Az Országgyűlésben T/8988. szám alatt az egyik ellenzéki párt (LMP) 2012. október 31-én benyújtott egy módosító indítványt, amely az Alaptörvényből meglehetős következetességgel kigyomlált ún. szerzett jogok intézményét helyezné vissza alkotmányos szintre. Az Alaptörvényt módosító eme indítvány, amennyiben a tulajdonjogról szóló XIII. cikket is módosítaná, egyértelműen kiterjesztené a tulajdonjogi védelmet a szerzett jogosultságokra is. E jogosultságok pedig többek között a nyugdíjjogosultságot, a szociális juttatásokat s nem utolsósorban az "emberi lét alapvető feltételeihez" való jogosultságot tartalmazzák (törvényjavaslat 6-7-8-9. §§).
A "szerzett jog" természetesen egy igen széles skálán mozgó fogalom. Egyik végén magában foglalhatja a tulajdonjogokat is, másik végén a politikai ösztönzésből juttatott jogosultságokat, mint például a babakötvényt. Történetileg is változatos, a "droit acquis" elsősorban a nemzetközi magánjog intézménye volt, ma inkább az állami beavatkozással kapcsolatos jogintézmény, és bizalomvédelemnek (Vertrauenschutz), jogos elvárásoknak (legitimate expectations) hívnánk, attól függően, hogy milyen erős a kapcsolat a váromány és a jogosult(jelölt) között. Így beszélhetünk vásárolt, szerzett jogokról vagy egyszerűen "csak" várományról.
Közismert, hogy a klasszikus liberális kapitalizmust felváltó jóléti kapitalizmus tulajdonjogi rendszere egészen más szemléleten nyugszik. A kiindulópont mindazonáltal ugyanaz marad, jelesül: az az alap és cél is egyben, hogy az ember méltó életvitelének körülményeit megteremthesse. Ez az, amit Szókratész a kellő mértékkel és szabadsággal bíró életnek nevez, és ez az, amelyen a liberalizmus egyén-koncepciója is alapszik (ha nem is minden árnyalat nélkül). Ehhez azonban bizonyos vagyontömeg, jólét szükséges. Az is elengedhetetlen feltétel továbbá, hogy e kellő mértékletességgel és szabadsággal egyszerre, együtt rendelkezzen az egyén. Ha az ember csak az elsővel bír, akkor jóléte ellenére kiszolgáltatottá válhat, ha csak a másikkal, attól még lehet nyomorúságos az élete.
A kérdés tehát az, hogy a modern alkotmányos demokráciákban miként lehet biztosítani a szerzett jogok védelmét. A középkorra jellemző tulajdonnal szemben a kapitalista tulajdon tárgya már nem szükségszerűen fizikai, kézzelfogható. A tulajdonjog védelme sokkal kevésbé függ a fizikai védelemtől. A tőzsdei befektetések, tranzakciók, hitelek (várományok), a működési engedélyek, adott foglalkozások gyakorlásának biztosítása, munkalehetőségek, s főleg az iskolázottság, amelyhez az elit befektetésszerűen juttatja gyermekeit, mind egzisztenciális garanciák. Noha nem minősülnek tulajdonnak a klasszikus értelemben, mégis képesek az egyén boldogulásával kecsegtetni, ha kiszámíthatóan léteznek.
A tulajdon védelme egyértelműen a jogrendszeren és az érvényesíthetőségen múlik, előtérbe kerül és így felértékelődik az állam szerepe. A válságoknak köszönhető tanulási folyamatokban a 19. század végén, de inkább a 20. század elején kialakuló állami beavatkozás a piaci viszonyokba természetesen beavatkozást jelentett a magántulajdoni rendszerekbe is (amelyre klasszikus példa az amerikai New Deal). A 20. században a klasszikus liberális cél éppen az addigi felfogás ellenkezőjére fordul, és az egyén független személyiségének kiterjesztése már nem a klasszikus magántulajdoni védelemre épül. Vagyis már nem a magántulajdonára támaszkodó, anyagilag független autonóm egyén áll az állammal szemben, hanem épp az állami beavatkozás biztosítja az egyén autonómiáját. Ezért az állami beavatkozás önkénymentes, sőt alkalmasint esélyegyenlőséget biztosító kialakítása a cél, amely garantálja az egyénnek az emberhez méltó életet. A magánautonómia és az egyenlő bánásmód követelményének összehangolása persze különösen nehézségeket jelent még akkor is, ha a jogrendszerek, jogágak alkotmányosodásának folyamata egyértelmű az utóbbi évtizedekben[1]. Ilyen értelemben a szerzett jogok szerepe általánossá válik, jelentősége nő (legyen az akár állami állás, működési engedély, bizonyos tevékenység feltételeinek biztosítása stb.).
