Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Barátaim!
Örömmel vettem nagybecsű meghívásukat jogi doktorátusuk keltének jubileumára. S hálásan köszönöm, hogy az ünnepség alkalmából reám is gondolni voltak szívesek, aki most már egyetlen élő professzor tanúja vagyok egykori tanulmányi erőfeszítéseiknek. Sajnos, gondolnom sem lehetett arra, hogy ünnepi összejövetelükön személyesen részt vehessek, hiszen ismételt baleseteim nyomán évek óta nem hagyhatom el a szobát, lábtöréseim miatt járóképességem jóformán semmivé zsugorodott. Csak lélekben lehetek tehát ezen a szép napon Önök között, de ha egyéb módon mégis itt lehetek, mégis megjelenhetek Önök között, nem hagyhatom ezt a kitűnő alkalmat néhány szükségesnek vagy legalább igen hasznosnak látszó gondolat felvetésére, amelyeket Önök többé-kevésbé úgy is jól ismernek, de amelyeket fölöslegesen emlegetni soha sem lehet.
Történjék mindenekelőtt az egészségük gondozására irányuló komoly figyelmeztetésem. Mivel hogy az egészség a legnagyobb földi jó, s ki váltképpen vagy talán szinte egyedül érdemes arra, hogy megőrzéséért vagy visszaszerzéséért a komoly áldozatoktól se riadjunk vissza. Egészség nélkül nagyon árnyalt a társadalmi szerep, amelyet az élet számunkra tartogat, alig-alig, illetve sehogyan sem tölthetjük be családi és társadalmi hivatásunkat, közérdek tehát ennek az igen fontos vonatkozásnak érdeklődésünk és magatartásunk homlokterében való tartása és kezelése. Ebből az érdekből kiáltóan fontos figyelmeztetés, hogy ha nem is tudunk teljesen lemondani a dohányzásról, igyekezzünk, nagyon igyekezzünk, elszántan és következetesen igyekezzünk a legalacsonyabb fokra leszállítani, s azon rögzíteni e szerencsétlen szokás napi mértékét. A legtöbb ember, különösen a nőneműek, már el is felejtették, hogy miképpen hatalmasodott el fölöttük e szerencsétlen szenvedély, amelytől határozottan szabadulni szinte lebírhatatlanul nehéz. Ezt az egri felső kereskedelmi iskola egyébként kiváló ifjú tanárainál tapasztaltam. Közülük hárman mértéktelenül dohányoztak, s egyikük éppen ebből kifolyólag súlyos és veszedelmes műtétnek vettetvén alá, a narkózisból rövid időre felébredvén, mindjárt cigarettáért könyörgött, hogy a további kezelést elbírni képes legyen. Amikor ezt a jeles kis gárdát eltévelyedésük súlyosságára nyomatékosan figyelmeztettem, mintegy összetartóan egyértelműen azzal hárították el a beavatkozásomat, hogy a háború alatt a lövészároki szolgálatban kiirthatatlanul szervezetükbe épült a gyilkos nikotinizmus. Ezt a védekezést nem tudtam saját antinikotinista példámmal elhárítani, hiszen az első világháború egész folyamán viszonylagos kényelmű egri utcai szobám ablakából viszonylagos biztonságban szemlélhettem a harctérre induló felvirágozott és felpántlikázott menetszázadokat. Valóban, akik hivatásukból folyóan kötelességszerűen itthon maradhattunk, a legalábbis életveszélyes hősi tornából felbecsülhetetlen értékű előnyhöz jutottunk a háború borzalmaival küszködő embertársainkkal szemben, akik most már a béke biztonságában, de elgyötörten és megmételyezetten szívják és fujják a levegőbe a mérgező hatásától megfoszthatatlan dohányt. És megkérdezem, vajon a nők is, a huszon- vagy éppen tizenéves nők is véres csaták zajában szoktak-e reá e gyilkos szenvedélyre, vagy csupán az utánzás, a versenyben le nem maradás dőre vágya tenyerel reájuk immár kivédhetetlenül?
