beim Weinverkauf im klassischen römischen Recht, TR 62 (1994), 257. o.
- 30/31 -
[15] Így ld. például a szöveg Kun József-féle magyar fordítását M. Porcius Cato: A földművelésről. Latinul és magyarul, ford. Kun J. (Budapest 1966): "Amennyit mért, annyiért köteles a vevő fizetni." vagy a legújabb, Flach-féle német szövegkiadást: M. Porcius Cato: Über den Ackerbau, hg. und übers. D. Flach (München 2005): "Was er (ihm) zugemessen hat, dafür soll er [der Käufer] zahlen".
[16] Vö. U. v. Lübtow: Catos leges venditioni et locationi dictae, in: EOS 48/3, Symbolae Raphaeli Taubenschlag dedicatae III, ed. G. Krókowski - V. Steffen - L. Strzelecki (Vratislavae -Varsaviae 1957), 241-242. o.
[17] Ld. G. Thielmann: Die römische Privatauktion (Berlin 1961), 45. és 107. o.
[18] Vö. M. Pennitz: Die Gefahrtragung beim Weinverkauf im klassischen römischen Recht (id.), 256. o.
[19] Ld. Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 69-71. o.
[20] A megállapodás lényegi elemeit az árverést vezető bankár (argentarius) is bevezette az üzleti könyvébe. Ld. G. Thielmann: Die römische Privatauktion (id.) 52. o. Vö. továbbá R. M. Thilo: Der Codex accepti et expensi im Römischen Recht. Ein Beitrag zur Lehre von der Litteralobligation (Göttingen 1980), 232-235. o.
[21] Amint azt J. Gaudemet: Naissance de la notion d'obligation dans le droit de la Rome antique, in: Iuris Vincula. Studi in onore di Mario Talamanca IV (Napoli 2001), 144. o. is kiemeli, ebben az esetben a vevő és az eladó által köttetett bonae fidei adásvételtől elkülönült az emptor és a bankár (argentarius) között létrejött stricti iuris obligatio.
[22] A határidők számításával kapcsolatban ld. Jakab É.:Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 73-75. o.
[23] Témánk szempontjából tulajdonképpen irreleváns, de a teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy U. v. Lübtow: Catos leges venditioni et locationi dictae (id.), 397. o. véleménye alapján az eladó a bort már január 1-jén, a mensurát követően közvetlenül kiöntheti. A szerző álláspontja szerint csak akkor köteles tovább tárolni az árut a venditor, ha a vevő nem jelenik meg a mensura lefolytatására a kikötött időben. Ezzel szemben ld. Jakab É.: Termékértékesítés és kereskedelem az ókori Rómában, in: Reformator iuris cooperandi, Tanulmányok Veres József 80. születésnapja tiszteletére, szerk. Bobvos P. (Szeged 2009), 274-275. o.
[24] M. Terentius Varro (ie. 116- ie. 27) egyetlen teljes egészében fennmaradt, a földművelés (agricultura) mellett az állattenyésztéssel (res pecuaria) és a majorságon belüli állatneveléssel (villatica pastio) kapcsolatos kérdéseket is tárgyaló művéhez a hazai irodalomból ld. Maróti E.: Varro és a Rerum rusticarum libri III., in: M. Terentius Varro: A mezőgazdaságról. Latinul és magyarul, ford. Kun J. (Budapest 1971), 587. o., különösen 39-87. o., legújabban: Adamik T.: Római irodalom. A kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig (Pozsony 2009), 262-265 o.
[25] A varrói szöveg részletes elemzését - a vételárfizetés és a tulajdonátszállás összefüggése kapcsán - ld. Jusztinger J.: Tulajdonszerzés és vételárfizetés a római adásvételnél, Jura 19/1 (2013), 28. o.
[26] A forrásszöveghez az újabb irodalomból áttekintően, a további művek összefoglalásával ld. M. Carbone: 'Tanti sunt mi emptae? Sunt'. Varr. 'de re rust.' 2.2.5, SDHI71 (2005) 387456. o.
[27] Vö. G. Thielmann: Die römische Privatauktion (id.), 45-47. o.
[28] Erről ld. Varro rust. 2, 2, 6-ot.
[29] Vö. Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 194. o.
[30] Vö. Jusztinger J.: A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban, Doktori értekezés (Pécs 2012), 102-104. o.
[31] Vö. G. Thielmann: Die römische Privatauktion (id.), 47. o.
[32] Ld. például Marc. D. 18, 1, 44; Pomp. D. 21, 1, 36; Afr. D. 21, 1, 34 pr.-1; Ulp. D. 21, 1, 59, 1; Pomp. D. 21, 1, 64 pr-1; /Alex. C. 4, 48, 2.
