Ideális esetben a jogalkalmazói tevékenység során két lényeges elem különítendő el: az adott cselekmény minősítése abból a szempontból, hogy a jogalkalmazó kompetenciájába tartozó jogszabályok alapján a jog számára értelmezhető kategóriájába beilleszthető-e (hatáskör, illetékesség) és ha igen melyikbe (minősítés), illetve a minősítés után milyen jogkövetkezmény alkalmazandó. A minősítés alapvetően objektív elemeken nyugvó folyamat, a jogkövetkezmény megállapítása hozzá képest szubjektív elemeket is tartalmaz.
A minősítés során a jogalkalmazó természetesen mérlegel és az eseményre leginkább megfelelő jogi kategóriát próbálja kiválasztani. A kiválasztás alapja a jogszabályi szöveg elemzése és az adott szakasz elhelyezése a jogrendszer egészében (dogmatika), de része az is, hogy a jogalkalmazó ismeri a korábbi joggyakorlatot, az ezzel foglalkozó szakirodalmat. A jogkövetkezmény megállapítása szintén mérlegelés tárgya, de ez másfajta mérlegelés, hiszen a jogalkalmazó arról dönt, hogy a hasonló jogsértések elkerülése érdekében milyen preventív eszközöket helyes és kell alkalmazni. Itt tehát alapvetően társadalomismeretre van szükség azzal együtt, hogy a döntés kialakításához a kereteket ugyancsak a vonatkozó szabályok és a megismert joggyakorlat adja meg.
A Tilos Rádió ORTT-s döntésének esetében, a körülmények nehezítették ezt a fent leírt, ideálisnak tekintett folyamatot. Jelen írás tárgya nem a döntés befolyásoló külső körülmények vizsgálata és értékelése, hanem kísérlet arra, hogyan születhetett volna valóban jogszerű döntés. Megpróbálom végigvenni azokat az elemeket, amelyek hiányoztak a döntés meghozatala során, illetve azokat, amelyek nem megalapozott, esetleg téves következtetésekre adtak alapot.
Az ORTT 2004. január 21-én hozott 52/2004. sz. közigazgatási határozata megállapította:"... a Tilos Rádió 2003. december 9-én, 19-én és 24-én súlyosan megsértette a médiatörvény 3. § (3), valamint az 5/B. § (5) és 5/C. § (4) bekezdésében foglaltakat.
"Az előkészítő iratokból megállapítható, hogy a döntés előtt a hivatkozott törvényhelyek mellett felmerült még a 3. § (2) és az 5. § (1) bekezdésének sérelme is. Volt olyan határozati javaslat, amely valamennyi itt említett jogszabályhely sérelmének megállapítását javasolta, volt olyan amelyik csak egy törvényhely megsértését állapította volna meg. A pontos minősítés nem csak abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy a jogalkalmazó e tevékenysége során tölti meg valós, téttel bíró tartalommal a jogszabály paragrafusait, hanem azért is, mert a minősítési döntések meghatározzák a jogkövetkezmények jellegét és mértékét. (Ezért is okozott gondot, hogy a környezetben már megszületett az - egymástól eltérő - jogkövetkezmények megfogalmazása, anélkül, hogy az elvárást megfogalmazók a jogalkalmazás első, elhagyhatatlan lépését "megengedték" volna.)
