Varga Csaba: Érvényesség (ÁJT, 2004/3-4., 247-262. o.)[1]

(Érvényesség: tartalmi / formai, statikus / dinamikus) Érvényesség a jogban található normák vagy a jog nevében tanúsított aktusok minősítő jegye, melynél fogva és amelynek köszönhetően e normák vagy aktusok az érvényesként fennálló jogrendszer normáiként, illetőleg aktusaiként ismertetnek el. Ez a rendszeren belüli tagságot kijelölő érvényesség-fogalom[1] ugyanakkor kiegészül magát a rendszert kijelölő érvényesség-fogalommal. Eszerint az érvényesség egyszersmind magának a rendszernek is minősítő jegye, melynél fogva és amelynek köszönhetően e rendszert a nemzetközi jogrendben elismert nemzeti (stb.) jogrendszerek egyikeként fogadják el.

Az érvényesség-fogalmat pusztán analitikusan, a vizsgálódás keretében és kedvéért tételezzük; valós referenciája azonban nincs. Ebben az értelemben Frede Castberggel elmondhatjuk, hogy "[a]z érvényesség nem más, mint olyan a priori eszme, amely megfigyelhető tényekkel meghatározott tapasztalati adatokra nem vezethető vissza."[2]

E pusztán analitikusan tételezettként fennállásnak egyik kifejeződése, hogy 'érvénytelen jog'-ról beszélnünk valójában contradictio in adjectu lenne:[3] a szabály érvényessége a szabály jogi mivoltát jelöli ki, következésképpen érvénytelensége pontosan e jogiság megszűntéről vagy meg sem szerzettségéről tanúskodik.[4] Az újkantiánus módszertan viszont, mely a valóságot

- 247/248 -

lét és legyen elkülönülő (és egymás számára kölcsönösen átjárhatatlan) terrénumainak kettősségeként értelmezi, az érvényességet is ténylegesen fennálló tulajdonságként kezelte, s ezért a jogfilozófián belül - mindenekelőtt az európai kontinensen - valóságos problémáknak kijáró külön elméleteket szentelt kérdéseinek.

Az érvényesség tartalmi és formális egyaránt lehet. A tartalmi érvényesség az érvényesség-fogalom korai változata. Amikor a jogot még nem formalizálták, sőt fogalmi formákhoz sem kapcsolták, bármi tetszőlegesen érvényessé válhatott, ami az egészében érvényesülő rend részeként megjelent. Például: a formális relevancia kiválasztó kritériumával még nem élő, tehát nyitott érvelésen alapuló berendezkedésekben (így a dikaion-típusú görög-római igazságszolgáltatásban, az iszlám jog kádi jogszolgáltatásában, a zsidó jog rabbinikus ítélkezésében, avagy a kínai és japán konfuceánus jog törzsrétegét alkotó li, illetőleg giri tartományaiban) bármilyen megfontolás, érv vagy hivatkozás tartalmi érvényességre tehetett szert és ezzel a jog összetevőjévé válhatott, amennyiben egyáltalán hasznosnak bizonyult - olyannyira, hogy hozzá folyamodjanak az igazságos megoldás megleléséhez vezető folyamatban. A középkorban végig úgy vélték, hogy az érvényesség legitimáló pecsétjét csakis egy "régi, jó" jog nyerheti el; következésképpen ehhez a megfeleléshez igyekeztek mérni szokásokat, trónra lépő uralkodók rendelkezéseit, sőt reformigényű törvényhozási termékeket egyaránt.[5] Egy nagy múltú és ugyanakkor jól bevált s a törvénykezési mechanizmustól következetesen kikényszerített gyakorlat ilyen módon már önmagában is érvényességről tanúskodik; és megfordítva is ugyanez áll: egy szokás elfogadottként állandósuló mellőzése vagy alkalmazásának gyakorlattá váló megtörése immár érvényességtől megfosztó erejűvé is nőhet (s ez a régi koroktól jól ismert desuetudo).

A formális érvényesség-fogalom kifejlődése a iusnak lexre történő visszaszorítása terméke. Alakulása a római császárkortól a modern formális jog intézményesüléséig követhető nyomon, amikor már maga a jog rendelkezik úgy, hogy - függetlenül tartalmi kritériumoktól - minden olyan tételezés jogi érvényességet nyer, amelyet meghatározott szerv meghatározott eljárás során meghatározott formában bocsát ki magából; és ezt a

- 248/249 -

minőségét mindaddig megőrzi, amíg erre rendelt szerv erre rendelt eljárásának az eredményeként ennek kifejezetten (pl. a derogatio hatálytalanító aktusával) vagy hallgatólagosan (pl. ellenkező szabályozással) véget nem szab.[6] Az érvényesség ilyen formán nem egyéb, mint a jogivá váláshoz szükséges kritériumok felmutatásának rövidített kifejezése, amiről a modern jogrendszerekben a megfelelő kibocsátás (hivatalos lapban szabályos közzététel) szokott tanúskodni.[7] A modern formális jog felépüléséről és működéséről az elméleti rekonstrukció így aligha mondhat többet vagy mást, mint hogy ez egy rendszeren belül lezajló érvényesség-átadás és érvényesség-származtatás - egy ideáltipikus, de bármiféle normatív hivatkozásban vagy igazolásban kizárólag így elfogadható (tehát "érvényes") mód szerint. Az európai kontinentális jog körében ilyen például Hans Kelsennek az ún. alapnormából eredeztetett és az ún. lépcsőelméletben leírtak szerinti következetes normatív nyelvi-logikai lebontás, illetőleg az így adódó keretek mindenkor engedélyezett kitöltése során hierarchikusan és piramisszerűen felépülő víziója a jogrendről,[8] vagy az angol-amerikai jog körében H. L. A. Hart különbségtétele az elsődleges és a másodlagos

- 249/250 -

szabályok között, melyek közül az utóbbiak adják a voltaképpeni szabályozást, míg az előbbiek (később már elismerési szabályként nevesítetten) az utóbbiak alkotása és formálása, vagyis érvényesség-adása és érvényesség-megszüntetése feltételeiről rendelkeznek.[9]

