1. A választottbíráskodással, mint az igazságszolgáltatás sajátos - az egymással szerződő felek felhatalmazásán alapuló - formájával szemben gyakran merülnek fel annak létjogosultságát érintő kérdések. Ezzel magyarázható, hogy a jogvita érdemi vizsgálata előtt - amennyiben erre igény van - az eljárásra kijelölt választottbírósági tanácsnak vizsgálni kell saját hatásköre fennállását,[1] és annak egyik részeként - a tárgyi feltételek körében - a jogvita jellegét. Az ilyen témában folytatott vizsgálódás eredménye lehet egyrészt a jogvita olyan minősítése, hogy az alkalmas a rendes bíróság hatáskörének kizárásával a választottbíróság általi elbírálásra. Ugyanakkor olyan döntés is születhet, mely szerint a felmerült jogvitában az elbírálás joga kizárólag az állami bíróságokat illeti meg, melyre tekintettel a választottbíróság hatásköre hiányát fogja megállapítani.
A kontinentális jogrendszerű országok gyakran választják azon megoldást, hogy akár valamely általános szempont kiemelésével, akár taxatív felsorolással szabályozzák a választottbíróság által elbírálható és el nem bírálható ügyek körét, meghúzzák a kettő közti választóvonalat. Általános szempontnak tekinthető például, ha olyan ügyről van szó, amelyet a felek maguk is egyezséggel rendezhetnének. Hasonló helyzetet és megoldást jelent, ha a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek.[2] Ez utóbbi ismérv lényege negatív oldalról megközelítve abban áll, hogy bizonyos igények érvényesülésében megnyilvánuló állami, társadalmi érdek és annak érvényre juttatása érdekében előre megállapított szabályok nem hatálytalaníthatók" egy választottbírósági megállapodással. (Ezek a kógens jog által szabályozott ügyek.)[3] Más szabályozásban a választottbíróság kiköthetőségének korlátja a közrend védelmének igényéből ered. Sajátos megoldást jelent a svájci jog, mely szerint lényegében bármilyen jogvita rendezhető választottbíróság által, melynek tárgya anyagi jellegű, vagyis pénzben kifejezhető.[4]
- 93/94 -
A common-law jog rendszerű országok viszont főleg az esetjogra támaszkodnak a választottbíróság határainak megvonásánál, és a bíróságok eseti jelleggel döntik el az "arbitrability" kérdését. Az angol jogban az uralkodó elv az, hogy bármely törvényes jogon alapuló követelés, amely alapján végrehajtható ítélet hozható, alkalmas a választottbíróság általi elbírálásra, és a polgári ügyek körén belül az egyetlen megkötés, hogy a felperes csak kártérítési igénnyel élhet, vagyis teljesítést nem követelhet.[5] Az USA-ban a választottbíráskodás korlátja szintén főleg a közrend védelmében áll. A nemzetközi kereskedelmi jog terén alkalmazott választottbíráskodással szemben azonban az USA egyre nagyobb engedékenységet mutat. A Supreme Court álláspontja szerint a nemzetközi kereskedelem terén a választottbíróságot ellenző felet terheli a bizonyítás azzal kapcsolatban, hogy a Kongresszus törvényhozása során ki akarta iktatni a választottbíráskodás lehetőségét. E kiiktatatásnak a törvény szövegéből, az előkészítési anyagokból, vagy a törvény céljából kell következnie. Az 1925-ös Szövetségi Választottbírósági törvény (a továbbiakban: Federal Arbitration Act) kifejezetten csak az emberi jogi kérdéseket zárja ki a választottbíráskodás köréből.[6]
2. Annak ellenére, hogy az ügyek fenti szempontból történő csoportosítására láthatóan nem született egységes megoldás,[7] általános érvénnyel elmondható, hogy lényegében valamennyi szabályozás mögött kétféle megfontolás áll:
a) A jogvita mikénti eldöntéséhez fűződő közérdek érvényesítése. A közrend érvényesülésének feltétlen biztosítása iránti igény azon területeken jelentkezik, ahol az államnak fontos politikái vannak, illetve a döntés által kívülálló harmadik személyek, illetve a társadalom olyan mértékben érintett, hogy az állam elengedhetetlennek tartja saját döntését.
