A magyar egyháztörténelem hiánypótló, nem szokványos kézikönyvét tarthatjuk a kezünkben. Egyrészt azért, mert nagy időintervallumot, mintegy öt évszázadot átfogó tanulmánykötetről van szó, másrészt pedig diszciplinárisan is sokrétűen alkalmazható munkával állunk szemben. A klasszikus egyháztörténelem mellett az egyházjog tudománya is gyarapodott e kiadvánnyal. Azon dokumentumok feldolgozását vállalták a szerzők, amelyek a reformációt követő időszak katolikus egyházkormányzata működésébe engednek bepillantást, és áttekintést adnak egészen a 20. századig, amikor a kánonjog egységes kodifikációja nagy előrelépéseket tett meg.[1] Azért is különleges ez a kötet, mert - amint arra Cziglányi Zsolt az Előszóban rámutat - a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézete és a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Egyháztörténeti Intézete 2012 decemberében közösen rendezett kétnapos konferenciájának a terméke. Ennek megfelelően a két intézmény közös kiadásában jelent meg a tanulmánykötet.
A több mint ötszáz oldalas kiadvány három fejezetre tagolódik, benne huszonhárom - összesen huszonnégy szerzőtől[2] származó - tanulmány kapott helyett. Az első fejezet a katolikus zsinatok kialakulásával és a kora újkori magyarországi jelenlétével foglalkozik, a második fejezetben a 19-20. századi zsinatokat elemző írások találhatóak, a harmadik fejezet pedig a katolikus nagygyűlésekről szóló tanulmányokat foglalja magában. E három blokk adja gerincét az OTKA NK 83799 számú kutatási projektjének, amelyre felépült mind a konferencia, mind a jelen kiadvány. A három szerkesztő, Balogh Margit, Varga Szabolcs és Vértesi Lázár munkáját dicséri a tanulmányok körültekintő tematizálása, amely nagymértékben hozzájárul a kötetben közzétett rendkívül sok tényanyag olvasóbaráttá szelídítéséhez.
A tanulmányok sorát Adriányi Gábor írása nyitja, amely a többihez képest némiképp kilóg a sorból. Általánosságban szól a katolikus zsinatokról, fogalomtisztázó céllal íródott, és mintegy alapvetését adja a kötet többi tanulmányának. Adriányi munkájának fontosságát azért is emelem ki, mert egyrészt nélküle nehéz lenne a katolikus zsinatok és nagygyűlések szerepét elhelyezni a katolikus egyházkormányzat és kánonjog rendszerében, másrészt pedig kevésbé lenne világos fogalma az olvasónak arról, hogy ebbe a fogalomkörbe milyen intézmények is tartoznak. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy ez magától értetődő kellene, hogy legyen, Adriányi rámutat: a zsinatok meghatározásáról a "történelmi valóság ... jóval többrétegű, mint sejteni lehet", és lényegében "[A]hány zsinat volt, szinte annyiféle létezett".[3] Ezt a megállapítását két neves egyháztörténész kutatási eredményeivel is alátámasztja. Az egyik, Carl Joseph von Hefele, hétféle zsinatot különböztetett meg 1873-ban (Konziliengeschichte). A másik, Hubert Jedin, 1978-ban egyenesen azt írta, hogy röviden nem is lehet összefoglalni a zsinati típusokat. Adriányi a katolikus fogalomvilágból kilépve utal arra is, hogy a "zsinat a keleti ortodox egyházban és a reformáció egyházaiban is a legfőbb egyházi hatóságot jelenti",[4] a római katolikus egyházban pedig a püspökök "gyülekezetét és tanácskozását értik alatta, ahol a hitet és az egyházi fegyelmet érintő ügyekben járnak el".[5] Éppen emiatt nagy érdeme a kötetnek ez a tisztázó írás.