A tartalmit a modern korban felváltó formális érvényesség-fogalom a szokás "régi, jó", vagyis generációk gyakorlatában bevált s ezért visszatérően jogiként követett mivoltának bírósági értelemben nehézkes bizonyíthatósága helyébe egy tömegességében is könnyűszerrel azonosítható érvényesség-kritériumot iktatott. Azzal, hogy (1) bármely jogalkotásra felhatalmazott ágens (2) erre rendelt eljárásban létrejött termékét - melyek teljesítettségét az azonosítást még inkább elősegítően (3) a hivatalos közlönyben történő szabályszerű közzététellel szokták kinyilvánítani - immár bármiféle tartalmi jegyre tekintet nélkül a jogba érvényesen beépülőként fogadják el, a formai kritériumokat egyszersmind processzuális feltételekre vezetik vissza.[10] Nos, Hart egyértelmű ebben, Kelsen lépcsőelmélete azonban ambivalens, hiszen a formális érvényesség végső kritériumai lehetnek tisztán, sőt kettős módon formaiak abban az értelemben, hogy egy formális (azaz: eljárási) természetű vonatkozást formálisan határoznak meg benne, ámde lehet formai egyszerű értelemben úgy is, hogy egy tartalmi vonatkozást (ti. az érdemi származtathatóságot) határozzák formálisan meg benne. Márpedig az egyes norma "alkotmányosan létrejött" minősége[11] értelmezhető processzuálisan is, ám értelmezhető a felsőbb norma tartalmiságából történő levezethetőség (vagy legalábbis a logikai kizártság hiánya) értelmében is - amit minden olyan későbbi vélekedés erőteljesen támogat, amely az érvényesség fogalmi körébe többlet-kritériumként fel-

- 250/251 -

veszi még akár a logikai következés, akár az ellentmondásmentesség kritériumát is.[12]

(Úgy tetszik, hogy egyes germán gyökerű kultúrákban ez az ambivalencia már eredendő jelentés-kettősségként is kifejeződik, sőt azonos szó, illetőleg fogalom - esetünkben a német 'Geltung' - bokrában az analitikus különbségtétel lehetősége már eltérő melléknévképzésben is testet ölt. A nordikus kultúrában például "Az 'érvényes' és 'érvényesség' szavaink valamely normára alkalmazva néha e norma mint ilyen létére, néha pedig azon aktus legalitására vonatkozik, amelynek eredményeként a kérdéses norma létrejött."[13]

Már pedig egyfelől a 'gültig' s a jelentésében vett svéd 'giltig' és dán 'gyldig', másfelől a 'geltend', s a jelentésében vett svéd 'gällende' és dán

- 251/252 -

'gœldende' fogalmiságában[14] nemcsak egy szó ambivalenciája, de a nyelv belső különbségtétele is tetten érhető - tehát annak, ami önmagában érvénnyel rendelkezik, elválasztása attól, ami érvényességet csupán aktusként létrejöttében nyer.)

Logikai statikusságával egy ilyen szemlélet már eleve mozdulatlanságot, a kezdetektől fogva elrendezettséget és megbízhatóságot sugall - azaz egy mindenkori alanytól független objektivitást, a dolgokban magukban rejtező s bizonyos helyzetekben magától feltárulkozó (külső aktust, konstruktív hozzájárulást így nem is feltételező) adottságot. Jogosnak tetszhet hát a kérdés: Mi az érvényesség? És mit sugall hasonlatossága az igazsághoz, ezúttal szigorúan ismeretelméleti értelemben alkalmazottan? Miközben természetszerűleg nyilvánvalóként fogadja el tudásunk, hogy "[n]oha a jogi normákról nem mondható, hogy igazak vagy hamisak lennének, egy adott norma érvényességéről szóló kijelentés már lehet igaz vagy hamis"[15] - amely felismerés egyfelől egy részben szemléletbeli, részben módszerbeli hasonlóságot alapoz meg,[16] másfelől viszont világossá teszi, hogy jellegükben, alaptermészetükben, tehát kategoriális hovatartozásukat illetően is eltérő irányú minőségekről van szó, amik közt

"[n]incs hasonlóság, mert (1) a norma érvényessége ama akarati aktustól feltételezett, amelynek jelentése a norma, míg a kijelentés igazsága

- 252/253 -

nem függ ama gondolati aktustól, amelynek jelentése a kijelentés; (2) a norma érvényessége nem más, mint a norma léte, míg a kijelentés igazsága csupán tulajdonsága a kijelentésnek; és (3) a norma érvényessége idő-függő, míg a kijelentés igazsága független az időtől."[17]

Nos, egy ilyen statikus zártságot sugalló képpel szemben[18] a jog valójában - mint ezt mai elméletek már egyértelműen nyomatékosítják - dinamikusságot és nyitottságot egyszerre hordozó rendszer, mely belső érvényesítési mechanizmusaiban a visszacsatolás számos különféle lehetőségét (formáját, csatornáját és módját) mutatja.[19] Ezzel pedig az ideologikus képe szerint az alapnormától hierarchikus lebontása mentén haladó vertikális érvényesség-eredeztetést mint származtatást a tényleges gyakorlatban az azonos és eltérő normatív (jogforrási) szintek közötti kölcsönös cirkuláris érvényesség-megerősítésnek horizontális, vagy éppen alulról felfelé mutató mozgása egészíti ki, vagy - olykor - egyenesen helyettesíti.[20] Kelsen és Hart piramidális szemléletű, egyidejűleg az egyirányú levezetés eszméjével élő felfogásával szemben ez már elméleti igényében is azt jelenti, hogy helyi szabályok, valódi és látszólagos kritériumok (és mindezekre emlékeztető jelzések) kölcsönösségéből - vagyis az érvényesség-kultúra megvalósuló teljességének legkülönfélébb szálaiból - épül fel a mindenkori egésznek és egyes részeinek érvényessége.[21] A gyakorlati dinamizmusból viszont - tudjuk - eshetőlegesen éppen diszkrepanciák vagy egyenesen ellentmondások is adódnak. Mindezeknek a lehetősége viszont pontosan arra jogosítja fel az elméletet, hogy magán a rendszeren belüli formális érvényesség-fogalmon belül is különbséget tegyen egyfelől a "law

- 253/254 -

in books" fogalmi terjedelmét tükröző rendszertani,[22] másfelől a "law in action" körét lefedő ténylegesen érvényesülő érvényesség között.[23]

Az irodalomban felvetődött egy további megfontolás is. Eszerint a jogrendszerbeli tagság és a tényleges kikényszeríthetőség egyre inkább egységként hangoztatott együttes kívánalmában a kikényszeríthetőség kritériumszerűségének ki kellene fejeződnie annak elismerésében is, hogy "az egy adott rendszerben elismert és kikényszerített szabályok jogilag érvényesek a kérdéses rendszer értelmében, de ezzel maguk még nem részei ennek a jogi rendszernek."

