Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit és a magyar Alkotmánybíróság közelmúltban hozott, emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze.
• 7/2017. (IV. 18.) AB határozat
• 3154/2017. (VI. 21.) AB határozat
• 20/2017. (VII. 18.) AB határozat
• 33/2017. (XII. 6.) AB határozat
• 3313/2017. (XI. 30.) AB határozat
• 34/2017. (XII. 11.) AB határozat
Az alapvető jogok biztosa, mint indítványozó, Ásotthalom Nagyközségi Önkormányzat Képviselő-testületének a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 12/2014. (IV. 20.) önkormányzati rendelet (a továbbiakban: Ör.) 7/B. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. A hivatkozott rendelkezés több, közterületen folytatott tevékenységgel kapcsolatos tilalmat tartalmazott. Ennek megfelelően az a) pont a müezzin tevékenységet tiltotta meg, arra hivatkozással, hogy az a köznyugalom megzavarására, valamint a helyi lakosság körében félelem, riadalom és megbotránkozás keltésére alkalmas; a b) pont pedig a burka, a nikáb és a csador, valamint az egész testet fedő fürdőruha, az ún. burkini viselését. A c) pont egyrészt propagandatevékenységnek minősített, másrészt pedig tilalmazott minden olyan közterületi akciót, demonstrációt, performanszt, plakátot, röplapot és hangreklámot, ami a házasság intézményét nem az Alaptörvényben rögzítetteknek megfelelően, egy férfi és egy nő között létrejött életközösségként mutatja be. Az Ör. 7/B. § d) pontja minden, a c) pontban hivatkozott alaptörvényi értékeket megsértő tevékenységet a rendelettel ellentétesnek minősített.
Az indítványozó szerint a támadott rendelkezések azért sértik az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdését, mert az alapjogok közvetlen és jelentős korlátozását valósítják meg, erre pedig rendeleti formában nincsen lehetőség. Az Ör. 7/B. § a) és b) pontjai továbbá az emberi méltósággal szoros kapcsolatban álló a lelkiismereti- és vallásszabadság lényeges tartalmát sértik, ugyanis a köznyugalomra hivatkozás nem elegendő az alapjog korlátozásához. Álláspontja szerint ez a korlátozás szükségtelen és aránytalan, azt semmilyen legitim államcél nem indokolja; az Ör. 7/B. § c) és d) pontjai pedig a véleménynyilvánítás szabadságát lehetetlenítik el. Ráadásul egy olyan témakörben, amelyben a véleménynyilvánítás szabadságának szoros a kapcsolata más alapjogokkal, így mindenekelőtt az emberi méltósághoz való joggal és az egyenlő bánásmód követelményével, valamint a magán- és családi élethez való joggal. A biztos utalt arra is, hogy az Ör. 7/B. §-ában foglalt tilalmak egy része olyan témát illetően foglal egyértelműen állást (az azonos neműek társkapcsolatainak családként való elismerésének kérdése), amelyről világszerte élénk vita bontakozott ki.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) mindenekelőtt a megfelelő szabályozási szint kérdését vizsgálta, vagyis arra kereste a választ, hogy az Ör. vajon ellentétben áll-e az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével. A döntés - mint majd látható - az indítvány ezen elemén túl a többivel nem foglalkozott. A kérdés eldöntéséhez mindenekelőtt a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) azon alapvető szabályait vizsgálta a testület, amelyek az önkormányzat jogalkotási lehetőségeit határozzák meg. Hivatkozással az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdésére, az AB arra a megállapításra jutott, hogy a helyi önkormányzatok rendeletalkotási joga a helyi közügyekre korlátozódik, amelyeket az Mötv. 4. §-a határoz meg. A helyi közügyekre vonatkozó taxáció alapján a testület megállapította, hogy az alaptörvényi és törvényi felhatalmazás a helyi közügyekkel összefüggésben egy-egy tipikusan önkormányzati léptékű feladat vagy közszolgáltatás ellátását kívánja biztosítani, ami csak közvetett módon hozható kapcsolatba az alapjogok gyakorlásával. A fentiekből és az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdéséből következően az AB arra a - helyes - következtetésre jutott, hogy alapvető jogokra és kötelezettségekre közvetlenül vonatkozó szabályokat önkormányzati rendeletben nem lehet alkotni. Ellenkező esetben olyan helyzet alakulhatna ki, amelyben önkormányzatonként eltérő feltételek mellett valósulhatna meg az egyes alapjogok gyakorlása. Az Ör. vizsgált szabályai az alapjogokat közvetlenül érintették, ami az AB szerint sérti az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglaltakat, így az alaptörvény-ellenességet erre hivatkozással megállapította. Bár az indítvány kifejezetten hivatkozott arra, hogy az AB előtt álló alapjogi kérdés szoros összefüggésben van a lelkiismereti szabadság, az emberi méltóság és a véleménynyilvánítás
- 115/116 -
alkotmányos jogával, a testület végül azt a következetes gyakorlatát vette alapul, hogy ha a jogszabályt vagy annak rendelkezését az Alaptörvény valamely rendelkezésébe ütközőnek találja, akkor további alaptörvényi rendelkezés esetleges sérelmét érdemben nem vizsgálja.
Czine Ágnes párhuzamos indokolásában az Mötv. 143. § (4) bekezdés d) pontja szerinti felhatalmazásból indult ki. Álláspontja szerint az önkormányzati demokrácia érvényesülését a jogalkotó a helyi társadalmi viszonyok rendezésével kapcsolatban akként kívánta meg elősegíteni, hogy az együttélés alapvető írott és íratlan szabályai számára szigorú alkotmányos kereteket biztosított. A konkrét rendeletben ugyanakkor olyan rendelkezések találhatók, amelyek nem felelnek meg ennek az alkotmányos követelménynek. Éppen ezért az Mötv.-ben a jogalkotónak egyértelműbben kellene meghatároznia a rendeletalkotás lényeges szempontjait; azért, hogy az önkormányzatok átláthassák a rendeletalkotás alkotmányos kereteit.
Hörcherné Marosi Ildikó is párhuzamos indokolást írt a többségi döntéshez, amelyben annak adott hangot, hogy nem ért egyet a döntés indokolásában foglaltakkal. Álláspontja szerint ugyanis a közterületek meghatározott kritériumok szerinti rendjének fenntartását az Alaptörvény minősíti helyi közügynek (Alaptörvény XXII. cikk), szemben az Mötv.-ben foglalt taxációval. Az önkormányzatok az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdése alapján kapott felhatalmazás szerint is csak helyi közügyekben alkothatnak jogszabályt. Amennyiben tehát a települési önkormányzat nem helyi közügyet, hanem közvetlenül alapjogot érintő kérdést szabályoz rendeletében, akkor jogalkotói felhatalmazását alkotmányellenesen gyakorolja.
Pokol Béla párhuzamos indokolásában - melyhez Juhász Imre és Varga Zs. András is csatlakozott - kifejtette, hogy bár egyetért a többségi döntés azon megállapításával, hogy az Ör. támadott rendelkezései az alapvető jogok lényegét érintik, ugyanakkor véleménye szerint a testület elmulasztotta értelmezni az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével összefüggésben az alapvető jogok és az alkotmányos értékek szabályozására, egymáshoz képesti mérlegelésére és korlátozhatóságára vonatkozó elvek és normák összefüggéseit. Kifejtette továbbá, hogy a törvényi (alaptörvényi) szinten lefektetett főbb szabályokon túl az alacsonyabb jogforrási szinten lévő szabályozások is alkotmányosak lehetnek, ha nem állnak szemben az adott alapjog Alaptörvényben és törvényben lefektetett szabályaival. így akár önkormányzati rendelet is érinthet alapvető jogokat, de a törvény alatti jogforrási szinten csak az alapvető jogok gyakorlásának technikai részletei szabályozhatók. Végezetül utalt arra, hogy Európa iszlamizációjának problémája miatt fontosnak tartotta volna, ha a muszlim vallás gyakorlásának korlátozhatóságát is vizsgálat alá veszi az AB.