[33] A fragmentum részletes elemzését ld. még Jusztinger J.: Ármeghatározás és veszélyátszállás: emptio ad mensuram D. 18, 1, 35, 5 alapján, in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, szerk. Jakab É. (Szeged 2011), 89-100. o.
[34] Ins. Th. Mommsen.
[35] Ld. legújabban Erdődy J.: Radix omnium malorum? A pénzzel összefüggő egyes római dologi jogi kérdésekről, Doktori értekezés (Budapest 2011), 121-122. o.
[36] Vö. Gaius 2, 196: ...res, quae pondere, numero, mensura constant ... veluti vinum, oleum, frumentum, pecuniam numeratam. ...
[37] Ld. például Benedek F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog (Pécs 1995[2]), 11. o., Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2011[16]), 280. o.
[38] Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (Budapest - Pécs 2010[4]), 199. o.
[39] Vö. Molnár I. - Jakab É.: Római jog (Szeged 2008[5]), 165. o. [40] Vö. Molnár I. - Jakab É.: Római jog (id.), 240. o.
[41] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 192. o.
[42] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 203. o.
[43] Ld. Paul. D. 18, 1, 40, 2: Qui agrum vendebat, dixit fundi iugera decem et octo esse, et quod eius admensum erit, ad singula iugera certum pretium stipulatus erat: viginti inventa sunt. Pro viginti deberi pecuniam respondit.
[44] Hasonló eset a közös tulajdonban álló ingatlan értékesítése, ahol a pretiumot akár osztatlanul, tehát átalányárként, akár a tulajdoni hányadok szerint külön-külön is meghatározhatták. Ld. ehhez: Ulp. D. 18, 2, 11, 1, Pomp. eod. 12, Ulp. eod. 13 pr.
[45] Ld. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (München 1971[2]), 382. o.
[46] Ld. Th. Rüfner: Vertretbare Sachen? Die Geschichte der res, quae pondere numero mensura constant (id.), 26-27. o.
[47] Így például Ulp. D. 18, 6, 4, 1: Si aversione vinum venit. ...
[48] Így például Afr. D. 21, 1, 34 pr.: Cum eiusdem generis plures res simul veneant... referre ait, in universos an in singulos pretium constituatur. ...
[49] Gai. D. 18, 1, 35, 5
[50] Gai. D. 18, 1, 35, 6
[51] A kérdésről általában ld. J. Hammerstein: Die Herde im römischen Recht, Grex als rechtliche Sachgesamtheit und Wirtschaftseinheit (Göttingen 1975), 179 o.
[52] Vö. Bessenyő A.: Zum Problem des römischen Gattungskauf, in: Kaufen nach Römischem Recht - Antikes Erbe in den europäischen Kaufrechtsordnungen, hg. E. Jakab -W. Ernst (Berlin - Heidelberg - New York 2008), passim., kül. 8., 36. és 38. o.
[53] Legújabban Benke J.: Reményvétel (Budapest 2011), 169. o. egészen Pufendorf "De Jure Naturae et Gentium" című művéig vezeti vissza a gondolatot.
[54] Ld. Benke J.: Reményvétel (id.), 169. o.
[55] F. Casavola: Emptio pondere numero mensura, in: Scritti giuridici per il centenario della casa editrice Jovene (Napoli 1954), 558-559. o. a vizsgált Gaius-fragmentum ötödik szakaszában használt "etiamsi depretio convenerit" fordulatból azt -az álláspontunk szerint téves - következtetést vonja le, hogy emptio ad mensuram esetén függetlenül a felek által választott árklauzulától valójában sosem a vételár bizonytalan, hanem
- 31/32 -
csupán az áru, olyannyira, hogy a szerző ezért a lemérésig az adásvételt egyszerűen nemlétezőnek tekinti.
[56] Vö. Benke J.: Reményvétel (id.), 169. o. Hasonlóképpen: J. A. C. Thomas: Marginalia on certum pretium, TR 35 (1967), 84- 85. o.
[57] Ld. Jusztinger J.: "Fordított" reményvétel a római jogban? -Ulpianus és az arca-eset (D. 18, 1, 7, 1), in: Universitas "unius rei". Tanulmányok a római jog és továbbélése köréből, szerk. P. Szabó B. - Újvári E. (Debrecen 2014), 187-191. o.; Uő: Venditio spei: "Inverse" purchase of a hope in Roman law?, in: Kúpna Zmluva - História a Súcasnost II. zost. Erik Stenpien (Kosice 2014), 121-125. o.
[58] Ld. Benke J.: Reményvétel (id.), 169. o.: "...nem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a per aversionem történő vétel valójában emptio rei (!), azaz dologvétel, s nem reményvétel.".
[59] Gai. D. 18, 1, (5, 5.