Ennek megfelelően - vagyis például a nemzetközi magánjogtól felhívott külföldi jog, a vallási és etnikai közösségek joga, avagy az önkéntes társulások szabályai és a bírói ítélkezés burjánzásában tetszőlegesen bővülő további hivatkozások tekintetében - "[a] jog szerinti érvényesség tágabb fogalom, mint az, amit egy jogi rendszer tagsága jelent."[24]

*

(Érvényességmegalapozás: lét és legyen) A rendszernek mint olyannak jogi jellege, azaz érvényessége rendszeren belüli kritériummal nyilvánvalóan nem mérhető, ezért az érvényesség felveszi egy másik standardnak a funkcióját is. Másként szólva, előbb az alapnorma jogi érvényét kell tételeznünk, hogy azután abból további normák érvényükben származtathatókká legyenek.[25]

"Jóllehet az érvényesség és a hatékonyság két teljességgel különböző fogalom, mindazonáltal valami rendkívül fontos kapcsolat áll fenn közöttük. Egy normát érvényesnek csak azzal a feltétellel tekinthetünk, hogy normák olyan rendszeréhez, egy olyan rendhez tartozik, amelyik egészében véve hatékony. Ilyen módon a hatékonyság az érvényesség feltétele:

- 254/255 -

az érvényesség feltétele tehát, de nem az értelme. Egy norma érvényes, amennyiben hatékony; érvényes tehát, ha az a rend, amelyhez tartozik, egészében hatékony."[26]

Ezzel - ellenére a lét és legyen közötti szigorú megkülönböztetésnek - az érvényesség e két alkalmazásában (és megfelelő felfogásában) a jogi és a szociológiai,[27] a normatív és a reális,[28] a rendszertani és a ténybeli érvényesség-felfogás végül is összetalálkozik. Ez pedig végső soron annak állításával egyenlő, hogy bármely normatív várakozásnak az elvi elgondolhatósága kizárólag a fennálló tényszerűséggel alapozható meg. Lényegében ezt fejtette ki Hart is akkor, amikor a nyelvhasználat ontológiai alaptényét, kimondatlanul is kritériumképző jellegét Ludwig Wittgenstein kutatásai nyomán felismerte. Hiszen, mint írta, "A kritériumokat megfogalmazó elismerési szabály érvényességével kapcsolatban azonban nem vetődhet fel ilyen kérdés: e szabály nem lehet sem érvényes, sem érvénytelen, hanem egyszerűen elfogadott és a használat szempontjából helyesnek tekintett."[29]

Avagy, amiként Joseph Raz realisztikus álláspontja hangzik: "[a]zok a végső elismerési szabályok kötelezőek, amelyeket tényleges gyakorlatukban követnek a bíróságok."[30] Márpedig ezzel a lét nyilvánvalóan nemcsak a legyen megalapozójává válik, de egyben láthatóvá teszi ontologikus elsőbbrendűségét is - vagyis azon minőségét, hogy kizárólagos alapot ké-

- 255/256 -

pez a legyen elgondolhatóságához: felmerültéhez, tételezéséhez, működtetéséhez, hatást gyakorló összefüggésbe állításához.[31]

Vannak más gondolati hagyományok is, amik eltérő megfogalmazásokkal élnek. Aulis Aarnio például - Jerzy Wróblewski nyomán[32] - rendszertani, ténybeli és értéktani érvényesség-fogalommal él, csupán azért, hogy kifejezhesse: a tulajdonképpeni érvényességen s a hatékonyságon túl még szükséges és érdemes számolnunk az elfogadhatóság többletkritériumával is.[33] Mindez Ralf Dreier megfogalmazásában így hangzik: "Egy jogi norma érvényes szociologikusan, amennyiben követése és elutasítása szankcionálást nyer; jogilag, amennyiben az erre hatáskörrel felruházott szerv az előírt módon nyilvánítja ki; morálisan pedig, amennyiben etikailag igazoltként fogadható."[34]

François Ost viszont formális, empirikus és axiologikus érvényesség-fogalmat különböztet meg, hogy a legalitást, az effektivitást és a legitimitást egymást metsző körökben a jog statikus felépülése, illetőleg dinamikus alakulása lehetőségeiként és erősödése állomásaiként értelmezhesse.[35] Továbbmenve pedig, a maga módján ezt fejezi ki az ún. perszonalisztikus

- 256/257 -

állásfoglalás is, mely szerint az érvényesség alapja nem másban, mint a jogeszmében, annak társadalmi elfogadottságában rejlik.[36]

Klasszikus vélekedések ugyanakkor még tagoltabb képet sugallnak. Karl Larenznek a sok évtizede megfogalmazott javaslata a normatív és a szociológiai mellett számol még mind pszichikai, mind pedig ontologikus érvényesség-fogalommal.[37] Ennek felel meg Stephen Munzer különbségtétele annak megkérdezésében, "vajon alkalmas-e valami arra, hogy a megfelelőt létrehozza vagy a szándékoltat előidézze?" (érvényesség és hatékonyság), illetőleg "vajon fennáll-e valami, vagy sem?" (létezés).[38] Mindezek a fogalmi kísérletek végső soron nem mások, mint ama teoretikusan talán reménytelen, mégis minduntalan újraképződő, mert mégis szükségképpeni vállalkozás belső kavargásai, amelynek azt kell célul tűznie és elérhető módon biztosítania, hogy pontosan a lét és a legyen határvidékén kijelölje az elválasztóvonalat, megállapítsa a kérdéses legyen minőségét, feltárja mind forrását, mind pedig hatásmechanizmusát - miközben éppen az életében mindvégig e problematikával küszködő Kelsen egyik első felismeréseként már jól tudjuk, hogy a jogba belépés, a jogalkotás bizony maga a jogász szemszögéből nem tekinthető másnak, mint "nagy misztériumnak".[39] Valóban, formailag nem is gondolható ez másként, hiszen vagy belül vagyunk a jogon, vagy kívül (de mindenképpen átmenettelenül, tehát formálisan - mert a magunk feltette mesterséges, s ezért formalizált kérdésre válaszoltunk -, s ezért nem dialektikusan). Sőt, továbbmenve, csakis úgy kerülhetünk belülre, ha belülinek nyilvánítjuk ki magunkat. Azonban e kinyilvánítással s e kinyilvánításban egyfajta deus ex machina aktusának vállalásával már mindazt óhatatlanul feltételezzük (eszmeileg megelőlegezzük s egyszersmind logikai előfeltételként tételezzük), aminek a következetes analitikai levezetésében már szükségképpen kudarcot vallunk, mert bizonyos ugrópontoknál vagy hallgatólagosan előfeltételezett premisszát csempészünk a folyamatba, vagy pedig körben (cirkulárisan) érvelünk, pontosan arra alapozva, amit éppenséggel bizonyítanunk kellett volna.