Az Ör. vonatkozó rendelkezéseinek az Alaptörvény VII. cikkével, valamint IX. cikk (1) bekezdésével való összhangját AB végül nem vizsgálta. A konkrét ügy nagy hiányossága éppen az volt, hogy - az elégtelen szabályozási szint kérdésén túl - a döntés nem foglalkozott a tartalmi alkotmányosság vizsgálatával. A jogalkotási követelményeknek eleget nem tevő Ör. ugyanis - miként erre az indítvány is hivatkozott - tartalmában is alaptörvény-ellenes, hiszen az abban foglaltak nyilvánvalóan felvetnek alkotmányossági aggályokat az emberi méltóság és lelkiismereti szabadság tekintetében. Egy nagy világvalláshoz szorosan kapcsolódó vallásgyakorlási sajátosságokat tilalmazó jogszabály vizsgálatakor az AB-nek alkotmányos kötelessége lett volna, hogy egyértelművé tegye azt, amit egyébként a testület a korábbi Alkotmány alapján már megtett: az állam nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében, nem avatkozhat bele egyházak belső ügyeibe [4/1993. (II.12.) AB határozat]. A követelmény az Alaptörvény VII. cikk (3) bekezdésével is összhangban lett volna, különösen azért, mert olyan egyházról van szó, amely a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény szerint is bevett egyháznak minősül Magyarországon.
Az indítványozó helyesen mutatott rá arra, hogy az azonos nemű párok kapcsolata és ezzel összefüggésben a család fogalmának problémája világszerte vitatott kérdés. Az azonos nemű párok élettársi, házassági kapcsolatának kérdésével az AB már a kezdetekben is foglalkozott [kiemelendő különösen a 14/1995. (III. 13.) AB határozat], ugyanakkor a család fogalmának értelmezése nagyon is időszerű kérdés, különösen az Alaptörvény L) cikk (1) bekezdésében foglaltak alapján. A családi kapcsolat alapja ugyanis a házasság (ami az Alaptörvény szerint férfi és nő között lehetséges) mellett a szülő-gyermek viszony. Utóbbi felveti nemcsak az azonos nemű párok azon jogát, hogy gyermeket fogadjanak örökbe, hanem ekként azt is, hogy ha az azonos nemű párokkal valamelyikük gyermeke együtt él, akkor a család fogalma vajon kiterjeszthető-e erre az élethelyzetre is? Az álláspontom az, hogy igen, ugyanis ez következik az emberi méltósághoz való jogból és az egyenlő bánásmód követelményéből. Az Alaptörvény ellentmondásos rendelkezéseinek alkotmányos magyarázatára és ezek viszonyára eddig nem kaptunk érdemi választ a testülettől. Azáltal ráadásul, hogy a
- 116/117 -
konkrét ügyben nem foglalkozott az Ör. tartalma alkotmányosságának kérdésével, nyitva hagyta a jogalkotónak azt a lehetőséget, hogy a jövőben immáron törvényi szinten vezessen be az Ör.-hez hasonló tilalmakat.
A párhuzamos indokolásokból arra következtethetünk, hogy az indítványban foglalt alkotmányossági kérdések ki nem merítése a legtöbb bírónál nem jelentett problémát; elfogadták, hogy az AB következetes gyakorlata a konkrét ügyben is fenntartható. Pokol Béla párhuzamos indokolása az egyetlen kivétel, ami ugyanakkor rámutat arra is, hogy a testület egyes tagjai hajlamosak elvonatkoztatni a szigorú alkotmányjogi érvektől, és a politikai populizmus talajáról kívánnak meg kvázi-alkotmányjogi álláspontot megfogalmazni. Az alkotmánybíró nem jelölte meg, hogy miként is értelmezhető alkotmányjogi szempontból az "iszlamizáció veszélye", valamint hogyan képzelte el a muszlim vallás gyakorlásának korlátozhatóságát egy - legalábbis formálisan - alkotmányos jogállamban. A kijelentései mindenesetre nagyon súlyos problémára utalnak: egyes alkotmánybírák adott esetben az alkotmányjogi érvek helyett a súlyos általánosítástól és populista igazolásoktól sem riadnak vissza.
Mészáros Gábor
Az indítványozó bíró a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az AB-tól. Az alaptörvény-ellenességet arra alapította, hogy a Bszi. 86. § (3) bekezdés b) pontjának "és bíróságokat" szövegrésze a pártatlan bírósághoz való jog sérelmét valósítja meg. A konkrét ügy alapjául az szolgált, hogy egy magánszemély kártérítési igényt terjesztett elő a Budapest Környéki Törvényszékkel szemben, amely perben az alperest az Országos Bírósági Hivatal (a továbbiakban: OBH) képviselte a támadott Bszi.-rendelkezés alapján. A rendelkezés az indítványozó álláspontja szerint azért sérti a független és pártatlan bírósághoz való jogot, illetve az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésében foglalt bírói függetlenséget, mert az OBH elnökének jelentős ráhatása van a bírák munkakörülményeire, előmenetelére, beosztására, áthelyezésére, ezek a tényezők pedig hierarchikus viszonyra utalnak. Ekként pedig a rendelkezés alkalmas arra, hogy a bírák pártatlansága kapcsán kétséget támasszon. A bírói függetlenség sérelmét az indítványozó továbbá arra hivatkozással állította, hogy ha az eljáró bíró a perben képviseletet ellátó OBH-tól eltérő jogi álláspontot fogalmazna meg, akkor az az OBH részéről nyilvánvalóan helytelen eredményre vezetne. Ezzel pedig a bíró a szakmai előmenetelét veszélyezteti, ami ugyanakkor felveti annak a kérdését, hogy a bíró tudja-e függetleníteni az ítélkezési tevékenységét az előmenetellel kapcsolatos aggályaitól. Az indítványozó álláspontja szerint nincsen semmilyen garancia, amely a fenti helyzetre megoldást adna, vagyis a bírói függetlenség sérül akkor, ha ilyen garanciák hiányában a bíró a döntése miatt hátrányt szenvedhet.
Az ügy előadó bírája Juhász Imre volt.
Az AB döntésében mindenekelőtt kiemelte, hogy a bíróságok képviseletéről többféle vonatkozásban lehet beszélni, így a bírósági szervezetrendszer egészének képviseletéről, az egyes bíróságok mint polgári jogviszonyok alanyainak képviseletéről, valamint a bíróságok perbeli és egyéb hatósági eljárási képviseletéről. A konkrét ügyben egyébként kizárólag a bíróságok perbeli képviseletére vonatkozó szabályozás volt kérdéses. A bíróságok perbeli képviseletét közjogi szervezetszabályozó eszköz, OBH utasítás szabályozza, amelynek értelmében a bíróság elnöke dönt abban a kérdésben, hogy a bírósági eljárásban félként szereplő bíróság a képviseletéről saját hatáskörben gondoskodik-e, vagy meghatalmazást ad az OBH-nak. Az OBH képviseleti jogosultsága a bírák által vagy ellen indított munkaügyi perekben kizárólagos. Az AB ezzel összefüggésben hangsúlyozta, hogy az alkotmányossági kérdés nem a meghatalmazás módjával, hanem azzal van összefüggésben, hogy megfelel-e az Alaptörvénynek az OBH képviselői minőségét megállapító törvényi rendelkezés, amely az indítványozó szerint sérti a bírói függetlenséget, a tisztességes eljáráshoz való jogot, illetve annak részelemét: a független és pártatlan bírósághoz való jogot.
Ami a pártatlan bírósághoz való jog kérdését illeti, az AB utalt arra, hogy a konkrét vizsgálat tárgya egy képviseleti szabály, aminek hangsúlyozása azért fontos, mert ha az OBH nem látja el a bíróság perbeli képviseletét, akkor sem zárható ki, hogy az OBH elnöke értesüljön a perben hozott döntésről. Az eljáró bíró a perben szereplő képviselő személyétől függetlenül tarthatna attól, hogy az alperesi bíróság számára kedvezőtlen döntése befolyásolja a bírói munkájának megítélését, végső soron az előmenetelét. Ebből arra következtethetnénk, hogy csak egy bíróságoktól elkülönült szervezet láthatná el a bírói tevékenységet ezekben az ügyekben. Ez utóbbira ugyanakkor azért nincsen szükség, mert a hatalommegosz-
- 117/118 -
tás elvéből és a jogerő intézményéből az következik, hogy az igazságszolgáltatási monopólium kizárólag a bíróságokat illeti meg, akkor is, ha történetesen az egyik fél egy bíróság. Az AB szerint tehát a pártatlanság sérelmét nem valósítja meg, ha bíróságok ügyeiben bíróság jár el; sőt, ez - a jogvita végleges lezárása - alkotmányos feladata is egy bíróságnak. A döntés kiemelte, hogy a pártatlanság sérelme akkor valósulna meg, ha a szabályozás az eljárás egyik alanya részére többletjogot biztosítana, vagy az eljárási pozíciók összemosódnának. Az OBH alkalmazottai, akik a képviseletet ellátják, nem végeznek ítélkezési tevékenységet, így nem merülhet fel jogos kétség az eljáró bíró pártatlanságát illetően.
