A munkavállalót ért károsító körülményekért való felelősség rendszere egy összetett szabályrendszer, amelyben egyszerre vannak jelen munkajogi, munkavédelmi jogi, társadalombiztosítási jogi és felelősségbiztosítási szabályok. Ezeknek a szabályoknak egy része szükségképpen felmerül a jogalkalmazás során, míg mások attól függnek, hogy a munkavállaló élni kíván-e az adott jogi eszközökkel, vagy éppen a munkáltató rendelkezik-e bizonyos szerződési konstrukciókkal (például munkáltatói felelősségbiztosítás). A munkáltatói felelősségi szabályrendszer kapcsán kétféle szabályozási modell létezik: a kártérítési és a kompenzációs modell. A két szabályozási séma nem zárja ki egymást, sőt általánosságban elmondható, hogy a modern jogrendszerek nagy részében jelen van mindkét modellre utaló elem. Az viszont, hogy ezek az összetevők milyen módon és mértékben érvényesülnek jelentős jogi, gazdasági és szociológiai különbségeket idézhetnek elő. Jelen tanulmány egy a hazaitól eltérő szabályrendszer, az osztrák munkáltatói kárfelelősség szabályait elemzi.
1. Bevezető gondolatok
2. Az osztrák kártérítési szabályrendszerről általában
3. A munkáltató privilegizált helyzete (Dienstgeberhaftungsprivileg)
4. A munkáltató felelősség alóli mentességének korlátai
4.1. A munkáltató szándékosan idézi elő a káreseményt
4.2. Munkabaleset kötelező felelősségbiztosítással érintett gépjármű által
4.3. A munkáltató kártérítési felelőssége dologi károkért
4.4. A munkáltató felelőssége egyéb károkért
5. A társadalombiztosító szervek regresszigénye
6. Záró gondolatok
A kártérítési modell (például a munkáltatói kárfelelősség hazai szabályozása) lényege az, hogy a munkáltató a munkavállalót ért káreseményekkel kapcsolatban a magánjogi felelősség intézményei alapján tartozik felelősséggel, amely alapján a teljesítés, a kártérítés megfizetése önkéntes jogkövetés útján vagy a jog kényszerítő mechanizmusa által, peres úton történhet meg. Ebben a modellben is megjelenik a társadalmi szolidaritáson alapuló szociális elem, azonban az csak az egyes károk részbeni megtérítésére szolgáló kiegészítő eszközként szolgál. A rendszer célja a károsult számára a teljes kártérítés elvi lehetőségének biztosítása a per eszközének útján. A kártérítési modellek alapját a jobb kockázatviselő elvének paradigmája képezi, amely szerint akkor hatékony a kockázatallokáció, ha:
- a kockázatot az viseli, aki azt jobban ismerhette, tehát akinek több információja van a különböző kockázatokról;
- a kockázatot az viseli, aki a káreseményt és a károsodást olcsóbban megelőzhette volna;
- a kockázatot az viseli, akinek kisebb terhet jelent a kár viselése.[1]
Erre az alapkoncepcióra épül a kártérítési modellek azon megoldása, amely szerint a munkáltató felelőssége objektív, kimentést szűk körben engedő felelősség. A felróhatósági elem beépítése valamely módon szintén nem ritka (például kármegosztási esetként, vagy egyéb felelősségszűkítő tényezőként), az azonban a modell sajátossága, hogy a károsultaknak bíróság előtt kell érvényesíteniük az igényüket, ha az önkéntes teljesítéssel nem nyer kielégítést. A peres úton való igényérvényesítést segítheti az önkéntes felelősségbiztosítás, amely azonban a legtöbb országban nem kötelező.[2]