*

- 257/258 -

(Realizmus, pragmatizmus, konszenzualizmus) A jogi realizmusokra - az angol-amerikai s a nordikus gyakorlat jellegéből adódóan - már eredendően egy összetettebb, a pusztán dogmatikai értelmű érvényességet a tényleges hatalom-kölcsönzésben feloldó fogalmi tájékozódás nyomja rá bélyegét. Közös alapként fogalmazza meg Neil MacCormick, hogy "Az érvényesség az intézményi normatív rendek sajátos fogalma, fogalmi eszközt kínálva annak megkülönböztetésére, hogy mi operatív a rendszerben, és mi nem."[40] Egy ilyen pragmatikusabb megközelítés következetesebben nyithat teret már annak - magát az érvényesség-fogalom természetét is illető - teoretikus láttatására, hogy az érvényesség nem valamiféle in se és per se magában a normában rejtekező tulajdonság, hanem olyan jegy, amelynek fennállása csakis az értelmezés emberi aktusában nyilatkozhat meg.[41] Következésképpen nem más, mint csakis maga a különneműségét kifejlesztő (s a társadalmi összegészen belül a jogot sajátos autonómiájával összhangban működtető) emberi gyakorlat hordozhatja.[42] Ebből adódóan pedig akár a játékelméleti, akár a nyelvhasználati hasonlat is egy az érvényesség tekintetében végső soron éppen meghatározó lényegi jegyre utal.[43] Ilyen módon nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy az, amit az imént rendszertani érvényességnek neveztünk, történetesen önmagára vonatkozó (önszervező és ön-referenciális) jelölés,[44] hanem annak egy új területen is megfigyelt megerősítéséről, hogy miként bármi a jogban, úgy végső soron maga az egész érvényességi (érvényesség-származtatási és érvényesség-elismerési) gyakorlat is egyértelműen ön-

- 258/259 -

lezáruló, vagyis autopoietikus.[45] Úgy írhatjuk le tehát a folyamatot, hogy az emberi gyakorlatban a jognak önmagával szemben támasztott követelményei érvényesítése során a jog önmaga határait természetszerűleg szintén folytonosan és következetesen megvonja, s éppen a "kint" és "bent" e határköve, vonaljelzője lesz az érvényesség. Ebből adódóan nem feltétlenül elvetendő, hanem talán éppen a korábban jelzett horizontális síkú cirkuláris érvényesség-megerősítés egyfajta módszertani leírása lesz annak állítása, miszerint az érvényesség immár nem feltétlenül abszolút értelemben teljesítendő sine que non feltételeket tüzetesít, hanem kritériumszabásként inkább azt súlyozza, hogy milyen és melyik feltétel az, amelyik inkább elsődleges, vagyis a gyakorlat összetett gyakorlati meghatároz(ód)ásában - adott jogi kultúrában, tehát adott tételezettségben és adott jogászi világkép mellett - másoknál erőteljesebben teljesítendő.[46]

A realizmusokon belül a skandináv jogi realizmus erőfeszítése a harmadik érvényességi fogalom-változatban rejlő axiologikumot, tehát a puszta értékmozzanatot fordította át társaslélektani jelenséggé: az azonosulás és cselekvés, s mindebben a kötelezőként közös vállalás közös társadalmi tettévé. Eszerint "egy rend azzal jön csak létre, hogy résztvevői e rend közös elfogadásában egyetértettek".[47] Az érvényesség eszerint egyfelől egy modellnek megfelelő, külső nézőpontból megfigyelhető magatartás, másfelől annak érzete, hogy e modell társadalmilag kötelező normát képez.[48] Nem véletlenül láthat Alf Ross az érvényes-

- 259/260 -

ségben sem mást, mint egy kialakult, begyakorlott, a társaslélektani késztetettségben is folytonosan kondícionált és újraszocializált össztársadalmi mechanizmusnak az egyik jelképi erejű, deklaratív funkciójú járulékát, mikor életművét megkoronázó nagy összegzésében ezt írja: "Normatív értelemben az érvényességnek nem feladata a valóság leírása és megmagyarázása. Feladata a jogi rendszer megerősítése annak kinyilvánításával, hogy a rendszerből fakadó jogi kötelességek nem egyszerűen szankcióktól támogatott kötelességek, hanem erkölcsi kötelmek is. Az érvényesség normatív fogalma ilymódon nem más, mint az állam tekintélyét alátámasztó ideologikus eszköz."[49]

Nos, úgy tetszik, hogy a jog lételméleti alapjainak markáns megfogalmazásaként eszmetörténetileg mindez nemcsak megelőlegezte, de paradoxikus módon egyszersmind meg is haladta azt az elméleti fejlődést, ami a Német Szövetségi Köztársaságban a demokratikus jogállami felfogás - tehát egyfajta elméletiesített jogpolitika - részeként a jog diskurzus-elméletének[50] s egyidejűleg konszenzuális magyarázatának kidolgozásához vezetett, és ami az érvényességnek is rögvest konszenzus-függő hátteret,[51] sőt olykor egyenesen kritériumszerű tartalmat tulajdonított[52] - egy olyan már régóta tartó, ám egyelőre még mindig nyitott esélyű folyamatban, amiben az érvényesség-fogalommal együtt maga a jog is egyaránt feloldódni látszik, vagy legalább is átmenetileg átalakuló formákat ölt.[53]

- 260/261 -

Mindenesetre bizonyítottnak tetszik ezáltal, hogy érvényesség-felfogásunk végső soron nem más, mint jogfelfogásunk puszta vonatkozása, értelmezési kerete, változó megközelítéseinkben a voltaképpeni jog kijelölője.