[60] Ugyan Gaius magát következetesen a szabiniánus iskolához tartozónak vallja (csak utalnék az iskolaviták ismertetésekor, a szabiniánus-prokuliánus álláspont megjelölésére rendszerint használt " nostrae praeceptores-diversae scholae auctores" gaiusi fordulatra), de nemhogy az iskolához tartozását, hanem létezését, sőt a nemét is megkérdőjelezték már a romanisztikában. Ehhez újabban ld. A. Wacke: War 'Gaius' das männliche Pseudonym einer Juristin? Zur Stellung römischer Frauen in Recht und Justiz, OIR 12 (2008) 63-83. o. A "Gaius-problémáról" áttekintően ld. Diósdi Gy.: Gaius, der Rechtsgelehrte, in: ANRW II 15 (1976), 605-623. o.[magyar nyelven Rihmer Z. (ford.): Gaius, a jogtudós, in: Voces paginarum. Magyar ókortudomány a huszadik században, szerk. Szilágyi J. Gy. (Budapest 2008), 580-597. o.]. Az iskolavitákról a legújabb irodalomból ld. T. G. Leesen: Gaius meets Cicero: Law and Rhetoric in the School Controversies (Leiden 2010), 372 o.
[61] Gai. D. 18, 1, (5, 5.
[62] Ugyanígy a fragmentum 6. szakaszában is, ha nyáj adásvételekor darabárban állapodtak meg. Ld. Gai. D. 18, 1, (5, 6: ...si vero in singula corpora certo pretio, eadem erunt, quae proxime tractavimus.
[63] W. Ernst: Gattungskauf und Lieferungskauf im römischen Recht, ZSS 114 (1997), 303. o.
[64] R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (Cape Town 1992), 286. o.
[65] J. A. C. Thomas: Marginalia on certum pretium (id.), 86. o.
[66] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.) 193[40]. o.
[67] Gai. D. 18, 1, (5, 7.
[68] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 204. o. szerint a kifejezés arra utal, hogy periculum ebben az esetben a mennyiségi kockázat minden elemét - a periculum vis maioris mellett a periculum custodiaet is - átfogja, ezért itt helyesebb egyszerűen a casum sentit dominus elv érvényesüléséről beszélni.
[69] Ld. az újabb irodalomból áttekintően Bessenyő A.: Zum Problem des römischen Gattungskauf (id.), 38-40. o.
[70] Vangerow pandekta-tankönyvében éppen e rendszertani magyarázattal utasítja el a generikus adásvétel tézisét. Vö. K. A. v. Vangerow: Lehrbuch der Pandekten III (Marburg-Leipzig 1869), 431. o. Hasonlóképpen F. Haymann: Zur Klassizität des periculum emptoris, ZSS 48 (1928), 378. o.
[71] A generikus adásvétel kérdéséről áttekintően ld: W. Ernst: Kurze Rechtsgeschichte des Gattungskaufs, ZEuP 3 (1999), 615-631. o.
[72] E. Seckel - E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, ZSS 47 (1927), 185. o.
[73] G. v. Beseler: Die Gefahrtragung beim Kaufe im klassischen römischen Rechte, TR 8 (1928), 291. o.
[74] Kiss B.: A "veszély" kérdése adásvételnél a római jogban II. Periculum emptoris (Kecskemét 1943), 147. o.
[75] F. de Zulueta: The Roman Law of Sale (Oxford 1945, repr. 1966), 32. o.
[76] F. Peters: Periculum est emptoris, in: Iuris Professio, Festgabe für Max Kaser zum 80. Geburtstag, hg. H.-P. Benöhr - K. Hackl - R. Knütel (Wien-Köln-Graz 1986), 227. o.
[77] W. Ernst: Gattungskauf und Lieferungskauf im römischen Recht, (id.), 307. o: "Demnach ist hier nicht der Kauf als Rechtsakt die ausstehende mensura suspendiert - wie viele meinen - sondern es ist lediglich die Rechtswirkung des Gefahrübergangs aufgeschoben.". Megjegyzendő, hogy a szerző egy korábbi munkájában még az ellentétes - a mensurát condicio suspensivának tekintő - álláspontot képviselte. Ld. Uő: Periculum est emptoris, ZSS 99 (1982), 232. o.
[78] M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (Wien - Köln - Weimar 2000), 90. o.: "Obwohl es unzutreffend wäre, den Fall der aufschiebend bedingten emptio venditio und jenen der sog. emptio ad mensuram dogmatisch in jener Hinsicht gleichzusetzen.".
[79] A szerző a római jogászok keresetjogias gondolkodásából kiindulva magát a periculum fogalmát is differenciáltan közelíti meg, azt egyfajta "prozessuales Risiko"-ként fogja fel. Vö. M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (id.), 54-56. o.