b) A jogvitában álló egyik fél fokozott védelmének biztosítása, ami tulajdonképpen a közérdek szűkebb körben való érvényesüléseként fogható fel.[8]
A fent említett területeket - amelyek terén tehát nem megengedett a választottbírósági eljárás - általában a kógens jog szabályozza. E körben említhetők például a személyállapotra vonatkozó perek, a versenyjog egyes területei, az értékpapírjog, a szellemi alkotások joga, a csődjog stb. Míg a tágabb közérdek érvényesülésének színtere például a versenyjog egyik területe, a versenykorlátozások joga. melynek szabályai a társadalom termelőerőinek hatékony elosztását kívánják biztosítani a versenyző piacok működtetésével, addig a szűkebb közérdekre példa lehel a fogyasztók védelme, így a versenyjognak a tisztességtelen verseny ellen irányuló szabályai. Még közvetlenebb példa az angolszász jogban külön nevesített ügycsoport, a kizárólagos értékesítési megállapodások egyoldalú felmondásából eredő kártérítési ügyek köre. Itt az egyenlőtlen alkupozícióval szemben megnyilvánuló közérdek nyilvánvaló, ellenkező esetben a sérelmet szenvedő félre hárulna a megfelelő védelem biztosításának terhe, amit viszont csak az irányadó szerződésben tehet meg.[9]
Az egyes jogrendszerekben megfogalmazott vagy a gyakorlatban alkalmazott negatív taxáció mögött a választottbíróság tevékenységével szembeni bizalmatlanság húzódik meg, mely bizalmatlanság az említett jogvita típusok esetleges nem megfelelő eldöntésével kapcsolatos. E kétségeket többféleképpen magyarázzák, így például azzal, hogy
- a választottbíróknak nem kell gyakorló jogásznak lenniük;
- a választottbírák az őket kijelölő felek, valamint az üzleti élet irányában elkötelezettek, ami a közérdek védelmét célzó jogszabályok nem túl aktív és elszánt kikényszerítését eredményezi ;
- rendszerint hiányzik a kötelező eljárás;
- a választottbíráskodás nem biztosít felülvizsgálatot az érdemi hibák kijavítására.
3. Mindezen felsorolt tényezők ellenére, a legtöbb jogrendszerben megnyilvánuló tendencia a negatív taxáció körének csökkentése, legalább a nemzetközi választottbíráskodás terén a választoltbírósági megállapodás kikényszerítésével kapcsolatban.[10] Az arbitrability kérdése négy esetben merülhet fel:
- 94/95 -
a) a választottbírósági tanács előtt, amely - a "hatásköri-hatáskör" elvének értelmében saját hatáskörének terjedelméről határoz;
b) egy nemzeti bíróság előtt, mely a választottbírósági megállapodás érvényessége felől dönt;
c) általában a választottbíróság székhelye szerinti ország bírósága előtt, amely az ítélet érvénytelenítése iránti kereset tárgyában dönt; és végül
d) az ítélet elismerésére és végrehajtására "felkért" bíróság előtt.[11]
A továbbiakban az első és a második esetcsoporttal kívánok részletesen foglalkozni, amelyek lényegében csak abban térnek el, hogy a hatáskört vitató fél hol próbálja meg először megakadályozni a válaszlottbírósági eljárást: hatásköri kifogás révén a választottbíróság előtt már folyamatban lévő eljárásban, vagy a keresetet eleve a rendes bíróság előtt benyújtva.
További vizsgálódásom tárgyát közelebbről a versenyjog és a választottbíráskodás kapcsolata képezi, vagyis annak elemzése, hogy egy meglehetősen kógensként szabályozott jogterületen mennyiben lehet helye választottbírósági kikötésnek. Ennek során először az angolszász jogrendszer egyik megoldásaként az USA-ban érvényesülő tendenciát kísérlem meg bemutatni, mégpedig a Supreme Court döntését tartalmazó és ezért elvi jelentőséggel bíró Mitsubishi ügyön keresztül, majd a magyar jogi szabályozást kívánom felvázolni és - kiforrott joggyakorlat híján - értelmezni. Mindezek előtt azonban elengedhetetlennek tartom a versenyjog természetének és összetételének vázlatos vizsgálatát, ugyanis az e jogterület által védett érdekek és azok érvényesítésére hivatott szervezetrendszer jelentős eltérést mutat világszerte.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