* * *

VALIDITY

by Csaba Varga

Validity is the qualifying label of the norms in law and the acts executed in the name of the law, according to and by the force of which the norms and acts in question are recognised as the norms and the acts, respectively, of the prevailing legal system. This concept of validity, defining membership within the system, is simultaneously completed by a concept of validity that selects and identifies the system itself. Accordingly, validity is also the qualifying label of the system itself, according to and by the force of which the system in question is recognised by the law and order of the international community as one of the national legal systems. Modern legal development has formalised and processualised the early form of validity, bound to the proof of "good old" contents. Then the staticism and logicism of the Kelsenian and Hartian vision of a hierarchical pyramidal breakdown of the law's edifice has been challenged by the dynamic view of the circular and horizontal building of validity. The interdepence of validity and efficacity is analysed within the neokantian dichotomy of Is and Ought, with reference to the dichotomy of

- 261/262 -

positivism and sociologism in jurisprudential thought. Finally, autopoiesis is exemplified by the realist and pragmatist perspectives in characterising validity as a symbol, marking the law's boundaries by ideological means. All in all, our understanding of validity is described in function of our conception of law.■

- 262 -

JEGYZETEK

[1] LIPPOLD, R.: Geltung, Wirksamkeit und Verbindlichkeit von Rechtsnormen. Rechtstheorie, 19 (1988) 4. 465. számára például a ‘Geltung' jelentése ennyi és nem több vagy más: "Egy meghatározott normának egy meghatározott normarendhez tartozása."

[2] CASTBERG, F.: Problems of Legal Philosophy. 2nd ed. Oslo University Press, Oslo & George Allen & Unwin, London, 1957.

[3] FUCHS, A.: Die Rechtsgeltung. Deuticke, Leipzig & Wien, 1933., 10. és PECZENIK, A.: The Concept ‘Valid Law'. Scandinavian Studies in Law, 18 (1972) 214.

[4] Fuchs szerint az arról szóló kijelentés, hogy valamely jogtétel nem érvényes, azért ellentmondásos (amennyiben pedig nem ellentmondásos, úgy redundáns, tehát pleonazmusnak minősülő), mert jogiként tételezésével már érvényét is tételeztük. Ennek folytán EKELÖF, P. O.: The Expression ‘Valid Rule': A Study in Legal Terminology. Scandinavian Studies in Law, XV (1971), 61. azon alapuló ellenvéleménye, hogy "a jogszabály érvénye időben mindig korlátozott", erőteljesen célját téveszti, mert egy ilyen kijelentés az érvénnyel együtt egyben éppen a szabály jogi mivoltának történelmi forgandóságáról szól.

[5] KERN, F.: Law. In uő.: Kingship and Law in the Middle Ages [1919] trans. S. B. Chrimes. Blackwell, Oxford, 1968. 149. és köv.

[6] "A rendszertani érvényesség-felfogásnak megfelelően adott szabály az adott jogrendszerben az alábbi feltételek kielégítése esetén érvényes: (a) a szabályt a jogrendszerben érvényes szabályoknak megfelelően bocsátották ki s így az hatályba lépett; vagy (b) e szabály a jogrendszerben érvényes szabályoknak az elismert következménye; (c) a kérdéses szabályt formálisan nem hívták vissza (nem »derogálták«); (d) e szabály nem inkonzisztens a jogrendszerben érvényes többi szabállyal; (e) amennyiben pedig az lenne, úgy a jogszabályok közötti ütközésről rendelkező szabályok szerint (e/a) vagy nem kezelik érvénytelenként, vagy éppen ellenkezőleg, a szóban forgó inkonzisztencia kiküszöbölése végett (e/b) érvénytelenként értelmezik." WRÓBLEWSKI, J.: Validity of Law and Decision of Validity. In uő.: The Judicial Application of Law. Kluwer, Dordrecht-Boston-London, 1992. 77.

[7] Ez "kizárólag utalás a norma létrehozatali módjának a szabályszerűségére" - PERRIN, J. E.: Pour une théorie de la connaissance juridique. Droz, Paris & Genève, 1979. 95. és köv. -, "jelentve, hogy a kérdéses norma megfelel a normák [adott] rendszerhez tartozását szabályozó normáknak" - SCARPELLI, U.: Qu'est-ce que le positivisme juridique? Librairie Générale de Droit et de Jurisprudence, Paris, & Bruylant, Bruxelles, 1996. 39. -, annak tanúságaként, hogy "kellően bocsátották ki" - MÁYNEZ, E. G.: The Philosophical-Juridical Problem of Validity of Law. In: Latin-American Legal Philosophy. Cambridge, 1948. 461. -, vagyis "a hatáskörrel rendelkező szerv a szükséges eljárásnak megfelelően" nyilvánította ki - VALDÉS, E. G.: Algunos modelos de validez normativa. Revista Latinoamericana de Filosofía III (Mars 1977) 1, 41-68., avagy rövidítve mint Two Models of Legal Validity: Hans Kelsen and Francisco Suárez. In: Normativity and Norms, Critical Perspectives on Kelsenian Themes (ed.: Stanley L. Paulson & Bonnie Litschewski Paulson). Clarendon Press, Oxford, 1998. 265.

[8] KELSEN, H.: Reine Rechtslehre. Deuticke, Wien, etc. 1934. V. fej.

[9] "[A]míg az elsődleges szabályok azokra a cselekedetekre irányulnak, amelyeket az egyéneknek meg kell tenniük vagy nem szabad megtenniük, e másodlagos szabályok mindegyike magukra az elsődleges szabályokra vonatkozik. Azt határozzák meg, hogy miként lehet az elsődleges szabályokat véglegesen megállapítani, bevezetni, hatályon kívül helyezni, megváltoztatni, és hogy miként lehet véglegesen megállapítani megsértésük tényét." HART, H. L. A.: The Concept of Law. Clarendon Press, Oxford, 1960. 92., Takács P. fordításában in: A jog fogalma. Osiris, Budapest, 1995. 115.

[10] Amiként a iusnak lexre történő redukálásával a jogi igazságosság is az adott szubsztantív normák alapján eljárásjogilag elérhető igazságosságot jelent már csupán a modern jogban. Vö. VARGA Cs.: A jogi gondolkodás paradigmái. [1998] átdolg. és bőv. 2. kiad. Szent István Társulat, Budapest, 2004. 2.1. pont.