A kompenzációs modell (például Ausztria jogi megoldása) relevanciája a kártérítési modellel szemben éppen az, hogy a társadalmi szolidaritás jegyében egyfajta automatizmust teremt a felmerülő károk miatt bekövetkező vagyoni helyzet helyreállítására. Ha a kompenzációs modell kialakulásának történetét vizsgáljuk, akkor elmondható, hogy a kompenzációs rendszerek a 19. századi gyáriasodó ipari szektorra és a munkásszakszervezetek aktív fellépésére adott kényszerű jogalkotási válaszként kerültek kialakításra.[3] Az első átfogó jellegű szociális biztosítási alapú szabályozásra német területen került sor. A 19. század első felében a foglalkozási baleseteken alapuló kárigények deliktuális alapon kerültek elbírálásra, ami a legtöbb esetben lehetetlenné tette a sikeres igényérvényesítést. A jogalkotó a veszélyes üzemi felelősség intézményesítésében kereste a megoldást, amire a munkáltatók felelősségüknek biztosítókra való áttelepítésével válaszoltak, ami értelemszerűen kártérítési perek áradatát zúdította a bíróságokra. Ebben a helyzetben vált egyértelművé az állami szerepvállalás szükségessége, amely az 1885-ös, Bismarck nevével fémjelzett (munka)balesetbiztosítási
- 39/40 -
törvényben öltött testet. A jogszabály egy közjogi karaktert öltő, foglalkozási balesetekre szakosodott társadalombiztosító szerv helytállási kötelezettségét helyezte a munkáltató kárfelelőssége helyébe, melyet a kötelező jellegű munkáltatói befizetések finanszíroztak, megteremtve ezzel a kompenzációs rendszer alapjait.[4]
Ebben a modellben általában a közjogi alapon létrehozott, államilag kontrollált biztosítási alapok játszanak központi szerepet, míg a magánjogias felelősség alapján indítható peres út csak kiegészítő funkciót tölt be. Kevés olyan ország van, ahol az alapok biztosítása üzleti biztosítási alapon szerveződik.[5] Az alapokat megteremtő forrásokat a munkáltatói befizetések biztosítják, az alapok terhére pedig a balesetet szenvedő munkavállalók részére nyújtható kompenzáció. A rendszer nagy előnye elsőre is látható. Bár csak a jogalkotó által meghatározott kereteken belül, de a károsult munkavállaló meglehetősen gyorsan, néhány hónapon belül hozzájut - a káreseményének tényállásszerűségét vizsgáló hatósági jóváhagyás esetén - a kárai jelentős részét fedező kártérítéshez.
A modell mellett a másik fontos aspektus a szabályozás funkciója, célja. A magánjogi kártérítési felelősség leginkább két célt szolgál, a prevenciót és a reparációt, míg a represszív elemek kevésbé hangsúlyosak. A reparáció a megbomlott vagyoni helyzet helyreállítását jelenti, amely egyébként megjelenik magának a kárnak a fogalmában is.[6] A reparáció funkciója azt fejezi ki, hogy a hangsúly a kárkötelem két alanya közül a károsulton van, elsősorban a károsult vagyoni helyzetének helyreállítását célozza a kártérítés intézménye. Emiatt jelenik meg a magánjogi felelősség körében gyakran a vétkességre és felróhatóságra tekintet nélküli, kimentést szűk körben engedő felelősségi forma. A prevenció a felelősség fennállásának megállapíthatóságával való fenyegetést jelenti. A prevenció lehet speciális vagy generális, attól függően, hogy az a konkrét károkozó elrettentésére irányul, vagy a társadalom számára általános mérceként jelenik meg. Kezdetben a prevenció annak vizsgálatát jelentette, hogy mely esetekben lehet és érdemes szankciót alkalmazni a károkozóval szemben, míg a tömegtermelés nyomán bővült a prevenció jelentéstartalma és immár a kockázatok értékelése körében készült költség-haszon kalkuláción alapuló üzleti döntés.[7]
A második világháborút megelőző magánjogban a reparációs funkció elsődlegessége volt az uralkodó álláspont.[8] A második világháborút követően a prevenciót középpontba állító nézetek domináltak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
