Miként az ezzel a cikkel nagyjából egy időben írt és megjelenés alatt lévő másik, a pénzvilág fogalmának nem szerencsés értelmezéséből fakadó új Ptk.-ba újként, illetve újszerűként beépített szerződési konstrukciókkal foglalkozó munkámban kellett tennem, itt is ugyanazt kell előre bocsátanom. Nevezetesen a következőket:
Mindenekelőtt az szorul leszögezésre, hogy e cikk elkészítésének idején sajátos helyzet van; van is új Ptk.-nk, meg nincs is, és fogalmunk sincs arról, hogy a 2009. évi CXX. törvényként megalkotott, és a Magyar Közlöny 2009. évi 165. számában (2009. november 20.) kihirdetett új Ptk.-nak mi lesz a sorsa. Nem arról van ugyanis csak szó, hogy a hatályba léptetéséről szóló jogszabály alkotmánybírósági megsemmisítésének következtében "eltolódik" a hatályba lépés időpontja, mivel az a jogalkalmazói felkészülés szempontjából irreálisan rövidnek találtatott, hanem ezen túlmenően - amiről az Alkotmánybíróság határozata egyébként nem szól - arról is, hogy a törvény igen sok szempontból kifogásolható. Vagyis nagyon elképzelhető, hogy az új parlament, még mielőtt a 2009. évi CXX. törvény valójában hatályba lépne, az egészet quazi hatályon kívül helyezi és egy, ha nem is teljesen új, teljesen más, de a jelenlegitől lényegesen eltérő Ptk.-t fog alkotni. Gyanítható, hogy ez az újabb Ptk. nem elsősorban a pénz- és hiteljogviszonyok témakörét fogja alapjaiban megváltoztatni, de ezen a területen sem zárható ki a módosulás, amit a magam részéről igen célszerűnek tartanék.
Ebből kiindulva ennek a munkának a keretében elsősorban azt kívánom bemutatni, hogy a 2009. évi CXX. törvény hogyan nyúl a megváltozott gazdasági viszonyok közepette a korábbi Ptk. "bank- és hitelviszonyok" fejezetéhez, milyen koncepcióval és milyen konkrétumokkal foglalkozik, azaz milyen újfajta szabályok polgári jogba való beépítését rendeli.
Ugyancsak tisztázni kívánom még ugyancsak elöljáróban, hogy mit értek azon, miért jelentettem ki, hogy e törvény alkotói nem szerencsésen értelmezték a pénzvilág fogalmát.
Sokszor hangsúlyoztam egyébként, legtöbbször éppen a most a Ptk.-ba, mégpedig éppen a jelen cikk közvetlen tárgyát képező "pénz- és hiteljogviszonyok" részébe végre bekerült lízingszerződés és faktoringszerződés kapcsán, hogy polgári jogi szempontból nem "katasztrófa", ha nincs a Ptk.-ban intézményesített szerződés-típus minden konstrukció tekintetében, figyelemmel a Ptk. diszpozitivitásra épülő rendszerére, csupán célszerűtlen és jogbizonytalanságot keletkeztető az a megoldás, ha egy, a mindennapi gyakorlatban tömegesen előforduló viszonytípus esetében csak a teljesen szabad szerződésteremtő lehetőségre épül az adott szerződéses jogviszony, vagy annak kereteit csak a polgári jogtól legtávolabb álló pénzügyi jogi norma teremti meg.
Ennek felemlítése tulajdonképpen akár dicsérő megállapításként is értékelhető. Önmagában az dicsérendő ugyanis, hogy a szóban forgó törvény, az első, a 2007-ben vitára bocsátott javaslattól eltérően, már Ptk. szinten intézményesíti a két legelterjedtebb típusú, új viszonyokat figyelembe vevő szerződési változatot, a lízingszerződést és a faktoringszerződést. Más kérdés, hogy számos, a rendszerváltozás két évtizede alatt ugyancsak nagyfontosságúvá vált, milliókat érintő és pénzmilliárdokat mozgató intézménytípus, mint például a kötvény, vagy a gazdaság pénzügyi viszonyait alapjaiban befolyásoló, quazi "szabályozó" jogintézmény, mint például a refinanszírozás stb. ezúttal sem nyert sui generis szabályozást. (A megjegyzés szempontjából az is közömbös, hogy az adott intézménytípus a Ptk. különféle szabályaiból "összeállítható" vagy sem, illetőleg, hogy egy adott intézmény típusába belefér ugyan, csak annak sajátosságait nem fejezi ki.)
Az más kérdés, hogy a szóban forgó új intézményesítést nyert szerződési típus a Ptk. amely részénél nyert elhelyezést és miért, illetve, hogy helyeselhető módon, vagy sem. Például a kiemelt lízingszerződés és a faktoringszerződés, miként az éppen az imént említettekből már kiderült, a hitelviszonyokkal együtt a "Pénz- és hitelviszonyok" cím alatt. Arra a kérdésre azonban, hogy a kiemelten említett két intézménytípus, vagy egyéb, az új törvénybe beépítésre (vagy akár csak más helyre telepítésre) került, önállóvá (viszonylagosan önállóvá) minősített szerződési változat az új Ptk.-n belül a megfelelő helyre került-e vagy sem, megfelelő választ adni akkor lehetséges, ha előbb megpróbáljuk tisztázni a "pénzvilág" fogalmát.
A jogirodalomban megjelenő "pénzvilág" fogalma többé-kevésbé a közgazdaságtanban ismert "pénzpiac" fogalmával azonosítható. A pénzpiac részelemei, mint szinte minden más fogalomé, igen sokféleképpen és sokféle szempont alapján csoportosíthatóak. A legelterjedtebbnek és a többségi nézetnek az a csoportosítás tekinthető elfogadhatónak, miszerint a pénzpiac három elemből áll; nevezetesen a hitelpiacból; a tőkepiacból és a biztosítási piacból. Megemlíthető, hogy egyes nézetek szerint a pénzpiac bővebb, ide tartozhat az ingatlanpiac, a vagyontárgypiac (műtárgyak piaca), beruházási javak piaca, más áruk piaca stb. Ez azonban szerintem indokolatlan kiterjesztés, mert a pénz szerepével az elfogadhatónál áttételesebb a kapcsolata. A Ptk. megalkotásának időszakában, most már több mint öt évtizede a tőkepiac fogalma, szerepe fel sem merülhetett, a hitelpiac is gyakorlatilag a banki hitelezési körbe tartozást jelentette és ezen kívül csak a biztosítási piac nyert elfogadást. A magam részéről a pénzvilág fogalmi körének azt a hármasát fogadom el, amely szerint a pénzpiac a hitelpiacból, a tőkepiacból és a biztosítási piacból áll és ezek belső elkülönítettségét kell meghatározónak tekinteni. Ebből következően azzal az "összevonással", amit a 2009. évi CXX. törvény e vonatkozásban alkalmaz, vagyis, hogy szinte azonosítja, egy sorba tartozónak tekinti a pénz- és hitelviszonyokat, nem igen tudok egyet érteni. Vagyis a magam részéről az adott "címen" belül elkülönítendőnek tartom a pénz- és a hitelviszonyokat. Legalábbis azt feltételezve, hogy a törvényalkotó a faktoring- és lízingszerződést gondolja pénzjogviszonynak és a többi, ebben a részben elhelyezett szerződési típust, mint hiteljogviszonyt megtestesítőt. Felmerülhetett még a törvényalkotók gondolatában az itt szabályozott pénzviszonyok hitelviszony sajátossága is, amit ugyancsak alig tartok elfogadhatónak, különösen a lízingszerződés esetében, amely még részlegesen sem tartalmazhat hitelelemeket. Sokkal több azonos jegy fedezhető fel a lízingszerződés esetében például a 4. Cím alatt elhelyezett "Használati szerződések"-hez sorolt szerződési típusokkal. Miként a faktoringszerződés is számos más cím alatt inkább lehetett volna elhelyezhető, mégpedig annak ellenére, hogy egyes, de korántsem a meghatározó elemei némileg mutatnak hasonlóságot a kölcsönnel, csupán a kölcsön vagy a hitel jogilag körülírható sajátosságait nem merítik ki. Inkább csak funkciója olyan, amit más megoldás választása esetén többek között kölcsönnel lehetne helyettesíteni.
Az eddig kifejtettekből is talán az a következtetés már levonható, hogy az adott társadalmi viszonyt önmagában az nem teheti "pénzviszonnyá", hogy a szolgáltatás tárgya pénz. Ilyen alapon szinte az összes visszterhes szolgáltatás esetében előtérbe kerülhetne a pénzviszony fogalma. Kézenfekvő, hogy egy adásvételi szerződés esetében a megkülönböztetést jelentő sajátosság koránt sem az, hogy a vételárat pénzben fizetik meg. Sokkal inkább az, hogy az egyik szerződő fél tulajdonosa lesz valaminek. Mint ahogy a lízing esetében az, hogy vásárlás nélkül is korlátlan használója lehet a lízingelő valaminek, mégpedig azzal a tudattal, hogy a szerződési idő letelte sem jelenti a használat lehetőségének végleges elvesztését, illetve anyagi helyzete kedvezőbbé válása esetén egyoldalú akaratával is tulajdonosa lehet annak, amit addig díj fizetése ellenében használhatott. Vagy a faktoring esetében az, hogy problémáját, az eladósodás nagyobb rizikóját jelentő kölcsön felvétele nélkül oldhatja meg, mégpedig függetlenül attól, hogy teoretikusan, gazdasági funkcióját tekintve, kölcsönszerű elemek is felmerülhetnek a faktorálási ügylet kapcsán. Mindkét kiemelt változatnál az a jellemzőbb, hogy az "új világ", az új piaci (nem csupán pénzpiaci!) helyzet olyan megoldásokat keresett, talált és kínált fel, illetve teremtett meg, amelyeknek keretében az adott fél számára, "anyagi" természetű problémáinak megoldására korántsem csak a hagyományos változatok igénybevételére nyílt lehetőség.
