"A nyilvánosság struktúrájának átalakulása felveti a médiapluralizmus biztosítását célzó állami szerepvállalás és szabályozási eszközrendszer újragondolását. Az eddigi, a médiakínálat sokszínűségére koncentráló megközelítés kiegészítésre szorul, mivel a kommunikációs környezetben rejlő demokratikus funkciók megvalósulásának egyre inkább feltételévé válik az emberek médiaműveltségének megfelelő szintje. A tájékozódáshoz való jog gyakorlása, a nyilvánosság demokratikus működése a mai médiakörnyezetben egy sokkal felkészültebb, tudatosabb polgárt feltételez, azaz a médiaműveltség fejlesztése a demokratikus nyilvánosság, a részvétel kultúrájának eszközeként jelenik meg."
A digitális technológia térnyerése és az ezzel együtt járó információs robbanás hatására alapjaiban alakult át az elmúlt negyedszázadban a gazdasági, társadalmi és kulturális környezet. Az online és a mobil terjesztési platformok megsokszorozódása, a közösségi média által teremtett új információs csatornák megjelenése az információhoz való hozzáférés, az emberek közötti kommunikáció és a médiahasználat lényeges átalakulását eredményezte. A jelenleg is zajló változás a társadalom minden rétegét érinti; a digitális média korábban nem tapasztalt mértékben formálja a társadalmat. Amellett, hogy a technológiai fejlődés eredményeként kialakult kommunikációs környezet számtalan lehetőséget teremt az információhoz való hozzáférésre, a tanulásra, a nyilvános kommunikációban való részvételre, az új kommunikációs környezet számos kockázatot és veszélyt is magában hordoz mind az egyén, mind a társadalom szintjén. A médiakörnyezetben új kapuőrként jelentkező, az információáramlást irányító globális platformok (pl. Facebook, Google) meghatározóvá válása, az algoritmusok által uralt, személyre szabott információáramlásból következő szűrőbuborék jelensége, a nyilvánosság fragmentálódása mind olyan jelenségek, amelyek a társadalmi nyilvánosság működésére is komoly hatással vannak.[1]
Az új technológiára épülő szolgáltatásokból származó társadalmi kockázatok kezelésére az eddigi szabályozási eszközrendszer egyre kevésbé képes érdemi megoldásokat adni, vagy ha idővel sikerül is jogilag rendezett keretbe helyezni egy-egy új szolgáltatást vagy jelenséget, a technológia gyors változása újabb és újabb kihívás elé állítja mind a jogalkotót, mind a jogalkalmazót. További probléma, hogy a globalizált kommunikációs környezetben, ahol ma már meghatározó szerepet töltenek be az országhatárokon átnyúló kommunikációs szolgáltatásokat nyújtó technológiai és médiavállalatok, a szuverén államok önálló szabályozási törekvései nem adnak érdemi megoldást a globális problémákra.
A digitális technológia hatására az infokommunikációs környezet gyökeres átalakulása új dimenzióba helyezi a médiaműveltséget. A médiakörnyezet változásával felmerülő számos problémára válaszként egyre hangsúlyosabban jelenik meg az a megközelítés, amely a felhasználók tudatos, felelős médiahasználatának fejlesztésében lát megoldást. Abból indul ki, hogy a médiaműveltség fejlesztése egy lehetséges alternatív eszköz a digitális környezetben rejlő egyéni és társadalmi kockázatok kezelésére. Egy olyan eszköz, amely a globalizált médiakörnyezetben is a közérdek lokálisan megragadható érvényesítését szolgálhatja.
A hálózati társadalom[2] infokommunikációs környezetében való tájékozódás és társadalmi részvétel sokrétű tudást, komplex képességkészletet feltételez, amelyre ernyőfogalomként használható a médiaműveltség fogalma. A médiaműveltség olyan ismereteket, képességeket jelent, amelyek biztosítják az információs környezet értő, aktív, tudatos használatát. A médiaműveltség felvértezi az egyént arra, hogy megvédje magát és környezetét a médiakörnyezetben rejlő kockázatokkal és veszélyekkel szemben, és képessé teszi arra, hogy az információs és médiakörnyezetet tanulásra, munkavégzésre, önkifejezésre és a társadalmi életben való aktív részvételre[3] használja. A médiaműveltség a kommunikációs környezet különböző aspektusaira reagáló műveltségterületek összességeként, egy olyan sokrétegű műveltségként ('multiple literacy') írható le, amelynek szerves része a digitális, az információs és a kritikai műveltség.
A digitális műveltség a digitális technológiához és eszközökhöz való hozzáféréshez, valamint ezek hasz-
- 5/6 -
nálatához kapcsolódó ismeretek és készségek összessége. Olyan kompetenciakészlet, amely a számítógép, az internet használatához, a digitális tartalmak eléréséhez, értékeléséhez, a digitális eszközök segítségével zajló kommunikációhoz szükséges. Az információs műveltség mindazon ismereteket és készségeket öleli fel, amelyek az információszükséglet felismerését, a megfelelő információ megtalálását, értékelését és felhasználását lehetővé teszik. A kritikai műveltség felvértez az aktív és reflektív szövegolvasásra, képessé teszi a befogadót arra, hogy a szöveg mögé nézzen, elemezze és értékelje annak valós üzenetét, a közlő szándékát, a szövegben kódolt attitűdöket, értékeket, nézőpontot.
A médiaműveltség fókuszba kerülése megkerülhetetlenné teszi annak a kérdésnek a tisztázását, hogy a hálózati társadalom mediatizált kommunikációjában való részvételhez szükséges tudás megszerzésében milyen szerepe és felelőssége van az egyénnek, a közösségek különböző szintjeinek, illetve az államnak. Alapkérdésként merül fel, hogy a médiaműveltség mely alapjogok érvényesülését érintheti, és ezek védelme igényli-e az állami szerepvállalás újragondolását.
A médiaműveltség alapjogi megközelítése, ilyen szempontú alapos vizsgálata eddig kevéssé tárgyalt terület volt. Korábban a médiaműveltség jellemzően a gyermekvédelem és a közoktatás kontextusában jelent meg, de még e megközelítés alapjogi megalapozásához is kevés fogódzót kínál a jogi irodalom. Viszonylag friss dokumentumként említhető az alapvető jogok biztosának 2016-ban kiadott jelentése a médiaértés-oktatás hazai helyzetéről. A jelentés közvetlen összefüggést állapított meg a médiaműveltség fejlesztése és az alapjogok érvényesülése között. Az ombudsman megvizsgálta a médiaműveltség közoktatási rendszerben való fejlesztésének körülményeit, többek között a fejlesztés tárgyi és személyi feltételeit, aktuális gyakorlatát, és ennek eredményeként megállapította: a feltárt hiányosságok "a gyermekek védelemhez és gondoskodáshoz való jogával, ennek kapcsán a művelődéshez való jogával összefüggő visszásságot okoznak. A jelenlegi helyzet ugyanis álláspontom szerint alkalmas arra, hogy a jogsérelem közvetlen veszélyét idézze elő."[4]
A médiaműveltség fejlesztése a 2000 évek elejétől a szűken oktatáspolitikai megközelítésen túl szélesebb társadalmi kontextusban is megjelent, ami elsősorban nemzetközi kezdeményezésekben, policy-törekvésekben és soft law dokumentumokban ragadható meg. Ezek az információs- és médiakörnyezetet - és ezzel párhuzamosan a nyilvánosság átalakulását - vizsgáló, a felmerülő társadalmi kockázatokra megoldásokat kereső dokumentumok egyértelműsítik, hogy a médiaműveltség a mediatizált kommunikációs környezetben a társadalomban való aktív részvétel feltételévé válik, ami a korábbinál szélesebb állami szerepvállalást feltételez.[5] Az UNESCO és az Európa Tanács úttörő szerepet vállalt abban, hogy a médiaműveltség fejlesztése kilépjen a tagállami, elsősorban oktatási rendszerhez kötődő keretből, és az alapvető emberi jogok tágabb kontextusában, közpolitikai témakörként helyeződjön el. Ehhez szervesen kapcsolódott az Európai Unióban e területen zajló változás, amelynek eredményeként a médiaműveltség fejlesztése számos szakpolitika területén megjelent: a tanulásoktatás mellett a digitális gyermeki jogok, az audiovizuális politika, az európai kulturális örökség, a digitális politika és a foglalkoztatáspolitika részeként is. A feladat sokféle szereplő összehangolt tevékenységeként értelmezhető, az állami szereplők mellett megjelennek a médiapiac különböző iparági szereplői és a civil szféra is. A sokféle szereplő sokféle területet érintő tevékenysége, ezek koordinációja új állami szerepvállalást feltételez.