[11] KELSEN, H.: Tiszta Jogtan. Bibó István fordításában, szerk.: Varga Cs. Budapest, [MTA Sokszorosító] 1988. 40.

[12] Amennyiben valóban így kellene az érvényességet levezetnünk, úgy azt veszítenénk el a réven, amit megnyerni véltünk a vámon, hiszen ezzel rögvest paradoxonhoz, sőt, mi több, a kelseni konstrukció egészét rombadöntő önellentmondáshoz érkeznénk. Hiszen a kelseni tan legfőbb értelme, hogy ti. bármiféle minőség a jogban csupán egy érvényes jogi aktustól tételezettsége által létezhet, ezzel talajtalanná válnék, mert az érvényességet magát, amely bármely (szabályozó vagy megállapító) aktus jogi mivoltának normatív előfeltétele, ennek értelmében immár pusztán egy ilyen előfeltétel nélküli aktussal tételezhetnénk, vagyis a jogi minőség-származtatásban mindig zérópontról indítanánk, amivel a zéróponttól eltérő egyéb eredményhez, így jogi minőséghez soha nem juthatnánk el. A másik oldalról közelítve viszont nyugodtan állíthatjuk, hogy miután Kelsennél az érvényesség a jog, ill. az egyes jogi norma ‘léte', de nem ‘tulajdonsága', így az ismeretelméleti igazsággal éppen szembefutva nem lehet az érvényesség egyidejűleg a norma tartalma vagy vonatkozása sem. Mindez pedig azt jelenti itt, hogy nem maga Kelsen ambivalens, hanem legfeljebb saját értelmezési kísérletünk. Wróblewski meghatározása (6. jegyzet) a kelseni ambivalenciát azonban nemcsak megismétli, de félreértéssel is tetézi, amikor a tételes jogrendszernek logikai következményeivel együtt történő kibontását - (b), (d) és (e) pont -, vagyis a dogmatikát mint a tudományos elaboráció művét (még akkor is, ha a dogmatika itt axiomatikus kibontást, nem pedig a fennálló jog palástjába rejtett újraalkotást jelent, mint ahogy ezt az új alkotmányosság-doktrínák - amerikai "alkotmányjogiasítás", magyar "láthatatlan alkotmány" - maguknak vindikálják) az érvényesség-kategóriába foglaltan definiálja. Megjegyzem, Wróblewski felfogását még a szigorú Kelsen-interpretáció sem támogatja. Például VALDÉS így ír (i. m. 261-265.): "Kelsen alaptételei a következők: (1) Érvényesség nem vonható le tényekből s nem is alapozható tényekre. (2) Egy norma érvényessége nem más, mint specifikus létezési módja. (3) Ha egy norma érvényes (vagyis létezik), úgy engedelmeskedni kell néki, s engedetlenség esetén a hatáskörrel felruházott szervnek szankciót kell kiszabnia. (4) Érvényes a norma, ha a hatáskörrel felruházott szerv az ehhez rendelt eljárásnak megfelelően bocsátotta ki."

[13] von WRIGHT, G. H.: Norm and Action. A Logical Inquiry. Routledge and Kegal Paul, London, 1963. 214.

[14] Vö. EKELÖF: i. m. 62. a svéd, illetőleg ROSS, A.: Validity and the Conflict between Legal Positivism and Natural Law. Revista Jurídica de Buenos Aires (1961) 4 - újranyomva in: Normativity and Norms. I. m. 158-159. - a dán nyelv tekintetében.

[15] CHRISTIE, G. C.: The Notion of Validity in Modern Jurisprudence. Minnesota Law Review, 48 (1964), 1050.

[16] Érvényesség és igazság [prescriptio és descriptio] között párhuzamot érzékel (1) a rendszeren belüli összeférhetőségre, (2) a tapasztalati megalapozásra s (3) a megtermékenyítő magyarázó erőre tekintettel WOLENSKI, J.: Truth and Legal Validity. In: Conditions of Validity and Cognition in Modern Legal Thought (ed.: MacCormick, N.-Panou, A.-Lombardi Vallauri, L.). Franz Steiner Verlag Wiesbaden, Stuttgart, 1985. [Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, Beiheft 25], 205-210. és NIINILUOTO, I.: Truth and Legal Norms. uo. 168-190. egyaránt. Vö. még NIINILUOTO, I.: On the Truth and Norm-propositions. In: Zum Fortschritt von Theorie und Technik in Recht und Ethik (hrsg.: Ilmar Tammelo & Aulis Aarnio). Duncker & Humblot, Berlin, 1981. [Rechtstheorie Beiheft 3]. - A Moritz Schlick által kifejlesztett logikai empirizmus alapján egyenesen a törvény "verifikálása" lehetőségéről értekezik FARRELL, M. D.: Hacia un criterio empírico de válidez (Editorial Astrea de R. Depalma). Buenos Aires, 1972. 126 o. Lásd még HOERSTER, N.: ‘Wirksamkeit', ‘Geltung' und ‘Gültigkeit' von Normen: Ein empiristischer Definitionsvorschlag. In: Dimensionen des Rechts. Gedächtnisschrift für René Marcic (hrsg.: Michael W. Fischer). Duncker & Humblot, Berlin, 1974., 585. és köv.

[17] KELSEN, H.: General Theory of Norms [Allgemeine Theorie der Normen. Manz, Wien, 1979], trans. Michael Hartney. Clarendon Press, Oxford, 1991. 44. pont: ‘The Truth of a Statement and the Validity of a Norm', 170-174.

[18] Ami dogmatikusan szélsőséges formájában abszolút érvényességet és kötelező erőt, egyfajta Kadavergehorsam-várakozást sugall, véli VERDROSS, A.: Abendländische Rechtsphilosophie. Springer, Wien, 1958. 252-254.

[19] ECKHOFF, T.: Feedback in Legal Reasoning and Rule Systems. Scandinavian Studies in Law, 22 (1976) 39. és köv.

[20] KRAWIETZ, W.: Die Lehre von Stufenbau des Rechts - eine säkularisierte politische Theologie? In: Rechtssystem und gesellschaftliche Basis bei Hans Kelsen (hrsg.: Werner Krawietz & Helmut Schelsky). Duncker & Humblot, Berlin, 1984. 255-271. [Rechtstheorie Beiheft 5].