Szerintem kiindulási pontot csak az jelenthet, hogy mi az elsődleges, a sajátosságot meghatározó az adott jogviszony típus esetében. Szolgáljon példaként a kezesség intézménye. A kezesség esetében magában a kezesség fogalmában is benne van potenciálisan a nem teljesítő későbbi pénzfizetési kötelezettsége, a pénz fizetésének időben eltolódott megjelenése, vagyis a hitel lényege, mégsem volna helyes nem a fő funkciója (biztosíték adása) alapulvételével csoportosítani, hanem az áttételes, potenciálisan számításba vehető mellékhatását előtérbe állítva a hitelviszonyok között megjeleníteni.
Ezek után, újabbként, az a következtetés is levonható, hogy szerintem a "pénzvilág" fogalma, legalábbis az a fogalma, amellyel a törvény operálni vél, elkülöníthető, sőt el is különítendő a hitelviszonyoktól.
Ebből kiindulva ennek a cikknek keretében sem a faktoringszerződéssel, sem a lízingszerződéssel nem kívánok a szóban forgó cím kapcsán foglalkozni. Megtettem ezt az említett másik munkámban, ahol egyébként az új, nem kifejezetten "pénzpiaci", hanem azúj gazdasági változás létrehozta, szélesebb értelemben használatos piaci viszonyok kikényszerítette új intézménytípusokat is igyekeztem bemutatni.
Egyébként azzal, mégpedig éppen az ezen jogviszonyokat jellemezni kívánt törvényalkotói koncepcióval egyet lehet érteni, miszerint az ügylet tárgya (tehát a jellegadó szolgáltatás) a rendező elem és nem a szerződésben résztvevő alanyok. Vagyis például a kölcsön polgári jogi alapváltozatának megállapításánál nem az a döntő, hogy a kölcsönök nyújtásának döntő többsége bankfeladat, hanem az, hogy a hitelező a kölcsönszerződés alapján az adósnak meghatározott pénzösszeget köteles a tulajdonába adni, az adós pedig köteles ugyanekkora pénzösszeget egy későbbi időpontban (kamattal vagy anélkül) a hitelezőnek megfizetni. Más megközelítéssel; a lízingszerződés és a faktoringszerződés ebbe a csoportba való besorolását az sem indokolhatja, hogy mindkét szerződéstípus egyúttal (csupán nem kizárólagosan!) a fontos bankügyletek közé tartozik. Arról nem szólva, hogy a törvény éppen attól a korábbi megoldástól kívánt elszakadni, amikor alapvetően abból kiindulva szabályozott a Ptk., hogy az egyik alany a bank.
A koncepció elfogadható elemének magamévá tétele következtében éppen azt tartanám kívánatosnak, hogy mind a két kiemelt; pénzvilág szerződéseként kezelt szerződési típust, mind azokat a szerződéstípusokat, amelyeket az új világ, a megváltozott gazdasági körülmények hoztak létre, kényszerítettek ki, akként és ott szabályozzák, ahová azok a szolgáltatás tárgyának alapulvételével tartoznak. Ez egyébként eredményezhetné újabb szerződési típusok éppen a hitelviszonyok közé sorolását is, ha létesítene ilyen jellegű új intézményt az új Ptk. és a szolgáltatás tárgya valóban valamilyen speciális hitel nyújtása volna. Mondjuk a kötvény, amely bár korántsem olyan "új" jogintézmény, mint a faktoring, mégis mai formájában az új gazdasági körülmények által vált tömegessé és nyert önálló, újszerű életet.
És ezzel a bevezetővel tulajdonképpen már el is érkeztem a cikk valódi tárgyköréhez, helyesebben most már a nem helyeselhető "összevonást" jelentő "Pénz- és hiteljogviszonyok" címnek a tárgyalás alá veendő, valóban hiteljogviszonyt jelentő részéig, amely a következő hat fejezetet tartalmazza: A hitelszerződést; a kölcsönszerződést; a fogyasztói kölcsönszerződést; a betétszerződést; a takarékbetét-szerződést; és a bankszámlaszerződést.
Mielőtt ezek bemutatására, értékelésére rátérnék, előzetesen két kiegészítő megjegyzést is tenni kívánok, mégpedig azzal az előbb említett rendszerezési koncepcióval összefüggően, amelyet helyes kiinduló pontnak fogadtam el.
Egyik: A törvényalkotó a jogviszonyban résztvevők alanyi megközelítésétől el akar szakadni és csak a szolgáltatás jellegét tekinti meghatározónak és csoportosítási szempontnak. Ugyanakkor a hat fejezet közül három esetében kifejezetten a bankot nevesíti az egyik alanynak, és a többinél is, ha nem is a törvény szövegében, de az indokolásnál a bankot tekinti meghatározó szereplőnek. Még azt is hozzá kell ehhez tenni, hogy az alapvető célkitűzések között említi az indokolás azt, hogy az újrafogalmazás keretjellegű legyen, abba beleférjenek a hasonló jogviszonyok is.
Leszögezhető ennek kapcsán - már előzetesen is -, hogy a megfogalmazás egyfelől nem igaz, másfelől nem nyújthatja azt, amit akar, amit ígér. Nem igaz azért, mert miként a részletes tárgyalásból majd kiderül, egyik bankszerződés sem kizárólagos bankügylet, és nem nyújtja azt, amit ígér, vagy akar, mert egyik bankra tipizált, nevesített szerződés sem lehet más alany számára keretként szolgálható. Sőt, még a bank számára sem jelent olyan keretet, amelybe beleférhetnének a megfogalmazottaktól eltérő, csupán hasonló jellegű szerződési változatok. Csupán kiemelt példaként; hogyan lehetne a bankszámlaszerződés keretül szolgáló az egyéb, pénzforgalmi szolgáltatások nyújtására feljogosított szervezetek számára? Vagy a banki alanyként történt megkötéstől függetlenül, a betétszerződés a betétnek minősülő szövetkezeti részjegyek esetére stb.? Továbbá a bank által kibocsátott lakossági befektetési jegy jogviszonya a takarékbetét-szerződésre épülő?
Másik: Az alanyi körtől elszakadni kívánó törvényalkotói koncepcióval hogyan egyeztethető össze az a törvényi megoldás, hogy az egy és ugyanazon szolgáltatási tárgyú (jellegű) jogviszony körében két szerződési típust létesít (betétszerződés és takarékbetét-szerződés) csupán attól függően, hogy az egyik alany; a betétes, természetes személy vagy nem?
A bevezető gondolatokat követően bemutatni kívánom azokat a szerződési típusokat, amelyek a "Pénz- és hiteljogviszonyok" címen belül szerintem is hiteljogviszonyoknak tekinthetők. Mint már jeleztem, összesen hat szerződési típus került intézményesítésre, ami számát tekintve megegyezik a korábbi Ptk.-ban szabályozott szerződési típusok számával. A különbség az, hogy a régebbi Ptk. folyószámla-szerződés intézmény típusa kihagyásra került és külön szerződéstípusként került beépítésre a fogyasztói kölcsönszerződés. Az tehát már bármiféle elemzés nélkül is megállapítható, hogy - matematikai megközelítéssel - nem bővült azon szerződési típusoknak a száma, amelyeket a törvényalkotó kiemelésre, tipizálásra érdemes hiteljogviszonyt megtestesítő szerződési típusnak tekintene. Ha az egyes szerződési típusok elnevezésére vetünk egy pillantást, úgy tűnik, jelentős érdemi változásról sincs szó, hiszen még az elnevezések (címek) is úgyszólván változatlanok maradtak. De erről pontosabb következtetéseket az egyes szerződési változatok bemutatását követően lehet megalapozottabban levonni.
Az új törvény szerint "hitelszerződés alapján a hitelező díj ellenében arra vállal kötelezettséget, hogy a szerződésben meghatározott feltételek megléte esetén a másik szerződő féllel kölcsönszerződést köt". A törvény idézett alapszövege nem deklarálja, de az ehhez fűzött indokolási szöveg azonnal leszögezi, hogy az egyik szerződő fél úgyszólván mindig hitelezési tevékenység üzletszerű folytatását végző gazdálkodó szervezet, azaz: bank. Ennek ellenére a törvény szem előtt tartja azt az alapvető célkitűzést, hogy az új kódex az egyes szerződéstípusokat egységesen szabályozza, ezért a hitelszerződés szabályainál nem a bankról, hanem általánosságban a hitelezőről szól. A hitelintézeti tevékenység végzésének, valamint a pénzügyi szolgáltatások nyújtásának feltételei külön jogszabályok kógens rendelkezésein alapulnak. Az egyes szerződési típusokra vonatkozó szabályoknak az ügyletek magánjogi sajátosságait kell kiemelniük, és a szerződésben résztvevő feleket is az általuk nyújtott jellemző szolgáltatásokra tekintettel célszerű megneveznie. Ez természetesen nem változtat azon, hogy bizonyos ügyleteket jellemzően - adott esetben kizárólag - hitelintézetek (bankok) köt(het)nek, de a törvény a látszatát is el kívánta kerülni annak, hogy ez a magánjogi kódex javarészt diszpozitív szabályaiból következne. Mindezek alapján a hitelezőt és az adóst (illetve - a kölcsön tényleges folyósítása előtti időszakra nézve - a másik szerződő felet) különbözteti meg, mint a szerződésben szereplő feleket.
Az indokolás szövegéből következő koncepcióval idáig egyet is értek, régóta érvelek amellett, hogy indokolatlan a hitelszerződést kizárólagos bankügyletnek tekinteni, mint ahogy ezt a korábbi Ptk. tette. Azt azonban már problematikusnak tartom, hogy a javaslat arra engedhet következtetni, hogy ez a szerződési típus az üzletszerűen gazdálkodó szervezetek, nevezetesen a bankok ügylettípusa. Elvi akadályát változatlanul nem látom annak, hogy a hitelszerződés az egyéb gazdálkodó szervek, sőt akár a természetes személyek által favorizált szerződési változat is legyen. Megjegyzem, eltekintve a kétségtelenül "befolyásolónak", "értelmezési kiinduló pontnak" számító indokolási megállapításoktól, a törvény szövege erre lehetőséget is biztosít.