Számos olyan dokumentum született, amelyben az Európai Unió olyan szabályozási és intézményi keret kialakítására ösztönzi a tagállamokat, amely biztosíthatja a médiaműveltség hatékony fejlesztését a társadalom széles rétegei számára.[6] Noha ezek a dokumentumok kiindulópontul szolgálhatnak az állami szerepvállalás újragondolásához, még európai szinten sem fogalmazódott meg egységes szabályozási keret a médiaműveltség fejlesztése területén. A beavatkozás töredezett, nem született olyan közös koncepcionális kiindulópont, amely európai szinten segítené a tagállami szabályozási környezet kialakítását.[7] A médiaműveltség helyzetét felmérő kutatások európai szintű jelenségként írják le, hogy hiányzik az összehangolt, az egyes ágazatok tevékenységét (formális és nem formális oktatás, gyermekvédelem, kultúra, média, foglalkoztatás) biztosító szabályozási koncepció. Az egyedül említhető példa a finn médiaműveltség-policy, amely definiálja az állam szerepét a médiaműveltség területén, és intézményi megoldást kínál a médiaműveltség fejlesztéséhez.[8] Noha a finn médiaműveltség-policy csak a gyerekek és fiatalok médiaműveltségének fejlesztését fedi le, számos terület - oktatás, kutatás, médiakínálat, gyerekvédelem - összehangolásához biztosít koncepcionális ke-
- 6/7 -
retet. A finn intézményi megoldás központi eleme a médiaműveltség fejlesztésének csúcsszerve (Kansallinen audiovisuaalinen instituutti - Nemzeti Audiovizuális Intézet), amely ágazatokat átívelő módon foglalkozik a médiaműveltséggel. Feladatai között megjelenik médiafelügyeleti jogkör, emellett komoly audiovizuális archívumot gondoz, és a médiaoktatás fejlesztése területén stratégiai és koordináló feladatokat is ellát. Csúcsszerv abban az értelemben, hogy működése egyesíti azokat a feladatokat, amelyek más országokban szétszórtan, sokféle szereplő tevékenységén keresztül valósulnak meg, és abban az értelemben is, hogy koordináló szerepet tölt be az érdekelt szereplők között. Működésén keresztül önálló területté vált a finn állami intézményrendszerben a médiaműveltség ügye, megteremtődött az egységes médiaműveltség-politika intézményi háttere.
A finn példa jelzi a hatékony állami szerepvállalás irányát, az intézményesítés lehetőségeit. A feladat megoldása tagállami cselekvést, az egyes országok sajátos társadalmi, kulturális, oktatási kontextusában elhelyezett intézményi keretet és állami szerepvállalást kíván. Mivel a témakör szervesen kapcsolódik a polgári részvételhez, a demokrácia és a nyilvánosság működéséhez megfelelő fejlesztés csak egy olyan jogállami környezetben képzelhető el, ahol a demokratikus működést biztosító politikai kultúra alakítja a közhatalom gyakorlásának rövid és hosszú távú folyamatait. Az állami szerepvállalás definiálásának kiindulópontját a médiaműveltségnek az alapjogok kontextusában való elhelyezése, az alapjogi összefüggések rögzítése jelenti. Az alapjogi kontextus adja meg a médiaműveltség helyét és jelentőségét. E körben elsősorban a gyermekek jogai, a véleménynyilvánítás szabadsága és a művelődéshez való jog érvényesülésének vizsgálata szükséges. A médiaműveltség elhelyezése ezen alapjogok kontextusában annak feltárását célozza, hogy a digitális kommunikációs környezetben melyek azok a jelenségek, változások, amelyek befolyásolják e jogok érvényesülését, illetve mindez milyen állami szerepvállalást igényel a médiaműveltség fejlesztésével összefüggésben. A tanulmány a médiaműveltség szabályozási kérdéseit feltáró doktori értekezés egy részének átdolgozott változata. Az értekezés részletes elemzést ad a változások alapjogi összefüggéseiről, és végkövetkeztetése szerint a mára kialakult információs- és médiakörnyezetben az említett három alapjog érvényesülését csak az aktívabb állami szerepvállalás, a médiaműveltség fejlesztését segítő szabályozási és intézményi keret kialakítása biztosíthatja. Az értekezés az alapjogi elemzésen túl körvonalazza az állami szerepvállalás területeit, a fejlesztés lehetséges intézményei megoldásait. Az említett három alapjog közül ebben az írásban a véleménynyilvánítás szabadságához való jog szempontjából vállalkozom mélyebb elemzésre.
A digitális médiakörnyezet alapjaiban alakította át az emberek tájékozódási és kommunikációs lehetőségeit. Rendkívüli módon bővült az a kommunikációs tér, amely az önkifejezés, a véleményalkotás, a társadalmi párbeszéd és egyben a demokratikus akaratképzési folyamatok színtereként is működik.[9] A technológiai fejlődés korábban nem tapasztalt mértékben nyitott új csatornákat a szabad szólás lehetőségének, az internet elterjedése szélesítette az információhoz való hozzáférést, valamint az információ emberek, közösségek közötti megosztásának lehetőségét is. Ennek alapján joggal merülnek fel azok a kérdések, hogy a médiakörnyezet átalakulása hogyan hat a nyilvánosság működésére, a nyilvánosság demokratikus funkciói ebben az új információs környezetben hogyan érvényesülnek; a véleménynyilvánítás szabadságával összefüggésben van-e olyan érdemi változás, amely szabályozási kérdéseket vet fel, a korábbiakhoz képest másfajta állami szerepvállalást, beavatkozást feltételez.
A nemzetközi jogi dokumentumok, illetve a szuverén államok alkotmányai rögzítik a véleménynyilvánítás szabadságához való jogot, amely magában foglalja mindenféle adat és gondolat határokra tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más, módon történő - keresésének, megismerésének és terjesztésének szabadságát is.[10] A különböző dokumentumokban rögzített meghatározások jelzik, hogy a véleménynyilvánítás joga - amelyre az alkotmányos gyakorlat a kommunikációs alapjogok "anyajogaként" tekint - többféle szabadságot ölel fel.[11] A véleménynyilvánítás szabadságából eredő, külön nevesített jogok a szólás- és a sajtószabadság, továbbá az informáltsághoz való jog, valamint az információk megszerzésének szabadsága.[12]
Az alkotmányos gondolkodásban a véleménynyilvánításhoz való jog kétféle megalapozásra épül. A konstitutívnak nevezett igazolás szerint a véleményalkotáshoz való jog az önkifejezéshez fűződő individuá-
- 7/8 -
lis jog, amelynek alapja az emberi autonómia. Ezzel szemben az instrumentális felfogás nem az egyén, hanem a társadalom felől közelít. E szerint a véleménynyilvánítás joga annak eszköze, hogy felszínre kerülhessen minden olyan gondolat, vélemény, amely hozzájárulhat a közösség problémáinak megoldásához. Az instrumentális igazolás a véleményszabadságot a népszuverenitás megnyilvánulásaként fogja fel, és a szólás védelmének legfontosabb okaként a demokratikus működésben betöltött érdemi szerepét látja.[13] A médiaműveltséggel összefüggésben elsősorban a véleménynyilvánítás szabadságának instrumentális oldala igényel alaposabb vizsgálatot. A konstitutív igazolásból ugyanis inkább az állam tartózkodása, be nem avatkozása következik; az állami szerep annak biztosításában ragadható meg, hogy mindenkinek egyenlő joga és lehetősége legyen a véleménye kifejtésére. Ezzel szemben a jog instrumentális oldala a szabadságjogra - mint a megfelelő tájékozódás lehetőségére - a politikai akaratképzési folyamatokban való részvétel feltételeként tekint. A véleménynyilvánítás szabadsága ebben az értelemben a politikai részvétel lehetőségének záloga, ami aktív állami szerepvállalást, a tájékozódás szabadságához kapcsolódó - hagyományosan a médiarendszert érintő - szabályozást igényel.