[21] "A jogrendszer csúcsán nincsen olyasféle kitüntetett szabály, amely az érvényesség megítélésének sarokkövéül szolgálna", hanem ehelyett "kisebb hatókörű szabályok" segítik a bírónak az azonosítást. MUNZER, S.: Legal Validity. Nijhoff, The Hague, 1972.

[22] Terminológiáját illetően ezt különféle szerzők egyszerűen ‘jogi' [von Wright Norm and Action. i. m. ch. X, §§ 5-6], ‘rendszeren belüli' [SCARPELLI: i. m. VII. fej.], ‘alkotmányi' [SCHREIBER. R.: Die Geltung von Rechtsnormen. Springer, Berlin, Heidelberg, New York, 1966. III. fej. 2. pont], ‘formális felfogású' [Nowak, L.: Cztery koncepcje obowiazywania. RPES, 1965. 2, 97. és köv.], vagy ‘rendszertani' [RAZ, J.: The Authority of Law. Oxford University Press, Oxford, 1979. 150. és köv.] érvényességnek nevezik.

[23] WRÓBLEWSKI, J.: Three Concepts of Validity of Law. Tidskrift utgiven av juridiska föreningen in Finland, [Helsinki] 118 (1982) 406. és köv., különösen 410. és köv.

[24] RAZ, J.: Legal Validity. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, LXIII (1977) 339. és köv., különösen 342.

[25] BULYGIN, E.: Sobre el fundamento de validez. Notas de filosofía del derecho [Buenos Aires] I (1964) 23-33., ill. VALDÉS: i. m. 263-271.

[26] KELSEN, H.: General Theory of Law and State trans. Anders Wedberg (Cambridge, Mass.: Harvard University Press 1945), 41. és köv. És valamivel később így folytatja: "A jogrend egészének hatékonysága e rend minden egyes különös normája érvényességének a szükséges feltétele. Ez conditio sine qua non, ám nem conditio per quam. A globális jogrend hatékonysága feltétele, de nem értelme az azt alkotó normák érvényességének. E normák nem azért érvényesek, mert a globális rend hatékony, hanem azért, mert az alkotmány által előírt módon alkottattak meg. [...] A legitimitás elvét így korlátozza a hatékonyság elve." 118-119. A kelseni érvényesség-fogalomhoz vö. még NINO, C.: Some Confusions around Kelsen's Concept of Validity. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, LXIV (1978) 3, 57-89., valamint GUEST, S.: Two Problems in Kelsen's Theory of Validity. The Liverpool Law Review, II (1980) 101-108.

[27] Egyebek közt EKELÖF: i. m. 63.

[28] Avagy legális és reális. Vö. KLUG, U.: Rechtslücke und Rechtsgeltung. In: Festschrift für Hans Carl Nipperdey zum 70. Geburtstag (hrsg.: Rolf Dietz & H. Hübner, I. Beck). München & Berlin, 1965. 71-94.

[29] HART: i. m. 105-106., fordításban 130-131.

[30] RAZ: i. m. 344.

[31] Nyíltan Sollen és Sein viszonyaként tárgyalja pl. GARRN, H.: Rechtswirksamkeit und faktische Rechtsgeltung: Ein Beitrag zur Rechtssoziologie. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 55 (1969) 161-181. Mindezt továbbfejlesztve, egy a ténybe visszavetített legyenre támaszkodva, az érvényesség-fogalomnak a bírák jövendőbeli magatartását előrelátó funkciót tulajdonít ROSS: Validity and the Conflict... i. m. 46-93., ill. 159-160. Lásd még MENEGHELLI, R.: Il problema dell'effettività nella teorie della validità giuridica. CEDAM, Padova, 1964. [Pubblicazioni della Facoltà di Giurisprudenza dell Università di Padova 36].

[32] WRÓBLEWSKI: Three Concepts... i. m. 409-417.

[33] AARNIO, A.: On the Validity, Efficacy and Acceptability of Legal Norms. In: uő: Philosophical Perspectives in Jurisprudence. Societas Philosophica Fennica, Helsinki, 1983, 152-163. [Acta Philosophica Fennica 36] és in Objektivierung des Rechtsdenkens Gedächtnisschrift für Ilmar Tammelo (hrsg.: Werner Krawietz, Theo Mayer-Maly, Ota Weinberger). Duncker & Humblot, Berlin, 1984, 427-437. Hasonló hármas felosztással él továbbá B. Bouckaert ‘Gelding en bindende kracht van de rechtsnorm in rechtsdogmatiek, rechtssociologie en rechts-filosofie' R. W. (1975) 20 1217. és köv. is.

[34] DREIER, R.: Recht und Moral [1980] in uő. Dreier, R.: Recht-Moral-Ideologie Studien zur Rechtstheorie. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991. 194. Megjegyezzük, a harmadik elem még ezen túlmenően is változatos lehet: ‘kötelezőség' [LIPPOLD: i. m. 463-489.], avagy ‘de lege ferenda idealitás' [SCHREIBER: i. m. 58. és köv.].

[35] OST, F.: Validite. In: Dictionnaire encyclopédique de théorie et de sociologie du droit 2e éd. corrigée et augmentée (dir. Anré-Jean Arnaud). Librairie Générale de Droit et de Jurisprudence, Paris, 1993. 635. és 638.

[36] TAKESHITA, K.: Der Geltungsgrund des Rechts, Kansai University Review of Law and Politics (1981) No. 2, 1-14.

[37] LARENZ, K.: Das Problem der Rechtsgeltung [Berlin 1929] (reprint: Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1967), 9. és köv. [Sonderhefte der Deutschen Philosophischen Gesellschaft, 5].

[38] MUNZER: i. m.

[39] KELSEN, H.: Hauptprobleme der Staatsrechtslehre entwickelt aus der Lehre vom Rechtssatze. Mohr, Tübingen, 1911. 411.

[40] MacCORMICK, N.: Powers and Power-conferring Norms. In: Normativity and Norms. i. m. 500-501.

[41] van QUICKENBORNE, M.: Quelques réflexions sur la notion de validité, Archives de Philosophie du Droit XIII: Sur les notions du contrat. Dalloz, Paris, 1968, 185. és köv. Ellenkezően érvel SCHREIBER: i. m. 159. Megjegyzendő, hogy Wróblewski [Three Concepts... i. m. 409.] a faktuális mellett megkülönböztetett rendszertani érvényesség-fogalom természetszerű tartalmi összetevőjének tartja nemcsak a kibocsátott érvényes jogi normát, de bármely érvényes norma "formális és interpretatív következményeit" is.

