Pólay Elemér a XX. század második felének meghatározó magyar romanistája volt. Életművét több tudományos monográfia is fémjelzi.[1] Ezek közül az egyik legnagyobb jelentőségű az 1983-ban Szegeden, a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos műveit tartalmazó sorozat részeként megjelent A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban c. könyv.[2] Az iniuria-kutatások központi szerepet játszottak Pólay életművében, amit alátámaszt a kötetnek az Akadémiai Kiadó által 1986-ban angol nyelven való megjelentetése is.[3]
A kötettel kapcsolatban kiemelendő, hogy az iniuria intézményének jogi és szépirodalmi forrásai elemzésén alapuló, kivételesen éles jogi tisztánlátásról tanúskodó, a történeti és a dogmatikai kutatási módszert is alkalmazó, magas szintű római jogászi munka, amely méltán tartozik még a téma mai kutatóinak referenciaművei közé is.
Pólay művének szerkezetét a források rétegződése határozta meg; így különbséget tett a történeti korszakok által determinált jogértelmezés és joggyakorlat között az archaikus, a préklasszikus, a klasszikus, a posztklasszikus és a iustinianusi jogban előforduló tényállástípusok elemzése során. Szerencsésnek tekinthető e felosztás, hiszen az iniuria mint delictum fogalma és alkalmazási köre alá tartozó tényállások az egyes vizsgált időszakokban jelentős fejlődésen mentek keresztül, és így a történeti megközelítés nélkül a kutatómunka csak az általánosságok szintjén mozgó eredményeket hozhatott volna. Pólay az egyes fejezeteken belül gondot fordított arra, hogy a források elemzésén és azok dogmatikai minősítésén túl a vizsgált iniuria-tényállások korszakának gazdasági és társadalmi viszonyait is bemutassa, hiszen a jogi szabályozás változásának, ill. a joggyakorlat fejlődésének mozgatórugói így válnak csak érthetővé.
- 53/54 -
Az archaikus korszak sajátossága, hogy az iniuria-bűncselekmények sértettje a házközösség ura volt. Sértett lehetett közvetlenül a személyét ért bántalmazás és testi sértés vonatkozásában, közvetetten pedig a férji hatalom (manus mariti), a családfői hatalom (patria potestas) és a mancipium alatt álló családgyermekek, ill. rabszolgák tekintetében. Fontos megemlíteni, hogy a személyek vonatkozásában a családfő nemcsak a tőle hatalmi függőségben lévők ellen elkövetett cselekmények alapján kapott jogvédelmet, hanem a cliensei és felszabadítottjai ellen irányulókkal szemben is. Az archaikus kor leggyakrabban előforduló iniuria-tényállása az volt, amikor a családfő által magáénak mondott (meum esse) dolgot vagy hatalma alatt álló személyt valaki tőle elperelte (iniuria vindicare). A házközösséghez tartozó dolgok tekintetében a nagyobb befektetéseket igénylő, hosszabb távon hasznot hozó szőlőtőkék és olajfák kivágása (succisio) áll a források középpontjában.