A véleménynyilvánítás szabadságának intézményi oldala az állam részéről olyan szabályozási beavatkozást, olyan intézkedéseket feltételez, amelyek biztosítják a szabad, sokszínű tájékozódás lehetőségét, a véleményalkotáshoz szükséges információkhoz való teljes körű hozzáférést. Az állampolgárok részvételéhez szükséges, megfelelő tájékozódást biztosító információs környezet kialakítása során az állami szerepvállalás iránya, mértéke és eszközrendszere szoros összefüggést mutat a nyilvánosságról, annak demokratikus funkciójáról vallott felfogással, a média nyilvánosságban betöltött szerepével, valamint a működő médiarendszer sajátosságaival. Ebből következően a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásával összefüggésben felmerülő állami szerepvállalás vizsgálata során kiindulási pont a nyilvánosság fogalmának tisztázása, illetve a nyilvánosság működésében bekövetkezett változások azonosítása.
McQuail a társadalmi nyilvánosságot olyan "elvont térként" írja le, ahol lehetőség nyílik a "nyilvános társulásra és a nyilvános vitára, amely a közvélemény és olyan politikai mozgalmak, illetve pártok kialakulásához vezet, amelyek képesek elszámoltatni a magánérdekeket".[14] A nyilvánosság fogalma kijelöli a társadalmi határvonalakat a magánszféra és a mindenki számára megismerhető, közösségi kommunikáció között. A nyilvánosság a közösségi ügyekkel kapcsolatos vélemények kialakításának és közlésének fóruma, és ehhez képest különböztethető meg az egyén olyan cselekvési szférája, amely mentes a közösség felügyeletétől, elkülönül a nyilvános közlések világától. A nyilvánosság a véleménynyilvánítás szabadságának terepe; egyrészt biztosítja a tájékozódást, a közéleti információkhoz való hozzáférést, másrészt fórumot kínál a véleményalkotásra és a véleménycserére, tehát a véleménynyilvánítás szubjektív és objektív oldala egyszerre jelenik meg benne. A demokrácia megvalósulásának alapfeltétele, illetve politikai intézményként is azonosítható, amelynek "a közhatalom-gyakorlás ellenőrzésében, illetve a hatalomgyakorlók és a közösség közötti párbeszéd megvalósításában van szerepe".[15]
A nyilvánosság alakításához kapcsolódó aktív állami szerepvállalás elsősorban a médiarendszer kialakítása és működése összefüggésében jelenik meg szabályozási témakörként. A nyilvánosság és a média viszonyának vizsgálata során kiindulópontként rögzíthető, hogy a tömegkommunikáció a nyilvánosságon belül elhelyezkedő szféra, de szerepe nem kizárólagos; a nyilvánosság önálló színterei a személyes kommunikációk, valamint a nyilvános események nyilvánossága is.[16]
A nyilvánosság és a média viszonyának értékelése a médiakörnyezet és a társadalmi viszonyok változásával kölcsönhatásban folyamatosan formálódik, alakul. Ez a változás tükröződik Habermas nyilvánosságmodelljében is. A polgári nyilvánosság megfogalmazásakor Habermas negatívan értékelte a tömegmédia szerepét, amely a kommercializálódás és a tömegkultúrát tükröző média működésének törvényszerűségei folytán kifejezetten károsan hat a polgári nyilvánosság működésére.[17] A tömegmédia szórakoztatást célzó tartalmi kínálata a polgárokat fogyasztóvá teszi, a politikai-közéleti viták lehetőségét és terét csökkenti a nyilvánosságban. Később azonban Habermas a médiát elhelyezi a nyilvánosságkoncepciójában,[18] és úgy tekint rá mint közvetítő közegre, amely a polgári nyilvánosságban megjelenő viták közvetítőjeként hozzájárulhat a társadalmi folyamatokhoz.
Silverstone a digitális médiakörnyezet eredményeként a kommunikációban és a nyilvánosságban bekövetkezett változásokra reagálva, a nyilvános mediatizált tér leírására vezeti be a médiapolisz fogal-
- 8/9 -
mát.[19] Kiindulópontja, hogy a média telekommunikációs és interaktív módon összekapcsolja a beszédet a cselekvéssel, és ezzel létrehoz egy, a görög poliszok nyilvános kommunikációs tereivel rokonítható diszkurzív, illetve ítélkező fórumot. silverstone szerint mindaz, ami a nyilvánosság keretein belül zajlik a mai társadalomban, egyre inkább a képernyőkön történik, és a "megjelenés mediatizált tere" egyre nagyobb szerepet játszik a közélet irányításában. A koncepció nem tekinti kizárólagosnak a nyilvánosság mediatizált terét: meghatározónak tartja a személyes kontaktus érvényességét és a "tapasztalat terét" is, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy jelenlétünk a világban egyre fokozottabban függ majd a médiapolisz valóságától, amely "keretbe foglalja és e kereten keresztül megteremti a kollektív cselekvés lehetőségét". A médiapolisz nem teremt homogén nyilvánosságot; a globális média közvetítő felületét töredezettség, kulturális különbségek és aszimmetrikus viszonyok jellemzik. A médiapolisz nem von be mindenkit, nem is lenne képes erre. Ugyanakkor Silverstone úgy látja, hogy a médiapoliszt szükséges kiindulópontnak kell tekintenünk a hatékonyabb globális polgári szféra terének kialakításához, mivel nincs alternatív tér, ahol a globális kommunikáció megvalósulhatna. Silverstone médiapolisz-teóriája az újmédia által teremtett nyilvánosság és a média viszonyát írja le.[20] McQuail újmédiaként definiálja azokat a digitalizáció által lehetővé tett különféle kommunikációs technológiákat, amelyek széles körben biztosítanak interaktív kommunikációt. Az újmédia lényegi jellemzői az összekapcsoltság, az interaktivitás, az egyéni felhasználók aktív jelenléte, a felhasználási módozatok sokfélesége, nyitott jellege és a mindenütt-jelenvalóság, a helyfüggetlenség.[21] Az újmédia az olyan tömegkommunikációs eszközök és szolgáltatások összessége, amelyek lehetővé teszik az interaktív hozzáférést és a médiatartalmak személyre szabását.[22]
A digitális technológia alapjaiban alakította át a társadalmi nyilvánosság struktúráját. Míg az analóg világban jellemzően a hagyományos tömegmédiumok voltak a nyilvánosság központi, meghatározó szereplői, a digitális kor nyilvánosságában egyre nagyobb szerepet kapnak a felhasználók által készített és közzétett tartalmak, valamint a közösségi média világán keresztül zajló információmegosztás és tájékozódás. A kibertér architektúrája korábban nem tapasztalt mértékű információbőséget teremtett, valamint a társadalmi párbeszéd új fórumai, csatornái jelentek meg, és ezeket a változásokat az internet elterjedésekor sokan a nyilvánosság új korszakaként, egyfajta demokratizálódási folyamatként értékelték.[23] Az internetes kommunikációban rejlő demokratikus erő: az interaktív kommunikáció és az azonnali kapcsolatteremtés lehetősége, a politikai szereplők és a polgárok közötti közvetlenebb kapcsolatot biztosító kommunikációs csatornák elérhetősége,[24] az alacsony kommunikációs költségek mind a közlő, mind a befogadó oldalán, a kapcsolattartás kötöttségeinek és korlátainak hiánya mind olyan jellemzők, amelyek új helyzetet teremtenek a közösségi akaratképzés folyamatait illetően.