Ez a pozitívjogi szemléletű jogosultságrendszer az államból eredezteti létét, ezért annak érdekében, hogy az állami beavatkozás ne lehessen önkényes, bizonyos (jogállami) követelményeket kell szabni. Ezek közül a legalapvetőbb a szerzett jogokkal kapcsolatban a visszamenő hatály tilalma. Amennyiben pedig a szerzett jogok szükségesek a mai emberhez méltó életvitelben, akkor tényleg kérdés, hogy manapság e szerzett jogok és jogosultságok valóban alkotmányjogi védelemre szorulnak-e. A hangsúly itt elsősorban a manapságon van, vagyis azon, hogy a gazdasági világválságnak s ekként a megváltozott körülményeknek, in concreto, a tömeges elszegényedésnek köszönhetően, szükséges-e (és lehetséges-e) az állam által biztosított jogosultságoknak az alkotmányos védelme. A kérdés feltehető másként is. Megbomlott-e az a 20. században kialakult jogosultsági rendszer, amelyet a (jóléti) jogállamok hivatottak biztosítani az új magántulajdoni viszonyok közepette[2]. Ezen "új" magántulajdoni rendszer központi dilemmája, hogy miként lehet a közterheket úgy alakítani, hogy a javak lehetőleg igazságosan
- 598/599 -
legyenek elosztva (például a progresszív jövedelemadóval, vagyonadóval, örökösödési illetékkel), illetve, hogy miként lehetne jogállami eszközökkel garantálni, hogy ne legyen lehetőség létező jogosultságok (szerzett jogok) ellenszolgáltatás nélküli elvételére. Helyesebben, hogy miként lehet e két egymással szembemenő igyekezetet összehangolni.
Amennyiben a szerzett jogok levezethetőek lennének, közvetlenül vagy közvetve, például a méltóságteljes élethez való alkotmányos alapjogból[3], úgy szükséges lenne valamilyen jogállami garanciára a minimális egzisztenciális léthez szükséges szociális jogok biztosítása érdekében. Kérdés, hogy a visszamenő hatály tilalma lehet-e ez a jogállami garancia. Ha ugyanis nincs visszamenő hatály, akkor ezek az állam által biztosított jóléti, szociális jogosultságok - a szerzett jogok doktrínája értelmében - csak és kizárólag a jövőre való tekintettel és az érintettek meghallgatásával vonhatóak vissza. Merthogy a szociális jogok (anyasági segély, munkanélküliségi támogatás, iskolábajárási kedvezmények, egyáltalán a körzetben iskola fenntartásának a biztosítása, családi pótlék stb.) alapvetően változtathatóak, nem örök életre szolgálnak, azzal kevesen vitatkoznának. Hogy ez miért van így és kinek mennyi jár, azon már inkább, de hogy e jogosultságok nemcsak változtathatóak, de akár vissza is vonhatóak, abban nincs vita.
Egy modern alkotmányos demokráciában közjogi, alkotmányossági szempontból a szerzett jogok ma nem jelentenek egyebet, minthogy az állam (önkormányzat) által biztosított jogosultságok - értelemszerűen negatívirányú - módosítása, alanyi körének megváltoztatása, mértékének vagy a rendszernek az átalakítása az érintettek érdemi meghallgatását feltételezi, és csak a jövőre való tekintettel foganatosítható. Az érdemi meghallgatás ráadásul igen magas mércét jelent, azaz nem elegendő annak bizonyítása, hogy a jogosultak a változásról tudomást szereztek, és lehetőségük lett volna arra reagálniuk. Az érdemi jelző azt fejezi ki, hogy a meghallgatott érintettek érvei, szempontjai megfontolásra kerülnek, azaz figyelembe vétetnek. A figyelembevételt továbbá a hatóságoknak igazolniuk kell. Ha az előadott érvek meggyőzőek, akkor a jogosultságok megváltoztatásának koncepcióját akként módosítani kell, ha viszont nem meggyőzőek, akkor azt indokolással ellátva közölni kell. Az indokolásnak pedig ésszerűnek kell lennie.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
