Ez a tanulmány nem törekszik arra, hogy amint az az ún. lépcsőházi gondolatok sajátja: megkésve felpanaszolja a fogyasztói kölcsönszerződések nyomán - elsősorban devizában - eladósodott fogyasztók úgymond megmentésére[1] irányuló törvények, mindenekelőtt a tavaly július 4-én elfogadott 2014. évi XXXVIII. törvény[2] (a továbbiakban: Törvény) okozta jogállami hányattatásokat.
A szerző nem ambicionálja, hogy egyetlen írásban mindazt részletesen bemutassa, amivel majd' minden[3] fölkészült jogász amúgy is tisztában van: a Törvény megalkotása, majd pedig végrehajtása során bebizonyosodott, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának elve - legalábbis a Kormány számára politikailag olyan fontos ügyben, mint volt a pénzügyi intézmények látványos "megregulázása" - nem működik kielégítően.
Közismert, hogy a jogalkotó állam a fogyasztói kölcsönszerződések ügyében törvényi úton jelölte ki önmagát, vagyis a Magyar Államot, utóbb pedig a Magyar Nemzeti Bankot[4] a fogyasztói érdekek kizárólagos képviseletére. A Törvény a jogérvényesítéssel összefüggésben új (a pénzügyi intézmények számára hátrányos) eljárási szabályokat fogadott el, így szorítva rá a bíróságokat az elvárt tartalmú ítéletek kihirdetésére. Az a körülmény, hogy a jogalkotó egyfelől a perek tárgyát képező általános szerződési feltételek tisztességtelenségének vélelmét - főszabályként - előírva a bizonyítás terhét a pénzügyi intézményekhez telepítette[5] a Törvény hatályba lépése előtt megkötött, sőt akár a Törvény hatályba lépése előtt peresített kölcsönügyletek vonatkozásában, másfelől pedig a vélelem megdöntését akadályozó eljárási rendelkezések alkalmazását írta elő, nem értékelhető másként, mint, hogy tudatosan semmibe vette a perjogi fair play elvárásait. Ez már csak azért is sajátságos jogalkotói felfogásra vall, mivel a Törvény deklarált célja - az alkalmazott módszerekkel szöges ellentétben - az volt, hogy a bankok által "vélelmezetten" megsértett tisztességesség eszméjét visszahelyezze jogaiba.
Kijelenthető tehát, hogy a Törvény és az ahhoz kapcsolódó jogszabályok (módosítások) eljárási jogi szempontú kritikája az elemző számára nem jelentene kihívást, mint ahogyan az sem tekinthető pusztán véletlennek, hogy az Alkotmánybíróság (AB) ítéleteiben olvasható okfejtések közül a legkevésbé igényes mondatok éppen az eljárási jogi megoldások védelmében születtek. [Példa a nem éppen skolasztikus elvi szigorral szövegezett alkotmánybírósági kijelentésekre a 2/2015. (II. 2.) AB határozatnak az a megállapítása, amely a bíróságokra kötelező perbeli eljárási határidők rövidsége kapcsán - egyebek között - kimondta: "[...] amennyiben a bíróság indokoltan az ügy eldöntéséhez szükséges bizonyítás felvétele érdekében lépi túl az ügyintézési határidőt, ahhoz a Tv. semmilyen szankciót nem fűz"[6].]
A következő oldalakon ezért elsősorban az árnyaltabb elemzést is lehetővé tevő anyagi jogi kérdésekkel foglalkozom, amelyek azonban szintén bizonyítani látszanak azon állításomat, miszerint a kormánytöbbség a fogyasztói kölcsönszerződések ügyében a jogalkotás eszközével visszaélve, alkotmánysértő[7] nyomást fejtett ki az igazságszolgáltatásra.
A Törvény hatálya alá tartozó, az egyoldalú szerződésmódosítással összefüggő általános szerződési feltételekre mindenekelőtt a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: régi Hpt.) és az azonos című 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: új Hpt.) rendelkezései az irányadóak.