Az internet átalakítja az állam, a politikai szféra és a társadalom viszonyát. Új jelenségként figyelhető meg a hagyományos politikai intézményrendszeren kívüli aktivizmus és részvétel. A közösségi média világa és a közösségek közötti hálózatosodás erősödése újfajta részvételt jelent.[25] A technika által kínált új médiakörnyezet számtalan lehetőséget kínál arra, hogy a korábban passzivitásra ítélt médiafogyasztó a nyilvánosságot alakító médiahasználóvá, a politikai-közéleti diskurzus aktív részvevőjévé váljon. Ugyanakkor ennek számos feltétele és akadálya is azonosítható, amelyeket érdemes számba venni.
A digitális technológia korábban nem tapasztalt mértékű információrobbanást idézett elő, és ezzel párhuzamosan megteremtődött az információhoz való gyors és egyszerű hozzáférés technikai lehetősége. Az információs környezet megváltozása azonban nem jár együtt mechanikusan a demokratikus nyilvánosság működéséhez szükséges változásokkal a befogadói oldalon. Először is, a digitális kommunikációban megjelenő információbőség nem eredményezi automatikusan a közéleti tartalmak iránti érdeklődés növekedését, illetve a széles körű tájékozottságot. A közönség túlnyomó többségben ma is elsősorban a szórakoztató tartalmakat keresi a médiakínálatban, és nem tapasztalható fokozódó igény a közéleti témakörök iránt. A brit médiahatóság, az Ofcom 2016-ban az ország felnőtt lakosságának körében végzett médiahasználati kutatása[26] szerint a hírfogyasztás nem szerepel az első öt leggyakoribb online tevékenység között. A kutatás eredményei sze-
- 9/10 -
rint a felnőtt lakosok 48 százaléka használja az internetet hírfogyasztásra hetente legalább egyszer. A lista élén szereplő három tevékenység ebben a kutatásban a kommunikáció, az általános keresés/szörfözés és a közösségi média használata volt. A Mérték Médiaelemző Műhely a politikai tájékozódási szokásokat mérő, 2016-ban végzett magyarországi kutatása[27] alapján úgy találta, hogy 10 százalék alatti, szűk kisebbség érdeklődik élénken a közéleti kérdések iránt, a lakosság közel kétharmada közepesen vagy kevéssé, közel egyharmada pedig teljesen távol tartja magától a közéleti témákat. A kutatás eredményei szerint a magyarországi lakosság 36 százaléka használja rendszeresen az internetet közéleti tájékozódásra; 18 százalék nyilatkozott úgy, hogy alkalmanként internetes forrásokat is használ.
A nyilvánosság demokratikus működésében akadályként azonosítható továbbá, hogy az információbőség egy ponton túl információs túladagolásként is hathat, ami fogyasztói oldalon fásultságot, az aktív részvételtől való elfordulást eredményezhet.[28]
Az új információs környezet újfajta információkeresési, feldolgozási kompetenciákat kíván a felhasználóktól, amelyek biztosítják az információs rengetegben való hatékony tájékozódást és a részvétel lehetőségét. Az információs bőséghez igazodó, megfelelő készségek és ismeretek hiánya ellehetetleníti a technológia által kínált digitális kommunikációban való érdemi, aktív részvételt, az új információs környezetben hozzáférhető kommunikációs lehetőségek használatát. Így az újmédia által kínált lehetőségek tovább szélesíthetik az aktív résztvevők és a kommunikációból kimaradók közötti szakadékot.[29]
Sokan úgy látják, hogy a kommunikációs, részvételi lehetőségek kibővülése nem pusztán a szűkösségeket szüntette meg a médiakörnyezetben, hanem az információáramlás szűk keresztmetszeteit is érintette, és aláásta a korábban a tömegmédiát uraló, kapuőrként működő médiaszereplők hatalmát.[30] Az ekként vélekedők szerint az interneten keresztül a nyilvános kommunikáció olyan formája valósulhat meg, amelynek keretein belül a polgárok, a médiaintézmények, valamint az egyéb társadalmi és politikai szereplők korlátozás nélkül kommunikálhatnak egymással, és emiatt már nincs is szükség az információáramlás szabadságát biztosító aktív állami szerepvállalásra, például olyan speciális médiajogi szabályozásra, mint a tulajdoni koncentrációra vonatkozó szabályok, a meghatározott csatornák elérhetővé tételének előírása vagy a hírszolgáltatáshoz kapcsolódó műsorszerkezeti követelmények meghatározása. A változásra pozitívan reagálók szerint az internet megtörte a média koncentrált hatalmát, és sokszínű, könnyen hozzáférhető, megfizethető kommunikációs környezet alapjait kínálja. Ezt a véleményt árnyalja Williams és Carpini; szerintük az újmédia a politikai hatalom egytengelyű rendszerét megszüntette ugyan, de helyette létrehozta a hatalom soktengelyű rendszerét, lehetőséget biztosítva új politikai szereplők színrelépésének.[31] A kommunikációs környezet szabadságfokának növekedése mellett érvelőkkel szemben számos kutató hívja fel arra a figyelmet, hogy az internet ugyan valóban átalakította a tömegmédia korábbi hatalmi struktúráját, de ezzel együtt új kirekesztési formákat, illetve új hatalmi hierarchiát is kialakított. Az új információs környezet új hatalmi, befolyásolási struktúrát teremtett.[32] Az információ mennyiségének robbanásszerű növekedése új szolgáltatások megjelenését eredményezte; olyan új szolgáltatók léptek színre, mint például a keresőmotorok (pl. Google, Bing, Yahoo) vagy egyéb, az információáramlást terelő forgalomirányítók (pl. Facebook, MySpace, Twitter). Ezek a platformok az információáramlásban új kapuőrként jelennek meg,[33] és tevékenységük aktívan befolyásolja a mediatizált nyilvánosság működését.
A platformok működése az algoritmusok által irányított, személyre szabott információáramláson alapul, aminek eredménye, hogy a médiakörnyezet a műszaki lehetőségek, illetve üzleti megfontolások okán a felhasználók számára egyre inkább személyre szabott információkat, médiatartalmakat kínál. Maga az internet olyan architektúrát, működést állított elő, amely segíti, hogy az emberek a saját előítéleteiknek, illetve előzetesen kialakított meggyőződéseiknek megfelelő információkat érjenek el, amelyek megerősíti az addigi világképüket. A digitális médiakörnyezet tehát ráerősít arra a már korábban is megfigyelt befogadói attitűdre, hogy az emberek hajlamosak a nekik tetsző, véleményükkel egyező álláspontokat, információkat előnyben részesíteni, a világképükhöz nem illeszkedő információkról pedig nem tudomást
- 10/11 -
venni. A forgalomirányítók által használt, információáramlásért felelős algoritmusok technikai hátteret nyújtanak ehhez a folyamathoz, amikor az egyes felhasználók online aktivitásából leszűrt információk mentén válogatva közvetítenek információkat számukra. Ez a szelekciós mechanizmus érvényesül az online működés egészére, tehát a közéleti-politikai információk áramlására vonatkozóan is. A "szűrőbuboréknak" nevezett jelenség[34] hozzájárul a fragmentált nyilvánosság kialakulásához, ami hosszú távon megnehezíti a valódi társadalmi vitát, a diszkurzív nyilvánosság működését. A személyre szabott információáramláshoz kapcsolódó másik fontos megállapítás, hogy az internet a hagyományos tömegmédiához képest sokkal pontosabb, célzottabb kommunikációt biztosít, ez pedig hatás tekintetében inkább a korai tömegmédia működésére emlékeztet.[35] A nyilvánosság működését illetően kihívást jelent, hogy az új kapuőrök jellemzően piacilag erős, óriási nemzetközi vállalatok, ezért a nyilvánosság kereteit meghatározó eddigi hagyományos szabályozási eszközökkel alig, illetve igencsak tökéletlenül befolyásolható a tevékenységük. Márpedig e szolgáltatók hatással vannak a véleménynyilvánítás szabadságának szubjektív és objektív oldalára is, tevékenységük befolyásolja a nyilvánosság működését, demokratikus funkcióinak érvényesülését.
