Magyarország európai uniós csatlakozása óta a fogyasztóvédelem sok tekintetben javult itthon, mégis az elmúlt évtized igen csak próbára tette nemcsak Magyarországot, hanem a többi közép-kelet európai tagállamot is a tekintetben, hogy az uniós jogi gyökerű és azt kiegészítő nemzeti fogyasztóvédelmi politikák milyen mértékben tudják a piaci liberalizációból adódó, fogyasztókat érintő externáliákat kivédeni, azok hatásait kezelni. A fogyasztóvédelem igen kritikus próbakövének bizonyult például a lakossági hitelezés és lakossági eladósodás kezelése, jelenleg pedig a körül folyik a vita a V4-ek és az Európai Bizottság között, hogy uniós vagy nemzeti szinten és milyen eszközökkel lehet kivédeni a fogyasztók márka általi megtévesztését olyan esetekben, amikor nyugat-európai országokban gyártott fogyasztási cikkek minősége ebben a térségben nem azonos azokkal, amelyek Nyugat-Európában vannak forgalmazva. Nem egyértelmű az uniós jog alapján, hogy mi az EU és az uniós jog szerepe a fogyasztók védelmében, ebből következően milyen feladatok hárulnak az Európai Unióra és mi az, ami nem várható el az EU-tól, mert arra a tagállamok hivatottak továbbra is megoldással szolgálni. Az uniós jog sajátos szabályozási politikájából és kodifikációs stílusából adódóan gyakran nem világos a tagállami hatóságok számára, hogy mi a feladat és mekkora a mozgástér, mi tartozik a jogalkotásra, a végrehajtásra vagy bírói jogi úton történő megoldásra. A megoldáskeresés ritkán nyúl vissza ahhoz a kérdéshez, hogy kinek a hatásköre lenne cselekedni és meddig terjed a hatáskör. A jelen tanulmány ezt a kérdéskört feszegeti, az EU fogyasztóvédelmi politikájának alakulását ebből a szempontból értékeli és mutat rá annak hiányosságaira, hiszen az uniós hatáskör lényeges hatással van a tagállami szinten megvalósuló tényleges fogyasztóvédelemre.
A fogyasztóvédelmi hatáskör uniós gyakorlásának tisztánlátásához előbb fontos a fogyasztóvédelem piacpolitikai szerepének a megértése az integráció fejlődése során, hiszen jelenleg is ebben a szerepben van, az elmúlt évtizedekben mondhatnánk aligha változott ebben a minőségében. Miközben az európai integrációs fogyasztóvédelmi joganyag mennyiségileg gyarapodott, jelentős hatáskörváltozás uniós szinten nem történt, viszont változtak a hatáskörgyakorlásra vonatkozó politikák és a hatáskörgyakorlás eszközei. A fogyasztóvédelemre hatással bíró uniós elsődleges jogot és másodlagos jogot napjainkban számottevő uniós bírói jog és nem kötelező erejű jogi aktus egészíti ki és ezek lényegesen meghatározzák az uniós politikát és folyamatosan újradefiniálják a tagállami hatalomgyakorlás kereteit a fogyasztóvédelem területén.
A fogyasztóvédelem kezdetben nem szerepelt az Európai Gazdasági Közösséget Alapító Szerződésben (a továbbiakban: EGKSZ) mint önálló politika, csupán egyes politikák érintették azt, a közös agrárpolitika[1] és a versenypolitika.[2] Az Európai Gazdasági Közösség (továbbiakban: EGK) alapítói abból a meggyőződésből indultak ki, hogy a Közös Piac önmagában képes a fogyasztók érdekeit szolgálni és ezért nem tartották fontosnak egy önálló közös-politika megfogalmazását a fogyasztók védelmére. Az első fogyasztóvédelmi cselekvési tervre csak 1975-ben került sor közösségi szinten,[3] amely az elsőgenerációs uniós fogyasztóvédelmi szabályok piacpolitikai elveit fektette le. Mivel a Közösség még nem rendelkezett hatáskörrel az uniós fogyasztóvédelmi politika területén, így a fogyasztókat érintő uniós jogszabályokhoz az EGKSZ 100/A. cikke szolgált jogalapként. Ezek célja a tagállami jogszabályok közelítése volt annak érdekében, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet korlátozó piacrajutási költségek csökkenjenek.