A másik veszély az alkohol. Ezzel szemben nem tudok oly határozottan küzdeni, mint a dohány ellenében. A dohányhoz ugyanis kivételesen sem nyúlok, de évtizedek során következetesen vallott és valósított antialkoholizmusomat feladva, most már évek óta iszogatom a szőlőhegy levét, s kontingensem lassan, de biztosan emelkedik, öt literről immáron hat liter körül nyelvén tartok egyelőre pihenőt. Ez a fejadag persze nem havi, heti vagy éppen napi
- 562/563 -
szükségletet fedez, hanem egyelőre egész esztendőre szól: hetenként kétszer iszom egy-egy féldeci asztali bort, de erre a nem idős szokásra, nem idős gyakorlatra visszafordíthatatlanul reá szoktam, s lemondani róla most már nehezemre esnék, méreteit egy kissé tágítani az már könnyebb lenne. 60 éves korában, vagy azon kevéssel túl erre is nagyon kell vigyáznia a férfinépnek, míg a nőket inkább az édes likőrök fogyasztásának dőre szokása fenyegeti. Vigyázat tehát, Hölgyeim és Uraim! Vigyázni tehát, s dohány és ital helyett tiszta levegő, mozgás legyen a napi fogyasztás, illetve részesedés minél kedveltebb tárgya.
Évek előtt a napi sajtó közölte egy amerikai statisztikus méla jelentését arról, hogy az új világban az autógyártás fellendülésével kapcsolatban nagyon elterjedt az infarktus, mivel az emberek, különösen az ifjabb nemzedék tagjai jórészt leszoktak a gyaloglásról, rövid távolságra is gépkocsit vesznek igénybe. Hát ez bizony ferde helyzet, amelynek során elsorvadnak az izmok, megromlik az emésztés, és egyre fokozódó veszedelem fenyegeti a bámész nyugdíjasokat, akik felette gyakran körültekintés nélkül lépnek le a nagyvárosok járdáiról, és tolakszanak a kiutazó sétájukat végző 18 éves dolgozók kocsija elébe. Ez utóbbiaknak is követendő jó példát adunk, ha rendszeresen gyaloglunk, mint ahogyan az is célirányos magatartásnak mutatkozik, ha nem csupán azt rágjuk meg, amit rágnunk kell, hanem azt is, amit megeszünk. Karosszékemből elégedetlenül látom, hogy a korszerű orvosi tudomány és egészségi közigazgatás nem törődik a túlzott sófogyasztással, valamint azzal sem, hogy az üzemi ebédre szánt rövid félórácska ne rövidíttessék tovább könnyelmű cigarettaszünettel és kartársiatlan, sokszor rosszindulatú kacarászással. És azzal sem, hogy a dolgozók egy széles rétege délben nem nyugodtan eszik, hanem kapkodva fal, és nem sétál napról napra rendszeresen legalább fél vagy háromnegyed órát, hanem legfeljebb megy valahová, ahová kötelességei vagy gondjai hívják.
Zsörtölődő, epés aggastyán lett bizony belőlem, az egykor derűs élet szemléletű pedagógusból. De hiszen nem egyedül bennem és a velem azonos vagy hozzám hasonló módon gondolkodó és érző öregekben vagyon a hiba, hanem a Zalán futásával szólva "megnehezült az idők viharos járása fölöttünk". De egy könyv címet is szívesen idézek: az első világháború idején egy lelkes ifjú politikus egy színes regényben örökítette meg az 1848-49-es évi szabadságharc után következő Zord időt, életstílusát végül is ezzel a berekesztő mondattal zárja: "Megvirrad még valaha?"
Kedves Hallgatóim! Ha netalán történetesen még egy további esztendeig is élni próbálnék, és legalább a Pécs környéki kartársak újból ide gyűlnének az egyetemi napra, és megint meginvitálnának, igaz örömmel kísérelném meg az ide eljutást, hogy együtt hirdessem Önökkel a múlt ködébe merült vigasztaló próféciát, amely szerint csakazértis a politikai poklok sötét és vigasztalannak látszó szövevénye dacára igenis, csakazértis minden bizonnyal megvirrad még valaha!
Köszönöm, hogy meghívtak és meghallgattak. Szíves baráti kézszorítással búcsúzom Önöktől és a kedves szóékszerrel: A viszontlátásra!
Kaposvár, 1991. május 20. ■
JEGYZETEK
* A Szerkesztőség köszöni Kecskés László akadémikus, egyetemi tanárnak, hogy - az egykori Óriás Nándor tanítvány - édesapjának, néhai Dr. Kecskés László ügyvédnek irathagyatékából rendelkezésünkre bocsátotta, Dr. Óriás Nándor Professzor, 105 éves korában, volt hallgatói számára írt levelét.
Visszaugrás