Ma még nehéz megítélni, hogy milyen mértékű torzító hatása van a nyilvánosság működésére annak, hogy a közösségi média könnyű és gyors felületet biztosít az álhírek terjedésének. Maga a jelenség nem új, az újdonság az infokommunikációs környezetből fakadó gyors terjedési és elérési potenciálban ragadható meg. A megtévesztés, félrevezetés szándékával közölt, terjesztett valótlan, torzított információk, manipulatív hírtartalmak, álhírek terjesztése mögött legtöbbször politikai, ideológiai szándék vagy gazdasági érdek áll. Aktuális jelenség az álhírek alkalmazása a propaganda, illetve a dezinformálás eszközeként, az információs hadviselés részeként. Emellett az internet architektúrája, az algoritmusalapú információáramlást működtető platformok üzleti modellje is kedvez a hamis hírek gyors terjedésének. A digitális hirdetési piac ugyanis kattintásérzékeny: a lájkvadász, megosztásvadász oldalak számára nyereséges üzletet kínál. Az álhírek tömeges terjedése rontja a tájékozódás esélyét, illetve akadályozza a szabadságát, információs bizonytalanságot teremt, növeli a nyilvánosság fragmentációját és a politikai polarizációt is. Alááshatja a különböző társadalmi intézményekbe, valamint a tájékozódás hagyományos fórumaiba, a médiakörnyezetbe vetett bizalmat.
Összefoglalóan rögzíthető, hogy a technológiai változással együtt járó társadalmi, gazdasági, kulturális és kommunikációs átalakulás a nyilvánosság működésében is változást eredményezett. A digitális média világát illetően számos ellentmondás azonosítható: miközben a kiszélesedő nyilvánosság globálissá vált, ezzel együtt megfigyelhető a nyilvánosság fragmentálódása. Az információáramlás mennyiségének és a kommunikációs környezet szabadságfokának növekedése mellett erőteljesen megnőtt a kommunikáció technikai kontrollálhatóságának lehetősége is. A nyilvánosság közege folyamatosan változik, ami magában hordozza akár a torzulás irányába ható változás lehetőségét is, ezért folyamatos figyelmet követel. A figyelem fókuszában elsősorban a kommunikáció hálózatos jellegének mennyiségi, minőségi változásai, a politikai kommunikáció alakulása, a digitális médiakörnyezet által nyújtott előnyök egyenlőtlen elosztása, illetve az egyenlőtlenségek potenciális növekedése áll. A nyilvánosság működését érdemben befolyásoló, már ma is azonosítható jelenségek többek között a felhasználók személyes korlátaival, a használati kompetenciák hiányosságaiból fakadó kockázatokkal, illetve az információáramlás új kapuőreinek működésével függenek össze.
Mindezekkel összefüggésben az államnak széles lehetőségei és szükségszerűen kötelezettségei is vannak a kommunikációs tér alakításában. A technikai lehetőségeket kiaknázó, a társadalmi szükségleteknek megfelelő mozgástér kialakítása és működtetése sokoldalú állami szerepvállalást feltételez. Az írás a következőkben a véleménynyilvánítás szabadságához kapcsolódó médiapluralizmus szempontjából veszi végig azokat a jelenségeket, amelyek igazolják a médiaműveltség fejlesztését segítő állami felelősséget.
A véleménynyilvánítás szabadságának intézményi oldala - amely az állam aktivitását igényli a sokszínű tájékozódáshoz való jog gyakorlásának biztosítására - a médiapluralizmus megteremtését és fenntartását célzó szabályozási eszközrendszerben jelenik meg elsődlegesen. A véleményalkotás alapja a megfelelő tá-
- 11/12 -
jékozottság, az információk széles körének elérése. A médiapluralizmus követelménye arra a gondolatra vezethető vissza, hogy ha az állampolgárok számára nem biztosított a közérdeklődésre számot tartó ügyekről szóló sokszínű információ- és gondolatáramláshoz való hozzáférés, úgy nem tudnak hatékonyan részt venni a demokratikus akaratképzési folyamatokban. A tájékoztatás sokszínűsége biztosíték arra, hogy a társadalomban meglévő, releváns vélemények megjelenjenek a társadalmi diskurzusban, illetve a nyilvánosságban; mindez növeli a hatalomgyakorlási mechanizmusok demokratikus jellegét.[36] A médiakínálattal szemben megfogalmazott sokszínűségi követelménynek kétféle megnyilvánulási formája van: a külső és a belső pluralizmus. Külső pluralizmusnak nevezzük azt, amikor a médiapiacon jelen lévő médiumok összessége biztosítja a vélemények sokszínűségét a kínálatban, míg belső pluralizmus alatt az egy médiumon belül megvalósuló sokszínűséget, illetve kiegyensúlyozott tájékoztatást értjük.
A pluralizmus ('pluralism') és a sokszínűség ('diversity') fogalma a szakirodalomban, a nemzetközi és egyéb jogi dokumentumokban sok esetben szinonimaként szerepel, egyes médiakutatók fogalomhasználatában azonban némileg eltérő tartalommal jelenik meg.[37] Noha mindkét kifejezés szerepel különféle európai dokumentumokban, sem a sokszínűségnek, sem a médiapluralizmusnak nincs egyértelmű jogi definíciója. Ezen fogalmakat az Európa Tanács és az Európai Unió bizonyos soft law dokumentumai töltik meg tartalommal; ezen dokumentumok egyben körvonalazzák is a médiapluralizmus erősítését célzó állami beavatkozás eszközrendszerét.
Az Európa Tanács keretein belül működő Miniszterek Tanácsa által kiadott, a médiapluralizmus előmozdításának eszközeiről szóló ajánlás magyarázó memoranduma[38] a médiapluralizmust akként írja le, mint ami "a médiakínálat ('media supply') sokszínűsége, amelyet például a független és autonóm média pluralizmusának létezése (közismertebb néven: strukturális pluralizmus), valamint a nyilvánosság/közönség számára elérhetővé tett médiatípusok és -tartalmak (álláspontok és vélemények) sokszínűsége tükröz".
Az Európa Tanács 2007-ben kiadott ajánlása a médiapluralizmusról és a médiatartalmak sokszínűségéről úgy fogalmaz, hogy a plurális médiarendszer kialakítása és fenntartása a sokszínű tájékozódás lehetőségének biztosítása érdekében történik, és meghatározó szabályozási cél, hogy a médián keresztül a legváltozatosabb társadalmi, politikai és kulturális értékek, vélemények, információk és érdekek megjelenhessenek a nyilvánosságban.[39] A dokumentum a pluralizmus meghatározásánál a társadalom sokféleségének a médiában való tükröződését, a különböző társadalmi csoportok részére biztosított megjelenési lehetőségét, valamint a közönség kommunikációs szükségleteit szolgáló lehetőségek bővülését nevesítette.
Az Európai Bizottság 2009-ben publikált, a médiapluralizmus méréséről szóló dokumentuma a médiapluralizmust úgy értelmezi mint a médiakínálat sokszínűségének, felhasználásának és terjesztésének kifejezőjét a következők vonatkozásában: a média feletti tulajdonlás és kontroll; médiatípusok és - műfajok; politikai vélemények; kulturális kifejezésmód; valamint a helyi és regionális érdekek, illetve érdeklődés megnyilvánulásai.[40]
A pluralizmus biztosítása a médiaszabályozás meghatározó szabályozási alapelve. A szabályozási eszközrendszer jellemzően a kínálati oldalra fókuszál, és a "sokféle eszköz, sokféle tartalom kínálata" szemléletmódját tükrözi. A szabályozás a hagyományos tömegmédia uralta médiakínálat alakításának eszközeiből áll, és a hagyományos médiapiaci értékláncon alapul. Az értéklánc megjeleníti a médiapiac releváns szereplőit, a szereplők közötti kapcsolódásokat, azokat az alapvető folyamatokat, amelyek meghatározzák a médiában a tartalom eljutását az elállítástól a fogyasztóig. A hagyományos médiapiaci értéklánc meghatározó szereplői: a tartalomgyártók, a tartalomszolgáltatók, a tartalomterjesztők, a készülékgyártók, valamint a lánc végén a közönség. Az állam jellemzően a médiakoncentrációt szabályozó tulajdoni korlátok, egyéb kötelezettségek meghatározása, illetve támogatási szabályok útján alakítja a tartalom-előállítók, a tartalomszolgáltatók és a tartalomterjesztők tevékenységét, mozgásterét, piaci működését.