Czine Ágnes párhuzamos indokolásában a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jogi jellegét emelte ki, valamint arra hívta fel a figyelmet, hogy a döntésnek - a 3031/2017. (III. 7.) AB határozatban foglaltakhoz hasonlóan - a független bírósághoz való jogot a bírói függetlenség elvétől elválasztva kellett volna vizsgálnia. A független bírósághoz való jogot ugyanis nem csak az ítélet közvetlen befolyásolása sérti, hanem az is, ha az eljáró bíróra elvárások, közvetett hatások nehezednek.
Az indítvány utalt arra is, hogy az eljárási törvények a pártatlanság követelményét többek között a bírák kizárására vonatkozó szabályok útján biztosítják. Azonban a Bszi. hivatkozott rendelkezésével éppen az a probléma, hogy ellentmond a kizárási szabályokból következő azon logikának, miszerint a bíróság nem járhat el, ha elnöke képviselőként jár el. A peres eljárásban is érvényesülő szabály a konkrét ügyben csak hosszabb logikai lánc útján értelmezhető. Az indítványozó ugyanis utalt arra, hogy az OBH elnöke végső soron egy hierarchia legfőbb szerve, akárcsak a bíróság elnöke. Az indítvány ezen elemével kapcsolatban a legfontosabb kritika az, hogy a többszörösen is összetett analógia csak akkor állna meg, ha a Bszi. szerint az OBH elnöke lenne jogosult eljárni az említett ügyekben.
A döntés - sajnálatos módon - nem foglalkozott a szakmai befolyásolás azon aspektusával, amely az OBH elnökének bírósági vezetők kinevezését illető jogkörével van összefüggésben. Az említett választási szabadság, vagyis az az állítás, hogy a bíróság elnöke szabadon dönthet arról, hogy az OBH-nak ad-e meghatalmazást a bíróság képviseletére peres ügyekben, nem teljesen egyértelmű. Az a tény ugyanis, hogy az OBH elnöke dönt a bírósági vezetők kinevezéséről, felveti a bírósági vezető megfelelési kényszerének kérdését az esetleges ismételt vezetői kinevezés érdekében.
Az AB szerint a bírói függetlenségnek több eleme van, ugyanakkor az indítvány csak a személyi és szakmai függetlenség kérdését vetette fel. Előbbi arra utal, hogy a bíró akarata ellenére csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás eredményeként bocsátható el vagy mozdítható el a helyéről. A szakmai függetlenség pedig egyrészt jelenti a külső függetlenséget, vagyis a más állami és nem állami szervektől való befolyásmentességet; másrészt a belső szakmai függetlenséget is, ami kizárja a többi bírótól, valamint a bírósági igazgatási szervektől való befolyásolás lehetőségét. A konkrét ügy szempontjából ez utóbbi volt releváns. A testület szerint a kérdés eldöntéséhez nem fontos, hogy a bíróságok központi igazgatását egy testületi szerv vagy egy egyszemélyi vezető látja el; feltéve, hogy a hatásköre nem terjed ki a bíróságok ítélkezési tevékenységének befolyásolására. Kérdés volt továbbá a bírói státuszt illetően, hogy az OBH elnöke meghatározó befolyással bír-e a bírák jogállására. Az AB áttekintette a vonatkozó törvényi szabályokat, és arra a megállapításra jutott, hogy az OBH elnökének személyügyi jogkörei, valamint a bírák javadalmazása, munkájának értékelése között nincsen összefüggés, miként az OBH elnöke a bírói pályázatok elbírálása tekintetében is csak korlátozott jogosítványokkal rendelkezik, és csak a bírósági felsővezetők kinevezése tartozik közvetlenül a hatáskörébe. Az AB megítélése szerint a fentiek értelmében az OBH elnökének nincsen semmilyen jogi eszköze arra, hogy megtorolja a neki nem tetsző ítéletet, vagy honorálja a neki tetszőeket. Azonban az AB ezen a ponton sem végzett alapos vizsgálatot, ugyanis például a bírák kinevezéséhez szükséges státuszok odaítélése érdekében az egyes bírósági vezetőknek az OBH elnökével is jó kapcsolatot kell ápolniuk. Ez pedig ismételten felveti a bírósági vezetők befolyásolhatóságának, így a bírói függetlenségnek, pártatlanságnak a kérdését.
Az OBH elnökének igazgatási jogkörei az egész bírósági szervezetrendszerre átfogóan vonatkoznak, így ezek a jogkörök az egyes bírák ítélkezési tevékenységét legfeljebb közvetetten érintik az AB megítélése szerint. Fontos kiemelni, hogy a közvetett hatás is befolyást jelenthet, így ennek a kérdésnek az alaposabb vizsgálata elengedhetetlen lett volna. Az AB - az említett aggályok felvetése, illetve vizsgálata nélkül - arra a következtetésre jutott, hogy az OBH elnöke és az egyes bírák között nincsen hierarchikus viszony, az OBH nem tekinthető tehát felettes szervnek, hiszen hatáskörei többségében közvetettek. Amely jogkörei közvetlenek, azokat csak korlátozottan, kellő garanciákkal gyakorolhatja. Ezen a ponton fontos lett volna hivatkozni az Országos Bírói Tanács (a továbbiakban: OBT) kontrollfunkciójára, de a döntés ezt nem tette meg. Az OBT szerepe azért különleges, mert a Bszi. 103. § (1) bekezdés a) pontja alapján az OBH elnöke által végzett központi igazgatási tevékenység ellenőrzését ez a testület látja el. Bár az OBH elnökének el-
- 118/119 -
viekben nincsen közvetlen ráhatása az OBT-tagok megválasztására, az általa nem preferált jelölteket fegyelmi eljárás megindításával [Bszi. 90. § (2) bekezdés b) pontja] akár ki is zárhatja az eljárásból. Bár az AB azt állapította meg, hogy az OBH elnöke az ítélkezési tevékenységre semmilyen hatást nem tud kifejteni - vagyis a támadott rendelkezés nem sérti az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdését -, a közvetett érintettség fenti aspektusait és az OBT funkciójával összefüggő kérdéseket is indokolt lett volna megválaszolnia, vagy legalábbis figyelembe vennie a testületnek.
Mészáros Gábor
Az indítványozó alkotmányjogi panaszának alapjául egy vadkár-felelősséggel kapcsolatos konkrét ügy szolgált, amelyben a jogértelmezést az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével és alkalmazásával kapcsolatos kérdések nehezítették. Az indítványozó szerint az alkotmányossági problémát az vetette fel, hogy a bíróság - szemben az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésében foglaltakkal - mindenkire kötelező érvényű jogszabályi rendelkezést hagyott figyelmen kívül, és a jogszabályi rendelkezéssel ellentétes korábbi bírói gyakorlatra alapította az ítéletet. Emiatt a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét is valószínűsítette.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az AB úgy értékelte, hogy az alkotmányjogi panasszal felvetett kérdés alapvető alkotmányjogi kérdésnek tekinthető. Ez a kérdés pedig az, hogy megfelel-e a tisztességes bírósági eljárás követelményének, ha a bíróság lerontja egy nemrégiben meghozott, az adott tényállásra vitathatatlanul alkalmazandó jogszabályi rendelkezés érvényesülését azáltal, hogy annak hatálybalépését megelőző joggyakorlatra hivatkozik. A döntés mindenekelőtt az alkalmazandó jog kérdését vizsgálta, és megállapította, hogy végeredményben azonos módon rendezték az alapul szolgáló üggyel összefüggésben a vad által okozott kár megtérítésére vonatkozó szabályokat a 2014. március 15-e előtti és a 2015. május 5-e utáni jogszabályi rendelkezések. Ennek értelmében, ha a károkozás egyik félnek sem volt felróható, akkor az érintettek a kárukat maguk viselték. Az alapul szolgáló ügyben bekövetkezett káreseményre ugyanakkor a köztes időszaki szabályozás volt releváns, amely viszont a vadászatra jogosultra telepítette a kárt. Az eljáró bírói tanács a korábbi bírói gyakorlattal konform módon, ugyanakkor a hatályos jogszabályi rendelkezések figyelmen kívül hagyásával döntött az ügyben. Az alkotmányossági kérdés tehát az volt, hogy vajon sérült-e az indítványozó tisztességes eljáráshoz való joga azáltal, hogy a bíróság contra legem jogalkalmazást végzett.