Az archaikus kor legfontosabb jogforrása: a XII táblás törvény fontos rendelkezéseket tartalmazott az iniuria-tényállásokra vonatkozóan.[4] A hazai római jogi szakirodalom többségi álláspontja szerint a lex duodecim tabularum csak három iniuria-tényállást tartalmazott.[5] Szabályozta annak legsúlyosabb esetét: a membrum ruptumnak (tagcsonkításnak) nevezett cselekményt, amely a test valamelyik tagjának vagy szervének a teljes vagy részleges elvesztését eredményezte. A membrum ruptum - szemben a gyógyítható csonttöréssel - visszafordíthatatlan károsodást okozott. Ide tartozott a szem kinyomása vagy a fog kiverése is. Ugyancsak a XII táblás törvény szabályozta az os fractum: a csonttörés eseteit, amely történhetett kézzel vagy bottal is.[6] A harmadik tényállást - feltehetően a csekélyebb súlyú, ezért enyhébb büntetéssel járó eseteket - a decemvirek által összeállított törvény iniuriának nevezte, ami a csonttörésen és a tagcsonkításon kívül eső egyéb testi bántalmazással járó esetek összefoglaló megjelölése volt. A communis opinio szerinti e három, már a XII táblás törvény által is szabályozott esetkört Pólay továbbiakkal egészítette ki, amelyeket szerinte már e törvény is iniuriának tekintett.[7] Ezek véleménye szerint a családfőhöz tartozó vagyonelem, ill. a hatalma alá tartozó személy elperlése (iniuria vindicare), a szőlőtőkék és fa kivágása (succisio arborum) és más állatainak megsebesítése (ruptio pecudis) voltak.[8] Ebben a korszakban még semmiképpen sem lehet szó egy elvont iniuria-fogalomról, ezért csak a házközösség urát konkrétan sértő magatartásokról beszélhetünk.[9]
A préklasszikus jogtudomány továbbra is a kazuisztikus megközelítést alkalmazta. A XII táblás törvény mellett azonban az iniuria szabályozásának fő jogforrása ekkor már a praetori edictum és az Kr. e. 81-ben életbe lépett lex Cornelia de iniuriis lett.[10] A jogfejlődés eredményeként az archaikus kor egyes tényállásai
- 54/55 -
módosultak, ill. mellettük újak is kialakultak. A magánjog történetének szempontjából korszakos jellegű változásokat hozott Kr. e. 286-ban a lex Aquilia, mivel e törvény rendelkezéseinek köszönhetően a rabszolgák csonttörése (ossis fractiója) és a házközösséghez tartozó állatokban okozott károk (ruptio) kikerültek az iniuria köréből. Ezek az esetcsoportok ettől az időtől kezdve már damnum iniuria datumnak minősültek, s a korábbi tarifálisan meghatározott poena helyett megvalósulásukat már rugalmasan kiszabható pénzbüntetéssel szankcionálták.[11] A fák és szőlőtőkék jogellenes kivágása (succisio arborum) szintén kikerült a XII táblás törvény szabályozása alól.[12] Pólay meglátása szerint azonban a jogellenes fa- és szőlőtőke-kivágás nem a lex Aquilia által felölelt delictum keretei közé került, hanem ezeket a cselekményeket úgy büntették, mint az útonálló rablókat, mivel itt teljes elpusztításról volt szó, nem pedig könnyebben reparálható károsításról.[13] Megmaradt ellenben a három, a szabad ember teste ellen irányuló iniuria-tényállás (membrum ruptum, os fractum és iniuria), azonban esetükben is újdonságként jelent meg a merev, előre meghatározott összegű poena helyett a praetori aestimatión alapuló pénzbüntetés.[14] A jogtörténeti hagyomány ezt a változást egy Lucius Veratius nevű rómaihoz köthető anekdotával szemléltette,[15] mely szerint az illető személy az ifjú járókelőket felpofozva utasította a kíséretében lévő rabszolgát, hogy fizessen 25 ast a sértetteknek. Ez az eset váltotta ki az elkövetett tett súlyához igazodó becslés alapján megállapított büntetésösszeg fizetésére irányuló praetori kereset: az actio iniuriarum aestimatoria létrehozását.[16] A megszűnő tényállások és a módosuló szankciórendszer mellett a préklasszikus jogtudomány legfőbb újítása az iniuria terén az új esetkörök megjelentetése volt. Figyelmet érdemlő jogtechnikai megoldást választottak a rómaiak akkor, amikor - az iniuria testi sértés jellegét továbbra is alapvető jogpolitikai irányelvnek tartva - bevezették az emberi fül sérelmével megvalósuló eseteket. Ez az új tényállás lett a convicium: a füleknek, mint testrészeknek gúnydalok, gúnyversek éneklésével, gyalázkodó csoport kiabálása eredményeképpen való megsértése. Ez az egyéni sérelmet okozó, a jó hírnevet és becsületet sértő cselekmény egyúttal a csendet, tágabb értelemben pedig a közrendet is háborította. Ehhez tartozott tágabban értelmezve minden olyan szándékos cselekmény, amely arra irányult, hogy a sértett becsületét környezetében megvetésnek tegye ki,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