- 14/15 -
A vizsgálni kívánt értelmezési kérdések megértéséhez célszerű előzetesen - ha vázlatosan is -, bemutatni az irányadó legfontosabb törvényi rendelkezéseket. Terjedelmi megfontolásból eltekintek a régi és új Hpt.-nek az alakító jogra vonatkozó valamennyi időállapotban hatályos rendelkezése ismertetésétől. Elegendőnek tűnik, ha a régi Hpt. két eltérő időszakban hatályos szabályaiból idézek. A tartalmi különbségek, a joganyag változásának iránya ebből is kiviláglik: az, ahogyan a múlt évtized végétől a jogalkotó fokozatosan mind részletesebb, egzaktabb szabályrendszert írt elő a fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú módosításának jogát biztosító kikötések előfeltételeként. Úgy is fogalmazhatunk: a törvényi szabályozás vált ily módon apránként tisztességessé.
Az érdemi változását jól szemlélteti, ha összevetjük a régi Hpt. 210. § (3)-(4) bekezdésének 2004. január 1-jén, és hat évvel később, 2010. január 1-jén hatályos szabályait.
A korábbi időpontban a régi Hpt. mindössze a következő kötelező előírásokat rögzítette:
"210. § (3) A kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha szerződés ezt - külön pontban - a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi[8].
(4) Az üzletszabályzat kamatot, díjat vagy egyéb feltételeket érintő - az ügyfelek számára kedvezőtlen - módosítását, a módosítás hatálybalépését tizenöt nappal megelőzően, hirdetményben közzé kell tenni".
A régi Hpt. ugyanezen paragrafusa az egyoldalú módosítás feltételeit 2010-ben már a következőképpen határozta meg:
210. § »(3) Fogyasztóval kötött kölcsönszerződésben vagy pénzügyi lízingszerződésben az ügyfél számára kedvezőtlenül kizárólag a kamatot, díjat vagy költséget lehet egyoldalúan módosítani. Egyéb feltétel, ideértve az egyoldalú módosításra okot adó körülmények felsorolását is, egyoldalúan nem módosítható az ügyfél számára kedvezőtlenül. Az egyoldalú módosítás jogát a hitelező akkor jogosult gyakorolni, ha a módosításra okot adó objektív körülmények tételes meghatározását a szerződés tartalmazza, valamint a hitelező árazási elveit írásban rögzítette.
(4) Az árazási elveknek tartalmazniuk kell legalább a következőket:
a) valamely kamat, díj vagy költség módosítása a szerződésekben foglalt és az adott kamat, díj vagy költség mértékére ténylegesen hatást gyakorló ok alapján történhet;
b) ha valamely feltétel változása a kamat-, díj- vagy költségelem csökkentését teszi indokolttá, azt is érvényesíteni kell;
c) az adott kamat-, díj- vagy költségelemre kihatással bíró ok-okozati feltételeket együttesen, tényleges hatásuk arányában kell figyelembe venni;
d) díjat vagy költséget évente legfeljebb a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett előző évi éves fogyasztói árindex mértékében lehet emelni.
(5) Az árazási elvek megfelelőségét, valamint az árazási elvek alkalmazásának gyakorlatát a Felügyelet ellenőrzi. Az ellenőrzés során a Felügyelet figyelembe veszi a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény hatálya alá tartozó, a Felügyelet által is elfogadott magatartási kódex rendelkezéseit.
(6) A (3) bekezdésben meghatározott szerződések esetén kamatot, díjat vagy költséget érintő, egyoldalú, az ügyfél számára kedvezőtlen módosítást - referencia-kamatlábhoz kötött kamatnál a referencia-kamatláb változásából eredő kamatváltozás, valamint az állami kamattámogatással nyújtott lakáskölcsön kivételével - a módosítás hatálybalépését megelőzően legalább hatvan nappal hirdetményben közzé kell tenni. A módosításról és a módosítást követően várhatóan fizetendő törlesztőrészletről - referencia-kamatlábhoz kötött kamatnál a referencia-kamatláb változásából eredő kamatváltozás, valamint az állami kamattámogatással nyújtott lakáskölcsön kivételével - az érintett ügyfeleket postai úton vagy más, a szerződésben meghatározott tartós adathordozón értesíteni kell. A módosítással kapcsolatos tájékoztatást elektronikus kereskedelmi szolgáltatás nyújtása esetén az ügyfelek számára folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé kell tenni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
