Ambrus István fenti címet viselő, 293 oldal terjedelmű monográfiája 2014-ben jelent meg a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék gondozásában.
A szerző a bűncselekménytannak talán a legösszetettebb témáját, az egység és halmazat kérdéskörét dolgozta fel. A kihívás jelentős volt, hiszen e körben átfogó jellegű, mérföldkőnek számító tudományos, monografikus mű utoljára jó félévszázaddal ezelőtt látott napvilágot Földvári József tollából.
Ambrus István könyve koherens rendszerben mutatja be az egység és halmazat tanára vonatkozó magyar dogmatikai gondolkodás alakulását, továbbá - a lehetséges okok feltárása mellett - az ítélkezési gyakorlat változásait is.
A választott téma feldolgozása során szükségképpen számos más bűncselekménytani kérdést is vizsgál a szerző, mivel az egység - halmazat köre szinte valamennyi, a büntetőjogi felelősség körébe eső jogi kérdéssel érintkezik. A mű komplexitását tovább fokozza, hogy a fenti okokra visszavezethetően, nagy számban tartalmaz különös részi törvényi tényálláselemzéseket is. Különösen jellemző ez a látszólagos halmazatot feldolgozó III. Részre.
A szóban forgó kérdéskör természetéből adódik, hogy a monográfiának önálló, elkülönülő fejezetet alkotó ún. jogtörténeti előzményeket feldolgozó része nincs. Álláspontom szerint, ez nem hibája, hanem inkább erénye a műnek.
A szerző ugyanis egy igen ideális - tematikusnak nevezhető - struktúra szerint építkezik. Ebben a rendszerben az egyes anyagi jogi fogalmak elemzésekor, a felmerülő jogkérdésre nézve adekvát módon kerülnek terítékre a jogtörténeti előzmények. Ambrus István ugyanis arra törekszik, hogy a múlt jogi megoldásait - a szimpla leíró jellegű ismertetésen túl - egyúttal az elméletet és gyakorlatot jelenleg is foglalkoztató problémákra vetítse. Ennek tudományos hitelességét fokozza, hogy a szerző nem csupán a ma már történetinek tekintett korábbi jogirodalmi műveket dolgozta fel, hanem a Csemegi-kódex időszakáig visszamenően bemutatja a vonatkozó ítélkezési gyakorlatot is, túlnyomórészt elsődleges forrásokra hivatkozva.
A szerző a monográfia bevezetésében, a témaválasztás indokainak, célkitűzéseinek és módszertanának ismertetése során lényegében megfogalmazza a dogmatikai megközelítés iránti elkötelezettségét és egyúttal kiemeli, hogy a probléma felvetései és a megoldási javaslatai gyakorlatorientáltak.
Ambrus István munkáján átsejlő tudományos szemlélet móddal örömmel azonosulhatunk. Komoly elvi és gyakorlati haszonnal jár, hogy a szerző egy az álláspontja szerint is méltatlanul elfeledett bűncselekménytani téma: az egység-többség feldolgozását tűzte ki célul. Ezt tette annak ellenére, hogy a jelenleg - sajnálatosan - erőteljesen érvényesülő jogirodalmi trendek számos szerzőt a büntetőjog-dogmatikai kérdések vizsgálata helyett, más divatosabb témákhoz sodornak. Ambrus István által indirekt módon - álláspontom szerint megalapozottan - kritizált, a jogi gondolkodást vulgarizáló, jog-technikusi szemlélettel szemben pedig régóta tudjuk, hogy a dogmatika nem a jogi fogalmakkal való "játék" öncélú eszköze, szerepe a jogalkalmazás szempontjából merőben gyakorlati:
- feltárja, rendszerezi a jog tételes anyagát,
- előmozdítja az ítélkezés egységességét és ezen keresztül befolyásolja a jogbiztonságot,
- a bíróval megosztja a lelkiismereti felelősség terhét, mintegy a törvény logikus, ellentmondásmentes értelmezéséből fakadó hivatkozási alapul szolgál,
- és végül a dogmatika az ítélkezés magyarázója és egyben alakítója is.
Tehát a dogmatika, mint a jogi fogalmak jelentéstartalmának feltárásához szükséges rendszer és egyúttal joglogikai módszer külső hatások által determinált, reflektál a maga szakszerűségével a társadalmi mozgásokra, a dogmatikában bekövetkező fogalmi változások nem egy belső önmozgás eredményeként jönnek létre[1].
Ugyanakkor magam is érzékelem a jogdogmatika, és ezen belül a büntetőjogi dogmatika válságát, amelyről Farkas Ákos is ír: "A jogdogmatika egyre inkább ott mond csődöt, ahol szabályozó szerepére, normatív funkciójára, problémafeldolgozó és döntést előkészítő szerepére a jogalakítás szempontjából talán a legnagyobb szükség volna. A joggyakorlat így egyre inkább maga határozza meg a döntéseivel szemben támasztott követelményeket, maga dönt a dogmatika szabályainak alkalmazásáról. Ez egyben a joggyakorlat és a dogmatika egymástól való elidegenedésére is rámutat". Továbbá, a jogdogmatika a növekvő ügyteherből, a döntési kényszerből és a megoldandó jogi problémák bonyolultságából fakadó nehézségekre nem lehet tekintettel[2].
Azonban úgy gondolom, kötelesek vagyunk ennek ellenére továbbra is bizalommal növelni a dogmatika erejét, mert nélküle a legjobb szabályozás is hasznavehetetlen félreértelmezések sorát vonja maga után.
Farkas Ákos fenti megállapítását igazoló helyzetekkel sajnos gyakran találkozunk.
Ennek ellenére, úgy gondolom talán helyesebb volna bizonyos esetekben a gyakorlati jogértelmezés, és nem a dogmatika válságáról beszélni.
- 474/475 -
Nincs okunk temetni a dogmatikus büntetőjogi megközelítést.
Az elmúlt években megjelent, teoretikus tanulmányokban sincs nyoma annak, hogy a jogászság búcsút intene úgy egészében a jogdogmatikának.[3]
Ambrus István könyve is a dogmatikus jogirodalmi munkák sorát gyarapítja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