A szabályozás ez idáig csak kevéssé reagált a digitális technológia széles körű elterjedéséből fakadó változásokra a médiapiaci értékláncban. A digitális médiakörnyezet változásai az értéklánc szereplői körének bővülését, új szolgáltatások megjelenését, új szereplők piacra lépését, mindebből következően pedig a szereplők közötti viszonyok átrendeződését eredményezték. A technológiai változások alaposan átalakították a piaci környezetet, és új fogyasztói szokásokat, médiahasználati jellemzőket
- 12/13 -
alakítottak ki. Gondoljunk csak a hálózati kommunikációban megjelenő új internetes forgalomirányító szolgáltatásokra, a keresőmotor-szolgáltatásokra vagy a közösségi médiában platformokat üzemeltető szolgáltatókra, amelyek mára az információáramlásban betöltött szerepük miatt a médiapiaci értéklánc meghatározó szereplőivé váltak. A hálózati technológia által teremtett új üzleti környezet sokkal összetettebb, mint a hagyományos média értéklánca. Ebben a környezetben a lineáris értéklánc helyett helyesebb ökoszisztémáról beszélni;[41] ez a kifejezés jobban visszaadja a médiapiac komplexebbé válását, a gyökeres változásokat. A médiapiaci környezet alapvető változása nyilvánvaló következményekkel jár a médiapluralizmus biztosítását célzó szabályozási eszközökre is. A változás iránya a médiapiaci értékláncban megjelenő új hatalmi gócok, koncentrációs helyzetek, potenciális szűk keresztmetszetek felé fordulás, illetve a hangsúlyok áthelyezése azokra a sokszínűséget befolyásoló jelenségekre, szolgáltatásokra, amelyek új kockázatokat hordoznak a médiapluralizmus érvényesülésére nézve.
A médiapluralizmus megítélése nem egyszerű, mivel a médiakörnyezet fejlődése számos paradoxont hordoz: a sokszínűvé válás és a központosodás szimultán zajló folyamatok a médiakörnyezetben. Ellentmondás, hogy miközben a média új hangokat, minőségeket, szubkultúrákat hoz a felszínre, egyben homogenizálja is az ízlést, és közösségi konformitást generál. A piacalapú szórakoztatás velejárója, hogy a médiakínálat a legkisebb közös nevező irányába hajlik el, ami azt jelenti, hogy nagyon hasonló tartalomból nagyon sok hozzáférhető.[42] A sokféleség, amellett, hogy lehetőséget teremt a válogatásra, egyben fragmentált médiahasználatot is eredményez. A fragmentáció erősíti a polarizációt, ezzel veszélyezteti az értelmes és érdemi vita kialakulását, másrészt gyengíti a média közösségi kohéziót erősítő jellegét. Ahogy Habermas fogalmaz: "a számítógép által közvetített internetes kommunikáció óriási számú izolált nyilvánosságot teremt".[43]
Ahogy arról már korábban is szó esett, az újmédia világában új hatalmi hierarchia és a koncentráció új formái jelennek meg. A közösségi média platformjai vagy a keresőmotor-szolgáltatások - új kapuőrként, új hatalmi gócként - meghatározóan befolyásolják az információ áramlását, és működésük a sokszínű tartalomfogyasztásra is kockázatot jelenthet. Az internet által kínált majdhogynem végtelen mennyiségű információ értékelésénél figyelembe kell azt is venni, hogy a nagyközönség nem fér hozzá egyenlő módon a teljes információs folyamhoz. A technikai hozzáférési korlátok mellett a kapuőrök tevékenysége is korlátozhatja a hozzáférést. A személyre szabott információáramlás uralkodóvá válása, az algoritmusalapú forgalomirányítás befolyásolja, hogy mely tartalmakhoz lehet könnyen hozzáférni. Ez a mechanizmus az információs dömping korában alapjaiban alakítja át az emberek tájékozódási szokásait, illetve érdemben határozza meg a hozzájuk eljutó információk körét. A befogadói oldalon korlátként jelentkezhet az emberek ideje, figyelme és anyagi helyzete.
Az újmédia új koncentrációs formáinak kutatása, elemzése, megértése a médiapluralizmus szempontjából ma még nem olyan mély, mint a hagyományos médiakoncentrációs jelenségeké. Nem az a kérdés, hogy a jelenlegi pluralizmus nagyobb vagy kisebb mértékű, mint korábban volt; illetve az, hogy az internet kínál-e számtalan alternatív valóságot. A válasz ugyanis erre a kérdésre egyértelműen igenlő.
Ugyanakkor, ha szélesebb perspektívából közelítünk, azt látjuk, hogy az információs bőség önmagában nem kérdőjelezi meg a kommunikációs hatalom alapvető kérdéseit, csak sokkal komplexebb formában állítja elénk. A médiaszabályozási igény az új médiakörnyezetben sem szűnik meg, de más érvelésen alapul. A hangsúly nem az információs bőség megítélésén van, hanem azon, hogy az új információs környezetben a döntés sokkal inkább individualizált, az egyén kezében van, illetve az egyén tudatosságán múlik. Az egyéni ismeretek, képességek, attitűdök alapjaiban határozzák meg a médiahasználat és a tájékozódás sokszínűségét, illetve a nyilvános kommunikációban való részvétel lehetőségét. Ebben az információs környezetben a médiapluralizmus értékelésénél a tartalomkínálat vizsgálata mellett egyre erőteljesebben jelenik meg a médiahasználat és a felhasználói kompetenciák elemzése, a médiaműveltség és a sokszínű médiahasználat összefüggéseinek vizsgálata, valamint az arról való gondolkodás, hogy milyen intézkedésekkel, intézményi megoldásokkal érhető el a médiaműveltség társadalmilag széles fejlesztése. Az azonban mindenképpen állítható, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának
- 13/14 -
alapelemét jelentő médiapluralizmus megvalósulásának előfeltétele a médiaműveltség. A sokcsatornás rendszerben, illetve a fragmentált világban már nem csak a közlő oldaláról, hanem a befogadó, használó oldalán is be kell beavatkozni az alapjog érvényesüléséhez. Az állami felelősségvállalás mértéke és eszközrendszere szélesebb társadalomtudományi megközelítéssel vizsgálható leginkább.
A szemléletmódváltás tetten érhető számos, a médiapluralizmus kérdését vizsgáló európai dokumentumban is, melyekben már hangsúlyosan jelenik meg a média sokszínűségének és a felhasználói tudatosságnak az összefüggése. Az Európai Parlament 2008-ban elfogadott állásfoglalása[44] a médiakoncentrációról és -pluralizmusról javaslatként fogalmazta meg, hogy "a médiaműveltség kerüljön be az alapvető európai kompetenciák közé". Az állásfoglalás szerint a Parlament "támogatja a médiaműveltségre vonatkozó központi európai alaptanterv kidolgozását", és rögzíti, hogy a médiaoktatás célja annak biztosítása, hogy a polgárok rendelkezzenek az egyre nagyobb mennyiségben közölt információk kritikus értelmezéséhez és hasznosításához szükséges ismeretekkel, eszközökkel. A dokumentum leszögezi, hogy "ez a tanulási folyamat lehetővé teszi, hogy a polgárok üzeneteket fogalmazzanak meg és kiválasszák a legmegfelelőbb médiumot azok közlésére, és így teljes körűen gyakorolják jogaikat, a tájékozódáshoz való jogot és a szólásszabadságot".