Az AB vizsgálta a bírói függetlenség intézményét, és megállapította, hogy annak nem korlátja, hanem biztosítéka a törvényeknek való alávetettség. Abban az esetben pedig, ha a bíró a törvényeknek való alávetettség követelményét nem veszi figyelembe, akkor saját függetlenségének egyik tárgyi alapját vonja el. A vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket be nem tartó bíró így lényegében saját függetlenségével él vissza, ezzel pedig a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmét valósítja meg. Ráadásul, az AB szerint önkényes (nem tisztességes) joggyakorlásnak minősül, és nem fér össze a jogállamiság elvével sem, ha a bírói döntés alapos ok nélkül figyelmen kívül hagyja a tételes, hatályos jogot.
Az alkalmazandó jogszabályi rendelkezés mellőzése a testület szerint indokolási kötelezettséget is keletkeztetett volna. Mivel az indokolási kötelezettség olyan alkotmányos követelmény, ami a bírósági döntési szabadság abszolút korlátját is jelenti, ezért ennek sérelme az eljárási szabály alaptörvény-ellenes alkalmazását eredményezte. Az indítványozó tisztességes eljáráshoz való joga ezért ebben a tekintetben is sérült.
A döntés összefoglalásaként az AB megállapította, hogy a contra legem jogalkalmazás három feltétel együttes fennállása következtében érte el az alkotmányosság sérelmének szintjét: egyrészt az indokolás - az indokolási kötelezettséget sértő módon való - való elmaradása révén; másrészt azzal, hogy a bíróság (önkényesen) a jogkérdésre nyilvánvalóan vonatkozó jogi normákat nem vette figyelembe; harmadrészt pedig azzal, hogy a jogalkotó által az új szabályozással gyakorlatilag hatályon kívül helyezett bírói gyakorlatra alapozta a tényállást a bíróság.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében kifogásolta, hogy a többségi döntés az ítélet megsemmisítését elsődlegesen annak önkényességére alapította. A bíró szerint az indokolási kötelezettség elmaradása nem önkényességre, hanem hiányos döntésre utal, aminek a korrigálása rendes bírósági útra tartozik. Hiányolta, hogy a testület nem dolgozott ki önálló tesztet azokra az esetekre, amikor az indítványozó a helytelen bírói jogalkalmazás miatt az alaptörvény-ellenesség megállítását kizárólag a tisztességes eljáráshoz való jogra hivatkozással kéri.
- 119/120 -
Hörcherné Marosi Ildikó különvéleménye általános kérdésként vetette fel az AB szerepét a contra legem bírói döntések alkotmányosságának megítélésekor. Felhívta a figyelmet arra, hogy a közelmúltban hasonló ügyekben az AB a panasz elutasításáról döntött, arra hivatkozással, hogy az eljáró bíró jogi vagy ténybeli tévedése nem teszi automatikusan tisztességtelenné az eljárás egészét. A bíró a konkrét ügyben sem látott olyan mértékű önkényességet, ami megalapozta volna a többségi érveket. Ráadásul az önkényes bírói döntés kérdésében az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével összefüggésben - a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának analógiájára - a visszaható hatályú bírói szabályalkalmazás alaptörvényellenességének problémáját kellett volna felvetni.
Salamon László szintén különvéleményt jegyzett, amelyben kifejtette, hogy bár egyetért az önkényes, contra legem bírói jogalkalmazás tényével, ugyanakkor az indítvány alapján álláspontja szerint nem lett volna lehetőség a többségi döntésben foglalt alkotmányjogi következmények levonására. A tisztességes eljáráshoz való jog ugyanis processzuális kérdésekre vonatkozik, így ha a jogalkalmazás során anyagi jogi jogsérelem merül fel, akkor nem lehet összefüggést találni a jégsérelem és az alaptörvényi rendelkezés között. A korábbi különvéleményhez hasonlóan az alkotmánybíró is legfeljebb az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvének való megfelelés vizsgálatát tartotta volna lehetségesnek, amelyre azonban az indítvány nem vonatkozott.
Mészáros Gábor
Az AB az OBH elnökének integritási szabályzatról szóló 6/2016. (V. 31.) OBH utasítás (a továbbiakban: szabályzat) egyes rendelkezéseinek alkotmányosságát vizsgálta. Az indítványozó egyébként a konkrétan megjelölt rendelkezések mellett a szabályzat egésze alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve a szabályzat megsemmisítését is kérte; mivel az jogszabályi rendelkezésekbe, valamint az Alaptörvény 25. cikk (8) bekezdésébe, illetve 26. cikk (1) bekezdésébe ütközik. Véleménye szerint a szabályzat olyan kötelezettségeket állapít meg, amelyeknek megsértése adott esetben a bírói tisztség megszüntetését is eredményezheti. Ezáltal pedig sarkalatos törvényben szabályozandó kérdésről rendelkezik. Az indítvány a szabályzat 5. § e) pontját is támadta; ezen rendelkezés szerint az integritás fogalma bírák és igazságügyi alkalmazottak esetében magában foglalja azt is, hogy megfeleljenek az OBH elnöke által utasításban vagy ajánlásában megfogalmazott célkitűzéseknek, elveknek és értékeknek. Az indítvány szerint ez alapján a szabályzat burkolt felhatalmazást ad az OBH elnökének a fogalom kiterjesztésére, amely fogalomhoz számos magatartási szabály kapcsolódik. A fentieken túl az indítványozó több egyéb rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását is kérte. Ugyanakkor az indítványi elemek nagyobb száma miatt, valamint azért, mert az AB nem mindegyik kérdéssel foglalkozott (például határozott kérelem követelményének hiánya miatt, nem Alaptörvényben biztosított jog sérelme miatt, vagy amiatt, mert az indítványozó nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatát kérte, de erre nem volt jogosult); ezekre a döntés indokolásának összefoglalása során térek ki.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az AB a szabályzat egésze alaptörvény-ellenességének megállapítására vonatkozó indítványi elemet elutasította. Arra hivatkozott, hogy bár az a bírói függetlenség sérelmének megállapítására irányult, ugyanakkor valójában a párhuzamos, többszintű szabályozás sérelmét valószínűsítette, ami az AB megítélése szerint önmagában nem vet fel alaptörvény-ellenességet. A konkrét rendelkezések tartalmi vizsgálata alapján lehet csak eldönteni, hogy az indítványozó által felvetett alkotmányossági aggályok valóban fennállnak-e.
Az AB megítélése szerint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vet fel az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésével összefüggésben az, hogy nem sérti-e a bírói függetlenséget, ha a bíráknak és igazságügyi alkalmazottaknak az OBH elnöke által kiadott ajánlásban vagy utasításban meghatározott célkitűzéseknek, értékeknek, elveknek kell megfelelniük. További alapvető alkotmányjogi kérdésként értelmezte az AB a jogorvoslathoz való jog védelmi köre kapcsán, hogy a szabályzatban meghatározott szankciók esetében biztosítani kell-e a jogorvoslathoz való jogot. A döntés végezetül az indítvány azon részének vizsgálatára is kiterjedt, amely a szabályzat integritásfelelőssel kapcsolatos szabályait kifogásolta. Az indítványozó szerint ugyanis a tisztességes eljáráshoz való jog, valamint az ártatlanság vélelme sérelmét jelenti, ha a jogi végzettséggel nem szükségszerűen rendelkező integritásfelelős (a szabályzat értelmében integritásfelelős vagy jogi egyetemet végzett, vagy a
- 120/121 -
Nemzeti Közszolgálati Egyetemen integritás-tanácsadói végzettséget szerzett személy lehet) a független bíró fegyelmi felelősségre vonása ügyében közreműködhet.