Adriányi a szakirodalomban és az egyházi dokumentumokban megjelenő "szinodusz" és "concilium" kifejezések meghatározásához az 1983-as Codex Iuris Canonici-t (CIC) hívja segítségül. Eszerint a concilium kifejezés az egyetemes (ökumenikus) és a részleges zsinatokat (concilium plenare és concilium provinciale) jelenti,[6] a szinodusz alatt pedig a püspöki és az egyházmegyei gyűléseket érthetjük[7]. Adriányi kiemeli, hogy a zsinatok kö-
- 317/318 -
rül kétségtelenül az egyetemes zsinatok a legjelentősebbek, amelyekből a római katolikus egyház huszonegyet tart számon. Idézi a CIC idevonatkozó kánonját, amely szerint "az ökumenikus zsinat a földkerekség valamennyi püspökének és más egyházi joghatósággal rendelkező személyek ünnepélyes gyűlése, amely a pápa összehívása alapján és vezetése alatt azzal a céllal jön össze, hogy az egyház általános érdekű ügyeiről közösen tanácskozzon és törvényeket hozzon".[8]
Adriányi aztán külön foglalkozik a nemzeti és tartományi zsinatok ügyrendjével és menetével, az egyházmegyei zsinattal, a püspöki konferenciákkal és a püspöki szinódusokkal. Az egyházmegyei zsinat meghatározásához szintén az 1983-as Codex Iuris Canonici-t idézi. Ebből megtudhatjuk, hogy ezen intézmény "nem más, mint a részegyház olyan kiválasztott papjainak és más krisztushívőinek gyűlése, akik a megyéspüspöknek segítséget nyújtanak az egyházmegyei közösség javára", tehát nevével ellentétben "nem zsinat, nem törvényhozás, hanem csak tanácsadó gyűlés", és az "egyedüli törvényhozó a megyéspüspök".[9] A püspöki konferenciákkal kapcsolatban Adriányi felhívja a figyelmet arra, hogy az intézmény modern formáját a II. vatikáni zsinat hozta létre 1965-ben a Christus Dominus konstitúcióval, és "a latin egyház kötelező állandó testületeként egy-egy ország összes részegyházának főpásztorait foglalják magukba". A püspöki konferencia jogi személy, jellegét tekintve "egyházjogi alkotás, de a kollegialitás alapján isteni jogon áll".[10] A szerző kitér arra a fontos magyar vonatkozású momentumra, hogy 1990. augusztus 6-án a Szentszék - hivatkozással a CIC 452. kánonjára - a magyar püspöki konferencia szabályzatát úgy hagyta jóvá, hogy választott elnökséget írt elő. Így lett Paskai László bíboros, esztergomi érsek helyett Seregély István egri érsek a konferencia elnöke, majd 2005-ben az új prímást, Erdő Pétert választották meg elnöknek. A püspöki konferenciához hasonlóan, a püspöki szinódus intézményének a létrejötte is a II. vatikáni zsinathoz köthető. Fontos tisztázó megállapítás az, hogy a szinódus a "világ különböző vidékéről választott püspökök gyülekezete", melynek célja a pápa és a püspökök közötti kapcsolat erősítése. A szinódus döntést nem hoz, a pápa tanácsadó szerve, és az ő irányítása alatt áll.
Adriányi e fogalomtisztázó tanulmányát követően kezdődik a kötetben a konkrét zsinatok és nagygyűlések elemzése. A szerkesztők - kevés kivételtől eltekintve - időrendi sorrendet követtek az egyes tanulmányok elhelyezésénél, így az első írás Oláh Miklós 1553-1568 közötti esztergomi egyházmegyei reformtörekvéseit mutatja be. A szerző, Fazekas István, a következő megállapítással kezdi az írását: "A reformáció magyarországi történetében a 16. század joggal nevezhető a siker századának, míg a katolikus egyház számára e század a vereségek, a térvesztés időszaka."[11] A szerző bemutatja, hogy Oláh Miklós esztergomi érsek mintegy előfutára volt a következő század katolikus megújulásának. Szintén ezt az időszakot idézi Koltai András tanulmánya a Győri Egyházmegye 1579. évi szombathelyi zsinatának felelevenítésével. Ez a gyűlés arról nevezetes, hogy Magyarországon egyedül itt hirdették ki formálisan is a trienti egyetemes reformzsinat határozatait. Koltai rámutat arra, hogy ekkorra az egyházmegye területén működő lelkészek jelentős része "már lutheri eszméket valló protestáns prédikátor volt".[12] A tanulmányból megtudhatjuk, hogy ekkor felmerült annak az igénye, hogy az egyházmegyei zsinat törvényhozó szerv legyen, ahol minden résztvevőnek szavazati joga van, ám ez nem valósult meg. Draskovich György érsek nem adott módot a zsinaton a "szabad véleménynyilvánításra", mint ahogyan azt a protestáns prédikátorok "képzelték volna".[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