A médiaműveltség felől közelítve is tetten érhető az a szemléletmódváltás, amely a médiaoktatás preventív, védelmi paradigmáját meghaladva az értő médiahasználat fejlesztését a társadalmi párbeszédben való részvétel lehetőségeként írja le. Ilyen módon ezek a dokumentumok a médiaműveltséget a nyilvánosság demokratikus működésének, végső soron a demokrácia megvalósulásának feltételeként kezelik.
Az Európai Bizottság 2009-ben kiadott ajánlása a médiaműveltség és a nyilvánosság demokratikus működése összefüggésében rögzíti:[45] "A »médiaművelt« társadalom egyszerre lehet ösztönzője és előfeltétele a média pluralizmusának és függetlenségének. A társadalmon belüli vagy társadalmak közötti különféle csoportok különböző nyelveken közölt különféle nézeteinek és eszméinek kifejezése kedvezően hat a sokféleség, a tolerancia, az átláthatóság, a méltányosság és a párbeszéd által képviselt értékekre. A médiaműveltség növelését a társadalom valamennyi szegmensében elő kell mozdítani, alakulását szorosan figyelemmel kell kísérni. / A médiaműveltség napjaink információs társadalmában a befogadás és a polgári részvétel kérdése is. Nem csak a fiatalabb generációra korlátozódik, hiszen a felnőttek, idősek, szülők, tanárok és médiaszakemberek számára egyaránt nélkülözhetetlen. A médiaműveltség mára az aktív és teljes körű polgári részvétel egyik elengedhetetlen előfeltételévé vált, amellyel kivédhető vagy mérsékelhető a közösségi életből való kirekesztődés. / A demokrácia a polgárok közösségi életben való aktív részvételének függvénye, a médiaműveltség pedig biztosíthatja azokat a készségeket, amelyek az új kommunikációs technológiákon keresztül nap mint nap érkező megannyi információ értelmezéséhez szükségesek"
A digitális médiakörnyezet és a médiapluralizmus összefüggéseit vizsgáló, 2013-ban napvilágot látott Freiberga-jelentés[46] a demokrácia működése és a médiaszabadság kontextusában fogalmaz meg ajánlásokat a sokszínű és a demokratikus funkciót betölteni képes médiarendszer kialakításához. A dokumentum arra keresi a választ, hogy az új információs környezet milyen új megközelítésekre, beavatkozásra van szükség a média sokszínűségének megőrzése érdekében tagállami és európai szinten. Szemléletmódja egy, a korábbinál szélesebb, többirányú beavatkozást, tagállami és európai szerepvállalás igényét tükrözi. Egyrészt bővíti a kínálati oldal sokszínűségét biztosító eszközök listáját. Olyan új elemek jelennek meg, mint a minőségi újságírás finanszírozásának kérdése, a médiapluralizmus megvalósulását vizsgáló független monitoringközpont felállítása vagy a független médiahatóságok megerősítése. Másrészt elmozdul a befogadói oldal, a megvalósult sokszínűség, illetve a sokszínűségnek való kitettség ('exposure diversity')[47] elősegítésének irányába. A fogalom azt jelzi, hogy a közönség milyen mértékben fogyasztja a rendelkezésre álló, sokszínű médiatartalmat.
A megvalósult sokszínűség feltételeinek kialakítása valóban nehezen kezelhető problémákat vet fel, hiszen nem írható elő az emberek számára a sokféle forrás használata, mivel egy ilyen szabályozás nyilvánvalóan túlzott beavatkozás lenne a magánszférába, egyéni szabadságjogokat sértene. Az újmédia nyilvánosságában a belső pluralizmus általános követelményként való megfogalmazása sem lehet adekvát eszköz. Egyrészt alapjogi összefüggésben ez nehezen, vagy egyáltalán nem igazolható, de gyakorlati bevezetése is elképzelhetetlen a hálózati kommunikációs környezetben. Ezzel szemben a befogadói oldal támogatása, a felhasználói kompetenciák fejlesztése adekvát eszköz lehet a sokszínű médiahasználat elérésére. Az információhoz való hozzáféréshez szükséges ismeretek és készségek, a kritikai gondolkodás fejlesztése és a sokszínű tájékozódás igényének
- 14/15 -
kialakítása a médiapluralizmus megvalósulásának feltételeként értelmezhető.
A véleménynyilvánítás alapja a sokszínű tájékozódás lehetősége. A digitális technológia hatására átalakuló információs környezetben a nyilvánosság demokratikus működését érintő számos kockázat azonosítható: a médiakörnyezetben az információáramlást aktívan befolyásoló új globális szolgáltatások, platformok meghatározóvá válása, az új kapuőrök megjelenésével a kommunikációs környezet új hatalmi koncentrációja, a személyre szabott információáramlás mechanizmusa, a médiahasználat individualizálódása és ezzel összefüggésben a nyilvánosság fragmentálódása. A nyilvánosság struktúrájának átalakulása felveti a médiapluralizmus biztosítását célzó állami szerepvállalás és szabályozási eszközrendszer újragondolását. Az eddigi, a médiakínálat sokszínűségére koncentráló megközelítés kiegészítésre szorul, mivel a kommunikációs környezetben rejlő demokratikus funkciók megvalósulásának egyre inkább feltételévé válik az emberek médiaműveltségének megfelelő szintje. A tájékozódáshoz való jog gyakorlása, a nyilvánosság demokratikus működése a mai médiakörnyezetben egy sokkal felkészültebb, tudatosabb polgárt feltételez, azaz a médiaműveltség fejlesztése a demokratikus nyilvánosság, a részvétel kultúrájának eszközeként jelenik meg. A véleménynyilvánítás szabadságával összefüggésben a sokszínű tájékozódást biztosító felhasználói ismeretek, képességek megszerzése a digitális korban állami szerepvállalást feltételez, ami igazolja a médiaműveltség egész társadalmat elérő fejlesztését segítő szabályozási-intézményi környezet kialakítását. ■
JEGYZETEK
* A publikáció az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében, Az internetes forgalomirányító szolgáltatások szabályozási kérdései című, 116551 számú OTKA-kutatás keretében készült.
[1] Natali Helberger - Katharina Kleinen-Von Königslöw - Rob, Van Der Noll: Regulating the new information intermediaries as gatekeepers of information diversity, Info, 2015/6, 50-71.
[2] Erről lásd bővebben Manuel Castells: A hálózati társadalom kialakulása, ford. Rohonyi András, Budapest, Gondolat-Infónia 2005, 598-608.
[3] A médiaműveltség fogalma a technológia és a média fejlődésével, a média társadalomban betöltött szerepének változásával szoros összefüggésben alakult és változott. A fogalom sokrétegűsége nem pusztán annak történetiségében ragadható meg, hanem a háttérben meghúzódó célkitűzések, illetve ezzel összefüggésben a fogalmi elemek közötti hangsúlyok alakulásában is. A tanulmányban idézett fogalommeghatározás szándékoltan egy policy dokumentumból való (Good Media Literacy -National Policy Guidelines 2013-2016 Finland), amely Európában elsőként rögzítette egységes szemléletben a médiaműveltség fejlesztéséhez kapcsolódó állami szerepvállalás különböző területeit.
[4] Az alapvető jogok biztosának Jelentése az AJB 479/2016. számú ügyben, 31.