Az AB mindenekelőtt a szabályzat integritásfogalmával összefüggő indítványi elemet vizsgálta a bírói függetlenség aspektusából. A kérdés az volt, hogy a szabályzat 5. § e) pontja vajon értelmezhető-e akként, hogy az OBH elnöke által kiadott szabályzatban meghatározott célkitűzések, értékek és elvek, valamint az ezeknek való megfelelésre vonatkozó elvárás a bírót az ítélkezési tevékenysége során befolyásolja-e. A döntés megállapította: önmagában az a tény, hogy a bírák számára a társadalom által egyébként is meghatározott értékrendszer követése a szabályzat alapján kötelezettség, még nem eredményezi sem a bírák ítélkezési tevékenységének befolyásolását, illetve annak lehetőségét, sem pedig a bíró személyi függetlenségének sérelmét. Nem vizsgálta ugyanakkor a testület azt, hogy egy szervezeti vezető által meghatározott értékek, elvek miként viszonyulnak a normatív tartalom követelményéhez. Felhívta viszont a figyelmet arra, hogy a konkrét ügyben egy absztrakt formában megfogalmazott szabály alaptörvény-ellenességéről van szó, ugyanakkor a megalkotott későbbi szabályzatok alaptörvény-ellenességéről csak esetről-estre dönthet az AB. A fentiekhez kapcsolódóan azt is felvetette a testület, hogy miként értelmezhető az ajánlásba foglalt értékek, célok és elvek hatása a címzettekre. Megállapította, hogy az AB-nak nincsen hatásköre a közjogi szervezetszabályozó eszköznek nem minősülő ajánlások alkotmányossági felülvizsgálatára, ugyanakkor a szabályzat lehetővé teszi, hogy az OBH elnöke alkotmányossági kontroll alól kivont dokumentumban szabályozza a célkitűzéseket, elveket és értékeket. Ezáltal pedig a bírák igazgatási és ítélkezési tevékenységét is befolyásolhatja, ami már felveti a bírói függetlenség sérelmének a kérdését. A szabályzat alapján az OBH elnöke által kiadott, egyébként nem kötelező ajánlásban foglalt magatartási előírás megsértése akár a szabályzat szerinti eljárás lefolytatását is maga után vonhatja. Mindezen túl, az AB szerint nem igazolható, hogy a szabályzat - amely közjogi szervezetszabályozó eszköz, és amelynek megalkotására törvény alapján van lehetőség - további ajánlás megalkotására adjon lehetőséget.
A jogorvoslathoz való joggal összefüggésben az AB mindenekelőtt a jog lényegi tartalmát foglalta össze. Ennek értelmében a jog lényegi tartalma a jogorvoslat lehetősége, vagyis fogalmilag és szubsztanciálisan a jogsérelem orvosolhatósága. Az Alaptörvény ezzel összefüggésben a hatékony és tényleges jogorvoslat lehetőségének biztosítását követeli meg.
A konkrét alkotmányjogi kérdés egyébként az volt, hogy vajon szabályozhatja-e közjogi szervezetszabályozó eszköz az integritási szabályszegést és annak jogkövetkezményeit, avagy ez a tény önmagában megvalósítja a jogorvoslathoz való jog és a bírói függetlenség elvének sérelmét. Az AB áttekintette a vonatkozó szabályokat, és arra a megállapításra jutott, hogy a bírák fegyelmi felelősségre vonásának, valamint a velük szemben alkalmazható munkajogi intézkedéseknek törvényi felhatalmazáson kell alapulniuk. A tárgybeli szabályzat az integritássértéssel kapcsolatban meglehetősen részletesen szabályozott; sőt, a bíróság elnöke által alkalmazható további jogkövetkezményekről is rendelkezett. Nem rendelkezett viszont az intézkedések megtételének formájáról, valamint arról sem, hogy milyen jellegű (munkajogi vagy más) intézkedésről van szó. A szabályzat ráadásul az integritássértés megállapítása esetére jogkövetkezményeket is tartalmazott, de anélkül, hogy rendezte volna ennek a felelősségre vonásnak a törvény szerinti fegyelmi felelősséggel kapcsolatos viszonyát. Az sem volt egyértelmű, hogy az integritássértés eredményezheti-e végső soron fegyelmi eljárás lefolytatását és jogkövetkezmény alkalmazását. A szabályzat tehát olyan magatartási szabályokat állapított meg, amelyek megsértése esetén a jogorvoslathoz való jog biztosítása alkotmányosan kötelező, bár a szabályzat ilyen garanciális rendelkezést nem tartalmazott. A magatartási szabályok, a jogkövetkezmény és a jogorvoslathoz való jog kérdése azonban nem választható külön; mindezt egyetlen jogszabályban, az Alaptörvénynek megfelelően törvényben kell szabályozni. Ennek értelmében a szabályzat vonatkozó rendelkezéseit - azok alaptörvény-ellenessége miatt - a testület megsemmisítette.
A döntés végezetül azt a rendelkezést vizsgálta, amely szerint az integritásfelelős jogi végzettséggel nem rendelkező személy is lehet. Az AB mindenekelőtt kiemelte, hogy az integritásfelelős a bíróság elnökének közvetlen irányítása és felügyelete, illetve ellenőrzése alatt áll. Leginkább adminisztratív jellegű feladatokat lát el, segítséget nyújt az integritássértés megállapítására irányuló eljárás lefolytatásában. A testület fontosnak tartotta kiemelni, hogy az integritásfelelős nem rendelkezik önálló döntési jogosultsággal. Az a tény, hogy az integritássértési eljárás lefolytatásában bírói kinevezéssel nem feltétlenül rendelkező személy is részt vesz, nem jelenti a bírói függetlenség sérelmét, különösen akkor nem, ha ez a személy egyébként a bírósággal szolgálati viszonyban áll.
Czine Ágnes párhuzamos indokolásában a bírói függetlenség szervezeti és státusbeli szabadságának elemeire hívta fel a figyelmet, ezzel összefüggésben annak lényegét a befolyásmentességben ragadta meg.
- 121/122 -
Ez a befolyásmentesség nem csak a szervezeten kívüli, hanem az azon belüli befolyásolástól való mentességet is jelenti. Ez utóbbi függetlenség immanens eleme, hogy az ítélkező bíróra nézve semmilyen nyomás nem nehezedhet az igazgatási feladatukat ellátók részéről. Az AB által vizsgált szabályzat 5. § e) pontjával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a célkitűzések, elvek és értékek OBH elnöke általi meghatározása olyan széles mozgásteret enged az OBH elnökének, ami visszaélésre adhat okot, így befolyásolhatja az eljáró bíró ítélkezési tevékenységét. A bizonyára azért nem különvéleményt írt a döntéshez, mert elfogadta a többség azon álláspontját, hogy a szabályzatban meghatározott értékek és elvek zárt rendszert képeznek, amely rendszer kizárólag sarkalatos törvényen alapulhatna. Vagyis új értékek és elvek megalkotására az OBH elnöke nem jogosult, pusztán a törvényekben meghatározottak részletszabályait alkothatja meg.
Stumpf István is párhuzamos indokolást írt a döntéshez, amelyben arra hivatkozott, hogy a szabályzat rendelkezéseinek tartalma nem volt egyértelmű. Ráadásul bizonytalan a viszonya a bírói jogállást és a bírósági szervezetet szabályozó sarkalatos törvényi rendelkezésekkel, ez pedig tartósan bizonytalan helyzetet teremt a bírák számára. A többségi indokolás a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben arra a következtetésre jutott ugyan, hogy a közjogi szervezetszabályozó eszköz nem alkalmas szabályozási szint a magatartási szabály, a jogkövetkezmény és a jogorvoslat egységes szabályozására, de nem adott részletesebb támpontokat a törvényhozónak és az OBH elnökének. Így nem egyértelmű az sem, hogy az integritással kapcsolatos szabályokból (ha kellően világosak) melyeket kell törvényben, illetve melyeket lehet normatív utasításban szabályozni. Az alkotmánybíró végül ellentmondásosnak tartotta a "normatív tartalmú ajánlás" fogalmának határozatban foglalt szerepeltetését is.