Az indokolás szerint az is elképzelhető, hogy a hitelszerződés magában foglalja a kölcsönszerződés lényeges elemeit, de olyan eset is előfordulhat, hogy a hitelszerződés ténylegesen csak a felek későbbi szerződéseinek kereteit határozza meg.
Természetesen előfordulhat valóban az is, hogy a hitelszerződés már minden későbbi részletet is meghatároz, de ez nem a törvény szövegéből, hanem a Ptk. diszpozitív rendszeréből fakad. A törvény szövege ugyanis önmagában valóban csak "keretszerződés", sőt inkább úgy lehet fogalmazni, hogy csak is keretszerződés. Ezt általában helyeselni lehet, de kérdéses, hogy a hitelszerződés esetében ez elegendő, illetve helyeselhető-e.
A hitelszerződés lényege szerintem az, hogy a szerződés jogosultja gazdasági elképzeléseit a hitelt nyújtó által vállalt kötelezettség tejesítésében bízva anélkül is megvalósítani legyen képes, hogy előre biztosítania kelljen a számára terhesebb anyagi következményekkel járó pénzügyi feltételek megteremtését, illetve harmadik személyek is bátrabban köthessenek vele gazdasági szerződéseket, ugyancsak a hitelt nyújtó által vállalt kölcsön nyújtása reményében. Ehhez azonban a hitelszerződés konstrukciójából kellene következnie annak, hogy a hitelezővel szerződő fél már a választott szerződési típusból adódóan feltétlen jogosultságot szerezzen ahhoz, hogy a hitelszerződés alapján konkrét kölcsönhöz is juthasson. A törvény szerint a hitelszerződés fogalmába valóban belefér az is, hogy a felek ilyen jellegű hitelszerződési változatot is válasszanak, azaz, hogy a hitelszerződés már maga határozza meg a későbbi kölcsön szerződés lényeges elemeit, illetve annak lehetőségét, hogy a hitelezővel szerződő fél döntésén múljon a megállapodás szerinti kölcsön igénybevétele.
A törvény szerinti típusú, keretjellegű hitelszerződési változatnál ugyanis éppen a konstrukció lényege veszhetne el, mivel a bizonytalan kimenetelű, a felek későbbre halasztott megállapodására épülő keretjellegű változat sem a hitelt "igénybe vevő", sem a hitelt igénybe vevővel szerződni kívánó harmadik személy számára nem jelentene meghatározó garanciát.
A korábbi Ptk. szerinti hitelszerződés - szerintem gazdasági viszonylatban nagyon is kívánatos módon - alapvetően a kölcsönszerződés és az opció kombinációja volt. Vagyis a jogosult egyoldalú nyilatkozatával kényszeríthette ki a vele szerződő "hitelező" teljesítését. "Opciót" gyakorolni, érvényesíteni pedig csakis úgy lehet, ha minden lényeges kérdésre kiterjed az alapszerződés, vagyis maga a hitelszerződés.
E téren tehát a keretszerződés irányába való "előrelépési" szándék nagyon is mechanikus, sőt tartalmilag akár visszalépésnek is minősíthető.
Az imént kifejtettekből következően azzal az indokolási megközelítéssel sem tudok egyet érteni, miszerint a hitelszerződés törvényi megfogalmazásának lényege tulajdonképpen a készenlétben tartás kötelezettségére korlátozódik, amit egyébként a tényleges törvényi szöveg önmagában nem is támaszt alá, hisz a hitelező alapkötelezettségeként a kölcsönszerződés kötésének kötelezettségét rögzíti. Csupán az hiányolható, ami a vállalt hitelezői kötelezettség megnyugtató realizálhatóságának a feltétele, vagyis a kölcsönigénylői opció törvényi biztosítása. Mint ahogy a lízingszerződést is a beépített opció teszi valódi "lízingszerződéssé", ami nélkül nem sokban különbözne a használati szerződésektől.
Ugyancsak kifogásolhatónak tartom azt, hogy az új törvény a hitelszerződés intézményét csupán a kölcsön ígéretének lehetővé tételére szűkíti le, elhagyva a korábbi törvényi változat "egyéb hitelművelet végzésére" is felhatalmazást adó kitételét. Jóllehet ennek a konkrét - nem kellően pontos - törvényi felhatalmazásnak alapján a banki gyakorlat nagyon sokféle és igen hasznosnak bizonyult finanszírozási megoldást alkalmazhatott a hitelszerződés keretei között.
A törvény egyéb idevonatkozó rendelkezéseivel egyébként egyet lehet érteni, bár annak például különösebb indokoltságát nem látom, hogy miért kellett elhagyni az érvényesség írásba foglalási kötelezettségét.
A kölcsönszerződés a hitelviszonyok alapvető szerződéstípusa. A kölcsönnek alapvető jogi sajátossága, hogy tárgya pénz. Az új Ptk. megfogalmazása szerint: "Kölcsönszerződés alapján a hitelező köteles az adósnak meghatározott pénzösszeget fizetni, az adós pedig köteles a szerződés szerinti későbbi időpontban ugyanakkora pénzösszeget és annak a szerződésben kikötött mértékű kamatát a hitelezőnek megfizetni."
Az új törvény tehát fenntartja a korábbi Ptk. szabályozását, amely szerint a kölcsönszerződés konszenzuális szerződés: nem a pénz átadásával, hanem a szerződés megkötésével jön létre, az adós a kölcsönszerződés alapján követelheti meghatározott pénzösszeg rendelkezésére bocsátását. Véleményem szerint, ha ez a rész is átdolgozásra kerülne, a "beváltság" ellenére is el lehetne gondolkodni azon, hogy nem volna-e szerencsésebb a reálszerződés szerinti szabályozás. A nem csak a bankokra korlátozandó hitelszerződési változat bevezetése után már különösen alig fűződhet elemi érdek ahhoz, hogy a kölcsönszerződés is konszenzuális szerződés maradjon. A gyakorlati életben a konszenzuális megoldás csak a hitelszerződés esetében szükségszerű, mégpedig fogalmi alapon is. A kölcsönszerződés-kötési gyakorlat az, még a banki kölcsönök esetében is, hogy egybeesik, vagy szinte egybeesik a szerződés megkötése és a kölcsön (akár pénz, akár egyéb helyettesíthető dolog) adós tulajdonába adása. Az a tipikus ugyanis, amikor a kettő között nem telik el annyi idő, amely alatt a felek körülményeiben bármiféle lényeges változás bekövetkezhetne, vagyis az esetek túlnyomó többségében felesleges is a clausula rebus sic stantibus elvével együtt járó és elég bonyolult szabályozási többlettel terhelni ennek a szerződési típusnak a szabályozását. Az egyébként más alapcélt szolgáló hitelszerződés a korábbinál sokkal szélesebb körben nyújthat lehetőséget arra, hogy amennyiben akár a hitelező, akár az adós számára az a kedvezőbb, ha a kölcsön tárgyának átadására a szerződés megkötésének időpontjától távolabb eső időszakban kerüljön sor, akkor nem csupán a kölcsönszerződés kötése áll a felek rendelkezésére. Más szóval: ez is lehet egy érv a kölcsönszerződés konszenzualitásának feloldására.
A törvény "Dologi Jogi Könyve" által is követett azon rendelkezése alapján, amely szerint pénz átruházásakor a tulajdonjog átszáll akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos, egyértelmű, hogy a kölcsönadott pénz tulajdonjoga is átszáll az adósra. A törvény erre épülő megoldásával, vagyis azzal, amely a tulajdonba adást helyezi a kölcsön lényegét kifejezni alkalmasnak, maradéktalanul egyetértek. Mint ahogy azon anomáliák megszüntetésével is, amelyek a kölcsön és bankkölcsön alváltozata közötti, bizonyos vonatkozásban eltérő, jelenlegi szabályozással kapcsolatosak. Persze ezek közül néhánynak csak akkor lenne relevaciája, ha a kölcsönszerződés változatlanul konszenzuális jellegű maradna.
Az adóst csak a kölcsön "nyújtását" követően terheli a szerződéses főkötelezettség, amely részben a pénzösszeg visszafizetésének, részben a kamat fizetésének kötelezettségét jelenti. A törvény szóhasználatából az is egyértelmű, hogy mindez a hitelezőt kötelmi és nem tulajdoni igény alapján illeti meg az adóssal szemben.
A kamatfizetési kötelezettség a korábbi Ptk.-ban a kölcsön-jogviszonynak nem volt fogalmi eleme. A törvény azon célja szerint, hogy elsősorban a gazdasági életben tipikus életviszonyokat szabályozza, korábbi jogunktól eltérően alaptípusnak nem a szívességi, hanem a kamatozó kölcsönt tekinti. Ennek megfelelően a kölcsönszerződés fogalmi elemévé tette a kamatfizetési kötelezettséget, ami a felek eltérő megállapodásának, valamint jogszabály eltérő rendelkezésének hiányában mint diszpozitív főszabály érvényesül. Ez összhangban van a kötelmekre vonatkozó általános rendelkezésekkel is, azok szerint ugyanis pénztartozás után - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - kamat jár.
