1. Három évtizeddel ezelőtt a római tulajdonjog kialakulásáról és a köztársaságkori tulajdonjogról röviddel egymást követően két, ma is joggal jelentősnek tekinthető monográfia jelent meg. Diósdi György könyvét[1] alig két évvel megelőzően Alan Watson, aki akkor az edinburghi egyetem tanára volt, a köztársaság vége korának joga alapvető intézményei monografikus feldolgozásai[2] sorában adta közre a tulajdonról szóló munkáját.[3] Ezt a könyvet Diósdi - mint maga is említi - nem kapta kézhez és ezért munkájának megírása során az abban megfogalmazott eredményeket nem vehette figyelembe.[4]
Az időbeli távlat adta objektív - vagy pontosabban objektívebb - értékelés lehetősége alapján (ne feledjük: a római tulajdonjog kialakulására vonatkozó irodalom mindig is egyfajta "foret sauvage") kísérlünk meg az alábbiakban a két munka fontosabb tételeinek összevetése révén újólag képet alkotni a római tulajdon(jog) fejlődéséről.[5]
A két könyv szerkezetében és tartalmában eltéréseket mutat, ami elsősorban abból adódik, hogy Diósdi külön foglalkozik az archaikus és külön a preklasszikus tulajdonjoggal, míg Watson könyvének célja a köztársaság korának utolsó szakaszában ismert tulajdonjog bemutatása, amihez e jogintézmény történeti kialakulásának tárgyalása csak mintegy kísérőként csatlakozik. Diósdi a fejlődés útját annak kezdetétől elindulva mutatja be, Watson viszont csak a köztársaság korának utolsó periódusát jellemző jog ismertetése kapcsán tekint vissza arra a hosszú történeti útra, amelyet a tulajdon intézménye maga mögött hagyott.
A két monográfia egybevetése kétségtelenül ma is aktuális. A kötetek két szerzőnek hasonló tárgyú, de egymástól függetlenül, önállóan végzett munkájának eredményeit tartalmazzák. Az eltérő tárgyalási mód, a következtetésekben mutatkozó számos különbség már önmagában is érdekes és tanulságos, de amellett az érdeklődőt a felvetett kérdések újbóli megfontolására, további kutató munkára is ösztönözheti.
2. Diósdi könyve az anyagot két részre osztva dolgozza fel. Az első rész az ősi joggal foglalkozik és kilenc fejezetben tárgyalja az ősi római tulajdonnal összefüggő kérdéseket.
Az első fejezetben a szerző a "família pecuniaque" kifejezés jelentését vizsgálja. A jogi és egyéb források, valamint az irodalom gondos tanulmányozása nyomán fejti ki azt a nézetét, hogy a két szó együtt általában a tulajdont jelentette.
A második fejezet tárgya az antik ingatlantulajdon. A források és az irodalom beható tanulmányozásán alapul a magyar szerzőnek az a megállapítása, hogy az ingótulajdon megelőzte az ingatlantulajdon kialakulását. A továbbiakban arra mutat rá, hogy a föld Rómában eredetileg a nemzetségek (gentes) tulajdonában volt. A Romulus-féle földosztás, amelynek során minden római család 2-2 iugerum földet (heredium) kapott a termelőerők és a mezőgazdasági termelési technika fejlődése következménye; ebben a korszakban a szükségleteket a külterjes gazdálkodással fedezni ugyanis már nem lehetett. A "heredium" - ellentétben a "gentes" tulajdonában maradt közös földekkel - magántulajdonban lévő ingatlant jelentett, amely öröklés tárgya lehetett, s amelyen mód nyílt idegen munkaerő felhasználására is.
A harmadik fejezetben Diósdi a családi és az egyéni tulajdont elemzi. Felsorolja azokat a bizonyítékokat, amelyek amellett szólnak, hogy a "gens" tulajdonának megszűnésével tulajdonosokká a nemzetséghez tartozó családok, majd később a családfők (patres familias) lettek, akik ezzel a tulajdonnal élők között és halál esetére egyaránt rendelkezhettek. Így lett a családi tulajdonból a családfő magántulajdona, mégpedig a szerző szerint azért, mert a forgalmi élet az egyén gazdasági függetlenségét kívánta. Annak nyomát, hogy a családi tulajdon a magántulajdont megelőzte, a szerző - egyebek között - abban látja, hogy a családfő után a családtagok: a "sui heredes" örököltek, s hogy azok között az örökhagyó halála után "családi közösség", társaság: "societas ercto non cito" (Gai Inst. 3.154a.) jött létre. Maga a családi tulajdon azonban már a XII Táblás Törvény meghozatala idején sem volt meg; ez nyilvánvaló az "actio familiae hercisundae" alapján, amelyet a szerző szerint a XII Táblás Törvény teremtett meg.