Juhász Imre különvéleményében - melyhez Szívós Mária is csatlakozott - arra hívta fel a figyelmet, hogy az OBH elnöke által kibocsátott utasítás alaptörvény-ellenességének megelőzése érdekében alkotmányos követelményt kellett volna meghatároznia a döntésnek. Ehhez kapcsolódóan utalt arra is, hogy az utasítás normatív jellege miatt nem tartalmazhat szubjektív elemeket, így az OBH elnökének értékeit és elveit sem.
Pokol Béla különvéleményében a szabályzat egészének megsemmisítése mellett érvelt, annak közjogi érvénytelensége miatt. Hivatkozott arra, hogy a szabályzat a bírói jogállást közvetlenül érinti, így a rendelkezések sarkalatos törvényben jelenhettek volna csak meg. A döntésnek ráadásul tartalmilag is reflektálnia kellett volna a bírói jogállást és az ítélkezés függetlenségét alapjaiban érintő integritási szabályozás lehetőségére. A törvényhozó számára a közjogi érvénytelenség kimondása után egyértelművé kellett volna tenni, hogy nemcsak a formával, hanem az integritásszabályzat tartalmával is problémák voltak.
Salamon László különvéleményében hangsúlyozta, hogy - alkotmányos követelményként - a rendelkező részbe kellett volna elhelyezni azt a megállapítását a határozatnak, hogy az OBH elnökének szabályzata kizárólag az Alaptörvényből, valamint a bírák jogállására és a bírósági szervezetrendszerre vonatkozó sarkalatos törvényben megjelölt elveket és értékeket veheti alapul.
Fontos utalni arra, hogy az AB a vonatkozó rendelkezés megsemmisítése helyett az absztrakt "felhatalmazó" szabályt alkotmányosnak találta azzal, hogy az ez alapján megalkotandó jövőbeni szabályzatokkal összefüggésben egyedileg fog alkotmányos kontrollt gyakorolni. Úgy gondolom, hogy ez az álláspont azt is jelentette, hogy a testület gyakorlatilag elismerte a rendelkezés normavilágosságot sértő jellegét, mivel az értékek, célok és elvek meghatározása a jövőbeni utasítás-alkotás függvénye, vagyis a rendelkezés alapján ezek tartalma nem világos. Ezenkívül fontos lett volna érdemben megvizsgálni azt is, hogy - a jogszabályi felhatalmazások analógiájára - vajon az utasítás megalkotására jogszabályi felhatalmazással bíró OBH elnöke saját utasításában adhat-e újabb utasításra saját magának felhatalmazást. A kérdést akkor is fel kellett volna vetni, ha ez a felhatalmazás burkoltnak tekinthető. A szubdelegáció alkotmányosságának kérdése a konkrét esetben mindenképpen vizsgálandó lett volna.
A testület továbbá előrebocsátotta, hogy bár az ajánlások felülvizsgálatára főszabály szerint nincsen hatásköre, a normatív tartalommal rendelkezőket a jövőben is alkotmányos kontroll alá fogja venni. Ezzel összefüggésben mindenképpen utalni kell arra, hogy az AB nem a legmegnyugtatóbb megoldást választotta. Akárcsak a 60/1992. (XI. 17.) AB határozatban, itt is ki kellett volna mondania - akár alkotmányos követelményként -, hogy normatív tartalmú ajánlás megalkotása alaptörvény-ellenes. A generális tiltással pedig biztosítható lett volna az, hogy az így megalkotott normatív ajánlások külön vizsgálat nélkül is alaptörvény-ellenesek legyenek, tehát azokat a címzetteknek figyelmen kívül kelljen hagyniuk.
Mészáros Gábor
- 122/123 -
Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a Kúria ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte az AB-nál. Az alapul szolgáló peres eljárás felpereseként azt kérte a bíróságtól, hogy a vele szemben korábban lefolytatott büntetőeljárás során róla tudósító és ennek keretében képmását is felhasználó alpereseket (két internetes híroldalt) tiltsa el a jogsértéstől, illetve az alperesek fizessenek neki nem vagyoni kártérítést. Arra hivatkozott, hogy az alperesek megsértették a képmás védelméhez fűződő személyiségi jogát. Az ügyben eljáró elsőfokú bíróság megállapította a jogsértést, arra hivatkozva, hogy az alperesek a felperes (indítványozó) hozzájárulása nélkül, őt bilincsben és vezetőszáron ábrázoló fényképet tettek közzé. Köztudomású tényként fogadta el, hogy a felvételek megjelenésével okozati összefüggésben a felperest hátrányok érték, ugyanis a képi megjelenítés az olvasóra sokkal mélyebb benyomást tesz. A másodfokú bíróság a jogalap tekintetében osztotta az elsőfokú döntésben foglaltakat, ugyanakkor a nem vagyoni kártérítés mértékét eltúlzottnak minősítette. Az egyik alperes felülvizsgálati kérelme folytán a Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és - az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva - a kérelmet benyújtó alperes vonatkozásában a keresetet elutasította. A határozat kiemelte, hogy a jogerős ítélet helyesen mutatott rá arra, hogy a büntetőeljárásban való részvétel nem minősül közszereplésnek, így a képek közléséhez az érintett hozzájárulása szükséges. A Kúria azonban felhívta a figyelmet arra, hogy az indítványozó politikus, közszereplő; ráadásul köztudomású volt, hogy a vele szemben indított büntetőeljárás közszereplői minőségéhez is kapcsolódik, miként az is, hogy az indítványozót előzetes letartóztatásba helyezték. Kiemelte azt is, hogy a sajtószerv objektív módon - helyreigazítási kötelezettség nélkül - tudósíthat valamely büntetőeljárás állásáról. Ezzel összefüggésben az alábbi követelménynek kell érvényesülnie: a tudósításnak követnie kell az adott ügy menetét, valamint tiszteletben kell tartania az ártatlanság vélelmének elvét. A bíróság kifejtette: a közérdeklődésre számot tartó eseményről való tudósítás joga elsőbbséget élvez az indítványozó képmásvédelemhez fűződő jogához képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában arra hivatkozással támadta a Kúria ítéletét, hogy a bűnösségére történő utalások - a vezetőszár, a bilincs vagy a büntetés-végrehajtási őr - a nyilvánosság számára már a jogerős ítélet meghozatala előtt bűnösségének látszatát keltették. Hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ártatlanság vélelmével és tisztességes tárgyaláshoz való joggal kapcsolatos esetjogára is. Utóbbival összefüggésben - a releváns esetjogra utalással - jelezte, hogy az EJEB gyakorlatában, ha a tisztességes tárgyaláshoz való joghoz kapcsolódó jogokat megsértik, az ártatlanság vélelme is veszélybe kerül.
Az ügy előadó bírája Czine Ágnes volt.
Az AB mindenekelőtt az ártatlanság vélelmével kapcsolatos alapvető alkotmányos követelményeket tisztázta. Ennek értelmében az ártatlanság vélelme nem kizárólag a büntetőeljárásban érvényesül; esetenként kell vizsgálni, hogy egy joghátrány összefüggésben áll-e az ártatlanság vélelmének alkotmányos tartalmával. Ez alapján elsőként azt mérlegelte, hogy vajon az ártatlanság vélelmével kapcsolatba hozható-e az a joghátrány, amely az indítványozó sajtóban való megjelenéséhez köthető, valamint azzal, hogy a vele szemben folyamatban lévő büntetőeljárásról szóló tudósítást illusztráló képeken büntetés-végrehajtási őr társaságában, vezetőszíjjal és bilinccsel mutatták be. A kérdés megválaszolásához a bíróság figyelembe vette saját, valamint az EJEB korábbi, ártatlanság vélelmével kapcsolatos gyakorlatát, és arra a megállapításra jutott, hogy a vélelem elsődlegesen büntetőeljárási garanciaként érvényesül (a tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó garanciaként), de sérelme felmerülhet azon kívül is. Utóbbi azok esetében releváns, akiket az ellenük emelt vád alól felmentettek, vagy velük szemben az eljárást megszüntették. Az AB megítélése szerint az indítványozót ért joghátrány és az ártatlanság vélelmének alkotmányos tartalma között alkotmányjogi értelemben összefüggés állt fenn, ezért vizsgálta, hogy milyen alapjogi relevanciával bír az ügy. A döntés szerint ez legalább két vonatkozásban merülhet fel.