A kamat kérdésköréhez nagyon szorosan hozzátartozik a kamatmódosítás jogának biztosítása. Erről a törvény normatív módon nem rendelkezik, de az indokolásban lényegileg "szentesíti" azt a mai megoldást, miszerint - legalábbis a bankok gyakorlatában -, lehetőség van az egyoldalú kamatmódosításra. Hozzátéve ehhez egyfelől azt, hogy a bankokat az egyoldalú kamatmódosítás jogának szerződési kikötési joga együtt jár az új kamatszámítás elveinek meghatározásával. Másfelől pedig azt, hogy éppen a Ptk. felek érdekeinek egyensúlyát biztosítani hivatott alapelvével áll összhangban az, miszerint az egyoldalú kamatmódosítás szerződési kiköthetőségét ellensúlyozni alkalmas a felmondási lehetőség biztosítása. A gyakorlatban azonban ezek nem így vannak. Először is az új kamatszámítási elv meghatározása -, ha ilyenre egyáltalán sor kerül! - az adós számára adekvát módon nem mond semmit, de nem is objektív. Ami pedig az ehhez kapcsolódó szerződés felmondási jogot illeti, az a kényszerhelyzetben lévő adós számára semmiféle érdekegyensúly biztosítását nem jelenti. Ha szüksége van a kölcsönre, különösen, ha azt már felvette, fel is használta, ennek a jognak elvi gyakorlási lehetősége a gyakorlatban komolytalan. Amikor a hitelkereslet messze meghaladja a hitelkínálatot és ez az általánosan jellemző, mindig az adós van kiszolgáltatott helyzetben, vagyis a hitelező olyan feltételt képes szabni, ami csak az ő érdekét fejezi ki. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ez a helyzet - kivételesnek tekintve - azt vonhatná maga után, amikor is a diszpozitivitáshoz fűződő érdeket felülírhatná a felek érdekeinek egyensúlyát biztosítani hivatott alapelv és - méghozzá normatív úton - olyan rendelkezések kerülnének beépítésre, amelyek kógens módon az egyoldalú felmondás jogának kiköthetőségét konkrét feltételekhez kötné és kizárná a hatalmi pozícióban lévő hitelezők joggal való visszaélésének lehetőségét.
A törvény a kölcsönszerződés egységes szabályait állapítja meg, tehát nem különböztet meg szabályokat arra az esetre, amikor a hitelező kölcsön nyújtásával üzletszerűen foglalkozik (hitelintézet), minthogy az egyes szerződésre vonatkozó rendelkezések megalkotásánál is a kereskedelmi élet szükségleteinek kielégítését tűzi célul. Éppen ezért a bankkölcsönre vonatkozó speciális rendelkezések megfogalmazása helyett a szabályozás ezekre az ügyletekre modellezi a kölcsönszerződés szabályait.
Az új törvény a kölcsön átadása megtagadásának elvét alapjaiban a korábbi Ptk.-ban foglaltak szerint szabályozza. Ugyanakkor kizárja annak lehetőségét, hogy a hitelező a saját körülményeiben beállott változásra hivatkozva tagadja meg a kölcsön folyósítását.
Az ésszerűség követelménye diktálja, hogy a kölcsön folyósítása megtagadható legyen abban az esetben is, amikor a folyósítást követően a hitelező azonnali hatállyal felmondhatná a szerződést. A törvény vitája során kérdésként merült fel, hogy megtagadható-e a kölcsön folyósítása, ha a hitelező a szerződés megkötésekor már létező olyan körülményről, amelynek alapján a kölcsönszerződést nem kötötte volna meg, csak később, tehát a szerződés megkötését követően szerzett tudomást. A törvény végül is a kölcsön rendelkezésre bocsátásának megtagadását kifejezetten azokra az esetekre tekinti lehetségesnek, amikor a szerződéskötést követően bekövetkező változás teszi, illetve tenné sokkal kockázatosabbá a hitelező számára a kölcsön szerződés szerinti folyósítását. A törvény éppen ezért nem tartotta elfogadhatónak e rendelkezés olyan értelmezését, amely kiüresíti vagy jelentékteleníti a hitelező számára rendelkezésre álló egyéb jogi eszközöket (például a szerződéses nyilatkozat megtámadását tévedés vagy megtévesztés címén).
A kölcsönszerződés fogalmából következik, hogy a szerződés megkötését követően időrendben először a kölcsön nyújtóját terheli kötelezettség. A törvény mindazonáltal nem kívánta az adóst olyan kölcsönösszeg felvételére kényszeríteni, amelyre nincs szüksége, másfelől azonban figyelembe vette azt is, hogy a kölcsönnyújtónak a teljesítésre készen kell állnia, ezzel kapcsolatban pedig máshonnan meg nem térülő költségei merülhetnek fel. Mivel a felek a kölcsönszerződést alapvetően a kölcsön tényleges nyújtásának, tehát a szerződés teljesítése céljából kötik, méltánytalan lenne, ha a teljesítésre felkészülő hitelező ezzel kapcsolatos költségeit magának kellene viselnie. Ezért a törvény az új gazdasági helyzet körülményeit figyelembe véve, bevezette azt a megoldást, miszerint amennyiben az adós a kölcsönösszeget nem veszi át, a hitelező szerződés megkötéséből eredő kárának megtérítésére köteles. Ez egyébként dicséretes megoldás.
Az új törvény a továbbiakban is lehetővé teszi a kamatmentes kölcsönszerződést, és nevesíti is annak változatát (szívességi kölcsön). Egyúttal a szabályozás logikáját megváltoztatva. Ez annak köszönhető, hogy a törvény tipikusnak a kamatozó kölcsönt tekinti, ráadásul elhagyta azt a megkülönböztetési szempontot, amely szerint a hitelező személye - tudniillik, hogy hitelintézetről (bank) van-e szó vagy sem - az elhatárolás alapja a kölcsönszerződések visszterhes vagy ingyenes volta. Ezen megközelítés vezet oda, hogy ingyenesnek csak abban az esetben tekinthető a kölcsönszerződés, ha a felek kifejezetten utalnak szerződésükben arra, hogy az adós a kölcsönösszeg visszafizetésére kamatok nélkül köteles. Mindazonáltal tekintettel arra, hogy a kamatmentesség kifejezett kikötése egyes esetekben életszerűtlen elvárás lenne a felekkel szemben, a törvény úgy rendelkezik, hogy ilyen kikötés hiányában is ingyenesnek tekinthető a kölcsönszerződés, ha az eset összes körülményének mérlegelése alapján arra lehet következtetni, hogy a felek megállapodása a kölcsön ingyenes folyósítására irányult. Egyéb esetekben a kölcsönszerződést visszterhesnek kell tekinteni.
Ugyanakkor nem pénzügyi intézmény által nyújtott szívességi kölcsön esetében a hitelező a saját körülményeiben bekövetkezett lényeges változásra hivatkozva is megtagadhatja a kölcsön folyósítását, továbbá határozatlan idejű szívességi kölcsön esetén bármikor visszakövetelheti a kölcsönt, ahogy az adós is bármikor visszafizetheti azt.
A mindennapi élet szokásos "kölcsönügyletei" tárgyának jelentős részét nem pénz, hanem más helyettesíthető dolog képezi, ráadásul a pénzvilágban az utóbbi időben mindennapos ügyletté vált és nagy gazdasági jelentőségre tett szert az értékpapírkölcsön és az árutőzsdei termékek kölcsöne. A törvény éppen ezért nem tér el attól az elvtől, hogy kölcsönszerződés tárgya nem csak pénz, hanem más helyettesíthető dolog (ideértve az értékpapírokat) is lehet, azaz, minden olyan dolog, amely esetében az adósnak lehetősége van arra, hogy "ugyanabból ugyanannyit" teljesítsen. A helyettesíthetőség változatlanul következhet a dolog jellegéből vagy a felek megállapodásából. Minthogy a kölcsönszerződés szabályainak alkalmazására kerül sor, a hitelező ilyen esetben is jellemzően a dolog tulajdonba adásával teljesíti kötelezettségét. Az adós kötelezettsége vonatkozásában a törvény a kölcsönkapott dolog helyettesíthetőségére tekintettel úgy rendelkezik, hogy ugyanolyan fajtájú, minőségű és mennyiségű dolog visszaadásával köteles teljesíteni. A kamatfizetési kötelezettség tipikussá tétele, valamint amiatt, hogy a kamat a mástól kapott pénz használatának ára, más helyettesíthető dolog kölcsöne esetében - ahol fogalmilag kamatról a kötelmekre vonatkozó általános szabályok alapján nem beszélhetünk - kamat helyett a díjfizetés kötelezettségének előírása volt szükséges. A díj mértékének kiszámítására a törvény diszpozitív főszabályként a kamatszámítás szabályainak és a kölcsönadott dolog átadáskori piaci értékének figyelembevételét irányozza elő. Ez amiatt indokolt, mert a hitelező jellemzően nem, de legalábbis nem feltétlenül azért adja kölcsön az adott dolog (áru) meghatározott mennyiségét, hogy ugyanolyan dologból a kölcsönadott mennyiségnél többet kapjon vissza. Természetesen lehetőség van arra, hogy a felek a szerződésükben ne pénzbeli díjfizetési kötelezettséget írjanak elő az adós számára, hanem a díjat is a kölcsönadott dolog meghatározott mennyiségében fejezzék ki.
A kölcsönszerződés szabályainak megfelelő alkalmazását írja elő a törvény a halasztott fizetés eseteire is (pl. áruhitel), amikor az egyik fél szolgáltatása megelőzi a másik fél pénzszolgáltatását. A törvényszöveg idáig terjedő részét végső soron el lehet fogadni, de az ugyanennek a mondatnak folytatását ("...ide értve a jövőbeli vagy feltételesen keletkező követelés engedményezését is.") jelentő kitételt már alig, az ugyanis ellentétben áll az ugyanebben a törvényben önálló intézményesítést nyert faktoringszerződés szabályaival. Arról nem szólva, hogy nem igazán érthető, hogy ezzel mit akart elérni a törvényhozó.
Az új Ptk. önálló szerződési típusként szabályozza a fogyasztói kölcsönszerződést, szakítva a szolgáltatás jellege alapján történő elkülönítés általánosként elfogadott elvével, nem a kölcsön céljából, hanem az adós személyéből indul ki. Ezzel az általános elvtől való elszakadással nem értek ugyan egyet, de vitatkozni sem tudok, mivel ez a megoldás lényegileg nemzetközi kötelezettségből fakad. Tekintettel arra, hogy csak ez a szemléletmód és elnevezés felel meg a fogyasztói hitelről szóló 87/102/EGK irányelvnek. A törvény ezért kénytelen volt a Ptk. hiteljogviszonyok részébe integrálni a fogyasztói kölcsönre vonatkozó azon rendelkezéseket, amelyek az EU-s irányelvek szerint kifejezik a fogyasztói kölcsön magánjogi sajátosságait. Az irányelvből fakadó számos egyéb rendelkezés ugyanakkor változatlanul külön jogszabályokban maradt. Az irányelvnek megfelelően az új Ptk. rögzíti, hogy a fogyasztói kölcsönt gazdasági tartalma szerint kell megítélni, tehát ilyennek minősülnek a kölcsönön kívül az egyéb finanszírozási formák, nevezetesen a részletfizetés és a halasztott fizetés lehetőségének biztosítása is.