Vegyük végig egyenként a hivatkozott szakaszokat és értékeljük az elhangzottakat ezek figyelembevételével. A 3. § (2) bekezdése a következőket mondja: "A műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére." A szakasz láthatóan három elkülönülő alapelvet fogalmaz meg, a köztársaság alkotmányos rendjének tiszteletben tartását, az emberi jogok sérthetetlenségét és a gyűlöletkeltés tilalmát. Véleményem szerint az első két elem megvalósulása nem állapítható meg. Egyrészt azért, mert kétséges ezen elemek közigazgatási határozatban történő kezelése, megsértésük megállapítása. Kétséges azért, mert az ORTT közigazgatási határozatokat hoz, amelyeknek lehetséges bírósági felülvizsgálata nem a döntés érdemére, hanem csak annak jogszerűségére vonatkozhat. De kétséges azért is, mert nem illeszkedik a jogrend ezen elemeket tárgyaló más jogintézményeihez, veszélyezteti az alkotmányos alapelvként létező "önrendelkezési jogot", de veszélyezteti az egymással akár párhuzamosan futó jogalkalmazói döntések (pl. közigazgatási szerve, bíróság) összhangját, így a jogrendszer egységét. (Ezekre az alkotmányossági aggályokra hívja fel a figyelmet az Alkotmánybírósághoz 2001 áprilisában benyújtott beadványunk.) Ha eltekintenénk is az elvi kétségektől, akkor sem találunk igazolható érveket e két elem megvalósulására. Mindazok az elemek, amelyek a minősítés során szóba jöhetnének más, ennél konkrétabb sérelmeket megfogalmazó törvényhelyek esetén értelmezhetők. Az arra való hivatkozás azonban, hogy a konkrétabb törvényhely sérelme automatikusan hozza magával a 3. §(2) és az 5. § sérelmét a jogalkotói szándék félreértését, kiüresítését szolgálhatja. (A későbbiekben kitérek a gyűlöletkeltés, a kisebbségek sérelme, a kiskorúak személyiségfejlődése jogi védelmének kérdéseire.) Ugyanakkor olyan alkotmányos jogok sérelme, amelynek kibontása a médiatörvény speciális szabályaiban nem történik meg, nem sérültek. A "kiirtanám" kifejezés használata az adott kontextusban nem érinti az "élethez való jogot", ahogy a "a lelkiismereti és vallásszabadság" gyakorlásának jogát sem veszélyezteti.
A gyűlöletkeltés médiatörvényben megfogalmazott tényállása eltér a közösség elleni izgatás büntető törvénykönyvi megfogalmazásától. A médiatörvény rendelkezése szerint
- 25/26 -
a műsorszolgáltató tevékenysége nem lehet alkalmas gyűlölet keltésére. Ezzel szemben a hatályos büntetőjogi rendelkezés a gyűlöletre uszítást rendeli büntetni. Nem térek ki arra a közéletben jelenleg is folyó vitára, amely e büntetőjogi szakasz újrafogalmazásával, bírói gyakorlatával összefüggésben zajlik, de megállapítható, hogy az - esetlegesen alkotmányosnak minősülő - elfogadott törvényjavaslat szövege sem jelenti majd azt, hogy a Btk. és a médiatörvény pontosan ugyanarra a társadalmi jelenségre, magatartásra mond ki rendelkezést. Amennyiben egy közlés alapján a bíróság valakit elítél közösség elleni izgatás miatt, úgy nagy biztonsággal mondhatjuk, hogy ha ez a közlés elhangzott egy rádióban vagy televízióban (is), úgy a műsorszolgáltató megsértette a médiatörvény gyűlöletkeltés tilalmára vonatkozó rendelkezését is. Ez azt jelenti, hogy a jogrendszerben súlyosabbnak minősülő (a büntetőjog az ultima ratio) megállapítás kihat más jogágban történő jogalkalmazásra. A vizsgálandó kérdés az, hogy a büntetőjogi tényálláson túli, a "gyűlölet" kifejezéshez kapcsolódó tevékenység vagy közlés mikor állapítható meg.[1]
Az ORTT már több határozatában megállapította a gyűlöletkeltés megvalósulását. Volt olyan határozata, amely közlések sorozatát vizsgálva jutott erre a megállapításra, volt olyan, ahol egyszeri közlés alapján állapította meg azt, hogy a műsorszolgáltató tevékenysége alkalmas volt a gyűlöletkeltésre. Tartalom szempontjából vizsgálva a döntések indoklásában a kifogásolt közlések egyoldalúsága, a társadalomban meglévő előítéletek felerősítése volt a vezérmotívum, de a használt kifejezések jellege is hozzájárult a gyűlöletkeltés megállapításához. Ugyanakkor elhagyhatatlan elem, hogy a gyűlöletkeltés olyan szövegkontextus esetén került megállapításra, ahol a közlés (vagy a közlések sorozata) úgy jelenítette meg egy adott csoport kritikáját, hogy magának a csoportnak a léte és tevékenysége másik csoport tagjaira nézve komoly hátrányt vagy veszélyt jelent. A Tilos Rádió vizsgált műsorszámaiban ez utóbbi elem nem jelent meg, azaz az elhangzott szöveg nem tartalmazott utalást arra, hogy a keresztény közösség veszélyeztetne bármilyen más vallási vagy etnikai csoportot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