Szempont lehet egyrészt az, hogy az indítványozóval mint közszereplővel és politikussal szembeni büntetőeljárás közérdeklődésre számot tartó esemény, amelyről az alperesek jogosultak voltak tudósítani. Ebben az összefüggésben a sajtószabadságra tekintettel merül fel az alapjogi relevancia. Másrészt ugyanakkor a közölt tudósításban az indítványozóról képeket is közöltek, melyen olyan kontextusban volt látható, hogy az - a jogerős bírói döntést megelőzően - a bűnösségét sugallta. A Kúria ítéletében a sajtószabadságnak tulajdonított kitüntetett szere-
- 123/124 -
pet: kiemelt jelentőségű az indítványozó közszereplői minősége, valamint az, hogy előzetes letartóztatásba helyezése köztudomású tény volt; ráadásul, az ítélet szerint a szóban forgó felvételek nem mutatták be megalázó helyzetben az indítványozót. Az AB mindenekelőtt kiemelte a tudósításokkal kapcsolatos követelmények vonatkozásában, hogy azoknak összhangban kell lenniük az adott eljárás aktuális állásával, valamint tiszteletben kell tartaniuk az ártatlanság vélelmének alkotmányos alapelvét. Ezt követően vizsgálta, hogy a sajtóban közölt tudósításhoz csatolható-e olyan kép, amelyen az érintett a nyilvánosság előtt fizikai kényszerítő eszközzel látható. Hivatkozott az EJEB esetjogára, miszerint a kényszerítő intézkedések alkalmazása önmagában nem sérti az ártatlanság vélelmének elvét. Az AB végezetül arra hivatkozással utasította el a panaszt, hogy a tudósításhoz kapcsolódóan közölt képmások az indítványozó előzetes letartóztatásának fenntartásáról szóló tárgyalás során készültek; ekkor az indítványozó előzetes letartóztatása már köztudomású ténynek számított. A személyes szabadságot korlátozó intézkedésekről való tudósítás nem jelenti az ártatlanság vélelme elvének sérelmét, mint ahogy a büntetőeljárás ezen szakaszában alkalmazott kényszerítő intézkedések sem. Az eszközök alkalmazása a kényszerintézkedések velejárója, így nem állapítható meg, hogy az intézkedésekre és az erről szóló tudósításokra azért került volna sor, hogy az indítványozót bűnösnek mutassák be a nyilvánosság előtt.
Mészáros Gábor
Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a Kúria ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte a szólás- és sajtószabadságra hivatkozással. Az ügy alapjául egy ellenzéki politikus által tett nyilatkozat internetes oldalon való megjelentetése szolgált. A politikus a dohánykoncessziós pályázatokat az államosított korrupció iskolapéldájának nevezte. Az indítványozó internetes portál nemcsak az ellenzéki nyilatkozatot jelentette meg, hanem a kormánypárt arra reagáló közleményét is; továbbá, egy "Helyreigazítás" című cikkben helyt adott egy kormánypárti politikus koncessziókkal kapcsolatos állításainak. Az utóbbi politikus azonban felperesként annak megállapítását kérte az AB-től, hogy az indítványozó megsértette a jó hírnevét és becsületét a tudósítás révén - amelynek címében pejoratív kifejezés szerepelt ("az államosított korrupció iskolapéldája") -, illetve az abban szereplő kijelentésekkel, és kérte, hogy a bíróság kötelezze az internetes oldalt nyilvános elégtétel adására, tiltsa el a további jogsértéstől, valamint arra, hogy a III. rendű alperessel együtt fizessen számára nem vagyoni kártérítést.
Az első fokon eljáró törvényszék megállapította, hogy a közlés valótlan volt, így a tudósítást megjelentető indítványozó valótlanul híresztelt. Az ítélet kiemelte, hogy valótlan tényállítások híresztelése esetén a sajtó felelősségének kizárása igen szűk körben lehetséges. Az objektív jellegű szankció alól nem mentesül a sajtó, ha politikai párt sajtótájékoztatóján elhangzott valótlan tényállításokat híresztel. A másodfokú bíróság az indítványozó felelősségével kapcsolatban más következtetésre jutott: a tudósítás során a szakmai szabályoknak és az irányadó elvárásoknak megfelelően járt el, éppen ezért nem volt megállapítható a terhére személyiségi jogi jogsértés. Amennyiben a tudósítás szöveghű és hiteles, úgy a sajtót nem terheli annak a kötelezettsége, hogy a sajtótájékoztatón elmondottak valóságtartalmát ellenőrizze. A Kúria a jogerős ítéletet az indítványozóval összefüggésben hatályon kívül helyezte, és hangsúlyozta, hogy a sajtót az általa közzétett, híresztelt tényállítások helytállósága tekintetében objektív felelősség terheli, akárcsak a sajtótájékoztatón elhangzottak közlése miatt. A politikai, közéleti vitáról szóló tudósítással a sajtó a közszereplők tényállításait híreszteli, így amennyiben azok valótlanok vagy sértőek, megállapítható a sajtó felelőssége. A sajtóorgánum ugyanis dönthet arról, hogy az elhangzott nyilatkozatokat közzéteszi-e vagy nem, és amennyiben igen, úgy vállalja az esetleges jogsértésekért való felelősséget is. Az indítványozó szerint a Kúria ítéletében foglaltak sértik a véleménynyilvánításhoz és sajtószabadsághoz való alapjogát, tekintettel arra, hogy a valótlan tényállítás híresztelését és az azzal kapcsolatos felelősséget túlzottan kiterjesztően értelmezte a bíróság. Ez az értelmezés ráadásul a szabad tájékoztatást és a demokratikus közvélemény működésének biztosítását veszélyezteti. Az indítvány kiemelte továbbá azt is, hogy az újságírók a legtöbb esetben nincsenek abban a helyzetben, hogy egy sajtótájékoztatón elhangzott tényállítások valóságtartalmát azonnal megítéljék, így ha ezt az elvárást támasztja a Kúria, akkor ezzel arra kényszeríti a sajtó munkatársait, hogy bizonyos eseményekről egyáltalán ne tudósítsanak. Az eredeti közlővel szembeni jogkövetkezmények sajtóra hárítása - a sajtó-helyreigazításon túl - ugyanis a közérdekű tájékoztatáshoz való jog sérelmét valósítja meg.
- 124/125 -
Az ügy előadó bírája Schanda Balázs volt.
Az AB már az indokolás elején meghatározta az alapul fekvő üggyel összefüggő alkotmányossági kérdést. A testületnek arról kellett döntenie, hogy vajon megfelel-e az alkotmányossági követelményeknek az a bírói jogértelmezés, amely szerint, ha a közszereplők sajtótájékoztatójáról tudósító sajtószerv valótlan tényállítások híresztelését valósítja meg, akkor a személyiségi jogsértés polgári jogi szankciói minden esetben alkalmazhatók vele szemben. A Kúria ugyanis ítéletében ezt az álláspontot foglalta el. Az alapul szolgáló polgári anyagi jogi szabályok szerint a sérelmes valótlan tényállítás továbbadása híresztelés, amennyiben a rendelkezések nem fogalmaznak meg kivételeket az ilyen magatartást tanúsítókkal szemben. Az AB szerint a Kúria által elfogadott tényállás az anyagi jogszabályoknak megfelelően értékelte a híresztelés fogalmát. Azonban az AB-nek feladata az is, hogy a szakjogi értelmezések alkotmányossága felett őrködjön, kijelölve az alkotmányos értelmezés határait. Ezzel összefüggésben a döntés rámutatott arra is, hogy a híresztelés polgári jogi fogalma nem veszi kellőképpen figyelembe a sajtó tevékenységének sajátos alkotmányos értékét, így nincsen összhangban a sajtószabadság jogából fakadó alkotmányossági követelményekkel sem. A sajtó működése a szólásszabadság szempontjából különös alkotmányossági jelentőséggel bír, a sajtó tevékenységének pedig egyik lényegi eleme a közéleti események közvetítése a nyilvánosságnak. Különösen igaz ez akkor, ha a tudósítás közéleti szereplők megnyilvánulásainak, álláspontjának terjesztésére irányul. A sajtó ezen funkciója ráadásul a demokratikus vita többi résztvevője részéről tájékozódáshoz való jogként merül fel. Fontosnak tartotta kiemelni a testület, hogy a sajtó tájékoztató tevékenységének szabadsága nem korlátlan, más alkotmányos jog vagy érték érvényesülése korlátozhatja. A valótlan tényállításokért viselt felelősség nem ítélhető meg miden esetben azonos szempontok szerint, szükséges alkotmányossági megfontolások érvényesítése. Ilyennek minősül a - jelen ügy szempontjából is releváns - közügyekre vonatkozó információk áramlásának érdeke, valamint a sajtó viszonya az általa közölt kijelentésekhez. A konkrét ügyben egyértelmű volt, hogy a médiatartalomszolgáltató közügyről nyújtott tájékoztatást. Egy sajtótájékoztatóról tudósító médiatartalom-szolgáltató nem a saját álláspontját, véleményét tárja nyilvánosság elé. Ebben az esetben pedig a közszereplő, politikus kijelentéseit közvetítő sajtónak a felelőssége a tényállítások valóságtartalmáért más megítélés alá esik, mint ha saját szerkesztői, újságírói elképzeléseit közvetítené. Ebben a kontextusban fontos kiemelni azt is, hogy a közéleti vita megkívánja az elhangzottak pontos közzétételét.