Minthogy fogyasztói kölcsönszerződés esetében is kölcsönszerződésről van szó, a törvény kifejezetten utal a kölcsönszerződés szabályainak alkalmazására. A kölcsönszerződés szabályait kell figyelembe venni minden olyan kérdésben, amelyre e törvény vagy a fogyasztói kölcsönre vonatkozó más jogszabály nem állapít meg speciális szabályt. Talán e speciális rendelkezések közül, mint legjellemzőbbet, elegendő mindössze egyet kiemelni, miszerint a törvény szerződésekre vonatkozó általános szabályai alapján a fogyasztói kölcsönszerződésre, mint fogyasztói szerződésre vonatkozó rendelkezésektől a fogyasztó hátrányára eltérő szerződési feltétel semmis (egyoldalú kógencia).
A korábbi Ptk. a betétszerződés intézményével tulajdonképpen a bankszámlaszerződés intézményének quazi kiegészítéseként és igen kurtán foglalkozott. Akkor került egy Ptk. módosítás kapcsán intézményesítésre, amikor megszűnt az a tilalom, hogy a gazdálkodó szervezetek banknál elhelyezett pénzeik után, mivel pénzeiket kötelesek voltak bankszámlán elhelyezni és tartani is, nem kaphattak kamatot. És amikor arra is rájöttek, hogy a szóban forgó gazdálkodók - a bank tervezési szempontjainak is jobban megfelelően - pénzeiket akkor fogják hosszabban a banknál tartani, ha kamatot kapnak, ennek lehetővé tétele érdekében hozták létre a betétszerződés intézményét. Ez a kölcsönös érdek pedig csak akkor kerülhetett előtérbe, ha a pénz lekötésre is kerül. Így lett a betétszerződés a bankszámlán kötelezően tartandó pénzeszközök lekötésére szolgáló változat. Ebből adódóan a betétszerződés intézménye nem is ismerte el a "látra szóló" betét létezését, vagyis ha a pénz tulajdonosa (korábban inkább csak kezelője) nem kívánta pénzét lekötni, de kamathoz hozzá szeretett volna jutni, kénytelen volt az ehhez hasonló konstrukciót, a takarékbetétet választani. (Gazdálkodó szervek csak addig, amíg a takarékbetéti formát számukra meg nem szüntették!) Az új Ptk. - korábbinál alig kevésbé kurta - következőkben ismertetendő szövegéből elsőként az a következtetés vonható le, kifejezett deklarálás nélkül is, hogy a látra szóló betétszerződési megoldás legalizálásra került.
"Betétszerződés alapján a hitelintézet köteles a szerződő fél (betétes) által átadott pénzt a szerződés szerinti időpontban (lejáratkor) visszafizetni. A betétszerződés csak írásban érvényes.
A hitelintézet a szerződés szerinti időpontban a szerződésben meghatározott mértékű kamatot köteles fizetni a szerződő fél (betétes) részére.
Határozott időre kötött betétszerződés esetén a hitelintézet a lejáratot megelőzően felmondásra vagy előtörlesztésre nem jogosult."
Valójában lehetett volna a látra szóló változat biztosításának határozottabb formáját is megtalálni, ugyanis csak az idézett utolsó mondatból, és csak "a contrario" , következik az, hogyha a határozott időre kötött betétszerződésre külön szabály van, akkor lennie kell - " elismerten" - határozatlan idejűnek (látra szólónak) is.
Ezek után a törvény szövegéből mindenekelőtt azt érdemes kiemelni, hogy a betétszerződés esetében is kivételt tesz azon általános törekvés alól, hogy az egyes szerződéstípusokat ne az azokat megkötő személyek, hanem a szerződéseken alapuló jogviszonyok jellegzetes tartalma (tehát a felek által teljesítendő szolgáltatások meghatározása) alapján szabályozza. A betétszerződés esetében - a törvényi indokolás szerint - olyan szerződéstípusról van szó, amelynél az egyik oldalon fogalmilag csak hitelintézet szerepelhet félként, így félrevezető lett volna a bank helyett annak az ügyletben elfoglalt pozíciója alapján az általánosabb "adós" megjelöléshez ragaszkodni. Mindez mit sem változtat azon az indokolásban rögzített tényen, hogy a bank, mint a betétes adósa szerepel a betétszerződésen alapuló jogviszonyban. Itt kell visszatérni a bevezetőben már jelzett megjegyzéshez, hogy mindez nincs összhangban a valósággal, ami alatt nemcsak a gyakorlatot, hanem a hatályos, Ptk.-n kívüli törvényi szintű szabályozást is érteni kell. A Hpt. ugyanis a betét fogalomköréhez kapcsolódó pénzügyi szolgáltatás fogalmát a következőképpen határozza meg:
"Betét: a Ptk. szerinti betétszerződés vagy takarékbetét-szerződés alapján fennálló tartozás, ideértve a bankszámlaszerződés alapján fennálló pozitív számlaegyenleget is. Betét és más, a nyilvánosságtól származó visszafizetendő pénzeszköz gyűjtése: pénzeszközök egyedileg előre meg nem határozott személyektől történő gyűjtése oly módon, hogy azzal a betétgyűjtő tulajdonosként rendelkezhet, de köteles azt - kamattal, más előny biztosításával vagy anélkül - visszafizetni. Szövetkezet esetében a tagi kölcsön elfogadása is betétgyűjtésnek minősül, ha annak mértéke meghaladja a szövetkezetekre vonatkozó törvényben meghatározott korlátot. Nem minősül visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól történő gyűjtésének a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel és korlátokkal történő, hitelviszonyt megtestesítő értékpapír kibocsátás és a pénzforgalmi intézmény által átvett pénzeszköz fizetési számlán történő nyilvántartása."
Következésképpen vagy azt kell megállapítani, hogy az új Ptk. - ellentétben az ebben a vonatkozásban legautentikusabbnak számító jogszabállyal - betétnek csak a banknál elhelyezett pénzt ismeri el, vagy téved atekintetben, hogy csak a banki betét ismerhető el "betét"-nek. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az új Ptk. betétszerződési jogintézménye "nem lehet keretszerződése" a banki betéthez hasonló egyéb létező változatoknak, ami kívánatosnak semmiképpen sem mondható. Egyébként az imént jelzettek többé-kevésbé a takarékbetét-szerződésre is vonatkoztathatóak.
A hétköznapi gondolkodásban, ha hitelezésre gondolunk, akkor a bankra nem mint adósra, hanem mint hitelnyújtóra gondolunk. A tényleges helyzet azonban az, hogy a bank és ügyfele közötti legalapvetőbb jogviszonyban a betétes pénztulajdonosból a bank hitelezőjévé válik. A betétesnek a befizetett pénzre való dologi jogi igénye megszűnik, ezzel együtt megszűnik a dolog tulajdonához kapcsolódó kockázata, és ennek a helyébe lép egy feltétlen fizetési kötelezettség a bank részéről, amelyhez hitelezői típusú kockázat kapcsolódik. A betétszerződés tárgya pénz, a betét elhelyezője pénzének a hitelintézet részére való átadásával elveszíti a betett pénz feletti tulajdonjogát, és annak helyébe a bankkal szemben egy kötelmi jellegű hitelezői követelés lép. Betéti szerződés esetén pedig a feleknek nem célja a pénz tulajdonjogának átruházása, hanem csupán az ügylet szükségképpeni, a pénz helyettesíthető dolog jellegéből fakadó velejárója. A betétes célja, hogy átmeneti időre a bank őrizetére bízza a pénzét, akár biztonsági, akár haszonszerzési vagy más célból.
A betétszerződés sok hasonlóságot mutat a kölcsönszerződéssel, valamint a rendhagyó letéttel. A kölcsönhöz képest a Ptk. szerinti legfontosabb különbség az, hogy betétszerződés tárgya kizárólag pénz lehet, és hogy egyik oldalon - ezúttal az adósi pozícióban - szükségképpen egy hitelintézet (bank) áll. A Ptk. szerinti betét tehát egy olyan hitelviszony, amelyben a bank az adós, az ügyfél (betétes) pedig a hitelező. További eltérés a kölcsönszerződéshez képest, hogy az adós (bank) fizetési kötelezettsége csak a betevő kifejezett rendelkezése alapján válik esedékessé. Ebből az is következik, hogy amennyiben a felek a betét összegének lekötésében állapodnak meg, a bank - a pénztartozás teljesítésére vonatkozó általános szabálytól eltérően - nem köteles lejáratkor a betétest felkeresni és tartozását megfizetni. A bank így nem esik késedelembe, ha a betét időtartama lejár, de a betétes nem jelentkezik a pénzért, ilyenkor a lekötött betét - eltérő szerződési kikötés hiányában - átalakul látra szólóvá. Ez a bármikor érvényesíthető visszakövetelési jog alapvetően ellentétes a kölcsönszerződés lényegével. A kölcsönszerződésekhez való hasonlóság leginkább a pénzösszeg tulajdonba adásában, valamint a kamatfizetési kötelezettségben érhető tetten.
