A nemzetközi kereskedelem kiszélesedése, amely különösen a szabadkereskedelmi egyezmények megkötése és a szocialista rendszerek bukása következtében hallatlan méreteket öltött az elmúlt évtizedekben, megnövelte a nemzetközi áruhitelezés jelentőségét is. A hitelezőknek azonban legtöbbször biztosítékokra van szükségük, hogy a hitel visszafizetését ezzel biztosítsák. A hitelbiztosítékok között különösen jelentős a tulajdonjog-fenntartás, amely a legalapvetőbb biztosítéka lehet az ilyen ügyleteknek.[1]
Az árumozgással járó és a határokon átívelő kereskedelmi ügyletek esetében azonban a nemzetközi magánjog szabályai szerint az alkalmazandó jog annak az államnak a joga, ahol a dolog található. A különböző államok nemzetközi magánjogi törvényei vagy kódexei ennek megfelelően általában a lex rei sitae szabálya szerint dönti el az alkalmazandó jog kérdését.[2]
A nemzetközi árukereskedelem határokon átnyúló kereskedelem.[3] Ebből következik, hogy az áru gyakran több államon halad keresztül, amíg a végcéljához elérkezik. Az államhatár átlépésével általában statútum váltás következik be és ez jelentősen befolyásolja az alkalmazott hitelbiztosíték hatékonyságát. A tulajdonjog-fenntartás esetében különös jelentőséget kap a statútumváltás, mert a tulajdonjog-fenntartásnak olyan bonyolult alakzatai alakultak ki egyes tagállamokban, amelyek más tagállamokban viszont ismeretlenek, nem beszélve arról, hogy még az úgynevezett egyszerű tulajdonjog-fenntartás esetében is lehetnek eltérő joggyakorlati beidegződések.[4] Amikor a biztosítéki szerződést a felek megkötik, nem tudják, hogy a saját tagállamuk jogából ismeretes tulajdonjog-fenntartás milyen fogadtatásban fog részesülni egy szomszédos idegen tagállamban, de a szerződéskötéskor előfordulhat az is, hogy a felek még azt sem tudják, hogy melyik állam területén fog megfordulni az áru.
Az európai tagállamokban a tulajdonjog-fenntartás szabályozása igen változatos. Itt nincs lehetőség az egyes tagállamok nemzeti jogának áttekintésére, de néhány európai jogrendszer néhány szubjektíven kiragadott sajátosságát szeretnénk felvillantani.
A német jog egyik érdekes sajátossága, hogy a tulajdonjogfenntartás egyszerű formája mellett ismeri a tulajdonjogfenntartás különös formáit is; mint például: a) weitergeleiteter Eigentumsvorbehalt, b) nachgeschalteter Eigentumsvorbehalt, c) verlängerter Eigentumsvorbehalt, d) erweiterter Eigentumsvorbehalt, e) übertragener Eigentumsvorbehalt [ez nem önálló fajta, hanem az a) és b) fajta közös megnevezése].[5]
A svájci jog szerint az ingó dolgok vonatkozásában a tulajdonjog fenntartása kiköthető. A ZGB 715. cikke szerint ennek harmadik személyekkel szembeni hatályosságához szükséges az is, hogy a bíróságon vezetett nyilvános lajstromba a tulajdonjog fenntartását feljegyezzék.
Az olasz ptk. 1524. cikkelye szerint a tulajdonjog fenntartása a vevő hitelezőivel szemben akkor hatályos, ha az adásvételi szerződést írásban kötötték és feltüntették rajta az adásvétel időpontját, amelyre vonatkozóan semmiféle kétségnek nem szabad fennállnia abban a tekintetben, hogy az adásvétel megelőzi a vásárló ellen vezetett végrehajtást. Ha az adásvétel tárgyát 15,49 eurónál nagyobb értékű dolog képezi, a tulajdonjog fenntartása harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha azt bejegyezték a hatáskörrel rendelkező bíróságon vezetett lajstromba.