A negyedik fejezet tárgya a tulajdon római elnevezése és a tulajdonnak az atyai hatalommal (patria
- 407/408 -
potestas) való kapcsolata. Diósdi kiemeli, hogy az ősi jog korában a római jognak a tulajdon megjelölésére nem volt megfelelő kifejezése. Az archaikus jogban a tulajdont a "meum esse" jelzi. A szerző a forrásokra támaszkodva azt a következtetést vonja le, hogy az ősi jogban a "mancipium" azonos volt a "patria potestas"-szal, a régi római paraszti gazdaságban a "mancipium"-hatalom a munkaerő (családtagok és rabszolgák munkaereje) feletti rendelkezést jelentette, aminthogy a "res mancipi" körének meghatározásában is döntően gazdasági szempontok érvényesültek. A szerző úgy véli, hogy a rómaiak mai mércével mérve kezdetleges szemlélete volt az oka annak, hogy a tulajdon és a családfői hatalom között különbséget tenni nem tudtak.
Az ötödik fejezetben a "mancipatio" kerül vizsgálat alá, amely a szerző szerint is eredetileg valóságos, de Gaius idejében már csak képletes, imaginárius vétel volt. (Gai Inst. 1.119.) A "mancipatio nummo uno" kialakulását szerinte a gazdasági fejlődés hozta magával, mégpedig olyan esetek kapcsán, amikor az eladás a vételár meghitelezése mellett történt. A "mancipatio"-hoz az eladó szavatossága fűződött, amelynek neve "auctoritas" volt. Ennek a lényege az, hogy abban az esetben, ha a dolgot elperelték (evictio), kétszeresre menő "actio auctoritatis"-nak volt helye. A "mancipatio" elsődleges hatása azonban a törvényes hatalomnak, a "mancipi-um"-nak a megszerzése volt, amelynek a későbbi időben a "dominium ex iure Quiritium" felelt meg.
A hatodik fejezet tárgya a sokat vitatott " usus auctoritas". Ez a szerző szerint az "usucapio" (elbirtoklás) elődje. Az "auctoritas" jelentése ebben a vonatkozásban ugyanaz, mint a "mancipatio"-nál, az "usus" viszont - Kaser megállapításához képest[6] - a birtokot, a későbbi "possessio"-t jelentette, közelebbről azt a helyzetet, amikor valaki a dolgot jogszerűen birtokolja. Az "usus auctoritas" gazdasági célja a vagyonos rétegek számára a föld és az ingók megszerzésének lehetővé tétele volt, de egyben a mezőgazdasági termelés növekedését is szolgálta és így a társadalom fejlődése szempontjából sem volt érdektelen.
A hetedik fejezet a tulajdon védelmét tárgyalja. Ebben a részben a "legis actio sacramento in rem"-mel kapcsolatos szekunderirodalom kerül vizsgálat alá, s ennek kapcsán döntően a relatív tulajdon kérdése. A szerző nézete szerint a relatív tulajdon az ősi "vindicatio"-val összeegyeztethetetlen.
A nyolcadik fejezet - mintegy az előző fejezetek függelékeként - a szolgalmak ("servitutes"), a "fiducia" és a "pignus" eredetével foglalkozik. A szerző szerint a szolgalmak nem a tulajdonból eredő, abból kiszakított jogok, hanem az ősi Róma gazdasági életének fejlődése során a tulajdontól függetlenül alakultak ki. Így érvényesült ezeknek körében is a "mancipium"- hatalom. A zálogjog két alakja közül a "pignus" a régebbi, de az uralkodó nézet szerint, amelyhez a szerző csatlakozik, a "fiducia" már a XII Táblás Törvény korában is kialakult és a jog (jogrend) ismert, elfogadott intézménye volt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