A sajtótájékoztatókról való tudósítások esetében a média felelőssége az elhangzottak széles nyilvánossághoz való eljuttatása. Ez sajátos feladat, ugyanis ilyenkor a sajtó sokkal inkább a közszereplők véleménynyilvánításának közvetítőeszköze, mintsem önálló szereplője a közvitának. Ez a szerepe ugyanakkor egyáltalán nem feltétel nélküli: a tudósító sajtó felelősségére vonatkozó teszt lényegi eleme a testület szerint az, hogy az újságíró a más személyek által megfogalmazottakat objektíven, saját értékelés nélkül, a forrást megnevezve közvetítse a közönség felé. Ennek a követelménynek az indítványozó a bírósági ítéletek szerint is maradéktalanul megfelelt. Mindezekre tekintettel - mivel a híresztelés fogalma jelentős értelmezési mozgásteret hagy a jogalkalmazónak - az AB alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a közéleti szereplők sajtótájékoztatóján, a közügyek vitájában egymást érintően tett közszereplők kijelentéseiről hűen, saját értékelés nélkül tudósító és a közlések forrását egyértelműen megjelölő, valamint a jóhírnevet esetleg sértő tényállításokkal érintett személy cáfolatának is helyet biztosító médiatartalom-szolgáltató tevékenységét nem híresztelésként, vagyis szankciót megalapozó személyiségi jogi jogsértésként értékelni. A médiatartalomszolgáltató ugyanis ilyenkor a sajtószabadság által védett alkotmányos küldetését teljesíti. A Kúria ítéletében foglalt jogértelmezés tehát a sajtószabadság alkotmányos jogába ütközött.
Czine Ágnes különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy a többségi döntésben megállapított alkotmányos követelményben megfogalmazottaknak az új Polgári Törvénykönyv alapján kétségtelenül érvényesülniük kell. A bíró ugyanakkor kiemelte, hogy az alapul szolgáló ügyet a korábban hatályos Ptk. alapján bírálták el, így a kérdés inkább az volt, hogy vajon a bíróságok - az Alaptörvény 28. cikkében meghatározott feladatukat is figyelembe véve - eljuthattak-e a fenti jogértelmezés. A konkrét ügyben az AB-nak tehát vizsgálnia kellett volna, hogy a régi Ptk. releváns rendelkezése lehetővé tette-e a sajtószabadság többségi döntésben is érvényre juttatott alkotmányos szempontjainak érvényesítését. A rendelkezéshez kapcsolódó korábbi bírói gyakorlat áttekintését követően arra a következtetésre jutott, hogy a polgári ügyekben eljáró bíróságok a személyiségi jogsértés objektív szankciói körében a jogkövetkezményt a jog-
- 125/126 -
sértés tényéhez kötötték. A jogsértés megvalósulása így a híresztelő jó- vagy rosszhiszeműségétől, valamint felróhatóságától független, ez utóbbiakat az egyéb jogkövetkezmények, így leginkább a kártérítés keretében értékelte a bíróság. A bíró fontosnak tartotta kiemelni, hogy a Kúria gyakorlatában az új Ptk. hatálybalépését követően változás következett be, amely már megfelel a határozat rendelkező részében foglalt alkotmányos követelménynek. Mivel tehát a jogalkotó egyértelművé tette, hogy a közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok alkotmányos tartalmát a bíróságoknak érvényre kell juttatni, indokolatlan volt az alkotmányos követelmény meghatározása. A bíró végezetül kifejtette, hogy a Kúria nem vétett jogértelmezési hibát, ugyanis pusztán a konkrét ügyben alkalmazandó anyagi jogi normák (régi Ptk.) biztosította értelmezési kereten belül hozta meg a döntését.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében - amelyhez Balsai István is csatlakozott - az alkotmányos követelmény megállapítása miatti aggodalmának adott hangot, mivel szerinte az AB ezzel kíván a szakjogi értelmezések alkotmányossága felett őrködni. Véleménye szerint az AB túllép alkotmányos feladatkörén, ugyanis az eljáró rendes bíróságok feladata, hogy az Alaptörvény 28. cikke segítségével, az irányadó szakági törvényekkel összhangban kialakítsa a jogalkalmazói gyakorlatot, amely az Alaptörvénynek a változó körülmények ellenére is képes megfelelni.
Salamon László szintén különvéleményben utasította el a többségi döntést, arra hivatkozva, hogy az alkotmányos követelmény megállapítása ténylegesen jogalkotás, amelyre az AB-nak nincsen hatásköre. Továbbá, a híresztelés fogalmának szűkítése - amely egyébként tartalmilag sem győzte meg az alkotmánybírót - jogalkalmazói feladat, ráadásul a régi Ptk.-t érintően kellett volna eljárni, ami álláspontja szerint már nem lehetséges. Éppen ezért tartotta kétségesnek az alkotmányos követelmény kiterjesztését az új Ptk.-ra.
A korábbiakkal ellentétben Szalay Péter különvéleményében - melyhez Dienes-Oehm Egon is csatlakozott - egyrészt nem értett egyet az ítélet megsemmisítésével, másrészt az alkotmányos követelményt sem tartotta elégségesnek az ügyben felmerült alkotmányjogi kérdés rendezéséhez. Az ítélet álláspontja szerint azért nem lehet alaptörvény-ellenes, mert abban a Kúria az Alaptörvény 28. cikkében foglalt értelmezési szabálynak megfelelően vetette össze a releváns alapvető jogokat. A Kúria döntése megfelel az Alaptörvény rendelkezéseinek, mert a hamis tények híresztelése nem tartozik a sajtó alkotmányos funkciójához. Példaként arra hivatkozott, hogy önmagában egy hamis állítás akár semmisség is lehet, viszont a sajtó nyilvánosságának közvetítésével felerősödve mások számára is hozzáférhetővé válhat.
A döntéshez Szívós Mária is különvéleményt írt, amelyben abból indult ki, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem eredményezheti mások emberi méltósághoz való jogának megsértését. Az AB és a rendes bíróságok közötti hatáskörmegosztás kérdésében arra hívta fel a figyelmet, hogy a sajtóhelyreigazítási perek során a polgári anyagi jogi szabályozást a rendes bíróságok gyakorlata tölti meg tartalommal, az AB feladata pedig az ítélkezési gyakorlat megsegítése azáltal, hogy az Alaptörvény vonatkozó rendelkezéseinek értelmezési tartományát kijelöli. Egyetértett azzal a rendes bírósági gyakorlattal, amely szerint helye van sajtóhelyreigazításnak az olyan valótlan tartalmú, a valós tényeket hamis színben feltüntető sajtóközlemény miatt is, amely egyébként hűen közli mások tényállítását vagy közleményét. Az alkotmányos követelmény kitágította a sajtószabadság érvényesülését előmozdító értelmezési keretet, átírta a jóhírnév híreszteléssel történő megsértésének tartalmát, ezáltal a bírói gyakorlat által meghatározott kivételek körét önkényesen kibővítette.
Mészáros Gábor ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PTE ÁJK.
Visszaugrás