A betét jogi tartalmát tekintve ugyanakkor a rendhagyó letét speciális esetének is tekinthető. A banki tevékenység lényege, hogy a bank a nála elhelyezett betéteket a sajátjával együtt sajátjaként használja. Ez a használat - a pénz természetéből következően - szükségszerűen tulajdonátruházást jelent (mint ahogy a kölcsön is tulajdon átruházás), ami csak akkor lehetséges, ha maga a bank is tulajdonjogot szerez. A bank nem letéteményes, hanem adós, pusztán kötelmi kötelezettsége áll fenn a betétesek részére meghatározott összeget fizetni. A bank adósi pozíciójából következik, hogy nem terheli a betétesekkel szemben sem őrzési, sem gondossági, sem pedig elszámolási kötelezettség. A prudens gazdálkodás éppen ezért a banknak nem az ügyfelekkel szembeni polgári jogi kötelezettsége, hanem a kógens pénzügyi jogi szabályoknak való megfelelés, amelynek hiánya a működési engedély megvonásához vezethet. A betét különböző megjelenési formáit az új Ptk. nem kívánta szabályozni. Nincs akadály a betét betétszámlára való befizetésének sem, de számlakapcsolat hiányában betétokirat kiadása is szóba jöhet, vagy akár takarékbélyeg formájában is megjelenhet. Egyébként - amire a bankszámlaszerződés kapcsán érdemes visszatérni - az új Ptk. ebben a fejezetben még a következőket is rögzíti:
"A bankszámla-tulajdonos bankszámlán nyilvántartott követelésére a betétszerződésre vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni."
Az új Ptk. 2007-ben, első alkalommal vitára bocsátott tervezetében - nagyon is helyeselhetően - megszüntette a valójában azonos tárgyú, azonos szolgáltatás jellegű kétféle elnevezésű jogintézmény: a betét és takarékbetét elkülönített szabályozását és összevonta mindkettőt, mint "betétszerződést". Ez tartalmilag is helyes volt és megfelelt annak a már akkor is kinyilvánított koncepciónak, hogy a szolgáltatás jellege és nem az alanyok különbözősége alapján kell az egyes szerződési típusokat csoportba sorolni. Teljesen érthetetlen számomra, hogy ha a törvényalkotó ezt a koncepciót változatlanul fenntartotta, miért kellett a korábbi Ptk. szerinti kettős szabályozáshoz visszatérni. Különösen azt követően, hogy a korábbi Ptk.-nál még létező egyetlen különbséget (a betétszerződés csak látra szólhatóságát) megszüntették. A szerződés tárgya, a szolgáltatás jellege szempontjából ugyanis a mostani betétszerződés és a takarékbetét-szerződés között meghatározó különbség nincs. Az ugyanis nem a konstrukció lényegét érinti, hogy a takarékbetét esetében kamat helyett kamatból képzett nyeremény kifizetésére is lehet szerződni, mint ahogy például a helyettesíthető dolgok kölcsöne jellegén sem változtathat az, hogy az adósnak kamat helyett más szolgáltatási kötelezettsége is lehet.
Az sem képezhette volna az összevonás akadályát, hogy egyes esetekre (természetes személyek betétesi alanyiságára) külön jogok is biztosításra kerüljenek. (Elévülés kizárása, elhalálozás esetére való kedvezményezett jelölés stb.) Ezek közül egyesek értelemszerűen csak a természetes személyeket illethetik meg, mások tekintetében pedig - ha ehhez nemzetgazdasági érdek fűződik - ugyanazokat a jogosultságokat lehetett volna is biztosítani. Önmagában érthetetlen az is, hogy a takarékbetéti forma miért csak természetes személyek esetében lehet megengedett. Különösen azok után, hogy a takarékbetéti konstrukciónál időközben megszűnt a "bemutatóra szóló" forma, ami esetleg jogi személyek pénzelhelyezési változatánál jelenthetett volna problémát.
Az a rendelkezés pedig, miszerint: "takarékbetét-szerződés szabályait alkalmazni kell természetes személyek által bankszámlaszerződés keretében elhelyezett pénzeszközökre is" még kevésbé teheti indokolttá a két konstrukció formai eltérések miatti elválasztását. A betétszerződés formai alapon ugyanis bankszámlaszerződés keretei közötti, a lekötött részre elkülönített bankszámlán tartást jelent. Vagy hasonlóképpen, ha csak lekötési célból kerül sor a pénz bankszámlán történő megjelenítésére.
Az új Ptk. - kisebb és érdeminek alig nevezhető módosításokkal - fenntartotta a bankszámlaszerződésnek a korábbi Ptk. szerinti szabályozását. Az új törvény összesen hat sort szentel ennek az egyik legnagyobb jelentőségű intézménynek a szabályozására. Nevezetesen a következőket:
"Bankszámlaszerződés alapján a hitelintézet arra vállal kötelezettséget, hogy az erre a célra nyitott bankszámlán a vele szerződő fél (számlatulajdonos) rendelkezésére álló pénzeszközöket kezeli, nyilvántartja, és azok terhére a fizetési megbízásokat teljesíti. A bankszámlaszerződés csak írásban érvényes. A bankszámlán rendelkezésre álló betét vagy a hitelintézet által nyújtott hitelösszeg kimerülése a bankszámlaszerződést nem szünteti meg."
Mielőtt a törvényszöveg elemzésére kerülne sor, azt kell megjegyezni, hogy a 2009. évi CXX. törvény imént bemutatott rendelkezései homlokegyenest állnak ellentétben azzal a törvényszöveg javaslattal, amelyet 2007-ben először bocsátottak vitára. Az a javaslati szöveg olyan mértékig volt rossz, elfogadhatatlan koncepción alapuló, hogy ahhoz képest az eredeti Ptk. szöveghez való visszatérés is előnyösnek tekinthető.
A 2007-es tervezet a bankszámlaszerződés intézményét egy a valóságban elképzelhetetlen "folyószámla-szerződési" konstrukció "alá rendelte", és bár önálló szerződési típusként, de annak egyfajta alváltozataként akarta szabályozni a bankszámlaszerződést. Az akkori javaslat készítői aligha lehettek tisztában a folyószámla-szerződés és a bankszámlaszerződés fogalmával, illetőleg azzal a különbséggel, amely a két intézmény között fennáll. Nevezetesen még az alapokkal sem, vagyis azzal sem, hogy a folyószámla-szerződés háromalanyú: két bankon kívüli, egymással közös elszámolás tárgyában megállapodó félből és a harmadiknak számító félből, a bankból tevődik össze, amikor is a bank, mint szerződő fél vállalja a két kívülálló számlájának vezetését és a közöttük történő kölcsönös elszámolások lebonyolítását. A bankszámlaszerződés ezzel szemben kétalanyú: egyik fél a bank, a másik pedig az, aki azzal bízza meg a számlavezető bankot, hogy nyisson a nevén számlát, az azon rendelkezésre álló pénzeszközöket kezelje, és a számlán lévő pénzeszközök terhére teljesítse a fizetési megbízásokat.
Az új Ptk. ezt a tervezetbeli fejetetejére állítottságot akként oldotta meg, hogy a két, az eredeti tervezetben teljesen összekeveredett komplexumból egyet csinált, mégpedig oly módon, hogy az egyiket, a folyószámla-szerződés intézményét gyökerestől kiirtotta, és sterilen csupán a valóban bankszámlaszerződésnek minősülő szerződési típust intézményesítette. Más, nem szorosan ehhez a fejezethez tartozó kérdés, hogy valóban nincs-e szükség jelen körülményeink között a folyószámla-szerződés intézményesítésére, vagy csak így akartak "kimászni" a tervezet készítői által létesített "gödörből". Mint ahogy az is más kérdés, hogy a jelenlegi, imént ismertetett bankszámlaszerződés intézményét érintő rendelkezések korszerűek-e, megfelelőek-e stb. Ez utóbbi kérdésre megpróbálok ehelyütt válaszolni.
Azzal kezdem, hogy a törvény szerint ez a szerződési típus is kizárólagos bankügyletként nyert szabályozást, mégpedig bizonyára abból kiindulva, hogy bankszámlaszerződést fogalmi alapon is csak bank vezethet. Formai megközelítéssel ez persze igaz, hisz nem bank "bankszámlaszerződést" nyilvánvalóan nem vezethet. Csakhogy éppen ennek a törvénynek alapvető célkitűzése, hogy meghatározó, az alanyi körtől függetlenítve, a szolgáltatás tárgya kell hogy legyen. Vagyis azt kell mindenekelőtt eldönteni, hogy a törvényszöveg szerinti szerződési tárgy valójában mi is. Azt hiszem ilyen megközelítés esetén elnevezésétől elvonatkoztatva, tartalmilag ez a szerződési típus "pénzforgalmi szerződés". (Később még visszatérek arra, hogy a törvényalkotó, illetve az indokolását készítői némileg összemossák ezt a változatot a betétszerződéssel!)
Ha feltételezésem megállja a helyét, akkor sem kizárt a törvényi megoldásnak helyessége, de csakis abban az esetben, ha pénzforgalmi számlát valóban csak bank vezethet. Nézzük azonban a valóságot, a Ptk.-n kívüli hatályos jogi szabályokat. Bizonyára elegendő, ha csak példálódzóan idézek belőlük:
A pénzforgalomról szóló 2009. évi LXXXV. törvény szerint: "...e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni a Magyar Köztársaság területén nyújtott pénzforgalmi szolgáltatásra.
E törvény rendelkezései a Magyar Nemzeti Bankra kizárólag a monetáris politika megvalósításán, valamint a kincstári egységes számla vezetésén kívül végzett pénzforgalmi szolgáltatása tekintetében terjednek ki. A Magyar Nemzeti Bank által vezetett a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2001. évi LVIII. törvényben meghatározott pénzforgalmi számla tekintetében e törvénynek kizárólag a hatósági átutalás és az átutalási végzés alapján történő átutalás lebonyolítására vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A kincstár által az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvényben meghatározott kincstári körben végzett pénzforgalmi szolgáltatása tekintetében e törvénynek kizárólag a hatósági átutalás és az átutalási végzés alapján történő átutalás lebonyolítására vonatkozó szabályait kell alkalmazni."