[42] Szemléleti összefüggéseiben vö. a szerzőtől A jog helye Lukács György világképében. Magvető, Budapest, 1981. VI. fej., 164. és köv.

[43] "A nyelv használói egyszersmind a nyelv szerzői és bírái is." OST, F.: Le code et le dictionnaire: Acceptabilité linguistique et validité juridique. Sociologie et sociétés XVIII (1986) 1, 59-75. és Essai de définition et de caractérisation de la validité juridique'. In: OST, F. & VAN DE KERCHOVE, M.: Jalons pour une théorie critique du droi. Publications des Facultés universitaires Saint-Louis, Bruxelles, 1987. 309. és köv. és 312. és köv.

[44] LUHMANN, N.: A Sociological Theory of Law. Routledge-Kegan Paul, London, Boston, Melbourne, Henley, 1985. 285. és Die Geltung des Rechts. Rechtstheorie 22 (1991) 3, 273-286.

[45] Vö. VARGA Cs.: A jogi gondolkodás paradigmái, passim.

[46] "[A] beszédaktus elméletével szemben a javasolt [érvényességi] minta nem az összes pozitíve kielégítendő feltételt követeli meg, hanem ehelyett inkább arra utal, hogy melyik adott feltételnek a nem-kielégítése nem mutatandó ki." PAULSON, S. L.: Neue Grundlagen für einen Begriff der Rechtsgeltung, Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie 65 (1979) 1-19. A nyelvjáték-elméleti hasonlat nyilvánvalóan helyénvaló, ám szintén az eredeti kérdésfeltevés félreértéséről tanúskodik, hiszen azt, ami a létforma maga, s ezért bármiféle további művelet logikai előfeltétele, dogmatikailag pedig egyenesen a jog kijelölője, esetleges folyamatok eshetőleges végeredményeként kezeli. A másik oldal felől közelítve: a rutin pragmatizmusa, mely kimerítő érvényesség-levezetéssel ritka kivételektől eltekintve nyilvánvalóan nem szokott élni, hanem és legfeljebb egynéhány ellenőrző kérdés feltételére korlátozódik, a teljes levezetés helyett áll: azt nemcsak szimbolizálja, de szimbolikusan egyszersmind mindig meg is erősíti. Következésképpen a pragmatizmus ökonómiája folyamodhat ugyan helyettesítő formákhoz és eljárásokhoz (így puszta utalásokhoz vagy akár a hallgatólagosság szimbolikájához), ezzel azonban mégsem vált fel: csupán élhetően megvalósít.

[47] HEINZ, E. K.: »Geltung« und »Verbindlichkeit« im Bereich normativer Ordnungen. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, 55 (1969) 355-366.

[48] ROSS, A.: On Law and Justice. Munksgaard, Copenhagen, 1958. 36-38.

[49] ROSS: Validity and the Conflict... i. m. 159.

[50] HABERMAS, J.: Faktizität und Geltung Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des demokratischen Rechtsstaats. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1992. 666 o.

[51] Vö. pl. Rechtsgeltung und Konsens (hrsg.: Eugen Dietrich Graue & Günther Jakobs). Duncker & Humblot, Berlin, 1976.

[52] Vö. pl. LÜDERSSEN, K.: ‘Juristische Topik und konsensorientierte Rechtsgeltung. In: Europäische Rechtsdenken in Geschichte und Gegenwart. Festschrift für Helmut Coing zum 70. Geburtstag, hrsg. Norbert Horn, 1. Beck, München, 1982. 549. és köv.

[53] A kérdés összefüggéseiben lásd még ALEXY, R.: Begriff und Geltung des Rechts. Alber, Freiburg/Breisgau, 1992.; BARROS, E.: Rechtsgeltung und Rechtsordnung Eine Kritik des analytischen Rechtsbegriffs. Gremer, Ebelsbach, 1984.; CONTE, A. G.: Studio per une teoria della validità. Rivista internazionale di Filosofia del diritto XLVII (1970), 31. és köv. és uő. Validita. In: Novissimo Digesto Italiano XX UTET, Torino, 1974; María José Fariñas Dulce: El problema de la validez jurídica. Civitas, Madrid, 1991.; HUSSERL, G.: Rechtskraft und Rechtsgeltung Eine rechtsdogmatische Untersuchung, 1: Genesis und Grenzen der Rechtsgeltung. Springer, Berlin, 1925; KAUFMANN, A.: Das Gewissen und das Problem der Rechtsgeltung. Müller, Heidelberg, 1990.; NEUMANN, U.: Theorien der Rechtsgeltung. In: Gegenkultur und Rechts (hrsg.: Wilfried Hassemer & Volkmar Gessner). Nomos, Baden-Baden, 1985. 21. és köv. [Schriften der Vereinigung für Rechtssoziologie 10]; OPAŁEK, K.: The Problem of the Validity of Law. Archivum Iuridicum Cracoviense III (1970); TAKESHITA, K.: Recht und Geltung. Kansai University Review of Law and Politics (1980) No. 1. 1-19.; SUMMERS, R. S.: Toward a Better General Theory of Legal Validity. Rechtstheorie 15 (1984) 4, 65-83.; VARGA, Cs.: A jog érvényessége és hatékonysága (Fogalmi megközelítés Lukács Ontológiája alapján). Jogtudományi Közlöny, XXXIII (1978) 3. 151-153. és uő.: A jog és érvényessége. Jogtudományi Közlöny, XLI (1986) l. 1-6.; WELZEL, H.: An den Grenzen des Rechts Die Frage nach der Rechtsgeltung. Westdeutscher Verlag, Köln, 1966. és uő.: Macht und Recht, Rechtspflicht und Rechtsgeltung. In Festschrift für Karl Gottfried Hugelmann zum 80. Geburtstag (hrsg.: Wilhelm Wegener). Scientia Verlag, Aalen, 1959. 833. és köv.; WOLF, E.: Il problema della validità nella prospettiva di una ontologia del diritto. Rivista internazionale di filosofia del diritto XXXVI (1959) IV. 549-582.; WRÓBLEWSKI, J.: Problems of Objective Validity of Norms. Rechtstheorie 14 (1983) 19-28.