A fogyasztóvédelem önálló közösségi politikaként 1987-ben jelent meg. Az Egységes Európai Okmány vezette be a Közösség azon kötelezettségét, hogy a fogyasztóvédelem magas szintjét biztosítsa. Fontos momentum az uniós fogyasztóvédelmi jog későbbi fejlődése szempontjából, hogy a döntéshozatali mechanizmust is módosította az Európai Egységes Okmány az által, hogy az egyöntetű szavazás követelménye helyett bevezette a minősített szavazati többséget, ami következében egyszerűbbé vált a fogyasztókat érintő közössé-
- 32/33 -
gi politikai döntéshozatal is. Az Európai Egységes Okmány nem tartalmazott külön jogalapot a fogyasztóvédelmi másodlagos jog számára; az uniós irányelvek[4] továbbra is közös piaci célnak maradtak alárendelve.[5] Ezen irányelvek célja elsődlegesen a fogyasztói bizalom megerősítése volt a közös piac iránt, abból a piacpolitikai megfontolásból, hogy a tagállami szintű jogszabályi eltérések miatt a fogyasztók esetleg nincsenek elég bizalommal a más tagállami piacok irányába.[6] Ez egy olyan érv, amely mindmáig fellelhető az Európai Unió (a továbbiakban: Unió) fogyasztóvédelmi politikájának érvrendszerében; erre épül az EUMSZ 114. cikke is, amely az EKSZ 100/A. cikkének jelenlegi jogutódja. Ebben az időszakban az irányelvek minimális jogharmonizáción alapszanak,[7] tehát még lehetővé teszik a tagállamok közötti jogszabályversenyt. Később ezen irányelvek közül egyeseket az Európai Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) minősített teljes körű harmonizációs eszközzé[8] és a minimális harmonizációt az alapvető gazdasági szabadságoktól tette függővé.[9] Ez utóbbi jogpolitikai vonalat 1998-ban korrigálta a Bíróság a Tabaco ügyben hozott döntéssel;[10] ezt követően az irányelvek esetében szükségessé vált a versenytorzítás érvének igazolása.[11] A Bíróság maradt a fogyasztóvédelmi-jogi jogfejlődés központi motorja továbbra is, ítélkezési gyakorlata során a piac-integrációs célokat a tagállami sajátos fogyasztóvédelmi jogszabályokkal tette mérlegre.[12]
Jelentősebb előrelépésre az uniós fogyasztóvédelmi hatáskör területén 1992-ben került sor, amikor a Maastrichti Szerződéssel a Közösség hatáskört kap a fogyasztóvédelmi jogalkotásra az EKSZ 129/A. cikk (1) bekezdésének bevezetésével és új fogyasztóvédelemi célok megjelenítésével az elsődleges uniós jog szintjén. Az EKSZ 3 cikk t) pontja a Közösség tevékenységi körébe emelte a tagállami fogyasztóvédelem erősítéséhez való hozzájárulást. Az EKSZ 129/A. cikk (1) bekezdése kötelezte a közösségi intézményeket, hogy a belső piaci célok megvalósítása során magas fogyasztóvédelmi szintet valósítsanak meg. A Maastrichti Szerződés legjelentősebb vívmányaként a minimális harmonizáció intézményesítése minősíthető, amely jelentős hatással volt a fogyasztóvédelmi uniós jogalkotásra, mivel a tagállami szempontok érvényesülését lehetővé tette az implementálás során. Az EKSZ 129/A. cikk (3) bekezdése kimondta, hogy az EKSZ 129/A. cikk (1) bekezdése nem tiltja a tagállamoknak, hogy sokkal szigorúbb intézkedéseket tartsanak hatályban vagy ilyen intézkedéseket vezessenek be, amennyiben azok összeegyeztethetők a Szereződéssel. Ebben az időszakban az Európai Bíróság is felzárkózott erre a politikai vonalra, így a tagállamok nagyobb önrendelkezés mellett tudták megvalósítani sajátos fogyasztóvédelmi politikai céljaikat.[13] Az 129/A. cikkel a Bíróság az El Corte Ingles ügy kapcsán foglalkozott és megállapította, hogy a 129/A. cikk (1) bekezdés (b) pontja alatt más intézkedések értendők, mint a belső piacot szolgáló intézkedések, amelyeket a 129/A. (1) (b) bekezdés rendez.[14] 1997-ben az EKSZ 129/A. cikk (1) bekezdés (a) pont értelmezése ismét terítékre került, az C-233/94 Németország kontra Európai Parlament és Európai Tanács (deposit guarantee scheme) ügy kapcsán, amikor Németország e cikk és az EKSZ 100/A. cikk alkalmazása ellen érvelt, mivel véleménye szerint ezek a rendelkezések nem hatalmazták fel a Közösséget arra, hogy a 100/A. cikken kívüli olyan intézkedéseket hozzon, amelyek az EKSZ 189. cikk hatálya alá tartoznak,[15] mivel az EKSZ 129. cikk (1) bekezdés (a) pontja csak arra ad hatáskört a Közösségnek, hogy támogassa és kiegészítse a tagállami intézkedéseket. A Bíróság fenntartotta az uniós irányelv jogalapját és megállapította, hogy: "a Szerződés nem kötelezi a közösségi törvényhozást arra, hogy azt a legmagasabb védelmi szintet garantálja, amely jellemző lenne bármelyik tagállamra, és még ha a védelmi szint csökkenését is eredményezné egy közösségi intézkedés, az nem kérdőjelezi meg az irányelv vívmányát (...)". [16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