A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXX. törvény rendelkezései közül néhány részidézet:
"E törvény rendelkezései nem terjednek ki: ...a Posta Elszámoló Központot működtető intézmény által végzett pénzforgalmi szolgáltatási tevékenységre azzal, hogy ahol e rendelkezések pénzforgalmi intézményt említenek, azon a Posta Elszámoló Központot működtető intézményt is érteni kell";
"…az államháztartásról szóló törvényben meghatározott kincstári körbe tartozókon kívüli személyek és szervezetek számára végzett pénzforgalmi szolgáltatási tevékenység tekintetében a kincstárra is kiterjed azzal, hogy ahol e rendelkezések pénzforgalmi intézményt említenek, azon a kincstárt is érteni kell";
"...a … pont szerinti pénzügyi szolgáltatási tevékenység engedélyezési eljárásában - a működési terv vonatkozásában és a pénzforgalmi szolgáltatás lebonyolításával kapcsolatos kérdésekben - az MNB szakhatóságként vesz részt",
…Az Európai Unió másik tagállamában székhellyel rendelkező ...pénzforgalmi szerv pénzforgalmi szolgáltatása, valamint pénzforgalmi szolgáltatásához kapcsolódó hitel- és pénzkölcsön nyújtása tekintetében az Európai Unió másik tagállamában székhellyel rendelkező szabályok vonatkoznak...;
...engedélyt nem kell beszerezni az Európai Unió másik tagállamában székhellyel rendelkező pénzügyi vállalkozás pénzforgalmi szolgáltatása, valamint pénzforgalmi szolgáltatásához kapcsolódó hitel- és pénzkölcsön nyújtása tekintetében...;
…nem vonatkozik… a pénzforgalmi intézmény által átvett pénzeszköz fizetési számlán történő nyilvántartására… szerinti szabály;
...Pénzforgalmi intézmény az a vállalkozás, amely a Hpt.-ben foglaltaknak megfelelően engedéllyel rendelkezik a pénzforgalmi szolgáltatási tevékenység végzésére; pénzforgalmi intézmény az általa végzett pénzforgalmi szolgáltatáshoz kapcsolódóan engedélyt kaphat meghatározott letéti szolgáltatási, valamint fizetési rendszer működtetése tevékenység végzésére;
...pontban meghatározottakon kívül a pénzforgalmi intézmény az általa végzett pénzforgalmi szolgáltatáshoz kapcsolódóan jogosult a pénzforgalmi szolgáltatás működtetésével összefüggő és egyéb, szorosan kapcsolódó kiegészítő szolgáltatások nyújtására, ideértve a fizetési műveletek teljesítésének biztosítását, a fizetési művelet tárgyát képező pénz átváltását, valamint az adatok tárolását és feldolgozását is;
…pénzforgalmi intézmény... egyéb szolgáltatása - törvény eltérő rendelkezése hiányában - kizárólag a pénzforgalmi intézmény saját pénzeszközeiből és kizárólag valamely fizetési művelet teljesítéséhez kapcsolódhat, és nem nyújthat szolgáltatást a pénzforgalmi intézmény által fizetési művelet teljesítése céljából átvett vagy tartott pénzeszközből." Stb. stb.
Az ötletszerű felsorolási sokaságból is nyilvánvalóan megállapítható az, hogy a bankon kívül számos más intézmény is vezethet, és vezet is pénzforgalmi számlát, sőt végezhet olyan tevékenységeket is, amit az új Ptk. ugyancsak a banki alanyisággal igyekszik kizárólagos összefüggésbe hozni. Vagyis az új Ptk. szabálya tévedésen vagy ismerethiányon alapszik.
A továbbiakban a már idézett törvényi szöveg, illetve a hozzá fűzött indokolás kapcsán a következőket érdemes még kiemelni:
Az indokolás szerint pénz "bankszámlára" való befizetése alapvető jellegzetességét tekintve ugyanolyan betét jellegű jogviszonyt keletkeztet, mint a betétszerződés alapján való befizetés. A bank tehát ezeket a pénzeket nem pusztán használja, hanem tulajdonosként rendelkezik azokkal. Először is a kettő között nincs szoros összefüggés, tulajdonossá válásáról akkor is rendelkezhetne a törvény, ha a számlatulajdonos nem betétként fizeti a pénzeszközt a bankszámlára. Másodszor és ez a fontosabb: a befizetés alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a számlavezető rendelkezzen olyan pénzeszközökkel, amelyek fedezik azokat a kiadásokat, amelyeket a számlatulajdonos helyett és érdekében kell a számlavezetőnek a számlaszerződés szerint kifizetnie.
Az igaz, hogy sokszor és sokan a pénzforgalmi jellegű számlát használják fel arra is, hogy azon elkülönített kezelésre kerülően megtakarításokat is elhelyezzenek, ha éppen nincs, vagy a számlavezetőnél nincs a számlatulajdonosnak kifejezetten betétszámlája. Ehhez azonban elegendő volna az a betétszerződés változatához beépített törvényi szöveg, miszerint: "A bankszámla-tulajdonos bankszámlán nyilvántartott követelésére a betétszerződésekre vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni." Persze még inkább megfelelő lenne ez az idézett rendelkezés, ha a bankszámlán ilyen célra való elkülönítettségre vonatkoztatná megállapítását.
A törvényi indokolás talán éppen a most érintett témához leginkább közelálló megállapítása pedig a következő: a bankszámla általánosságban a bank által vezetett ügyfélszámla, amely a bank és az ügyfél közötti tartozások és követelések valamint az ezekben beállott változások nyilvántartására szolgál. Ezen belül a szűkebb értelemben vett bankszámla azt mutatja, hogy a látra szóló betétként, elsősorban a pénzforgalom lebonyolítására a bankhoz befizetett és a bank által tulajdonul megszerzett pénzek ellenében a banknak mekkora tartozása áll fenn az ügyféllel szemben. A bankszámla egyenlege azt a követelést mutatja, amely az ügyfelet (nem lekötött) betéti jogviszonyból fakadóan a bankkal szemben megilleti. E követelés elsődleges rendeltetése, hogy fedezetül szolgál a számlajogosult által adott fizetési megbízások teljesítéséhez. A bankszámlán levő betét sajátossága csupán az, hogy nem lekötött, hanem látra szóló, és elsődleges rendeltetése nem a megtakarítás, hanem az, hogy a számlajogosult fizetéseihez fedezetet biztosítson, ilyen módon lesz alkalmas a számlajogosult pénzforgalmának lebonyolítására. A pénzforgalom tényleges lebonyolításának hiánya azonban nem szünteti meg a számla bankszámla jellegét. Elégséges, ha a pénzforgalom lebonyolításának lehetősége fennáll.
Helyesen értékelve az imént ismertetett hivatalos indokolási szöveget, az mindenképpen leszűrhető belőle, hogy a bankszámlaszerződés Ptk.-ban intézményesített változata elsődlegesen pénzforgalmi célokat kell, hogy szolgáljon. Ezért helyesebb lenne elnevezésében is ezt kifejezésre juttatni. Minthogy az előbbiekben azt már egyértelművé tettem, hogy a pénzforgalmi számla vezetése nem bankmonopólium, sőt a gyakorlatban sem az, így sokkal jobban beilleszthető volna az új törvény alapkoncepciójába is, ha ezt a változatot egyszerűen "pénzforgalmi számlának" neveznék, ami elvileg bármely számlavezető számára keretszerződésül is szolgálhatna.
Ami pedig a törvényi indokolásból idézettek másik "részét" illeti, vagyis a "betét" jelleg kidomborítását, hogy mit és miért kell a bankszámlán lévő pénzekből látra szólónak tekinteni stb., legalábbis vitathatónak tartok, és ebből adódik az a már említett kifogásom is, hogy az új törvény kissé összemossa a betétszerződés és a bankszámlaszerződés intézményét.
Különösen akkor válhat relevánssá megállapításom, ha elfogadásra találna felvetésem és a konstrukció nem szűkítené le a szóban forgó intézményt a bank számlavezetésére. Ez esetben ugyanis semmiképpen nem lehetne feltétlen a betétszerződés és a pénzforgalmi szerződés "egymásba kapcsolódása", mivel korántsem valamennyi pénzforgalmi számla vezetésére felhatalmazott szervezet lehet jogosult takarékossági célokat szolgáló betétek elfogadására. Ha adott esetben a két különféle szolgáltatást nyújtó szerződő fél bank, akkor természetesen ennek sem lehetne akadálya. Mindenesetre a bevezetőben idézett törvényszövegből el kellene hagyni " a betétre és a hitelintézet által nyújtott hitelösszegre" vonatkozó, ettől függetlenül sem szerencsés kitételt, és a rendelkezést egyszerűen akként kellene megfogalmazni, hogy "A pénzforgalmi számlán rendelkezésre álló pénzösszeg kimerülése a számlaszerződést nem szünteti meg."
A pénzforgalmi számlák - legyen nevük a törvény szerinti bankszámla, vagy a javasolt pénzforgalmi számla - kapcsolata a pénzforgalmi rendszer Ptk.-n kívüli szabályozásával alig vitatható. Ezekből a most már ugyancsak törvényi szinten megfogalmazott pénzforgalmi rendelkezésekből az is nyilvánvaló, hogy a pénzforgalmi számlákon lévő pénzeszközök felett nem kizárólagos a számlatulajdonos rendelkezési jogosultsága, még akkor sem, ha nem jogszabályon alapul a számlatulajdonos számlanyitási kötelezettsége. Természetesen nem a polgári jog feladata a számlavezető kógens jogszabályokban megállapított, és a számlatulajdonos akaratától függetlenül is teljesítendő feladatainak körülírása, de az sem helyeselhető, ha a polgári jogi megfogalmazásból arra is lehet következtetni, hogy a számlatulajdonosé a korlátlan rendelkezési jog a számlán lévő pénzösszegek felett. Jóllehet abból a Ptk. szerinti megfogalmazási kitételből, miszerint a számlavezető a számlatulajdonos "fizetési megbízásait teljesíti", inkább a számlatulajdonos teljes körű "hatalmára" lehet következtetni. Ezért ennek átfogalmazása is kívánatos lenne.
Ugyancsak indokolatlannak, vagy legalábbis elferdítettnek tartom azt a törvényi indokolási kitételt, miszerint a bankszámla-jogviszony rendeltetését jelentő fizetési megbízások megfelelő teljesítésének alapja az ügyfél bankszámláján nyilvántartott látra szóló betétkövetelése. Ez ugyancsak a betétjelleg indokolatlan túlhangsúlyozása. Szintén nehéz egyetérteni azzal, hogy a bankszámlaszerződés megkötése csupán jelzi a számlajogosultnak, hogy a bank készen áll a bankszámlához kapcsolódó szerződések megkötésére. A bankszámlaszerződés ugyanis az indokolás szerint nem tartalmaz megállapodást a végleges szerződés lényeges kérdéseiben. Szerintem a szerződés megkötése így önmagában elegendő ahhoz, hogy a számlatulajdonos - akár a szerződés megkötésekor, akár később - bármiféle további szerződés kötése nélkül megbízásokat adhasson számlavezetőjének különféle fizetések teljesítésére.