Amint ebből a néhány mondatból is látszik, a tulajdonjog-fenntartás rendelkezései az egyes európai országokban[6] eléggé különböznek, ezért előfordulhat, hogy a tulajdonjog-fenntartás az országhatár átlépésével egyidejűleg erejét veszíti. Ha például az áru, amelyre vonatkozólag a német jog szerint kötöttek ki tulajdonjog-fenntartást, átlépi a svájci határt, akkor a tulajdonjog-fenntartás rögtön érvénytelen lesz, mert Svájcban a vételár kiegyenlítéséig fenn lehet ugyan tartani a tulajdonjogot, de ehhez a törvény szerinti nyilvántartásba való bejegyzés szükséges. Ha ugyanez a dolog Ausztriába kerül, akkor a kikötött tulajdonjog-fenntartás ismét újraéled, ugyanakkor a tulajdonjog-fenntartás az Ausztriába került dolog vonatkozásában sem lesz ugyanolyan hatályú, mint Németországban, mert a német jog szerint szokásos biztosítéki engedményezéssel egybekötött tulajdonjog-fenntartás az ausztriai jog szerint nem ismerhető el.
Az említett példa jól érzékelteti a határokon átnyúló kereskedelem szereplői által alkalmazott tulajdonjog-fenntartás kettős nehézségét. Egyfelől legsúlyosabb veszélyként jelentkezik az, ha az egyik tagállamban az alkalmazott biztosítékot érvénytelennek mondják ki, mert ilyen esetben ez olyan, mintha ki sem kötötték volna a tulajdonjog-fenntartását. Másfelől az is veszélyként leselkedik a hitelezőre, ha a bíróságok átminősítik az egyik tagállamban kikötött biztosítékot egy olyan biztosítékra, amelynek hatékonysága kisebb fokú, mint az eredetileg kikötött biztosítéké. Ennek tipikus példája lehet az, amikor a tulajdonjog-fenntartást zálogjoggá minősítik át.
Gyakran a jogértelmezés sem egységes abban, hogy a tulajdonjog-fenntartásnak egy másik tagállamban elismert, jogszerű fajtáját el lehet-e fogadni, illetőleg milyen más biztosítékként kell minősíteni. Sokszor azt sem lehet megmondani, hogy a magyar jog szerint kikötött tulajdonjog-fenntartás egy másik tagállamban milyen fogadtatásban részesül.
Külön kérdéskört képez a tulajdonjog-fenntartásnak a csődjoggal való kapcsolata.[7] Az adós fizetésképtelensége esetén megindult fizetésképtelenségi eljárás a lex fori concursus alapján folyik, amely kapcsolóelv ellenkezik a lex rei sitae elvével. A két ellentétes kapcsolóelv közötti ütközés feloldása nehéz kérdés.[8] Ha az eljárást megindító tagállam jogát alkalmazzuk, akkor ugyan könnyebben és gyorsabban lefolytatható és lezárható a fizetésképtelenségi eljárás, de az eljárást megindító tagállamtól nagy távolságra lévő dolognak nincsen megfelelően erős kapcsolódása az eljárást megindító tagállam jogrendjéhez, ami konfliktusokra adhat lehetőséget, ezenkívül gyakorlati ügyviteli nehézségeket is jelenthet. Ha viszont a lex rei sitae elve érvényesül, akkor a biztosíték érvényesítése elszakad a fizetésképtelenségi főeljárástól, és a két eljárás során születő határozatok egymással ellentétesek is lehetnek.[9]
A tulajdonjog-fenntartás szabályozatlansága a jogi kockázat mellett gazdasági kockázatot is jelent, amely árnövelő hatású. Ha ugyanis a tulajdonjog-fenntartás nem működik elég hatékonyan minden tagállamban, akkor a hitelező arra kényszerül, hogy más biztosítékot keressen, ami többnyire drágább, mint a tulajdonjog-fenntartás. A drágább biztosíték viszont drágább hitelt eredményez, amelyet végső soron a vevőnek kell megfizetnie.
Ezek az indokok ösztönözték arra az Európai Unió jogalkotó szerveit, hogy különböző normatív aktusokkal szabályozzák a tulajdonjog-fenntartását.
A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2000/35/EK irányelv 4. cikke ennek megfelelően arról rendelkezik, hogy a tagállamok a nemzetközi magánjogban megjelölt, vonatkozó nemzeti rendelkezésekkel összhangban előírják, hogy az eladó az áruk ellenértékének teljes kiegyenlítéséig fenntarthatja tulajdonjogát. Ez a rendelkezés előírja a tagállamoknak, hogy iktassák be polgári jogukba a tulajdonjog-fenntartás intézményét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