[5] Példaként említhető: Recommendation CM/Rec(2007) 11 of the Committee of Ministers to member states on promoting freedom of expression and information in the new information and communications environment, https://wcd.coe.int/ViewDoc.jsp?p=&Ref=CM/Rec(2007)11&Language=lanEnglish&Ver=original&Site=CM&BackColorInternet=9999CC&BackColorIntranet=FFBB55&BackColorLogged=FFAC75&direct=true; Az Európai Parlament és a Tanács ajánlása (2006. december 20.) a kiskorúak és az emberi méltóság védelméről és a válaszadás jogáról az európai audiovizuális és on-line információs szolgáltatási ipar versenyképességével összefüggésben (2006/952/EK), http://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:32006H0952&from=EN; Az Európai Tanács következtetései (2008. május 22.) a digitális környezethez igazodó médiaműveltség európai megközelítéséről (2008/C 140/08), http://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:52008XG0606(01)&from=EN
[6] Példaként említhető: Az Európai Parlament és a Tanács ajánlása (2006. december 18.) az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákról (2006/952/EK), http://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:32006H0962&from=EN; A Bizottság ajánlása (2009. augusztus 20.) egy versenyképesebb audiovizuális és tartalomipar, továbbá egy befogadó tudásalapú társadalom érdekében a digitális környezethez igazodó médiaműveltségről (2006/952/EK), http://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:32009H0625&from=HU
[7] Media literacy research and policy in Europe - A review of recent, current and planned activities (Report of a meeting of the COST Action, Transforming Audiences, Transforming Societies held on 12 September 2013).
[8] Good Media Literacy - National Policy Guidelines 2013-2016, Publications of the Ministry of Education and Culture, Finland, 2013, http://minedu.fi/en/publication?pubid=URN:ISBN:978-952-263-222-7
[9] Manuel Castells: Az Internet galaxis - Gondolatok internetről, üzletről és társadalomról, ford. Komárominé Várady Ágnes, Budapest, Network TwentyOne, 2002.
[10] Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 19. cikk.
- 15/16 -
[11] Halmai Gábor: Kommunikációs jogok, Budapest, Új Mandátum, 2002.
[12] 30/1992. (V.26) AB határozat ABH 1992, 170-171.
[13] Halmai Gábor: A véleménynyilvánítás szabadsága, in Az emberi jogok, szerk. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.
[14] Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete, ford. Gálik Mihály, Kincsei Attila, Budapest, Wolters Kluwer, 2015, 703.
[15] Polyák Gábor: Médiaszabályozás, médiapolitika, Budapest-Pécs, Gondolat Kiadó - PTE Kommunikáció-és Médiatudományi Tanszék, 2015, 105.
[16] Jürgen Gerhards - Friedhelm Neidhardt: Strukturen und Funktionen modernenen Öffentlichkeit: Fragestellungen und Ansätze Discussion Paper FS III Wissenschaftszentrum Berlin, 1990, 90-101.
[17] Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, ford. Endreffy Zoltán - Glavina Zsuzsa, Budapest, Osiris, 1999.
[18] Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete, ford. Berényi Gábor - Felkai Gábor, Budapest, Gondolat, 2011.
[19] Roger Silverstone: Médiaerkölcs, ford. Kerényi Szabina, Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.
[20] Uo. 49-55.
[21] Lásd McQuail (14. vj).
[22] Gálik Mihály - Urbán Ágnes: Médiagazdaságtan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014, 217.
[23] Stephen Green: A plague on the panopticon: surveillance and power in the global information society Information, Communication and Society, 1999, 2.
[24] A változást jól illusztrálja, hogy a közösségi médiaplatformok a politikai kommunikáció fontos eszközévé váltak az elmúlt években. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban Donald Trump aktívan használta a Twitter közösségi platformot üzeneteinek terjesztésére. Elnökké választása után is meghatározó kommunikációs felületként tekint erre a közösségi platformra, sok esetben a tömegmédiumok is hírt adnak Trump Twitteren megosztott üzeneteiről. A közösségi médiaplatformon zajló politikai kommunikáció jelentőségét jelzi az a törvényjavaslat, amelyet 2017 júniusában nyújtott be egy demokrata szenátor, és amely alapján a nemzeti kellene elhelyezni a mindenkori elnök közösségi médiában megjelenő közléseit, interakciós megnyilvánulásait. H.R.2884 - COVFEFE Act of 2017, https://www.congress.gov/bill/115th-congress/house-bill/2884/text
[25] Sara Bentivegna: Rethinking Politics in the World of ICTs, European Journal of Communication, 2006/3, 331-343.
[26] OFCOM Adults' media use and attitudes Report 2016, https://www.ofcom.org.uk/__data/assets/pdf_file/0026/80828/2016-adults-media-use-and-attitudes.pdf
[27] Mérték Médiaelemző Műhely: A politikai tájékozódás forrásai Magyarországon, 2016. november, http://mertek.eu/sites/default/files/reports/mertek_newscon-sumption_hu_2016.11.25.pdf
[28] Cass R. Sunstein: Republic.com, Budapest, Wolters Kluwer, 2013.
[29] Lásd McQuail (14. vj.) 181.
[30] Erről bővebben: Peter Dahlgren: The Internet, Public Spheres, and Political Communication: Dispersion and Deliberation, Political Communication, 2005/2, 147162; Henry Jenkins: Convergence Culture: Where old and new media collide, New York, NYU Press, 2006; Manuel Catells: Communication Power, Oxford, Oxford University Press, 2009.
[31] Bruce Williams - Michael X. Delli Carpini: After Broadcast News: Media Regimes, Democracy, and the New Information Environment, Cambridge University Press, 2011.
[32] Matthew Hindman: The Myth of Digital Democracy, Princeton NJ, Princeton University Press, 2008.
[33] José Van Dijck - Thomas Poell: Understanding the promises of online health platforms, ResearchGate, 2016 DOI: https://doi.org/10.1177/2053951716654173
[34] Eli Pariser: The Filter Bubble: How the New Personalized Web Is Changing What We Read and How We Think, London, Penguin, 2011.
[35] Patrick Crogan: Targeting, television and networking: An interview with Samuel Weber, Convergence, 2008/4, 375-385.
[36] Perry Keller: European and International Media Law: Liberal Democracy, Trade, and the New Media, Oxford, Oxford University Press, 2011.
[37] A pluralizmus fogalma többeknél tágabb értelemben a médiarendszer egészét érintő politikai konszenzusként jelenik meg, amelyben a politikai pluralizmus médiában való tükröződése ragadható meg. A sokszínűség ezzel szemben konkrétabb fogalomként jelenik meg, amelyet a média teljesítményének (szolgáltatási struktúra, kínálat) értékelésére használnak egyesek.
[38] Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a médiapluralizmus előmozdítására irányuló intézkedésekről szóló, a tagállamokhoz intézett Rec(1999)1. számú ajánlása, https://search.coe.int/cm/Pages/result_details.aspx?ObjectID=09000016804fa377
[39] Recommendation CM/Rec(2007)2 of the Committee of Ministers to member states on media pluralism and diversity of media content, https://search.coe.int/cm/Pages/result_details.aspx?ObjectID=09000016805d6be3
[40] Független tanulmány a médiapluralizmus mutatóiról az Európai Unió tagállamaiban - egy kockázat-alapú
- 16/17 -
megközelítés felé, készült az Európai Bizottság Információs Társadalmi és Médiaügyi Főigazgatósága számára, készítette: K.U. Leuven ICRI, Jönköping International Business School MMTC, Central European University CMCS, Ernst & Young Consultancy Belgium, 2009, http://www.akti.hu/dok/dokumentum07_1.pdf
[41] Lásd Gálik-Urbán (22. vj.) 230.
[42] Kari Karpinnen: Rethinking media pluralism and communicative ambundance, Observatorio Journal, 2009/4, 151-169.
[43] Jürgen Habermas: Political Communication in Media Society: Does Democracy Still Enjoy an Epistemic Dimension? The Impact of Normative Theory on Empirical Research, Communication Theory, 2006/4, 411-426.
[44] European Parliament resolution of 25 September 2008 on concentration and pluralism in the media in the European Union, 27. 28 pont, http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?type=TA&language=EN&reference=P6-TA-2008-459
[45] Ld. A Bizottság ajánlása (2009/625/EK) (6. vj.) 15.16.17.
[46] High Level Group on media freedom and pluralism: A free and pluralistic media to sustain European democracy, 2013.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, MTA TK JTI.
Visszaugrás