[80] M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (id.), 289-290.o. Vö. [rec.]W. Ernst: Neues zur Gefahrtragung bei emptio venditio und locatio conductio?, ZSS 121 (2004), 366. o.
[81] A felek együttes közreműködését hangsúlyozza F. Casavola: Emptio pondere numero mensura (id.), 565. o.
[82] Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten. Kritische Bemerkungen zur romanistischen Lehre vom Kauf zukünftiger Dinge, in: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára [AUSz 65], szerk. Jakab É. (Szeged 2004), 96-98. o.
[83] Az egymást követő, lemért áruegységenkénti specifikus adásvételek gondolati modelljével szemben ld. már a pandektisták közül A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht II (Erlangen 1884, repr. Aalen 1965), 341-342. o.: "...die Wendung dagegen, welche Gaius und seine Gewährsmänner der Sache geben, als sei jeder einzelne Teil usw. unter der Bedingung des Zuwägens verkauft, ist ersichtlich falsch und die heutige Wissenschaft sollte endlich diese unbeholfene und irrige Construction aufgeben.".
[84] Ld. a Digestában a kompilátorok által a veszélyviselésről szóló fejezet élére választott - "mennyiségi" és "minőségi" vis maior között differenciáló - Ulpianus-fragmentumot. (D. 18, 6, 1 pr.). Vö. Jakab É.: Periculum és degustatio. Kockázattelepítés a klasszikus római jogban (id.), 217-222. o. Pennitz eltérő - de a periculum fogalmát úgyszintén differenciáltan megközelítő - nézete alapján a hivatkozott forrásban Ulpianus a dologból magából eredő (vitia ex ipsa re) vagy kívülről jövő károk (vis cui resisti non potest) között különböztet. Ld. M. Pennitz: Die Gefahrtragung beim Weinkauf im klassischen römischen Recht, TR 62 (1994), 278. o.
[85] Jakab É: Periculum und praxis: Vertagliche Abreden beim Verkauf von Wein, ZSS 121 (2004), 227. o: "Das Anknüpfen an die Bedingungslehre und damit an die Perfektion des Kaufes kann also zum Verständnis des Problems nicht der richtige Ausgangspunkt sein.".
[86] Így a korábban már említetteken kívül például Paul. D. 18, 1, 40, 2; Iav. D. eod. 65; Ulp. D. 19, 1, 32; Ulp. D. eod. 33.
[87] Jakab É.: Periculum und praxis: Vertagliche Abreden beim Verkauf von Wein (id.), 226-227. o., hasonlóképpen M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (id.), 297. o.
- 32/33 -
[88] Ld. Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (id.), 203. o.
[89] Vö. Jakab É.: Aversione venire - Verkauf in ,Bausch und Bogen'?, in: Usus Antiquus Juris Romani. Antikes Recht in lebenspraktischer Anwendung, hg. W. Ernst - E. Jakab (Berlin 2005), 103-105. o.
[90] Vö. I. 3, 23, 1 ill. C. 4, 38, 15.
[91] Úgyszintén a császári döntés átvezetését látja a szerző Gai. D. 19, 2, 25 pr-ban is.
[92] Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten (id.), 96. o.: " ...Es ist nämlich wohl bekannt, dass die Justinianer Perfektwerden und Bedingungseintritt ohne Bedenken zusammenwerfen.".
[93] E. Seckel-E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht (id.), 186-188. o.
[94] G. v. Beseler: Die Gefahrtragung beim Kaufe im klassischen römischen Rechte (id.), 291. o.
[95] F. Peters: Periculum est emptoris (id.), 227. o.
[96] Kiss B.: A "veszély" kérdése adásvételnél a római jogban II. Periculum emptoris (id.) 147. o.
[97] M. Pennitz: Die Gefahrtragung beim Weinverkauf im klassischen römischen Recht (id.), 262-265. o.
[98] M. Bauer: Periculum emptoris. Eine dogmengeschichtliche Untersuchung zur Gefahrtragung beim Kauf (Berlin 1998), 42-43. o: "Das Fragment enthält jedoch Anhaltspunkte dafür, dass die Frage des Perfektionszeitpunkts bei der hier behandelten Kaufvariante Gegenstand eines Schulenstreits gewesen war (arg. queritur... Sabinus et Cassius... existimant).".
[99] J. A. C. Thomas: Marginalia on certum pretium (id.), 88. o.: "If the Sabinian explanation in D. 18. 1. 35. 5 as it presently stands, is to be taken as applicable to all the cases of sale by measurement, it is difficult to see how the Proculians could have had a different view." Vö. továbbá Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten (id.), 93-95. o.
[100] Vö. M. Talamanca: Considerazioni sul periculum rei venditae, Sem. Compl. 7 (1996), 264. o.; M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (id.), 284[35] o.; illetve Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten (id.), 96-97. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