Az új Ptk. hitelviszonyokat érintő megoldásairól alkotott véleményem lényege minden bizonnyal kiderült az egyes szerződési típusok bemutatásához fűzött megjegyzéseimből is. Ez azonban még nem alkothat teljes képet arról, hogy mi a meglátásom a törvényalkotó e téren végzett munkájáról. Különösen arra nem terjedhet ki, ami nem csak az intézményesítésre került változatokhoz kapcsolódik. Ezért tartom szükségesnek az egyes konstrukciók bírálatán is túlterjeszkedő általános véleményem - summázott - megismertetését is.
a) Az első, legáltalánosabb jellegű megállapításom szubjektív. Hosszú ideje a legkülönfélébb fórumokon, többek között ebben a folyóiratban is szorgalmazom, hogy a Ptk. bank- és hitelügyekkel foglalkozó része már nem tükrözi a jelenlegi elvárásokat, ezért korszerűsítésre szorul és az új gazdasági viszonyok hitelkapcsolatokat érintő, új társadalmi viszonyai megkövetelte konstrukcióit is indokolt lenne az új törvénybe beépíteni.
Felvetésem a törvény alkotói körében nem talált visszhangra. A végre újra kodifikált törvény alapvetően semmi olyan változtatást nem hajtott végre, amelyet alapvetőnek, vagy akár csak lényegesnek lehetne tekinteni, sőt ezt a területet érintően, új szabályok beépítését is szükségtelennek tartotta, és kisebb anomáliák helyretétele mellett változatlanul hagyta a korábbi Ptk. szerintem elavult szabályait. Az alkotók úgy vélték, és az indokolásban ki is nyilvánították, hogy a Ptk. "bank- és hitelviszonyok" fejezetében megfogalmazott szerződési típusok beváltnak tekinthetők és ezért alapvető változtatásra nincs is szükség.
b) Új, az új viszonyok megkövetelte konstrukcióként a törvényalkotó a "bank- és hitelviszonyok" helyett új címet: "pénz- és hitelviszonyok" elnevezést kapó részbe mindössze két új szerződési intézményt (lízing- és faktoringszerződés) helyezett el, téves koncepció alapulvételével, abból kiindulva, hogy azoknak a pénz- és hitelviszonyok között van a helye.
c) A valóban hitelviszonyokat megtestesítő konstrukciók körében szabályozott szerződési típusok egyetlen változata sem fejezi ki teljes körűen a jelenlegi gazdasági viszonyok követelményeit, azok korszerűnek így aligha tekinthetők.
d) Különösen hiányolhatóak azok a hitelviszonyt megtestesítő változatok, amelyek gazdasági hatásukat tekintve befolyásoló jellegűeknek tekinthetők a mai gazdasági helyzetben, és azok, amelyeknek nemzetgazdasági viszonylatban, pénzügyi hatásukban meghatározó szerepük lehet. Gondolok mindenekelőtt azokra a speciális hitelváltozatokra, amelyeknek monetáris politikai befolyásoló szerepük van. Főként a refinanszírozási hitelre és a refinanszírozási kölcsönre, és azokra, amelyek pénzügyi volumenük és igen széles körű elterjedésűk miatt indokolnának intézményesítést. Például a kötvényre, különféle befektetési jegyekre, speciális finanszírozási eszközökre stb. Az pedig, hogy a számításba jövő változatokat más jogágba (főleg a pénzügyi jog ágazatába) tartozó normák szabályozzák, nem képezheti akadályát annak, hogy polgári jogi köntöst, keretet is kapjanak. Ilyen alapon a betéteket, számlaviszonyokat sem kellene a Ptk.-ban szabályozni.
e) Az amúgy is kevés szerződési típust intézményesítő korábbi Ptk. "bank- és hitelviszonyok" fejezetéből, az új törvény - bővítés helyett - még egy szerződési konstrukciót el is hagyott. Nevezetesen a folyószámla-szerződés intézményét. Igaz, tömeges előfordulása az utóbbi időben már nem volt. Hazánkban akkor élte "virágkorát", amikor a banki monopóliumok tiltották a bankon kívüli gazdálkodó szervezetek egymásnak való kölcsönnyújtási tevékenységét, amire a gazdasági kapcsolatok jobbá tétele érdekében szükség lehetett volna. Ekkor alkalmazták tömeges méretekben a folyószámla-szerződés intézményét, mivel az legális lehetőséget biztosított a gazdálkodó szervek számára hosszabb-rövidebb idejű, tartalmilag hitelviszonyt jelentő, kölcsönnyújtást helyettesíteni alkalmas, fizetési kötelezettségek elhalasztására. Ez mára, sőt már a ’70-es évek végére megszűnt szempontnak lenni. Ugyanakkor ez a konstrukció a tőkés bankviszonyok egyik legelterjedtebb számlaviszonyát testesíti meg, és nagyon is feltételezhető, hogy fizetési kultúránk fejlődésével ez is előtérbe kerülhetne. Miért is kérdéses elhagyásának helyessége.
f) Az pedig, hogy az új hiteljogviszonyok fejezetében szabályozott konstrukciók száma változatlanul 6 maradt, tulajdonképpen a szerződéses típusok számának csökkenését jelenti, mivel a hatos számban benne foglaltatott, önálló típust nyert "fogyasztói kölcsön" valójában nem az, sajátosságait tekintve a "kölcsönszerződés " intézményének szerves része.
g) Mint "szarvas hiba", talán az összegezésben is kiemelésre indokolt a betétszerződés és a takarékbetét-szerződés elkülönített szabályozása. Ennek a teljes értelmetlenségnek érzékeltetése kedvéért, a már kifejtetteken kívül azt is megemlítem, hogy a törvényi indokolás szerint betétszerződés esetén a számlán való megtakarítás célját szolgáló megjelenítésen kívül az is elképzelhető, hogy a bank - többek között - takarékbélyeget is kiszolgáltathat ügyfelének követelése igazolására. Az azonban, ha ennél a sokkal beváltabb, pontosabb képet mutató, a takarékbetétekről szóló külön jogszabályban körülírt betétkönyvet szolgáltatna ki a bank a betétszámlán meglévő ügyféli betétkövetelésről, az már a másik konstrukcióhoz tartozó takarékbetét-szerződés feltételeibe férhetne csak bele.
h) A bankszámlaszerződés intézményével kapcsolatban ugyancsak az összefoglaló részben érdemes még egy - tulajdonképpen a hiányosságok témaköréhez tartozó - kiegészítő megjegyzést is tenni. Nevezetesen azt, hogy a pénzforgalom lebonyolításánál nélkülözhetetlen különféle fizetési megbízások polgári jogi általános szabályait, vagy nevezhetjük úgy is, hogy keretszabályait is indokolt volna Ptk. szinten is intézményesíteni. Különösen azért, mert a törvényalkotó, miként erre már utaltam, ezeket a fizetési megbízásokat tekinti a bankszámlaszerződés nélkülözhetetlen és önálló kiegészítő szerződéseinek, amelyeket a szerződő felek többnyire az alapszerződés megkötését követő időszakban kötnek.
i) Az előbbi alpontban jelzetteknél sokkal jentősebbnek tartom azt a törvényi hiányosságot, ami leginkább a hitel-, illetve kölcsönszerződések témakörébe vág, és ami az egyoldalú szerződésmódosítás lehetővé tételével függ össze. Nevezetesen azt hiányolom - igaz nem a polgári jog feladata lenne elsődlegesen -, hogy az új gazdasági viszonyok áttételes következményeiként megjelenő problémákhoz nem nyújt kellő segítséget. (Kivételt képez a nemzetközi kötelezettségekből fakadó fogyasztóvédelmi előírások Ptk.-ba beépítése.) Idetartozóan gondolok például arra az egyik jelentős társadalmi problémára, amely a hitelezők - természetesen alapvetően a bankok - "hatalmi" helyzete és a nekik kiszolgáltatott adósok viszonylatában jelent társadalmi szintű feszültségeket. Ezért - többek között - olyan rendelkezések beépítését tartanám kívánatosnak, amelyek - kivételesen - kógens módon rögzítenék az egyoldalú szerződésmódosítás joga kiköthetőségének feltételeit, mégpedig olyan feltételeket, amelyek valóban alkalmasak lehetnének a hatalmi pozícióban lévő hitelezők joggal való visszaélése lehetőségének kizárására.
j) Az összegezésben ismételt kiemelést, csupán nem ismételt részletezést indokol az, hogy a hiteljogviszonyok esetében a törvényalkotó még saját koncepciójától is eltérően szabályozott, azáltal, hogy mégis csak az alanyiságot tette meghatározóvá, és ráadásul még megalapozatlanul is. Azáltal, hogy azokat a szerződéseket is "bankügyleteknek" minősítette, amelyeknek egyik alanyaként koránt sem csak a bank jöhet számításba. Lényegileg ugyanez a megállapítás vonatkozik az ezzel párhuzamosan meghatározott másik rendezési alapelvre is, vagyis éppen az e cikk tárgykörét képező "pénz- és hiteljogviszonyok" címen belül tekintett el attól, hogy valóban a szolgáltatás tárgya alapján csoportosítson, illetve annak megfelelően szabályozzon. És ez a megállapítás a "pénzvilág" körébe vont, e címen belül megjelenített szerződési változatokra, nevezetesen a faktoring- és lízingszerződésekre is vonatkozik.
k) Végső összegezésként azt vagyok kénytelen megállapítani, hogy a vizsgált területen számottevő előrelépésről nem lehet beszélni. Átdolgozás esetén, minden egyes elemét érdemes volna "bonckés" alá venni. ■
Visszaugrás
